Bibliatanulmányok

Kézzel írott, 1407-ben készült latin nyelvű Biblia a Malmesbury-apátság gyűjteményében

A bibliatanulmányok, más néven bibliatudomány vagy biblisztika, a Héber Biblia, illetve a keresztény Ószövetség és Újszövetség szövegeinek, történeti környezetének, keletkezésének, hagyományozásának, értelmezésének és hatástörténetének tudományos vizsgálatát összefogó terület. Nem egyetlen módszert vagy egységes elméletet jelent, hanem több, részben önálló tudományág együttműködését: ide tartozik többek között a filológia, a szövegkritika, az ókortörténet, a régészet, az exegézis, a hermeneutika, az irodalomelmélet, a vallástörténet, a szociológia, az antropológia és a teológia.

A bibliatudomány tárgya nem teljesen azonos minden vallási hagyományban. A zsidó kutatás középpontjában rendszerint a Tanakh áll, míg a keresztény bibliatudomány az Ó- és Újszövetséget együtt vizsgálja; a keresztény felekezetek ószövetségi kánonjai részben eltérnek egymástól. A tudományos kutatás megkülönböztetendő az egyéni vagy közösségi, elsősorban vallásgyakorlati célú bibliaolvasástól, bár a két terület történetileg és intézményileg gyakran kapcsolatban áll egymással. A felekezeti és a nem felekezeti kutatók ugyanazokat a nyelvi, történeti és irodalmi módszereket is alkalmazhatják, miközben eltérően ítélhetik meg a szövegek kinyilatkoztatási, kánoni vagy teológiai tekintélyét.

Fogalma és tárgyköre

A bibliatudomány tágabb értelemben a bibliai szövegek teljes kutatástörténetét magában foglalja: az ókori zsidó írásmagyarázatot, a patrisztikus és középkori keresztény exegézist, a rabbinikus kommentárirodalmat, a reformáció kori filológiai munkát, az újkori történeti kritikát, valamint a modern irodalmi, társadalomtudományi és recepciótörténeti megközelítéseket. Szűkebb akadémiai értelemben a Biblia ókori szövegeinek kritikai vizsgálatára és történeti értelmezésére utal.

A terület főbb kérdéskörei a következők:

• a bibliai könyvek szövegének lehető legkorábbi elérhető formája;
• a könyvek nyelve, szerzősége, datálása, földrajzi és társadalmi környezete;
• a szóbeli és írásbeli hagyományok, források és szerkesztési folyamatok;
• az egyes műfajok, irodalmi szerkezetek és retorikai eljárások;
• a bibliai kánonok kialakulása és a kánoni szövegek egymáshoz való viszonya;
• a zsidó és keresztény értelmezési hagyományok;
• a Biblia fordításainak, liturgikus használatának, teológiai értelmezésének és kulturális hatásának története.

Az exegézis egy meghatározott szövegrész értelmének módszeres feltárását jelenti, míg a hermeneutika az értelmezés elveit, lehetőségeit és előfeltevéseit vizsgálja. A biblikus teológia a bibliai könyvek és hagyományrétegek teológiai gondolatvilágát rendszerezi. A fogalmak határai nem mindig élesek, és használatuk tudományos iskolánként is eltérhet.

Nyelvek, szövegek és fordítások

Eredeti nyelvek és szövegtanúk

A Héber Biblia könyveinek túlnyomó része bibliai héberül, kisebb része arámiul keletkezett. Az Újszövetség fennmaradt szövege koiné görög nyelvű, bár több könyvének nyelvében szemita hatások és a korai keresztény közösségek arámi nyelvi háttere is kimutatható. A katolikus és ortodox ószövetségi kánon egyes könyvei görög nyelven vagy több nyelvi formában maradtak fenn.

A bibliai könyvek eredeti kéziratai, az úgynevezett autográfok nem maradtak fenn. A kutatás másolatokra, idézetekre és ősi fordításokra támaszkodik. A Héber Biblia legfontosabb szövegtanúi közé tartozik a maszoréta szöveg, a holt-tengeri tekercsek, a szamaritánus Pentateuchus és az ókori fordítások. Az Újszövetség szövege papiruszokon, pergamenkódexekben, minuszkulákban, lekcionáriumokban, korai fordításokban és egyházatyák idézeteiben maradt fenn. A másolás során keletkezett eltérések között vannak egyszerű íráshibák, kihagyások, szórendi változatok, magyarázó betoldások és párhuzamos helyekhez való igazítások.

