Ugrás a tartalomhoz

Légyölő galóca

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Légyölő galóca
Rendszertani besorolás
Ország: Gombák (Fungi)
Törzs: Bazídiumos gombák (Basidiomycota)
Osztály: Agaricomycetes
Rend: Kalaposgombák (Agaricales)
Család: Galócafélék (Amanitaceae)
Nemzetség: Galócák (Amanita)
Faj: A. muscaria
Tudományos név
Amanita muscaria
(L.) Lam. (1783)
Szinonimák
  • Agaricus imperialis Batsch, 1783
  • Agaricus muscarius L., 1753
  • Agaricus nobilis Bolton, 1788
  • Amanita circinnata Gray, 1821
  • Amanita muscaria (L.) Lam., 1783
  • Amanita muscaria ß minor Gray, 1821
  • Amanitaria muscaria (L.) E.-J. Gilbert, 1941
  • Venenarius muscarius (L.) Earle, (1909) 1906
Hivatkozások
A Wikifajok tartalmaz Légyölő galóca témájú rendszertani információt.
A Wikimédia Commons tartalmaz Légyölő galóca témájú médiaállományokat és Légyölő galóca témájú kategóriát.

A légyölő galóca (Amanita muscaria) a galócafélék családjába tartozó gombafaj. Eredetileg az északi félteke mérsékelt és boreális régióiban volt honos, de mára behurcolták Dél-Afrikába, Dél-Amerikába, Ausztráliába és Új-Zélandra is. Lomblevelű és fenyőerdőkben egyaránt megtalálható, a fák gyökereivel szimbiotikus mikorrhizát képez.

A légyölő galóca mérgező. Toxinjai, az iboténsav, a muszkarin és a muszcimol az idegrendszerre hatnak: a hányinger, álmosság, verejtékezés, nyálzás, a vérnyomás leesése mellett hallucinációkat, eufóriát is képesek okozni. A mérgezés, különösen orvosi kezelés mellett nagyon ritkán halálos. Forrázással a méreganyagok eltávolíthatók, ezután a gomba elvileg ehető.

Jellegzetes és látványos külseje miatt az egyik legismertebb gombafaj, a mérges gombák archetipikus képviselője. Egyes vidékeken, főleg Szibériában hallucinogén hatásai miatt tudatmódosító szerként, vallási célból fogyasztották.

Megjelenése

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A légyölő galóca
mikológiai jellemzői
Étkezési érték:
mérgező
 
Életmód
Tráma
Spórapor

mikorrhizás

lemezes

fehér
Kalap
Lemezek
Tönk

domború

vagy lapos

szabadon állók

galléros

A légyölő galóca nagy, színes, feltűnő gomba. A termőtest kezdetben kerek vagy tojásdad és fehér színű teljes burok borítja; ilyenkor többnyire még a talajban található. Fejlődése során a burok szétszakad; maradványai a kalapon sűrű, apró, fehér, piramisszerű pöttyök formájában találhatóak meg, amelyek könnyen letörölhetőek vagy idős korra lekophatnak. A kalap átmérője kifejletten eléri 8–18 (20) cm-t. Eleinte félgömb, majd domború formájú, idősen laposan kiterül.[1] Ilyenkor már a pöttyök sem olyan sűrűn állók, részben a kopás miatt, részben mert a kalap területe jelentősen megnő. A kalap felszíne sima, széle éretten kissé bordázott. Színe élénkvörös vagy narancsvörös. Mivel a vörös pigment kissé késve termelődik, az egészen fiatal gomba sárga vagy narancsszínű lehet (ritkán foltosan); néhány populációban ez a sárga szín felnőtt korban is megmarad.[2] Az idős gomba színe kifakulhat.

Húsa kemény, színe fehér (a kalapbőr alatt sárgás), sérülésre nem változik. Íze és szaga nem jellegzetes gombaíz, illetve -szag.

Sűrű vagy közepesen sűrű, széles lemezei szabadon állók vagy éppencsak érintik a tönköt. A féllemezek rövidek. Színük fehér, idősen sárgás árnyalattal.

Tönkje 10–25 cm magas és 1,5–2 cm vastag.[3] Alakja hengeres, a tövén gumós (4–4,5 cm széles), amelyen a buroktól származó körkörös, rücskös övek láthatóak. Bocskora nincs. Textúrája a nagyobb gombákéra jellemző, kissé törékeny, rostos. Színe fehér. Szintén fehér gallérja nagy, hártyás, szoknyaszerűen lelógó, nem bordás, széle sárgásan csipkés lehet.[4]

Spórapora fehér. Spórája széles ellipszis alakú, sima, inamiloid, mérete 8,2-13 x 6,5-9 μm.

Hasonló fajok

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bár külseje igen jellegzetes, esetenként összetéveszthető a császárgalócával, melynek piros kalapján nincsenek pettyek, tönkje és lemezei pedig sárgák; esetleg a barna, barnássárga színű, sárgás-fehéres-szürkés pettyes barna galóca narancssárgás változatával. Egészen fiatal, burokkal borított példányai a pöfetegekhez hasonlíthatnak.

