Petru Groza

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Petru Groza
Petru Groza joben.jpg
Románia miniszterelnöke
Hivatali idő
1945. március 6.1952. június 2.
Előd Nicolae Rădescu
Utód Gheorghe Gheorghiu-Dej
Románia államtanácsának elnöke
Hivatali idő
1952. június 12.1958. január 7.
Előd Constantin Ion Parhon
Utód Ion Gheorghe Maurer

Született 1884. december 7.
Bácsi
Elhunyt 1958. január 7.
Bukarest   (73 évesen)
Párt Román Nemzeti Párt, Román Néppárt

Foglalkozás ügyvéd
Vallás ortodox
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Petru Groza témájú médiaállományokat.

Petru Groza, dr. (Bácsi, 1884. december 7.Bukarest, 1958. január 7.) román politikus, az Ekésfront vezetője, Románia miniszterelnöke 1945. március 6. – 1952. június 2. között, az Államtanács elnöke 1952. június 12. – 1958. január 7. között. Kommunista politikusokat védett a királyi Románia bíróságain. Ő volt az, aki a demokrácia látszatának fenntartásával a második világháború után lehetővé tette az átmenetet a megszálló szovjetek által támogatott kommunista rendszer felé. Bisztrai Mária kolozsvári színésznő apja.

Pályafutásának korai szakasza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Erdélyben született, egy Déva melletti faluban, apja ortodox pap volt.[1] Fiatalkorában rengeteg olyan kapcsolatra tett szert, amelyeket későbbi pályafutása során jól tudott hasznosítani.[2] Miután elvégezte a szászvárosi református gimnáziumot, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karán, majd Lipcsében illetve Berlinben folytatta tanulmányait.[2][3]

Az első világháború előtt Groza befejezte tanulmányait és visszatért Dévára, hogy ügyvédként dolgozzon. 1918-ban jelent meg a politika színterén a Román Nemzeti Párt (PNR) tagjaként és tagja lett az erdélyi Kormányzótanácsnak,[2] amely az erdélyi románság kormányaként működött.

Életének ebben a szakaszában Groza sokféle politikai kapcsolatra tett szert különböző politikai és egyházi szervezetekben dolgozva. 1919 és 1927 között például képviselő volt a román ortodox egyház kongresszusában. Az 1920-as évek elején összetűzve Iuliu Maniuval elhagyta a PNR-t és belépett a Román Néppártba,[2] majd az erdélyi ügyekért felelős miniszter és közmunkaügyi miniszter lett Alexandru Averescu kormányában.[2][3] Magánvagyonát ebben az időszakban szerezte ügyvédi tevékenységéből (a Hunyad megyei magyar földbirtokosokat védte az 1921-es kisajátítást követően),[4] és megerősítette pozícióját az ortodox egyházban, ami később nélkülözhetetlenné tette őt a Román Kommunista Párt (PCR) számára, amikor 1945-ben az egyház megnyeréséért kampányolt.[3][5]

Hatalomra jutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Noha 1928-ban rövid időre visszavonult a közélettől, 1933-ban Groza ismét megjelent a politika színpadán megalapítva az Ekésfront nevű politikai szervezetet.[2] A szervezet eredetileg a román parasztságot sújtó növekvő adósságterhek ellen alakult (mivel a gazdasági válság alatt a Nemzeti Parasztpárt képtelen volt segítséget nyújtani a leszakadó paraszti rétegeknek), 1944-ben azonban már gyakorlatilag a kommunisták irányítása alá került.[2][6] A Román Kommunista Pártnak a hivatalos taglétszáma 1944-ben alig haladta meg az ezer főt, ezért a kommunista vezetők arra kényszerültek, hogy minél szélesebb körben kössenek koalíciót.

