Keleti gótok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Osztrogótok szócikkből átirányítva)
lila színnel látható a kelezi és nyugati gótok útja

██ A hagyományos Götaland

██ Gotland szigete

██ A Wielbark kultúra kiterjedése a korai 3. században

██ A Csernyakov kultúra a korai 4. században

██ A Római Birodalom területe

A keleti gótok vagy osztrogótok a 3. század végén kettévált gót nép keleti ága voltak. A másik ág a nyugati gótoké volt. 291-ben említi őket először külön a Panegyrici Latini. 376-ig önállóak voltak, akkor részben a hunok alattvalói lettek. A hunok bukása után Nagy Theodorik vezetésével alapítottak államot az 5. század végén, amelyet a 6. század közepén Belizár és Narszész bizánci hadvezérek döntöttek meg. A Krím-félszigeten azonban még sokáig éltek gótok, így a magyar államalapítást követően is jelen voltak a térségben, de már állandóan érintkeztek a térségbe beáramló keleti török népekkel (kunokkal, besenyőkkel, úzokkal), végül maradványaik teljesen beolvadtak a krími tatárokba.

Sztyeppei államuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A gótok kettéválása után államuk kelet-nyugati irányban a Don és a Dnyeszter, észak-déli irányban a Pripjaty-mocsarak és a Fekete-tenger között terült el. Nyugati szomszédaik a nyugati gótok, a keletiek az alánok,[1] az északnyugatiak a hasdingi vandálok voltak. Iordanes szerint tizenkét nép hódolt nekik.[2]

Nem sokkal 370 után az eddigre az alánok országát elfoglaló hunok a Donon átkelve támadni kezdték a keleti gótok falvait, és 375-ben Balambér hun nagykirály vezetésével legyőzték Hermanarik gót királyt, a király öngyilkos lett. Unokaöccsének fia, Vithimir követte a trónon, aki egy évvel később esett el egy bizonyos Erak folyónál valahol a Dnyeper és a Dnyeszter között. A keleti gótok nagy része, ahogyan korábban az alánok is, a hunok alattvalója lett, és velük együtt harcolt tovább.[3]

A hunok idején[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keleti gótok nagy része, ahogyan korábban az alánok is, a hunok alattvalója lett, és velük együtt harcolt tovább. Kisebb részük Vithimir fiával, Viderikkel az élen nyugatra menekült. Mivel a király még gyermek volt,[4] a tényleges vezetést a keleti gót Alatheus és az alán Saphrax látta el.[5] Nem messze táboroztak Athanarich nyugati gót királytól, amikor az vereséget szenvedett a hunoktól a Dnyeszter jobb partján. Valószínűleg ekkor őket is megtámadták a hunok és menekülniük kellett tovább.[6] Nem sokkal azután értek al Al-Dunához, amikor 200 ezer nyugati gót római engedéllyel átkelhetett a római oldalra. Őket viszont a rómaiak nemkívánatosnak nyilvánították, de az őrjáratozó római flotta mozgását az alán–osztrogót lovasok kifigyelve tutajokon mégis sikerült titokban átkelniük.[7]

Ezután részt vettek a hunok harcaiban, így ott voltak a catalaunumi csatában is.

Pannóniai államuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A panóniai osztrogót szállásterület

Csak Attila 453-ban bekövetkezett hála után nyerték vissza függetlenségüket, ekkor Róma szövetségeseként letelepedtek a Római Birodalom területén. Később más, a hunok által elűzött gót törzsek is csatlakoztak hozzájuk.

Az Amalok házából való Walamir, Theodemir és Wiedemir alatt a gótok újra összeszedték magukat, így nemsokára le tudták verni a hunok új támadását. Országuk itt Vindobonától (ma Bécs) Sirmiumig (ma Szávaszentdemeter, Szerbia) terjedt.

Itáliai államuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Theodorik Mauzóleuma Ravennában. Az igazi gót építészet egyetlen megmaradt emléke.