Elterjedése és élőhelye

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Fehér pöttyeit az eső is lemoshatja

A légyölő galóca mára kozmopolita fajjá vált. Eredetileg az északi félteke (Európa, Ázsia, Észak-Amerika) mérsékelt és boreális zónájában, valamint a mediterrán, szubtrópusi vidékek (Földközi-tenger vidéke, Hindukus, Közép-Amerika) magashegyi régióiban élt. Genetikai kutatások szerint kelet-szibériai, alaszkai őshazájából a harmadidőszakban terjedt szét.[5] Újabban a fenyőcsemetékkel a déli félteke országaiban is elterjesztették, így került Ausztráliába,[6] Új-Zélandra,[7] Dél-Afrikába[8] és Dél-Amerikába is (itt a brazíliai Paraná és Rio Grande do Sul államokban telepedett meg).[5][9] Magyarországon helyenként gyakori lehet, de az utóbbi időben száma megcsappant.

Savanyú talajú lomblevelű és fenyőerdőkben él. Számos fafajjal képes ektomikorrhizás kapcsolatot létesíteni, ezek közé tartoznak a fenyők, a tölgyek, a nyír, a cédrus, de Ausztráliában az eukaliptusz is. Néha boszorkánykört alkot. A termőtestek megjelenésének ideje függ az éghajlattól; Magyarországon augusztustól novemberig terem.

Toxicitás

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A légyölő galóca mérgező. Bár a köztudatban úgy él, mint a tipikus "mérges gomba", időnként előfordulnak mérgezések, ha kisgyerekek eszik meg, felnőttek próbálják ki hallucinogén hatását,[10][11] vagy ha összetévesztik a pöfetegekkel,[12] lekopott pettyek esetén az ehető császárgalócával.[13]

A gomba számos bioaktív vegyületet tartalmaz, amelyek közül legalább egy, a muszcimol hallucinogén hatású. Ennek prekurzora a neurotoxikus iboténsav, melynek fogyasztás után 10–20%-a alakul át muszcimollá. A hatékony dózis felnőttek esetén 6 mg muszcimol vagy 30–60 mg iboténsav;[14][15] átlagosan ennyi található egy galócakalapban,[16] de az anyag koncentrációja széles keretek között változhat földrajzi helytől vagy akár évszaktól függően. Tavasszal vagy nyáron a termőtestek akár tízszer annyi iboténsavat is tartalmazhatnak, mint ősszel.[10]

A légyölő galóca halálos adagját 15 példányban határozták meg.[17] Régebben viszonylag gyakori volt a halálos mérgezés,[18][19][20] de a modern orvosi kezeléseknek köszönhetően a fatális kimenetel mára rendkívül ritkává vált.[21] Ennek ellenére számos szakkönyv és gombaismertető továbbra is a "halálosan mérgező" kategóriába sorolja.[22]

Méreganyagai nagyrészt vízoldékonyak, így forrázással (és a forrázóvíz kiöntésével) részlegesen méregteleníteni lehet.[23] A szárítás fokozza a toxicitást, mert eközben az iboténsav hatékonyabb muszcimollá alakul át.[24] Egyes források szerint kellő méregtelenítés után a légyölő galóca már biztonságosan fogyasztható.[25][26]

Hatásmechanizmus

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Muszcimol
Iboténsav

Sokáig úgy vélték, hogy a légyölő galócából 1869-ben izolált muszkarin a gomba fő hallucinogén hatóanyaga,[27] azonban kiderült, hogy koncentrációja minimális a más mérges gombákban (téglavörös susulyka, mezei tölcsérgomba) mértekhez képest.[28] Valójában olyan kevés muszkarin van benne, hogy valószínűtlen, hogy lényeges szerepet játszana a mérgezési folyamatban.[29]

Az iboténsavat, és az abból dekarboxilációval keletkező muszcimolt (egy telítetlen, ciklikus hidroxámsavat) a 20. század közepén fedezték fel,[30][31] majd több kutatócsoport[31][32][33] is kimutatta, hogy a mérgezés tüneteiért elsősorban ők a felelősek.[30][34] A toxinok leginkább a kalapban koncentrálódnak, míg a tönk gumósan megvastagodott tövében közepesen sok, magában a tönkben pedig viszonylag kevés található.[35][36] Az elfogyasztott iboténsav jelentős része változatlan formában és meglehetősen gyorsan, 20–90 percen belül kiválasztódik a vizeletbe. Ha tiszta iboténsavat adtak be a kísérlet során, az szinte egyáltalán nem változott át muszcimollá a kiürülés során, míg légyölő galóca fogyasztása után (amely eredetileg is tartalmazza a vegyületet) a muszcimol is megjelent a vizeletben.[15]

Az iboténsav és a muszcimol két fontos neurotranszmitter, a glutaminsav és a GABA (gamma-aminovajsav) strukturális analógjai. A muszcimol a GABAA receptor agonistája (aktiválója), míg az iboténsav az NMDA glutamátreceptor és más, neuronaktivitást szabályozó egyes metabotropikus glutamátreceptorok aktiválója.[37] Ezeknek a kapcsolódásoknak köszönhetők a a toxinok pszichoaktív hatásai.[16] Újabban még egy vegyületet, a muszkazont is izolálták a légyölő galócából, mely az iboténsav ultraibolya sugárzás hatására történő bomlásából származik.[38] Hatáserőssége töredéke a másik kettőének.