A Septuaginta

A Septuaginta a héber Szentírás és további zsidó vallási könyvek ókori görög fordításainak gyűjtőneve. Fordítása hosszabb idő alatt, nagyjából a Kr. e. 3–1. században készült. Nem pusztán nyelvi közvetítő szerepet töltött be: az alexandriai és más görög nyelvű zsidó közösségek szent szövege volt, az Újszövetség szerzői gyakran ebből vagy hozzá közel álló szövegformából idéztek, és az ókeresztény teológia egyik alapvető ószövetségi szövegévé vált.

A Septuaginta a szövegkritika számára is jelentős, mert egyes helyeken a későbbi maszoréta szövegtől eltérő héber előzményt tükrözhet, másutt viszont a fordítók értelmező döntéseit őrzi. A Kivonulás könyve 3,14 héber ’ehje ’aser ’ehje formuláját például a görög szöveg egó eimi ho ón alakban adja vissza. A héber igealak idő- és aspektusértéke, valamint a görög létigei megfogalmazás különbsége miatt a hely a zsidó és keresztény értelmezéstörténetben többféle filozófiai és teológiai olvasatot kapott. Az ilyen példák azt mutatják, hogy a fordítás nyelvi megfeleltetés mellett szükségképpen értelmezési döntéseket is tartalmaz.

A Vulgata

A Vulgata a Biblia latin szöveghagyományának meghatározó változata. Szent Jeromos a 4. század végén és az 5. század elején részben átdolgozta a korábbi latin fordításokat, részben pedig héberből és görögből új fordításokat készített. A középkori Nyugat bibliaolvasása, liturgiája, teológiája és művészete nagyrészt e latin szöveghez kapcsolódott, bár a kézirati hagyományon belül jelentős változatok alakultak ki.

A tridenti zsinat 1546-ban a Vulgatát a latin egyházi nyilvános használatban „hitelesnek” nyilvánította. A határozat nem azt jelentette, hogy a latin fordítás minden filológiai részletében felülmúlja a héber és görög szövegeket. A későbbi katolikus tanítóhivatali magyarázatok kifejezetten támogatták az eredeti nyelvek és az ősi fordítások vizsgálatát, valamint a modern nyelvekre közvetlenül az eredeti szövegekből készített fordításokat.

A bibliatudomány fő módszerei

Szövegkritika

A szövegkritika célja nem egy elveszett eredeti kézirat mechanikus visszaállítása, hanem a rendelkezésre álló szövegtanúk történetének feltárása és az elérhető legkorábbi, illetve legjobban indokolható szövegforma meghatározása. A kutató összeveti a kéziratok olvasatait, figyelembe veszi korukat, földrajzi elterjedésüket, rokonságukat, a másolási szokásokat és azt, hogy melyik változatból magyarázhatók meg valószínűbben a többiek.

A „lower criticism”, magyarul olykor „alsó kritika” elnevezés hagyományosan a szövegkritikát különbözteti meg a szerzőség, datálás, források és szerkesztés kérdéseit vizsgáló „felső kritikától”. A megkülönböztetés történeti eredetű; a mai kutatásban a részterületek szorosan összekapcsolódnak.

A modern kritikai kiadások az eltérő olvasatokat apparátusban közlik. A Héber Biblia kutatásában ilyen kiadás a Biblia Hebraica Stuttgartensia és a készülő Biblia Hebraica Quinta, az Újszövetség esetében pedig a Novum Testamentum Graece és a Greek New Testament. A kritikai kiadás nem egyetlen kézirat egyszerű lenyomata, hanem dokumentált tudományos rekonstrukció.

Történeti-kritikai módszerek

A történeti-kritikai módszer a szövegeket keletkezésük történeti körülményei között vizsgálja. Alapkérdései közé tartozik, hogy egy szöveg mikor, hol, milyen közösségben, milyen célból és milyen korábbi hagyományok felhasználásával keletkezett. A módszercsoport több részterületet foglal magában:

• a forráskritika az írott források és hagyományrétegek elkülönítésére törekszik;
• a műfajkritika és a formatörténet az irodalmi formákat, valamint azok feltételezett közösségi használatát vizsgálja;
• a hagyománytörténet azt kutatja, hogyan alakultak a szóbeli és írásbeli hagyományok;
• a redakciókritika a végső szerkesztő vagy szerző teológiai és irodalmi munkáját elemzi;
• a történeti Jézus kutatása a Jézusról szóló hagyományok történeti értékelésével foglalkozik;
• a vallástörténeti összehasonlítás a bibliai hagyományokat az ókori Közel-Kelet, a hellenisztikus világ és a korai zsidóság szövegeivel veti össze.