A koalíciót négy fő szervezet alkotta: A Román-Szovjet Barátság Társasága, a Román Hazafiak SZövetsége, a Hazafias Védelem (az RKP paramilitáris szárnya), és, ami leginkább támogatott volt a lakosság körében, Groza Ekésfrontja. Ebben a pozícióban Groza képes volt jelentős befolyásra szert tenni a román politikai szférában, amikor az Ekésfront 1944 októberében csatlakozott a Román Kommunista Párthoz megalakítva a Nemzeti Demokratikus Front-ot,[7][8] (amelyben benne volt a Mihai Ralea vezette Szocialista Parasztpárt és a Magyar Népi Szövetség, illetve rövid ideig a Román Szociáldemokrata Párt, és több kisebb csoport). Lehetséges miniszterelnökként először 1944 októberében került szóba, a kommunista Lucrețiu Pătrășcanu javaslatára.[7]

Groza kiemelkedő helyzete a Nemzeti Demokratikus Frontban lehetővé tette számára a miniszterelnökség megszerzését 1945 elején, amikor Nicolae Rădescu tábornok kormánya kemény ellenzőkre talált a két jelentős román kommunista, Ana Pauker és Gheorghe Gheorghiu-Dej személyében, akik szerint Rădescu képtelen volt megfelelően kezelni a „fasiszta szimpatizánsokat”.[7] A szovjet hatóságok segítségével a kommunisták mozgósították a munkásokat,[7] akik több tüntetést tartottak Rădescu ellen. A tüntetők több ízben is összetűzésbe kerültek a hatóságokkal. Míg a kommunisták azt állították, hogy az ártatlan civilek haláláért a Román Hadsereg a felelős,[7] Rădescu "Isten és haza nélküli idegenek"-nek nevezte a kommunistákat.[8] Ezt követően Andrej Visinszkij külügyminiszter vezetésével egy szovjet küldöttség érkezett Bukarestbe, amely lemondatta Rădescut és 1945. március 6-án Grozát nevezte ki miniszterelnöknek.[7][8]

A Groza-kormányok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Groza miniszterelnökségének igazolására 1946. november 19-én választásokat tartottak. Noha az Ekésfront olyan koalícióhoz tartozott, amelynek nem sikerült megszereznie a többséget a Nagy Nemzetgyűlésben, a választások „megerősítették” Grozát a miniszterelnöki tisztségben az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság tiltakozása ellenére, akik úgy vélték, hogy az 1945-ös jaltai konferencián elfogadott egyezmény szerint a szövetségesek csak olyan ideiglenes kormányokat támogatnak, "amelyek a népesség széles rétegeit képviselik".[9] Ennek eredményeképpen Groza kormánya folyamatos támadásoknak volt kitéve az USA és az Egyesült Királyság részéről, amelyek névlegesen a monarchista erőket és I. Mihály román királyt támogatták.

A két nagyhatalom ellenvetései ellenére, a Groza-kormányban a kommunisták tulajdonképpen sokkal kevésbé voltak jelen mint a többi hagyományos romániai politikai párt. A Román Kommunista Párt vezető egyéniségei, Ana Pauker és Gheorghe Gheorghiu-Dej, úgy gondolták, hogy a Groza-kormány lesz az, aki fenntartja a koalíciós kormány látszatát és eszközül szolgál ahhoz, hogy a kommunista párt elnyerje a tömegek bizalmát, ugyanis a kommunista doktrína közvetlen támogatottsága viszonylag alacsony volt a háború utáni időszakban. Ezért a kommunista vezérek, beleértve Paukert és Gheorghiu-Dejt, nem vállaltak hivatalos tisztséget a Groza-kormányban, ehelyett abban reménykedtek, hogy a koalíciós kormány végrehajtja az általuk óhajtott reformokat.[10] Összemosva a rendszer sikerét a pártjukéval, Pauker és Gheorghiu-Dej azt remélték, hogy támogatást szereznek a kommunista pártnak és megtették az előkészületeket a hatalom megszerzésére. Groza fenntartotta a koalíciós kormányzat illúzióját azzal, hogy különböző politikai szervezetekből válogatta össze a kormány tagjait, és a kormány céljait ideológiamentes kifejezésekkel hangsúlyozta. Például az 1945. március 7-ei kormányülésen kihirdette, hogy a kormány a lakosság érdekében a rend és biztonság szavatolására törekszik, földreformot akar végrehajtani, "megtisztítja" az állami bürokráciát, sürgősen megbüntetve a háborús bűnösöket és az Antonescu fasiszta kormánya alatt elkövetett háborús bűnökért felelősőket.[11]