A légyölő galóca (és egyes rokonai) képesek felhalmozni a vanádiumot; egyes esetekben az elem koncentrációja bennük 400-szorosan is meghaladja a növényekét.[39] A fémionokat az amavadin szerves vegyülettel kötik meg.[39] A jelenség magyarázata egyelőre nem ismert.[40]

A mérgezés tünetei

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tünetek súlyossága az elfogyasztott gombamennyiségtől és azok toxintartalmától függően széles határok között változik. Az enyhébb tünetek közé tartozik az émelygés, hányinger, kisebb izomrángások; súlyosabb esetben álmosság, verejtékezés, nyálzás, a vérnyomás leesése, látási és hallási érzékcsalódások, hangulatváltozások, eufória, szédülés, az izmok ellazulása, a mozgás és a beszéd nehézségei léphetnek fel.[10][11][16][19]

Súlyos esetben delírium (hasonló a csattanó maszlag antikolinerg hatásaihoz), akaratlan izommozgások, zavarodottság, hallucinációk, ingerlékenység is tapasztalható, amit epilepszia-szerű rohamok, központi idegrendszeri depresszió vagy akár kóma követhet.[11][16] A tünetek általában a gombafogyasztást követő 30–90 percben lépnek fel és csúcspontjukat három órán belül elérik. A legtöbb esetben 12–24 órán belül teljes felépülés várható,[23] bár egyes pszichotikus utóhatások napokig is eltarthatnak,[13][15] előfordulhat több óráig tartó fejfájás,[15] részleges amnézia vagy álmosság is.[16] Jelentősek az egyéni eltérések is, ugyanazon adag más személyeknél különböző reakciókat válthat ki.[10][15][41]

Kezelés

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Ábrázolása az 1803-as kiadású Coloured Figures of English Fungi or Mushrooms-ban.

Mérgezés gyanúja esetén azonnal orvoshoz kell fordulni. A gombafogyasztástól vett egy órán belül gyomormosást lehet alkalmazni, négy órán belül aktív szén adható.[42] Hánytatást már semmilyen mérgezés esetén sem javasolnak.[43]

Hatékony gyógyszer, ellenméreg nem áll rendelkezésre a légyölő galóca mérgezésével szemben, ezért csak tüneti kezelést ajánlanak. Korábban, amíg úgy gondolták, hogy az acetilkolin-receptorhoz kötő muszkarin a galóca fő toxinja, gyakran adtak atropint vagy fizosztigmint, de ma már ez nem ajánlott, mivel a muszcimol nem kapcsolódik ehhez a receptorhoz.[44] A deliráló, zaklatott beteget meg kell nyugtatni vagy szükség esetén le lehet kötözni. Az izgatott, agresszív izomrángásoktól, rohamoktól szenvedő páciensnek benzodiazepineket (diazepam, lorazepam) lehet adni állapota enyhítésére,[10] de fontos szemmel tartani, hogy a nagyobb adagok tovább ronthatják a muszcimol légzésdepresszáns hatását.[45] A kezdeti hányingert követő későbbi hányások ritkák, de ha fellépnek, intravénás folyadék- és elektrolitpótlásra lehet szükség.[16][46] Az eszméletvesztéssel vagy kómával járó súlyos esetek intubációt vagy mesterséges lélegeztetést követelhetnek meg.[11][47] Bár általában nem szükséges, de súlyos esetekben hemodialízissel csökkenteni lehet a toxinok mennyiségét a vérben.[23] Ha a beteg időben orvoshoz kerül, a prognózis többnyire jó.[21][23]

Pszichoaktív hatások

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A légyölő galóca fogyasztása után változatos idegrendszeri hatások léphetnek fel, lehet szedatív, hipnotikus, pszichedelikus, disszociatív vagy deliriáns; ellentmondásos módon néha idegrendszeri stimuláció is felléphet. Az érzékelési jelenségek közül szinesztéziáról, rossz távolságbecslésről, makropsziáról és mikropsziáról (a tárgyak nagyobbnak vagy kisebbnek tűnéséről) számoltak be; az utóbbi kettő egyszerre vagy egymás után is felléphet (ún. Alice Csodaországban szindróma). Néha hipnotikus hatásának köszönhetően "tudatos álom"-szerű élményt tapasztaltak.

A szaprotróf "varázsgombáktól" (pl Psilocybe cubensis) eltérően a légyölő galócát fákkal való mikorrhizás kapcsolódása miatt igen nehéz termeszteni. Ennek ellenére sokan megpróbálkoztak vele, például Angliában, miután 2006-ban betiltották a pszilocibintartalmú gombák kereskedelmét.[48]:17

Felhasználása

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Keresztmetszetben látszik a kalapbőr alatt sárguló hús és a szabadon álló lemezek

Szibéria népei régóta használják a légyölő galócát spirituális tudatmódosító (enteogén) szerként; erre a célra a nyugat-szibériai uráli nyelveket beszélő, valamint a keleti paleoszibériai népek egyaránt alkalmazták. Ezzel szemben a közép-szibériai tunguz és türk nyelvű törzsek esetében csak szórványos esetekre van bizonyíték.[49] Nyugat-Szibériában csak a sámánok fogyasztották, akik a segítségével (valamint dobolással és tánccal) transzszerű tudatállapotot érhettek el. Keleten viszont nem csak a sámánok, hanem mindenki ette a galócát, vallási és rekreációs célból egyaránt.[49] Keleten az is előfordult, hogy a sámán megette a gombát, a többiek pedig megitták a hatóanyagokat tartalmazó vizeletét, amely a galócafogyasztáshoz képest kevesebb kellemetlen mellékhatással járt.[50]

A kelet-szibériai korjakok egyik mondájában Vahijinin isten a Földre köpött és nyálából lett a légyölő galóca. Nagy Holló (a korjakok védelmezője) megette és olyan erős lett tőle, hogy egy egész bálnát haza tudott vinni; ezután megmondta a gombának hogy örökké nőjön a földön, hogy gyermekeinek (a korjakoknak) is jusson belőle.[51]