A módszer nem egyetlen eredményrendszerhez kötődik. Az azonos módszereket alkalmazó kutatók eltérő következtetésekre juthatnak a Pentateuchus forrásairól, az evangéliumok egymáshoz való viszonyáról vagy egy történeti esemény rekonstruálhatóságáról. A 19. század egyes nagy elméletei, köztük a klasszikus dokumentumhipotézis, jelentős hatást gyakoroltak, de későbbi kutatások részben módosították vagy újrafogalmazták őket.

Irodalmi, narratív és retorikai elemzés

A 20. század második felétől egyre nagyobb figyelmet kaptak a bibliai könyvek végső irodalmi formáját vizsgáló módszerek. A narratív kritika a történetvezetést, a szereplők ábrázolását, az elbeszélő nézőpontját, az időkezelést és az olvasóra gyakorolt hatást elemzi. A retorikai kritika az érvelés, a meggyőzés, a beszédhelyzet és az ókori retorikai hagyományok szerepét vizsgálja. A költészeti elemzés a párhuzamosságokat, képeket, ritmust és kompozíciót tárja fel.

Ezek a megközelítések nem feltétlenül váltják fel a történeti kérdéseket. Gyakran a történeti kutatással együtt alkalmazzák őket, mivel egy szöveg jelentéséhez mind keletkezési környezete, mind végső irodalmi alakja hozzátartozhat.

Kánoni és teológiai megközelítések

A kánoni megközelítés a bibliai könyveket nemcsak feltételezett korábbi rétegeikben, hanem a zsidó vagy keresztény kánon végső összefüggésében is vizsgálja. A kánoni sorrend, a könyvek egymásra olvasása és a vallási közösségben betöltött szerep e módszerekben önálló jelentőséget kap. A biblikus teológia az egyes könyvek és hagyományok teológiai fogalmait, egységét és különbségeit elemzi.

A felekezeti teológiai exegézis a történeti és irodalmi módszereket a hitközösség hagyományával és tanításával együtt alkalmazhatja. A katolikus hermeneutikában például a szöveg történeti értelmének kutatása mellett szerepet kap a teljes Szentírás egysége, az egyházi hagyomány és a „hit analógiája”. A protestáns hagyományokban a Szentírás önértelmező egysége és elsődleges normatív szerepe, az ortodox hagyományban pedig a liturgikus és patrisztikus befogadás kap rendszerint nagy hangsúlyt. E megközelítések belsőleg is sokfélék.

Régészet és társadalomtudományok

A bibliai régészet településeket, tárgyi emlékeket, feliratokat, pecséteket, pénzeket és környezeti adatokat vizsgál. A régészeti lelet önmagában ritkán azonosítható közvetlenül egy bibliai eseménnyel; jelentősége inkább a társadalmi, gazdasági és kulturális környezet rekonstruálásában áll. Az ókori történeti források és a Biblia viszonyának megítélésében a kutatók között módszertani és értelmezési viták vannak.

A szociológiai és antropológiai megközelítések a rokonsági rendszereket, a tisztasági szabályokat, a gazdasági viszonyokat, a csoportidentitást, a hatalomgyakorlást és a rituális életet elemzik. Ezek a modellek segíthetik az ókori társadalmak megértését, de csak akkor használhatók megbízhatóan, ha nem helyettesítik a történeti források vizsgálatát.

Recepciótörténet és újabb irányzatok

A recepciótörténet azt kutatja, hogyan értelmezték és alkalmazták a bibliai szövegeket különböző korokban, felekezetekben, művészeti ágakban és társadalmi helyzetekben. Ide tartozik a liturgikus használat, a prédikáció, a képzőművészet, a zene, az irodalom, a jogi és politikai gondolkodás, valamint a népi vallásosság vizsgálata.

