Jean-Baptiste Lamarck

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jean-Baptiste Lamarck
Jean-baptiste lamarck2.jpg
Életrajzi adatok
Született 1744. augusztus 1.
Bazentin
Elhunyt 1829. december 18. (85 évesen)
Párizs
Nemzetiség francia
Pályafutása
Szakterület biológia
Szakmai kitüntetések
A francia Becsületrend lovagja
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jean-Baptiste Lamarck témájú médiaállományokat.

Jean-Baptiste Pierre Antoine de Monet, Chevalier de la Marck (Bazentin, 1744. augusztus 1.Párizs, 1829. december 18.) francia lovag, természettudós, akadémikus, Darwin előfutára az élővilág evolúciós magyarázatát illetően. Zoológiai szakmunkákban nevének rövidítése: „Lamarck”.

Életrajza[szerkesztés]

Báró apja papnak szánta, így tanulmányait egy amiens-i jezsuita iskolában folytatta. 17611769 közt katona volt. Leszerelése után orvosnak tanult, majd érdeklődése a botanika felé fordult, és Bernard de Jussieu tanítványa lett Párizsban.[1] 1779-ben a Francia Akadémia tagjává választották.[2] 1780 óta több növénygyűjtő utazást tett és a növénytan terén több nagyobb rendszertani munkát írt. 1792-ben a Jardin des plantes-ban az alsóbb rendű állatok tanának tanára lett és ez időtől kezdve a zoológia művelésére szentelte minden erejét és Systéme des animaux sans vertébres (1809), valamint Histoire des animaux vertébres (1815-22, 7 kötetben) műveivel, mely utóbbit Edwards Milne társaságában írta, jeles szisztematikusnak mutatta magát. Egy baleset következtében megrokkant. Háromszor özvegyült meg, élete végén megvakult.[1]

Munkássága[szerkesztés]

Ő különítette el először a gerincteleneket a gerincesektől, a tüskésbőrűeket a polipoktól, vetette meg az állatosztályok természetes elkülönítésének alapját. Elméleti munkái közül nevezetes a Philosophie zoologique (1809). Szakított a régi fajfogalommal és a fajok változatlanságáról szóló dogmával, és az állatvilág keletkezését lassú, fokozatos fejlődéssel magyarázta — emiatt őt tekinthetjük a származástan megalapítójának, és időnként a „francia Darwinnak” is nevezik.

Evolúciós elmélete azonban téves volt: úgy vélte, hogy az evolúció a környezet és az élőlény közös eredménye. Hitt a szerzett tulajdonságok öröklődésében: abban, hogy az élőlény a környezeti hatásokra válaszul kialakított vonásait átörökíti utódaira is. Lamarck nézetét kezdetben lelkesen fogadta a tudomány, főleg, miután azt Waddington ecetmuslicákkal végzett kísérleti azt látszólag alátámasztották. Waddington éterbe tette a muslicaembriókat, amitől azok korai életszakaszukban furcsa hátsó szárnyakat növesztettek. A hátsó szárnyaknak ez a különös rendellenessége a muslicák nyolc generációján át fennmaradt annak ellenére, hogy az utódokat már nem tette éterbe. Számos kutató további kísérletei alapján azonban Lamarck elképzelését el kellett vetni: a valós mechanizmust bő fél évszázaddal később Darwin és Wallace ismerte fel.

Lamarck evolúciós elképzelései a Szovjetunióban éledtek újjá, ahol Sztálin kedvenc áltudósa, Trofim Gyenyiszovics Liszenko úgy vélte, hogy a növényvilágot is a kommunizmus eszméire lehet szoktatni.

Eszméinek valós újjáéledésére a 20. század második feléig kellett várni, amikor is kiderült, hogy azok sikerrel alkalmazhatók a társadalomtudományokban, a mémek fejlődésének leírására.[3]

Növénytani munkái[szerkesztés]

  • Flore française (Párizs, 1778, 3 kötet, újabb kiadása De Candolletól);
  • Extrait de la flore française (u. o. 1795);
  • Histoire naturelle des végétaus (u. o. 1802, 15 kötet);
  • Encyclopédie méthodique botanique (u. o. 1783-1817, 13 kötet, egy atlasszal és 900 táblával);
  • De Candolle-lal Synopsis plantarum in Flora Gallica descriptarum (u. o. 1806).[4]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Múlt-kor történelmi portál. (Hozzáférés: 2009. december 17.)
  2. Az angol wikipédia Lamarck szócikke. (Hozzáférés: 2009. december 17.)
  3. ifjabb Marosán György: Gének, mémek és a társadalmi evolúció
  4. V. ö. Claus, L. als Begründer d. Descendenzlehre (Bécs, 1888).

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]