Más népeknél is előfordult, hogy kihasználták a gomba hallucinogén hatásait. Az észak-finnországi lappokról feljegyezték, hogy régen varázslóik rendszeresen fogyasztottak hétpettyes légyölő galócát. Afganisztánban a paracsi nyelvet beszélő hegyi törzsek elmebajosokkal itatták a galóca kivonatát, de fagyásokat is kezeltek vele.[52] Megerősítetlen jelentések szerint a kanadai odzsibvé és tlicso indiánok is ismerték és alkalmazták a légyölő galóca tudatmódosító hatását.[53][54][55] Litvánia félreesőbb vidékein még a közelmúltban is rendszeresen fogyasztottak légyölő galócát a lakodalmakon, általában nagy mennyiségű vodkával együtt.[56]:43–44

Egyes elképzelések szerint a Finnországban élő Télapó repülő rénszarvasai is galócaevő lapp sámánokhoz vezethetők vissza.[57][58] A 18–19. században felvetették, hogy a germán és viking legendák őrjöngő berserkerei is légyölő galóca hatása alatt vetették magukat a csatába; erre azonban semmilyen korabeli utalás sincs, és a gomba hatóanyaga, a muszcimol inkább nyugtató hatású.[59] A mérgezés tünetei alapján a beléndek megfelelőbbnek látszik hasonló állapot előidézésére.[60]

Közép- és Kelet-Európában a tejbe kevert szárított gombát régóta használták legyek elpusztítására: innen is kapta a faj a nevét.[61]

Fogyaszthatósága

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A légyölő galóca toxinja vízoldékonyak, forrázással méregteleníthető és a gomba utána elvben ehetővé válik.[25] Fogyasztása azonban sehol sem volt elterjedt,[62] bár Európában helyenként előfordult, pl. a szibériai oroszoknál. A detoxifikációs módszert először 1823-ban közölte írásban a német születésű, cári szolgálatban álló természettudós, Georg Heinrich von Langsdorff. A 19. század vége felé Félix Archimède Pouchet francia orvos próbálta népszerűsíteni a légyölő galóca fogyasztását, a felhasználás előtt szintén méregtelenítendő maniókához hasonlítva a gombát.[25] Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államokban is voltak próbálkozások a toxintalanított galóca forgalmazására.[63] Japánban is megeszik a légyölő galócát, leginkább Nagano prefektúrában elterjedt a fogyasztása, sózott vagy savanyított formában.[64]

Kulturális és vallási vonatkozások

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Alice és a gombák szobra az Alice Csodarszágban egyik jelenetéből

A fehér pöttyös, vörös kalapos légyölő galóca a mérges gombák, sőt sok esetben általában a gombák kulturális archetípusává vált.[65] Figurája felbukkan kertdíszként, gyerekkönyvekben, rajzfilmekben (sokszor mint tündérek, manók háza) egyaránt.[65][66] A reneszánsz óta festményeken, rajzokon is gyakran feltűnik,[67] például Hieronymus Bosch egyik képén, a Gyönyörök kertjén is megtalálható.[68]

Valószínűleg a légyölő galóca hallucinogén hatásai inspirálták Lewis Carroll Alice Csodaországban-jában azt a jelenetet, amikor Alice egy hernyó tanácsára gombaevéstől lesz kisebb vagy nagyobb. Újabban talán a Super Mario videojátékban, illetve a Hupikék törpikék rajzfilmekben láthatók a légyölő galócák legismertebb ábrázolásai.[69][70]

Egyes felvetések szerint a Védákban leírt istenek itala, a szóma is légyölő galóca lehetett, arra alapozva, hogy színe "lángoló", a hegyekből származik és egy sor szerint az emberek szómát vizelnek (a szibériai sámánokhoz hasonlóan).[71]

Rendszertan

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Sárga kalapú A. muscaria var. guessowii (a var formosa szinonimája)

A légyölő galóca tudományos és közhasználatú neve egyaránt légyirtó felhasználására utal. Ezt az alkalmazását először Albertus Magnus írta le 1256 előtt kiadott De vegetabilibus c. művében.[72] (vocatur fungus muscarum, eo quod in lacte pulverizatus interficit muscas)[73] A 16. századi flamand Charles de L’Écluse is megfigyelte a szokást Frankfurtban,[74] illetve Carl von Linné is látta gyerekkorában.[75] Linné ezen tapasztalata alapján adta a fajnak az Agaricus muscarius nevet Species Plantarum-ának 1753-ben kiadott második kötetében (musca latinul légy).[76] Mai tudományos nevét 1783-ban kapta, amikor Jean-Baptiste Lamarck áthelyezte az Amanita nemzetségbe.

A légyölő galóca az Amanita nemzetségnek, azon belül az Amanita alnemzetségnek, ezen belül pedig az Amanita szekciónak egyaránt típusfaja. Az alnemzetség az inamiloid spórájú, míg a szekció a foltokra szakadozó burkú galócákat egyesíti.[77][78] Az Amanita szekcióba a légyölő galócán kívül olyan fajok tartoznak, mint a párducgalóca vagy a sárga galóca.[79] Ezt a csoportosítást a termőtestek morfológiája és a spórák természete alapján készítették, de az újabb molekuláris genetikai vizsgálatok megerősítették a korábbi besorolást.[80][81]