A modern bibliatudományban megjelentek feminista, posztkoloniális, felszabadításteológiai, ökológiai és pszichológiai olvasatok is. Ezek gyakran arra kérdeznek rá, hogy a szöveg és értelmezéstörténete miként kapcsolódik a nemi szerepekhez, a társadalmi hatalomhoz, a gyarmati viszonyokhoz vagy a marginalizált közösségek tapasztalatához. Tudományos értékük megítélése az alkalmazott módszer átláthatóságától, a történeti adatok kezelésétől és az értelmező előfeltevések nyílttá tételétől függ.

A bibliaértelmezés története

Ókori zsidó értelmezés

A bibliai szövegek értelmezése már magukban a későbbi bibliai könyvekben is megfigyelhető: újabb szerzők korábbi törvényeket, történeteket és próféciákat alkalmaztak saját korukra. A második templom korában több értelmezési közeg alakult ki. A kumráni közösség peser-kommentárjai a prófétai szövegeket saját koruk eseményeire vonatkoztatták. A targumok arámi fordításai gyakran magyarázó elemeket is tartalmaztak. A rabbinikus midrás a szöveg nyelvi sajátosságait, párhuzamait és jogi vagy elbeszélő összefüggéseit bontotta ki.

Alexandriai Philón a zsidó Szentírást a hellenisztikus filozófia fogalmaival értelmezte. Allegorikus magyarázatai arra törekedtek, hogy a bibliai antropomorfizmusokat és történeteket összeegyeztessék a transzcendens Istenről és az erényes életről alkotott filozófiai felfogással. A szó szerinti értelem mellett erkölcsi és filozófiai jelentéseket keresett, és ezzel az alexandriai keresztény exegézisre is hatott.

Rabbinikus és középkori zsidó exegézis

A középkori zsidó magyarázók között fontos szerepet kaptak a héber nyelvtan és lexikográfia művelői. Rási kommentárjai a szó szerinti és midrási értelmezést kapcsolták össze, míg Ibn Ezra gyakran nyelvtani és történeti érvekkel közelített a szöveghez. Maimonidész nem írt folyamatos bibliai kommentárt, de A tévelygők útmutatója című művében számos bibliai helyet filozófiai összefüggésben értelmezett. Az Istenre alkalmazott testi kifejezéseket metaforikusan magyarázta, és negatív teológiájával azt hangsúlyozta, hogy az isteni valóság nem írható le ugyanabban az értelemben használt tulajdonságokkal, mint a teremtmények.

Nahmanidész kommentárjai a szó szerinti értelmezést, a rabbinikus hagyományt és a misztikus magyarázatot egyesítették. A későbbi zsidó hermeneutika ismert összefoglaló sémája a PaRDeS, amely a pesat (egyszerű vagy kontextuális értelem), remez (utalás), derás (magyarázó kifejtés) és szód (titkos vagy misztikus értelem) kezdőbetűiből áll. A séma nem jelenti azt, hogy minden zsidó magyarázó azonos módszert követett; a filológiai, jogi, homiletikai, filozófiai és kabbalisztikus irányok eltérő súlyt kaptak.

Az ókeresztény exegézis

Az Újszövetség szerzői az Ószövetséget Krisztus személye, halála és feltámadása felől is értelmezték. A korai kereszténységben ezért meghatározóvá vált a tipológia: ószövetségi személyeket, eseményeket és intézményeket az újszövetségi üdvtörténet előképeiként olvastak. A tipológiai értelmezés nem szükségképpen tagadta az események történeti értelmét, hanem további teológiai összefüggést tulajdonított nekik.

Az alexandriai iskola különösen nyitott volt az allegorikus értelmezésre. Órigenész a bibliai szöveg testi, lelki és szellemi értelméről beszélt, és elkészítette a Hexapla nevű nagyszabású szövegkritikai összeállítást is. Exegézisében az allegória nem egyszerűen önkényes jelképesítés volt, hanem annak eszköze, hogy a Biblia egészét egységes üdvtörténeti és krisztológiai összefüggésben olvassa. Egyes magyarázatait később túlzottnak tartották, módszertani és filológiai munkája azonban maradandó hatást gyakorolt.