Miniszterelnökként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Groza már miniszterelnöksége első napjaiban learatta első nagy sikerét. 1945. március 10-én a Szovjetunió beleegyezett abba, hogy átadja Észak-Erdélyt, több mint 45 000 km²-t, amely a második bécsi döntés következtében 1940 óta Magyarországhoz tartozott. Groza megígérte, hogy az újonnan szerzett területeken tiszteletben tartják a nemzeti kisebbségek jogait, míg Sztálin kijelentette, hogy a Rădescu által vezetett előző kormány annyira szabadjára engedte a régióban a szabotázst és a terrorizmust, hogy képtelenség lenne a területet Romániának engedni. Ennek eredménye az lett, hogy szovjet kormány csak azután döntött a román kormány kérésnek elfogadásáról, hogy Groza kezeskedett a nemzeti kisebbségek jogaiért. Erdély megszerzése az újonnan alakuló Groza-rezsim nagy dicsőségének számított.[12]

Gróza Péter (balról) és Tildy Zoltán 1948-ban

Groza nyilatkozataiban a román–magyar történelmi megbékélés elkötelezettjeként tüntette fel önmagát. A Magyar Népi Szövetség kolozsvári kongresszusán azt ígérte a magyar kisebbségnek, hogy egyenrangú állampolgárai lesznek Romániának, ugyanakkor a határok „légiesítésével” szabadon fenntarthatják magyarországi kapcsolataikat; ennek a beszédnek a napján viszont Teohari Georgescu belügyminiszter elrendelte a határok fokozottabb őrizetét.[13]

Groza reformjaival tovább erősítette a kormányáról alkotott jó képet, miközben erősítette kapcsolatait a kommunista párttal. A kormányzati bürokrácia egyszerűsítésére törekedett, és az erdélyi részen három városban elmozdította a prefektust, köztük a régió nem hivatalos fővárosában, Kolozsváron. Az elmozdított prefektusok helyére Groza nevezett ki újakat, hogy erősítse a kormányhű elemeket a helyi közigazgatásban. Groza ezenkívül több földreform-programot hirdetett, amely a katonáknak kedvezett, akik kisajátíthatták és újraoszthatták az ötven hektár feletti birtokrészeket, valamint az árulók és távollevők földjét, illetve azokét, akik együttműködtek a háború alatti román kormánnyal, a Horthy- és Szálasi-rendszerrel vagy a nemzetiszocialista Németországgal.[14]

Noha igyekezett liberálisként feltüntetni önmagát, Groza több olyan reformot hajtott cégre, amelynek célja az volt, hogy korlátozza a nemzeti tömegtájékoztatást. Miniszterelnökségének első hónapjában Groza betiltotta a Romania Nouă című népszerű napilapot, amely közel állt a Nemzeti Parasztpárt vezetőjéhez, Iuliu Maniuhoz, mivel nem értett egyet Groza reformjaival. A kinevezése utáni egy hónap alatt Groza több mint kilenc vidéki újságot és több más sajtóterméket szüntetett meg, amelyeket szerinte olyanok állítottak elő, akik "kiszolgálták a fasizmust és hitlerizmust".[15] 1946 februárjában Petru Groza azt nyilatkozta egy amerikai tudósítónak, hogy „nem vagyunk még abban a helyzetben, hogy teljes szabadságot biztosítsunk a sajtónak”, majd 1946 márciusában megszületett az a törvény, amely a tájékoztatási minisztériumról rendelkezett, melynek feladata volt „irányítani, szervezni és ellenőrizni a sajtó, a rádió, a film stb. minden információs tevékenységét”.[16]

A következő lépés az volt, hogy korlátozta a megengedett pártok számát. Noha Groza csak arra tett ígéretet, hogy a kormányhivatalokból és a diplomáciai testületekben végez tisztogatást, 1947 júniusában politikai szervezeteket kezdett üldözni, így például a Tămădău-ügy után letartóztatta a Nemzeti Parasztpárt több kulcsfiguráját és életfogytiglani börtönre ítélte Maniut „a román nép ellen elkövetett politikai bűneiért”.[10] Ugyanennek az évnek az augusztusában feloszlatták a Nemzeti Parasztpártot és a Nemzeti Liberális Pártot, majd 1948-ban a Román Munkáspárt belépett a kormánykoalícióba, így a politikai ellenzék gyakorlatilag minimálisra apadt.[8]

Miniszterelnökként Groza összeütközésbe került a Mihály király vezette monarchistákkal. Noha a királynak csak névleges volt a hatalma, a hagyományos román monarchiát jelképezte, és 1945-ben lemondásra szólította fel Grozát. A király fenntartotta, hogy Romániának a jaltai egyezmények értelmében meg kell engednie az Egyesült Államoknak, az Egyesült Királyságnak és a Szovjetuniónak, hogy részt vegyenek a háború utáni kormány felállításában, és hogy a Groza-félénél szélesebb koalícióra van szükség. Groza röviden elutasította a kérést és kettejük kapcsolata a következő években is feszült maradt, így például szemben álltak a háborús bűnösök elítélésének és Sztálin díszpolgárrá avatásának kérdésében is.[17] Végül 1947 decemberében Gheorghiu-Dej és Groza nyomást gyakoroltak a királyra, hogy mondjon le a trónról, megszüntetve ezzel a román monarchiát és kikiáltva a népköztársaságot.