A hatalmas területen elterjedt légyölő galóca populációi sok szempontból eltérhetnek egymástól. Négy variációja ismert: A. muscaria var. alba, var. flavivolvata, var. formosa (amelyet egybevontak a var. guessowii-val) és var. regalis. Geml József 2006-os tanulmányában molekuláris genetikai módszerekkel három nagy kládot különített el, amelyek nagyjából megfelelnek az eurázsiai, eurázsiai szubalpin, illetve észak-amerikai elterjedésű populációknak. Mindhárom típus egyszerre csak Alaszkában fordult elő; ebből arra következtettek, hogy itt volt a faj őshazája. A morfológiai alapon elkülönített variációk azonban mind az eurázsiai, mind az észak-amerikai kládokban megtalálhatóak, vagyis a külső hasonlóság itt valószínűleg nem tényleges rokonságot hanem csak polimorfizmust takar.[5] Szintén Geml és munkatársai közölték, hogy egy, az Egyesült Államok délkeleti részén élő, valamint a kaliforniai Santa Cruz Island-on honos változat genetikailag annyira különböző, hogy már különálló fajnak tekinthetők. Így a helyzet tisztázásig az Amanita muscaria ma nem annyira fajnak, mint inkább fajkomplexumnak számít.[82] A komplexumhoz sorolták az USA nyugati partvidékén élő A. breckonii,[83] valamint a mediterrán elterjedésű A. gioiosa és A. heterochroma fajokat.[84][85]