Az antiochiai iskola nagyobb hangsúlyt helyezett a történeti és nyelvtani értelemre, valamint az egyes szerzők és műfajok sajátosságaira. A két irányzatot nem lehet egyszerűen a „szó szerinti” és „allegorikus” módszer kizárólagos ellentéteként leírni: mindkettő alkalmazott történeti és teológiai értelmezést, de eltérő arányban és eltérő fogalmi keretben.

Szent Ágoston a szöveg nyelvi és történeti vizsgálatát a szeretet kettős parancsával és az egyházi hitszabállyal kapcsolta össze. Szerinte az értelmezőnek figyelembe kell vennie a nyelveket, a jelek természetét, a szövegkörnyezetet és a homályos helyek világosabb bibliai helyekkel való összevetését. A patrisztikus hagyomány hozzájárult a Szentírás többértelműségének későbbi rendszerezéséhez.

A négyes írásértelem

A középkori nyugati kereszténységben elterjedt a négyes írásértelem megkülönböztetése:

• a szó szerinti vagy történeti értelem (sensus litteralis) azt jelöli, amit a szöveg emberi szerzője nyelvi és történeti összefüggésében közöl;
• az allegorikus értelem a bibliai valóságokat Krisztusra és az üdvtörténetre vonatkoztatja;
• a morális vagy tropologikus értelem az emberi cselekvésre és lelki életre alkalmazza a szöveget;
• az anagogikus értelem a végső beteljesedésre, az örök életre és az eszkatologikus reményre irányítja a figyelmet.

A négy értelem klasszikus összefoglalása szerint a betű a történeti eseményt, az allegória a hit tárgyát, a morális értelem a cselekvést, az anagógia pedig a végső célt mutatja meg. Aquinói Szent Tamás a szó szerinti értelem elsődlegességét hangsúlyozta: szerinte minden teológiai érvnek erre kell támaszkodnia, a lelki értelmek pedig azért lehetségesek, mert az isteni gondviselésben nemcsak a szavak, hanem a szavakkal jelölt valóságok is további valóságokra utalhatnak. A négyes rendszer nem jelentette azt, hogy minden bibliai mondatnak automatikusan négy külön jelentése volna.

A középkori exegézis a kolostori lectio divina, az iskolai kommentárok és a skolasztikus kérdésfeltevés kereteiben fejlődött. A nyugati kutatást ugyanakkor korlátozta a görög és héber nyelvismeret szűkössége, ezért a Vulgata és az egyházatyák kommentárjai különösen nagy tekintélyt kaptak. A reneszánsz humanizmus filológiai programja később új lendületet adott az eredeti nyelvek tanulmányozásának.

Gnosztikus irányzatok és Markión

A 2–3. századi gnosztikus irányzatok nem alkottak egységes mozgalmat. Egyes rendszerek élesen megkülönböztették a legfőbb, ismeretlen Istent az anyagi világ teremtőjétől, és a bibliai teremtéstörténeteket e kozmológiai kettősség szerint értelmezték. Más csoportok a Biblia személyeit és jelképeit saját mítoszaik részeként olvasták újra. Ezek a szövegértelmezések a rabbinikus zsidóság és a kialakuló keresztény fősodor szemében nem számítottak normatívnak.

Szinópéi Markión az Ószövetség Istenét megkülönböztette Jézus Krisztus jóságos Istenétől, elutasította az Ószövetséget, és a keresztény iratokból egy módosított Lukács-evangéliumot, valamint tíz páli levelet fogadott el. Gyűjteménye az egyik legkorábbi ismert, zárt jellegű keresztény iratkollekció volt, de szövegeit saját teológiai felfogásának megfelelően rövidítette. Fellépése hozzájárult ahhoz, hogy a 2. századi kereszténységben világosabban megfogalmazzák az Ó- és Újszövetség egységét, az apostoli hagyomány szerepét és a hiteles iratok körét.

Reformáció és kora újkor

A reneszánsz és a reformáció korában az ad fontes, vagyis „vissza a forrásokhoz” programja megerősítette a héber és görög szövegek kutatását. A nyomtatás elterjedése lehetővé tette a kritikai igényű szövegkiadásokat és a Biblia szélesebb körű nemzeti nyelvű fordítását. Rotterdami Erasmus görög Újszövetség-kiadása, a rabbinikus Bibliák, valamint a többnyelvű bibliakiadások új filológiai eszközöket biztosítottak.

