Légyölő galóca

	Légyölő galóca; mikológiai jellemzői
Étkezési érték:; mérgező;

Légyölő galóca
	Légyölő galóca, az archetipikus mérges gomba, az új-zélandi Wellingtonban
	Természetvédelmi státusz
	Közönséges
Rendszertani besorolás
Ország:	Gombák (Fungi);
Törzs:	Bazídiumos gombák (Basidiomycota);
Altörzs:	Himeniális termőtestű gombák (Hymenomycotina);
Osztály:	Osztatlan bazídiumú gombák (Homobasidiomycetes);
Alosztály:	Termőréteges gombák (Hymenomycetes);
Rend:	Kalaposgombák (Agaricales);
Család:	Galócafélék (Amanitaceae);
Nemzetség:	Galócák (Amanita);
Faj:	A. muscaria;
Tudományos név
	Amanita muscaria; (L.) Lam. (1783)
Szinonimák
	Agaricus imperialis Batsch, 1783; Agaricus muscarius L., 1753; Agaricus nobilis Bolton, 1788; Amanita circinnata Gray, 1821; Amanita muscaria (L.) Lam., 1783; Amanita muscaria ß minor Gray, 1821; Amanitaria muscaria (L.) E.-J. Gilbert, 1941; Venenarius muscarius (L.) Earle, (1909) 1906;
Hivatkozások
	A Wikifajok tartalmaz Légyölő galóca témájú rendszertani információt. A Wikimédia Commons tartalmaz Légyölő galóca témájú médiaállományokat és Légyölő galóca témájú kategóriát.

A légyölő galóca (Amanita muscaria) az osztatlan bazídiumú gombák (Homobasidiomycetes) osztályának kalaposgombák (Agaricales) rendjébe, ezen belül a galócafélék (Amanitaceae) családjába tartozó faj. Mérgező gomba.

Előfordulása[szerkesztés]

A légyölő galóca az északi félgömb egyik gombafaja. Főleg a mérsékelt öveket kedveli. Az északi országokban olykor tömegesen terem. Az ember akaratlanul széthordta az egész világba, így a déli félgömbön is letelepedett. Magyarországon Vas és Zala megyékben gyakori. Az erdélyi hegyekben is nagyon gyakori, ott ma is használják légyirtásra. A légyölő galóca főleg hegyvidékeken terem. Nyíresekben, savanyú talajokon gyakori, fenyvesekben és lomberdőkben is előfordul.

Megjelenése[szerkesztés]

A légyölő galóca egész Európában a legismertebb gombák közé tartozik. Már messziről felismerhető szép piros vagy narancsszínű kalapjáról, amelyet többnyire fehér, pehelyszerű foltok borítanak. A lemezek mindvégig fehérek maradnak, sűrűn állnak, nincsenek a tönkhöz nőve. A tönk is fehér, nagy, karéjos, ernyedten lelógó gallérral.

A légyölő galóca júliustól októberig hozza termőtestjeit.

Élettani hatása[szerkesztés]

Méreganyagai az iboténsav, muszcimol, muszkarin, muszkazon és muszkaridin, amelyek az idegrendszerre hatnak. A mérgezés tünetei fogyasztás után 1/2 - 3 órával jelentkeznek: félálomszerû, részeg állapot, hallucinációk, álmosság, szédülés, gyomor- és bélpanaszok, nyáladzás, izzadás, könnyezés, nagyobb adag elfogyasztása esetén delírium. Mivel más galócafajokkal ellentétben a légyölő galóca nem tartalmaz májkárosító amatoxinokat vagy phallotoxinokat, így a halálos mérgezés rendkívül ritka. A gomba elfogyasztása elsősorban gyermekek, vagy idős, legyengült emberek számára veszélyes. A becsült halálos adag egy egészséges ember számára körülbelül 15 kalap, azonban a mai orvosi ellátás mellett a halálos mérgezés esélye rendkívül kicsi – a mérgezés szinte minden esetben néhány óra alatt, komplikációk nélkül teljesen lezajlik.

A gombát papírra kenve légyölő anyagnak használták – innen ered a neve –, kis darabjait az északi népek sámánjai arra használták, hogy transzba essenek.

Az indiai Rigvédában szereplő hauma, avagy szóma révült állapotot előidéző ital volt, melyet vallási szertartás keretében készítettek és fogyasztottak. Alapanyagának mibenlétéről véget nem érő találgatások folynak: szeszes ital, csikófark, ginzeng, kender, légyölő galóca, varázsgyökér és a többi. A gomba termőtestét – mondják a szakavatottak – megszárították, majd ghivel vagy tejjel átitatva kisajtolták.

A Ferganai-medencében honos szkítákat a perzsák sakâ haumavargâ, azaz haumát fogyasztó szakák névvel illették. Görög forrásokban, pl. Hérodotosz művében a szóban forgó nép megszólítása amyrgioi sakai, lakóhelyük megnevezése pedig Amyrgion pedion, vagyis Amürgi-síkság. Egyelőre nem tisztázott, milyen kapcsolat van a nevezett nép és az említett bódító ital között.