Jegyzetek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  1. ↑ Zeitlmayr L. (1976). Wild mushrooms: an illustrated handbook. Hertfordshire, UK: Garden City Press. ISBN 978-0-584-10324-3.
  2. ↑ Amanita muscaria Amanitaceae.org
  3. ↑ Amanita muscaria (L.) Pers. - Fly Agaric First Nature
  4. ↑ Amanita muscaria - Légyölő galóca Miskolci Gombász Egyesület
  5. 1 2 3 Geml J; Laursen GA; O'Neill K; Nusbaum HC; Taylor DL (2006. január). "Beringian origins and cryptic speciation events in the fly agaric (Amanita muscaria)" (PDF). Molecular Ecology. 15 (1): 225–39. CiteSeerX 10.1.1.420.2327. doi:10.1111/j.1365-294X.2005.02799.x. PMID 16367842. S2CID 10246338. 2011. július 16. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2021. május 5.. {{cite journal}}: More than one of |archivedate= és |archive-date= specified (súgó); More than one of |archiveurl= és |archive-url= specified (súgó)
  6. ↑ Reid DA (1980). "A monograph of the Australian species of Amanita Persoon ex Hooker (Fungi)". Australian Journal of Botany. Supplementary. Series 8: 1–96. doi:10.1071/BT8008001 (inactive 2021. január 18.).{{cite journal}}: CS1 karbantartás: DOI inaktív (link)
  7. ↑ Segedin BP, Pennycook SR (2001). "A nomenclatural checklist of agarics, boletes, and related secotioid and gasteromycetous fungi recorded from New Zealand". New Zealand Journal of Botany. 39 (2): 285–348. doi:10.1080/0028825X.2001.9512739. S2CID 85352273.
  8. ↑ Reid DA; Eicker A. (1991). "South African fungi: the genus Amanita". Mycological Research. 95 (1): 80–95. doi:10.1016/S0953-7562(09)81364-6.
  9. ↑ Wartchow F, Maia LC, de Queirox Cavalcanti MA (2013). "Taxonomic studies of Amanita muscaria (L.) Lam (Amanitaceae, Agaricomycetes) and its infraspecific taxa in Brazil". Acta Botanica Brasilica. 27 (1): 31–39. doi:10.1590/S0102-33062013000100005.
  10. 1 2 3 4 5 Benjamin DR (1992). "Mushroom poisoning in infants and children: the Amanita pantherina/muscaria group". Journal of Toxicology: Clinical Toxicology. 30 (1): 13–22. doi:10.3109/15563659208994442. PMID 1347320.
  11. 1 2 3 4 Hoegberg LC; Larsen L; Sonne L; Bang J; Skanning PG (2008). "Three cases of Amanita muscaria ingestion in children: two severe courses [abstract]". Clinical Toxicology. 46 (5): 407–8. doi:10.1080/15563650802071703. PMID 18568796.
  12. ↑ Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, pp 303–04.
  13. 1 2 Brvar, M.; Mozina, M.; Bunc, M. (2006. május). "Prolonged psychosis after Amanita muscaria ingestion". Wien. Klin. Wochenschr. 118 (9–10): 294–7. doi:10.1007/s00508-006-0581-6. PMID 16810488. S2CID 21075349.
  14. ↑ Theobald W; Büch O; Kunz HA; Krupp P; Stenger EG; Heimann H. (1968. március). "[Pharmacological and experimental psychological studies with 2 components of fly agaric (Amanita muscaria)]". Arzneimittelforschung (német nyelven). 18 (3): 311–5. PMID 5696006.
  15. 1 2 3 4 5 Chilton WS (1975). "The course of an intentional poisoning". MacIlvanea. 2: 17.
  16. 1 2 3 4 5 6 Satora, L.; Pach, D.; Butryn, B.; Hydzik, P.; Balicka-Slusarczyk, B. (2005. június). "Fly agaric (Amanita muscaria) poisoning, case report and review". Toxicon. 45 (7): 941–3. doi:10.1016/j.toxicon.2005.01.005. PMID 15904689.
  17. ↑ Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 309.
  18. ↑ Cagliari GE (1897). "Mushroom poisoning". Medical Record. 52: 298.
  19. 1 2 Buck, R. W. (1963. augusztus). "Toxicity of Amanita muscaria". JAMA. 185 (8): 663–4. doi:10.1001/jama.1963.03060080059020. PMID 14016551.
  20. ↑ "Vecchi's death said to be due to a deliberate experiment with poisonous mushrooms" (PDF). The New York Times. 1897. december 19. Hozzáférés: 2009. február 2..
  21. 1 2 Tupalska-Wilczyńska, K.; Ignatowicz, R.; Poziemski, A.; Wójcik, H.; Wilczyński, G. (1996). "Zatrucia muchomorami plamistym i czerwonym--patogeneza, objawy, leczenie" [Poisoning with spotted and red mushrooms—pathogenesis, symptoms, treatment]. Wiad. Lek. (lengyel nyelven). 49 (1–6): 66–71. PMID 9173659.
  22. ↑ Phillips, Roger (2010). Mushrooms and Other Fungi of North America. Buffalo, NY: Firefly Books. 16. o. ISBN 978-1-55407-651-2.
  23. 1 2 3 4 Piqueras, J. (1990. január 10.). "Amanita muscaria, Amanita pantherina and others". IPCS INTOX Databank. Hozzáférés: 2008. december 8..
  24. ↑ Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 310.
  25. 1 2 3 Rubel, W.; Arora, D. (2008). "A Study of Cultural Bias in Field Guide Determinations of Mushroom Edibility Using the Iconic Mushroom, Amanita Muscaria,as an Example" (PDF). Economic Botany. 62 (3): 223–43. doi:10.1007/s12231-008-9040-9. S2CID 19585416. 2020. november 12. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2021. május 5..
  26. ↑ Shaw, Hank (2011. december 24.). "How to Safely Eat Amanita Muscaia". honest-food.net. 2016. március 4. dátummal az eredetiből archiválva.
  27. ↑ Schmiedeberg O.; Koppe R. (1869). Das Muscarin, das giftige Alkaloid des Fliegenpilzes (német nyelven). Leipzig: F.C.W. Vogel. OCLC 6699630.
  28. ↑ Eugster, C. H. (1968. július). "[Active substances from the toadstool]". Naturwissenschaften (német nyelven). 55 (7): 305–13. doi:10.1007/BF00600445. PMID 4878064. S2CID 9153757.
  29. ↑ Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 306.
  30. 1 2 Bowden, K.; Drysdale, A. C.; Mogey, G. A. (1965. június). "Constituents of Amanita muscaria". Nature. 206 (991): 1359–60. Bibcode:1965Natur.206.1359B. doi:10.1038/2061359a0. PMID 5891274. S2CID 4178793.
  31. 1 2 Eugster, C. H.; Müller, G. F.; Good, R. (1965. június). "[The active ingredients from Amanita muscaria: ibotenic acid and muscazone]". Tetrahedron Lett. (német nyelven). 6 (23): 1813–5. doi:10.1016/S0040-4039(00)90133-3. PMID 5891631.