A reformátorok a Szentírás elsődleges normatív tekintélyét hangsúlyozták, és a középkori allegorikus értelmezés túlzásai helyett gyakran a nyelvtani-történeti értelemre helyezték a hangsúlyt. Ugyanakkor Luther Márton, Kálvin János és más reformátorok exegézise is teológiai, krisztológiai és tipológiai jellegű maradt. A katolikus kommentárirodalom a reformációra adott válasz mellett tovább folytatta a filológiai és patrisztikus kutatást; jelentős kommentátor volt többek között Maldonatus, Estius és Cornelius a Lapide.

A modern kritikai kutatás kialakulása

A 17–18. században a klasszika-filológia, az új történetírás és a vallási viták hatására fokozatosan kialakult a modern bibliakritika. Richard Simon a Pentateuchus szövegében szerkesztési és hagyományozási folyamatokat vizsgált. Baruch Spinoza a bibliai könyveket történeti dokumentumokként is elemezte, és szerzőségükre, nyelvükre, valamint politikai környezetükre kérdezett rá. Jean Astruc a Teremtés könyvében használt istennevek alapján feltételezett eltérő forrásokat.

A 19. században a forráskritika, a vallástörténet és az összehasonlító nyelvészet rendszerezett tudományággá tette a történeti bibliakutatást. Julius Wellhausen nevéhez kapcsolódik a Pentateuchus klasszikus dokumentumhipotézisének nagy hatású megfogalmazása. A 20. század elején Hermann Gunkel és mások a műfajok és a szóbeli hagyomány szerepét vizsgálták; az Újszövetség kutatásában a formatörténet, majd a redakciókritika különítette el a hagyomány és az evangélisták szerkesztői munkájának kérdéseit.

A modern bibliakritika kialakulása nem írható le egyszerűen a „tudomány” és a „vallás” egyirányú konfliktusaként. Egyes elméletek racionalista vagy filozófiai előfeltevésekkel kapcsolódtak össze, másokat felekezeti teológusok dolgoztak ki, és az új módszerek eredményeit a zsidó, katolikus, protestáns és később ortodox kutatás eltérő ütemben és eltérő kritériumok szerint fogadta be.

Katolikus bibliatudomány

A kánon és a Vulgata kérdése

A katolikus tanítás szerint a Szentírás könyvei az egyházi kánon részeként sugalmazott és normatív szövegek. A kánon meghatározása nem azonos a könyvek történeti keletkezésének vagy irodalmi szerkezetének vizsgálatával. A dogmatikai állítás a könyvek vallási tekintélyére vonatkozik; a filológiai és történeti kutatás azt elemzi, milyen emberi szerzők, hagyományok és szerkesztési folyamatok révén nyerték el fennmaradt formájukat.

A tridenti zsinat a reformáció korának kánoni és fordítási vitái közepette felsorolta az elfogadott könyveket, és szabályozta a Vulgata nyilvános használatát. A határozat történeti környezetének figyelembevétele azért lényeges, mert a zsinat nem tiltotta az eredeti nyelvek kutatását, és nem nyilvánította szükségtelennek a szövegkritikát. A katolikus tudományban a Vulgata egyházi tekintélye és a héber–görög szövegek filológiai elsődlegessége különböző szempontokra vonatkozik.

A 19–20. századi megújulás

XIII. Leó pápa 1893-as Providentissimus Deus enciklikája ösztönözte a bibliai nyelvek, a kéziratok, az ókori történelem és a kritikai módszerek tanulmányozását, miközben elutasította a Szentírás sugalmazását és igazmondását eleve kizáró racionalista előfeltevéseket. Az enciklika nyomán megerősödött a katolikus biblikus intézményrendszer; létrejött a Pápai Biblikus Bizottság, majd a Pápai Biblikus Intézet.

XII. Piusz pápa 1943-as Divino afflante Spiritu enciklikája a katolikus bibliatudomány egyik meghatározó dokumentuma lett. Szorgalmazta az eredeti nyelvek tanulmányozását, a szövegkritikát, az ókori történeti és régészeti ismeretek felhasználását, valamint az irodalmi műfajok vizsgálatát. A dokumentum az exegéta elsődleges feladatának a szöveg szó szerinti, vagyis az emberi szerző által közölni szándékozott értelmének feltárását nevezte, ugyanakkor ezt az egyházi hagyomány és a hit összefüggésében helyezte el.