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Grozát 1952-ben Gheorghiu-Dej követte a kormány élén, Groza pedig az államelnöki posztot töltötte be 1958-ig, amikor is egy gyomorműtét következtében meghalt.[3] Noha soha nem volt a kommunista párt tagja, Groza hozzájárult a kommunista rendszer hatalomrajutásához Romániában. Azzal, hogy mérsékelt távolságot tartott a szovjetektől és a kommunista vezetőktől, Groza lehetővé tette a szélesebb bázis kialakítását, és a sajtó és politikai szervezetek korlátozásával minimálisra csökkentette az ellenzéket. A király lemondatásával és a népköztársaság kikiáltásával Groza lehetővé tette az átmenetet a későbbi Gheorghiu-Dej vezette kommunista rendszer felé.

Vaskohsziklás (Ștei) bányaváros az ő tiszteletére kapta a Dr. Petru Groza nevet, amelyet az 1989-es romániai forradalomig tartott meg.

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás és hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Beke, György. „Petru Groza faluja”. Hitel 2002 (április). Hozzáférés ideje: 2008. október 20.  
  2. ^ a b c d e f g Cioroianu, 6.1.1 (p.149-150)
  3. ^ a b c d "Petru Groza of Rumania Dies; Chief of State of Red Regime, 72", in The New York Times, January 8, 1958; ProQuest Historical Newspapers - The New York Times (1851-2002), p.47
  4. Beke, György: Petru Groza faluja. (Hozzáférés: 2008. október 20.)
  5. Cioroianu, 6.1.2 (p.150-152)
  6. Liliana Saiu, The Great Powers and Rumania, 1944-1946, Columbia University Press, New York City, 1992, p.39
  7. ^ a b c d e f Cioroianu, 6.1.3 (p.152-159)
  8. ^ a b c d R. J. Crampton, Eastern Europe in the Twentieth Century - And After, Routledge, New York City, 1997, p.229, 231
  9. Paul Winkler, "Interim Government", in The Washington Post, March 22, 1945; ProQuest Historical Newspapers, The Washington Post (1877-1989), p.6
  10. ^ a b Stephen Fischer-Galați, The New Rumania: From People's Democracy to Socialist Republic, Massachusetts Institute of Technology Press, Cambridge, 1967, p. 29-30, 35
  11. "Groza Pledges Order", in The New York Times, March 8, 1945; ProQuest Historical Newspapers, The New York Times (1851-2002), p.4
  12. "Transylvanian Area Restored to Romanians", in The Chicago Daily Tribune, March 11, 1945; ProQuest Historical Newspapers, Chicago Tribune (1849–1985), p.8
  13. Tófalvi, Zoltán. „1956 erdélyi mártírjai”. Kortárs 2001 (12). Hozzáférés ideje: 2008. október 26.  
  14. "Sweeping Reform Begins in Rumania", in The New York Times, March 12, 1945; ProQuest Historical Newspapers, The New York Times (1851-2002), p.5
  15. C. L. Sulzberger, "2 Moves by Groza Spurring Reforms", in The New York Times, March 25, 1945; ProQuest Historical Newspapers, The New York Times (1851-2002), p.16
  16. Marino, Adrian. „Cenzúra Romániában”. Korunk 2001 (9). Hozzáférés ideje: 2008. október 26.  
  17. W. H. Lawrence, "Chamber Ratifies Rumanian Treaty", in The New York Times, August 24, 1947; ProQuest Historical Newspapers, The New York Times (1851-2002), p.43

Ez a szócikk részben vagy egészben a Petru Groza című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Adrian Cioroianu, Pe umerii lui Marx. O introducere în istoria comunismului românesc (Marx vállain. Bevezetés a román kommunizmus történetébe), Editura Curtea Veche, Bukarest, 2005