475-ben Nagy Theodorik lett népe egyedüli királya. Ez Zénón keletrómai császárt segítette, és 484-ben konzul lett. 486-ban a jó viszony megszakadt a két uralkodó között, mert Zénó a keleti gótoknak nem adott földeket. A veszélyes segítőktől úgy akart a császár megszabadulni, hogy Itália visszafoglalására biztatta őket, nekik ígérve azt a harmadrészt, amelyet Odoaker heruljainak adott. A gótok vállalkoztak erre, és 489. augusztus 30-án átkeltek Itália határfolyóján, az Isonzón, miután Odoakert visszaszorították. A segítségül jött nyugati gótok kiszabadították Theodorikot Paviából, ahol Odoaker körülzárta, és Theodorik ezután egész Itáliát meghódította, és most ő zárta körül Ravennában Odoakert. 493. februárjában szerződésre léptek, amely szerint Odoaker közösen uralkodott Theodorik királlyal, Odoakert azonban nemsokára megölték, és Theodorikot népe Itália királyává kiáltotta ki (493). Róma ura, a pápa ezt először nem ismerte el, csak 498-ban született megegyezés, és ekkor kapta meg a nyugati császárság jelvényeit Theodorik.

A gótok megkapták a herulok részét, és nemzetségek szerint telepedtek le, a rokonság egymás közelében maradt. A római államszervezetet Theodorik is meghagyta, de a császári jogokat most már ő gyakorolta mint Itália királya. A herulokhoz hasonlóan a gótok is megtartották nemzetiségi szervezetüket. A hadsereget csak ők alkották. Theodorik azonban a nemzeténél korábban szokásos népgyűléseket megszüntette, és a gót nemességet is adó alá vetette.

Theodorik a külföldi uralkodókkal jó viszonyt ápolt. Anastasius kelet-római császárral volt ugyan kisebb összeütközése, de nagyobb viszály nem robbant ki. A frankok ellen a germán fejedelmeket szövetségbe tömörítette, majd rokonságra lépett Klodvig frank királlyal, de II. Alarich-hal és a Sigismund burgund királlyal is. Később a frankok ellen hadat viselt, és 508-ban győzelmet aratott fölöttük.

Theodorik fő célja a római kultúra elterjesztése lett a gótok között. A gót népet olyan törvénytiszteletre szorította, hogy az utókor krónikái is hirdették igazságosságát. Uralma végén a keresztényekkel kegyetlenül bánt, mert I. Justinianus bizánci császárral való szövetséggel gyanúsította őket. Ennek áldozata lett Boethius is, a római irodalom utolsó nagyobb alakja.

A nemzeti és vallási feszültségek között Theodorik 526. augusztus 30-án meghalt. Utóda, a kiskorú Athalarich helyett leánya Amalasuintha vezette az ügyeket. Athalarich 534-ben meghalt, Amalasuintha pedig unokatestvérét, Theodatust választotta férjül, aki őt 534-ben megfojtatta. 536-ban Theodatust, aki az I. Justinianustól a gótok ellen küldött Flavius Belisarius (Belizár) ellen sem Nápolyt, sem Rómát nem tudta megvédeni, egyszerűen agyonverték. 537-538 között a választott király, Vitigis a keletrómaiak kezébe került Rómát ostromolta. A város ostroma sikertelen volt, sőt Vitigis Belizár kezébe került, aki Ravennát is elfoglalta. 540-re Belizár az egész gót királyságra kiterjesztette a keletrómai fennhatóságot. A rab Vitigist Justinianus császárhoz vitték, Theodorik kincseivel együtt. Konstantinápolyban Vitigis keresztény, szenátor és patrícius lett.

A Belizár ellen fellázadó gótok Hildibadot, ennek meggyilkolása után Erarichot, majd Totilát tették királlyá, aki visszafoglalta Itáliát. A háborúk alatt sok ókori római műemlék pusztult el. A keletrómai csapatok előbb Belizár, majd Narses vezetésével próbálták újra leigázni a gótokat. Narsesnek sikerült Totila fölött győzelmet aratni, a küzdelemben a gót király és seregének nagy része halálát lelte.

Az utolsó gót király, Teia lázadása is sikertelen volt, Cumaenál vereséget szenvedett (554). A maroknyira zsugorodott gót sereg szabad elvonulást kapott, és az Alpokon túlra vonult. 555-ben az utolsó gót erődítmény, Compsa (Samnium) is megadta magát, és a Keleti Gót Birodalom története ezzel véget ért.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bóna: A hunok és nagykirályaik: Bóna István. A hunok és nagykirályaik. Corvina (1993). ISBN 963-13-3382-5 
  • Thompson: A hunok: E. A. Thompson. A hunok. Szukits könyvkiadó (2003). ISBN 963 9344 95 8 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Nagy képes világtörténet; A népvándorlás kora