A század közepére a katolikus biblikus kutatás nemzetközileg is jelentős intézményeket, folyóiratokat és kommentársorozatokat hozott létre. A történeti-kritikai módszerek alkalmazása mellett a kutatók továbbra is vitatták az inspiráció, az igazmondás, a hagyomány és a történetiség fogalmainak pontos teológiai értelmezését.

A II. vatikáni zsinat és az újabb katolikus hermeneutika

A Dei Verbum dogmatikus konstitúció szerint a bibliaértelmezőnek azt kell vizsgálnia, mit akartak a szent szerzők koruk nyelvi, kulturális és irodalmi eszközeivel közölni. Ezért figyelembe kell venni az irodalmi műfajokat, a kortárs beszédmódokat és a keletkezés körülményeit. A dokumentum ugyanakkor azt is előírja, hogy a Szentírást egészének egységében, az Egyház élő hagyományában és a hit igazságainak belső összefüggésében olvassák.

A Pápai Biblikus Bizottság 1993-as Szentírásmagyarázat az Egyházban című dokumentuma a történeti-kritikai módszert az ókori szövegek tudományos vizsgálatához nélkülözhetetlennek nevezte, de elégtelennek tartotta, ha kizárólag a szöveg kialakulásának múltbeli folyamataira korlátozódik. A dokumentum értékelte a retorikai, narratív, szemiotikai, kánoni, zsidó hagyománytörténeti, társadalomtudományi és felszabadításteológiai megközelítéseket is, miközben bírálta a szöveg történeti és egyházi összefüggését kizáró fundamentalista olvasást.

A katolikus felfogásban a szó szerinti és a lelki értelem nem egymás versenytársai. A lelki értelmezésnek a szöveg szó szerinti értelmén és a bibliai üdvtörténet valós összefüggésein kell alapulnia; nem jogosít fel tetszőleges, a szöveghez nem kapcsolható jelentések hozzárendelésére. A modern katolikus hermeneutika ezért egyszerre törekszik a történeti pontosságra, az irodalmi érzékenységre és a teológiai összefüggés megőrzésére.

Protestáns és ortodox hagyományok

A reformáció után a protestáns bibliatudományt meghatározta a Szentírás elsődleges tekintélyének elve, az eredeti nyelvek tanulmányozása és a nyelvtani-történeti exegézis. A protestáns kutatás azonban kezdettől fogva sokféle volt. A történeti kritika számos úttörője protestáns egyetemi közegben dolgozott, míg más protestáns irányzatok részben vagy egészben elutasították eredményeiket. A mai protestáns bibliatudomány a történeti-kritikai, irodalmi, kánoni, evangéliumi és fundamentalista megközelítések széles skáláját foglalja magában.

Az ortodox exegézis hagyományosan a liturgia, az egyházatyák és a Szentírás krisztológiai–üdvtörténeti egysége felől olvassa a bibliai szövegeket. A modern ortodox kutatók szövegkritikai és történeti módszereket is alkalmaznak, de gyakran hangsúlyozzák, hogy a Biblia kánoni értelme az egyházi istentiszteletben és a patrisztikus hagyományban is megmutatkozik.

A zsidó és keresztény felekezeti kutatás mellett a bibliatudomány világi egyetemeken és vallástudományi intézetekben is jelen van. Ezekben a Biblia az ókori Közel-Kelet, a mediterrán világ, az irodalom- és eszmetörténet, illetve a vallások társadalmi működésének egyik forrásaként szerepel. A felekezeti hovatartozás önmagában nem dönti el egy kutatás tudományos értékét; azt a források kezelése, a módszer következetessége, az érvek ellenőrizhetősége és az alternatív magyarázatok mérlegelése alapján ítélik meg.

Értelmezési előfeltevések és viták

A bibliatudományban nincs minden kérdésre kiterjedő egységes konszenzus. A kutatók eltérően ítélhetik meg, milyen mértékben rekonstruálható egy könyv keletkezéstörténete, mennyiben használható egy elbeszélés történeti forrásként, vagy hogyan viszonyul egymáshoz a szerzői szándék, a szöveg végső formája és az olvasó közösségének értelmezése.