  32. ↑ Bowden, K.; Drysdale, A. C. (1965. március). "A novel constituent of Amanita muscaria". Tetrahedron Lett. 6 (12): 727–8. doi:10.1016/S0040-4039(01)83973-3. PMID 14291871.
  33. ↑ Takemoto, T.; Nakajima, T.; Yokobe, T. (1964. december). "[Structure of ibotenic acid]". Yakugaku Zasshi (japán nyelven). 84: 1232–33. PMID 14266560.
  34. ↑ Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, pp 306–07.
  35. ↑ Lampe, K.F., 1978. "Pharmacology and therapy of mushroom intoxications". In: Rumack, B.H., Salzman, E. (Eds.), Mushroom Poisoning: Diagnosis and Treatment. CRC Press, Boca Raton, FL, pp. 125–169
  36. ↑ Tsunoda, K.; Inoue, N.; Aoyagi, Y.; Sugahara, T. (1993). "Changes in concentration of ibotenic acid and muscimol in the fruit body of Amanita muscaria during the reproduction stage: Food hygienic studies of toxigenic basidiomycotina: II" (pdf). J Food Hyg Soc Jpn. 34 (1): 18–24. doi:10.3358/shokueishi.34.18.
  37. ↑ Jørgensen, C. G.; Bräuner-Osborne, H.; Nielsen, B.; et al. (2007. május). "Novel 5-substituted 1-pyrazolol analogues of ibotenic acid: synthesis and pharmacology at glutamate receptors". Bioorganic & Medicinal Chemistry. 15 (10): 3524–38. doi:10.1016/j.bmc.2007.02.047. PMID 17376693.
  38. ↑ Fritz, H.; Gagneux, A. R.; Zbinden, R.; Eugster, C. H. (1965). "The structure of muscazone". Tetrahedron Letters. 6 (25): 2075–76. doi:10.1016/S0040-4039(00)90156-4.
  39. 1 2 Garner, C. D.; Armstrong, E. M.; Berry, R. E.; et al. (2000. május). "Investigations of Amavadin". Journal of Inorganic Biochemistry. 80 (1–2): 17–20. doi:10.1016/S0162-0134(00)00034-9. PMID 10885458.
  40. ↑ Hubregtse, T.; Neeleman, E.; Maschmeyer, T.; Sheldon, R. A.; Hanefeld, U.; Arends, I. W. (2005. május). "The first enantioselective synthesis of the amavadin ligand and its complexation to vanadium". Journal of Inorganic Biochemistry. 99 (5): 1264–7. doi:10.1016/j.jinorgbio.2005.02.004. PMID 15833352.
  41. ↑ Ott, J. (1976). Hallucinogenic Plants of North America. Berkeley, CA: Wingbow Press. ISBN 978-0-914728-15-3.
  42. ↑ Vale, J. A.; Kulig, K.; American Academy of Clinical Toxicology (2004). "Position paper: gastric lavage". Journal of Toxicology: Clinical Toxicology. 42 (7). European Association of Poisons Centres and Clinical Toxicologists: 933–43. doi:10.1081/CLT-200045006. PMID 15641639. S2CID 29957973.
  43. ↑ American Academy Of Clinical Toxico; European Association Of Poisons Cen (2004). "Position paper: Ipecac syrup". Journal of Toxicology: Clinical Toxicology. 42 (2): 133–43. doi:10.1081/CLT-120037421. PMID 15214617.
  44. ↑ Dart, R. C. (2004). Medical toxicology. Philadelphia, PA: Lippincott Williams & Wilkins. 1719–35. o. ISBN 978-0-7817-2845-4.
  45. ↑ Brent, J.; Wallace, K. L.; Burkhart, K. K.; Phillips, S. D.; Donovan, J. W. (2005). Critical care toxicology: diagnosis and management of the critically poisoned patient. Philadelphia, PA: Elsevier Mosby. 1263–75. o. ISBN 978-0-8151-4387-1.
  46. ↑ Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 313.
  47. ↑ Bosman, C. K.; Berman, L.; Isaacson, M.; Wolfowitz, B.; Parkes, J. (1965. október). "Mushroom poisoning caused by Amanita pantherina. Report of 4 cases". South African Medical Journal. 39 (39): 983–86. PMID 5892794.
  48. ↑ Hallucinogenic mushrooms an emerging trend case study (PDF). Lisbon: European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction. 2006. ISBN 978-92-9168-249-2. 2009. március 6. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2021. május 5..
  49. 1 2 Nyberg, H. (1992). "Religious use of hallucinogenic fungi: A comparison between Siberian and Mesoamerican Cultures" (PDF). Karstenia. 32 (71–80): 71–80. doi:10.29203/ka.1992.294. 2018. május 15. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2018. május 15..
  50. ↑ Diaz, J. (1996). How Drugs Influence Behavior: A Neurobehavioral Approach. Upper Saddle River, N.J.: Prentice Hall. ISBN 978-0-02-328764-0.
  51. ↑ Ramsbottom, p 45.
  52. ↑ Mochtar, S. G.; Geerken, H. (1979). "The Hallucinogens Muscarine and Ibotenic Acid in the Middle Hindu Kush: A contribution on traditional medicinal mycology in Afghanistan". Afghanistan Journal (német nyelven). 6. Translated by P. G. Werner: 62–65. 2009. február 17. dátummal az eredetiből archiválva. Hozzáférés: 2009. február 23..
  53. ↑ Peschel, Keewaydinoquay (1978). Puhpohwee for the people: a narrative account of some uses of fungi among the Ahnishinaubeg. Cambridge, MA: Botanical Museum of Harvard University. ISBN 978-1-879528-18-5.
  54. ↑ Navet, E. (1988). "Les Ojibway et l'Amanite tue-mouche (Amanita muscaria). Pour une éthnomycologie des Indiens d'Amérique du Nord". Journal de la Société des Américanistes (francia nyelven). 74 (1): 163–80. doi:10.3406/jsa.1988.1334.
  55. ↑ Larsen, S. (1976). The Shaman's Doorway. New York, NY: Station Hill Press. ISBN 978-0-89281-672-9.
  56. ↑ Wasson, R. Gordon (1980). The Wondrous Mushroom: Mycolatry in Mesoamerica. McGraw-Hill. ISBN 978-0-07-068443-0.
  57. ↑ Xulu, Melanie (2017. december 12.). "Santa Claus the Magic Mushroom & the Psychedelic Origins of Christmas". MOOF (angol nyelven). Hozzáférés: 2020. december 26..
  58. ↑ "Magic mushrooms & Reindeer - Weird Nature - BBC animals - YouTube". www.youtube.com. Hozzáférés: 2020. december 26..
  59. ↑ Hoffer, A.; Osmond, H. (1967). The Hallucinogens. Academic Press. 443–54. o. ISBN 978-0-12-351850-7.
  60. ↑ Fatur, Karsten (2019. november 15.). "Sagas of the Solanaceae: Speculative ethnobotanical perspectives on the Norse berserkers". Journal of Ethnopharmacology. 244: 112151. doi:10.1016/j.jep.2019.112151. ISSN 0378-8741. PMID 31404578.{{cite journal}}: CS1 karbantartás: oldalszám helyett cikk száma (link)