A „mítosz”, „történet”, „legenda”, „példázat” és „teológiai elbeszélés” fogalmai különböző tudományos hagyományokban eltérő jelentést kaphatnak. A műfaji besorolás önmagában nem állapítja meg egy szöveg vallási vagy filozófiai igazságértékét. Hasonlóképpen, a történeti kutatás nem képes pusztán saját módszereivel igazolni vagy cáfolni minden teológiai állítást, de vizsgálhatja, hogyan fogalmazódtak meg, milyen szövegekben és milyen történeti összefüggésben.

A fordítások értékelésekor meg kell különböztetni a forrásszöveg eltérő olvasatát, a célnyelv szerkezetéből következő változást és a tudatos értelmező választást. A Septuaginta, a Vulgata és más ősi fordítások ezért egyszerre forrásai a szövegkritikának és önálló értelmezéstörténeti dokumentumok.

Oktatás, intézmények és szakmai fórumok

A bibliatudományt egyetemeken, teológiai karokon, rabbiképzőkben, papnevelő intézetekben és vallástudományi programokban oktatják. A képzés rendszerint bibliai héber és görög nyelvet, szövegkritikát, az ókori Közel-Kelet és a görög–római világ történetét, exegézist, hermeneutikát és a kutatástörténet ismeretét foglalja magában.

A nemzetközi kutatás jelentős szervezetei közé tartozik a Society of Biblical Literature, az European Association of Biblical Studies és a Catholic Biblical Association. A fontosabb folyóiratok között szerepel a Journal of Biblical Literature, a Biblica, a Revue Biblique, a Catholic Biblical Quarterly, a Vetus Testamentum és a New Testament Studies. A szakterület eredményei kritikai szövegkiadásokban, kommentárokban, monográfiákban, régészeti jelentésekben és digitális kézirat-adatbázisokban jelennek meg.

Kapcsolódó szócikkek

• Biblia
• Bibliai kánon
• Bibliafordítás
• Bibliai régészet
• Exegézis
• Filológiai hermeneutika
• Szövegkritika
• Történeti-kritikai módszer
• Septuaginta
• Vulgata
• Holt-tengeri tekercsek

Források

• Brown, Raymond E.: An Introduction to the New Testament. Doubleday, New York, 1997. ISBN 0385247672
• Brown, Raymond E. – Fitzmyer, Joseph A. – Murphy, Roland E. (szerk.): The New Jerome Biblical Commentary. Prentice Hall, Englewood Cliffs, 1990. ISBN 0136149340
• Denzinger, Heinrich – Hünermann, Peter: Az Egyházi Tanítóhivatal megnyilatkozásai.
• Encyclopaedia Judaica. 2. kiadás. Macmillan Reference USA, Detroit, 2007.
• Fitzmyer, Joseph A.: The Interpretation of Scripture: In Defense of the Historical-Critical Method. Paulist Press, New York, 2008. ISBN 9780809145041
• Moyise, Steve: Introduction to Biblical Studies. 2. kiadás. T&T Clark, London–New York, 2004. ISBN 0567083977
• New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 1–14. kötet. Gale–The Catholic University of America, Detroit–Washington, 2003.
• Rogerson, J. W. – Lieu, Judith M. (szerk.): The Oxford Handbook of Biblical Studies. Oxford University Press, Oxford, 2006. ISBN 9780199254255
• II. vatikáni zsinat: Dei Verbum dogmatikus konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról.

További irodalom

• Barton, John: The Nature of Biblical Criticism. Westminster John Knox Press, Louisville, 2007. ISBN 9780664232450
• Collins, John J.: Introduction to the Hebrew Bible. 3. kiadás. Fortress Press, Minneapolis, 2018. ISBN 9781506445984
• Frei, Hans W.: The Eclipse of Biblical Narrative: A Study in Eighteenth and Nineteenth Century Hermeneutics. Yale University Press, New Haven, 1974. ISBN 0300026021
• Nicholson, Ernest W.: The Pentateuch in the Twentieth Century: The Legacy of Julius Wellhausen. Clarendon Press, Oxford, 1998. ISBN 0198269587
• Ricoeur, Paul – LaCocque, André: Bibliai gondolkodás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002. ISBN 9789630772518
• The Cambridge History of the Bible. 3 kötet. Cambridge University Press, Cambridge, 1963–1970.

További információk

• Society of Biblical Literature
• European Association of Biblical Studies
• Catholic Biblical Association
• Academic Bible – a Német Bibliatársulat tudományos szövegkiadásai és segédanyagai