  61. ↑ Lumpert (2016). "Catching flies with Amanita muscaria: traditional recipes from Slovenia and their efficacy in the extraction of ibotenic acid". Journal of Ethnopharmacology. 187: 1–8. doi:10.1016/j.jep.2016.04.009. PMID 27063872.
  62. ↑ Viess, Debbie. "Further Reflections on Amanita muscaria as an Edible Species"
  63. ↑ Coville, F. V. 1898. Observations on Recent Cases of Mushroom Poisoning in the District of Columbia. United States Department of Agriculture, Division of Botany. U.S. Government Printing office, Washington, D.C.
  64. ↑ Phipps, A. G.; Bennett, B.C.; Downum, K. R. (2000). Japanese use of Beni-tengu-dake (Amanita muscaria) and the efficacy of traditional detoxification methods (Thesis). Florida International University, Miami, Florida.
  65. 1 2 Arora, D. (1986). Mushrooms demystified: a comprehensive guide to the fleshy fungi (2nd ed.). Berkeley: Ten Speed Press. 282–83. o. ISBN 978-0-89815-169-5.
  66. ↑ Benjamin, Mushrooms: poisons and panaceas, p 295.
  67. ↑ "The Registry of Mushrooms in Works of Art". Mykoweb. 2009. február 1. dátummal az eredetiből archiválva. Hozzáférés: 2009. február 16..
  68. ↑ Michelot, Didier; Melendez-Howell, Leda Maria (2003. február). "Amanita muscaria: chemistry, biology, toxicology, and ethnomycology". Mycological Research. 107 (2): 131–146. doi:10.1017/s0953756203007305. ISSN 0953-7562. PMID 12747324.
  69. ↑ "The Top 11 Video Game Powerups". UGO Networks. 2008. október 28. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2021. május 5..
  70. ↑ Li, C.; Oberlies, N. H. (2005. december). "The most widely recognized mushroom: chemistry of the genus Amanita" (PDF). Life Sciences. 78 (5): 532–38. doi:10.1016/j.lfs.2005.09.003. PMID 16203016.
  71. ↑ Letcher, p 145.
  72. ↑ Magnus A. (1256). "Book II, Chapter 6; p 87 and Book VI, Chapter 7; p 345". De vegetabilibus.
  73. ↑ Ramsbottom, p 44.
  74. ↑ Clusius C. (1601). "Genus XII of the pernicious mushrooms". Rariorum plantarum historia.
  75. ↑ Linnaeus C. (1745). Flora svecica [suecica] exhibens plantas per regnum Sueciae crescentes systematice cum differentiis specierum, synonymis autorum, nominibus incolarum, solo locorum, usu pharmacopæorum (latin nyelven). Stockholm: Laurentii Salvii.
  76. ↑ Linnaeus C (1753). "Tomus II". Species Plantarum (latin nyelven). Vol. vol. 2. Stockholm: Laurentii Salvii. 1172. o. {{cite book}}: |volume= has extra text (súgó)
  77. ↑ Singer R. (1986). The Agaricales in modern taxonomy (4th ed.). Koenigstein, West Germany: Koeltz Scientific Books. ISBN 978-3-87429-254-2.
  78. ↑ Jenkins DT (1986). Amanita of North America. Mad River Press. ISBN 978-0-916422-55-4.
  79. ↑ Tulloss RE; Yang Z-L (2012). "Amanita sect. Amanita". Studies in the Genus Amanita Pers. (Agaricales, Fungi). Hozzáférés: 2013. február 21..
  80. ↑ Moncalvo JM; Drehmel D; Vilgalys R. (2000. július). "Variation in modes and rates of evolution in nuclear and mitochondrial ribosomal DNA in the mushroom genus Amanita (Agaricales, Basidiomycota): phylogenetic implications" (PDF). Molecular Phylogenetics and Evolution. 16 (1): 48–63. doi:10.1006/mpev.2000.0782. PMID 10877939. 2009. március 6. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2009. február 16.. {{cite journal}}: More than one of |accessdate= és |access-date= specified (súgó); More than one of |archivedate= és |archive-date= specified (súgó); More than one of |archiveurl= és |archive-url= specified (súgó); Unknown parameter |archívdátum= ignored (súgó); Unknown parameter |archívurl= ignored (súgó)
  81. ↑ Drehmel D; Moncalvo JM; Vilgalys R. (1999). "Molecular phylogeny of Amanita based on large subunit ribosomal DNA sequences: implications for taxonomy and character evolution". Mycologia (abstract). 91 (4): 610–18. doi:10.2307/3761246. JSTOR 3761246. 2008. december 28. dátummal az eredeti címről archiválva. Hozzáférés: 2009. február 16.. {{cite journal}}: More than one of |accessdate= és |access-date= specified (súgó); More than one of |archivedate= és |archive-date= specified (súgó); More than one of |archiveurl= és |archive-url= specified (súgó); Unknown parameter |archívdátum= ignored (súgó); Unknown parameter |archívurl= ignored (súgó)
  82. ↑ Geml, J.; Tulloss, R. E.; Laursen, G. A.; et al. (2008). "Evidence for strong inter- and intracontinental phylogeographic structure in Amanita muscaria, a wind-dispersed ectomycorrhizal basidiomycete" (PDF). Molecular Phylogenetics and Evolution. 48 (2): 694–701. doi:10.1016/j.ympev.2008.04.029. PMID 18547823. 2009. március 26. dátummal az eredeti (PDF) címről archiválva. Hozzáférés: 2009. október 28.. {{cite journal}}: More than one of |accessdate= és |access-date= specified (súgó); More than one of |archivedate= és |archive-date= specified (súgó); More than one of |archiveurl= és |archive-url= specified (súgó)
  83. ↑ Tulloss, R. E. (2012). "Amanita breckonii Ammirati & Thiers". Studies in the Genus Amanita Pers. (Agaricales, Fungi) – Tulloss RE, Yang Z-L. Hozzáférés: 2013. február 21..
  84. ↑ Tulloss, R. E. (2012). "Amanita gioiosa S. Curreli ex S. Curreli". Studies in the Genus Amanita Pers. (Agaricales, Fungi) – Tulloss RE, Yang Z-L. Hozzáférés: 2013. február 21..
  85. ↑ Tulloss, R. E. (2012). "Amanita heterochroma S. Curreli". Studies in the Genus Amanita Pers. (Agaricales, Fungi) – Tulloss RE, Yang Z-L. Hozzáférés: 2013. február 21..

Irodalom

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Amanita muscaria című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Légyölő_galóca&oldid=29216973”