Nimfák

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Lefebvre, Jules Joseph: Nimfa reggeli virágkoszorúval

A nimfák görög mitológiai nőalakok – a szépség, a termékenység, a természet alkotó és tápláló erőinek megtestesítői. A nimfák különösen szép helyekhez vagy tájakhoz kötődnek; otthonaik a hegyek, völgyek, hűs barlangok, ligetek, fák, patakok és folyók; dús réteken táncolnak, virágos mezőkön pajzánkodnak, mindig jókedvűek és gyakori célpontjai az életerős szatírok szerelmi vágyainak – az élet mozgalmasságát mutatják be. Istenek, istennők kísérői; ők Artemisz vadásznői, Apollón prófétái, Dionüszosz – a mulatozás és a fák istenének – partnerei (sőt, Dionüszosz szerelme, Alphesziboia is nimfa), megjelennek a pásztoristenek, Pán és Hermész oldalán, de szívesen rajta felejtik szemüket a szép, délceg halandókon is.

Az eredeti görög νύμφη szó több értelmű. Jelentései: „menyasszony”, „elfátyolozott”, „rózsabimbó” [1] és "kiteljesedés"; latin megfelelője a nubere jelentése „férjhez menni”. Ezek alapján elnevezésük a fiatalságot és a házasulandó kort, a férficsókra érett lányt jelöli.

Az eredeti görög νύμφη (nü-m-fé) szó több értelmű. Nimfa=tündérlány, mai szóhasználattal. Nő/nü/nu/ni számos nyelven lány/asszony jelentésű.

Numfa -→ Nu-m-fae, Nu=Nő fae=tündér

Szimbolika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nimfák elsősorban a termékenység megszemélyesítői. Alakjaik a természet minden területét át-, és átszövik. Kiemelt kötődésük a vizekhez, forrásokhoz és folyókhoz az élet folytonosságát, a múló időt jelképezi.

A víz – termékenyítő erő: a forrás kifejezi a keletkezést, a születést; a folyó az állandó változást; az óceán a feloldódást, a megsemmisülést. A nimfák a nő életének első szakaszát, annak „fehér aspektus”ait hordozzák. A fiatalság és az örök szépség megtestesítői, „szüzek”, már nem lányok, de még nem anyák. Ezt a időszakot az un. „vörös korszak” az anyaság követi, majd a „fekete korszak” az öregség.

A nimfák alakja jóval régebbi, jóval ősibb, mint a klasszikus antik kor, kultuszuk gyökerei a sámánizmusban keresendők – a helyek, a növények és az állatok megtestesülései – elemi lények.

A nimfák osztályozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nimfák különböző csoportjai az általuk megszemélyesített természeti erők mentén alakultak ki. Neveik változatos és jóságos szerepükkel függenek össze – „valamennyi női név eredete egyszerű melléknév, amely megegyezik a nympha lényegével, bár eredendően nem létezett ortodox, kimerítő osztályozás e tünékeny teremtmények között.”[2]

  • Leuce (fehér nyárfa)
  • Epimeliad (almafa)
  • vízi nimfák
    • heleaszok (lápok)
    • ókeaniszok (Ókeanosz és Téthüsz lányai, leginkább a sós vizek)
    • néreiszek (Néreusz lányai, lakóhelyük a Földközi-tenger)
    • naiaszok (jellemzően a friss vizek)
      • Crinaeae (kutak)
      • limnadok vagy limnatidák (tavak)
      • Pegaeae (források)
      • Potameidák (folyók)
      • Eleionomae (mocsarak)
  • Egyéb

Alakjuk a római korban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A görög nimfák változatos tájak és vidékek szellemalakjai voltak, nem más mint a latin genius loci, azaz a hely szelleme. (Kultuszuk népszerűségét leginkább a bonyolult Arethusza mítosz példázza.) A görög kultúrán nevelkedett latin költők verseiben a nimfák hellén sokoldalúsága elmosódott és alakjaik keveredtek a hazai forrás- és folyamistenségekével (Juturna, Egeria, Cavmentis, Fontus). Mindezt tovább erősítette, hogy a Lymphakat (eredetileg Lumpae) az ősitáliai hagyományok víz-istennőit nevük véletlen egyezősége alapján, a görög nimfákkal azonosították. A klasszicizáló római költészet hatására a vidéki emberek között, a források, barlangok, sziklahasadékok környékén kiteljesedett a nimfa kultusz. Ugyanakkor a Római Birodalom tanult osztályai körében betöltött szerepük fokozatosan csökkent és majdnem kizárólagosan a vízi elemek istenségeiként jelentek meg.

Megjelenésük a művészetben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A festészet és szobrászat a nimfák legtöbbjét kedves, lányos ifjú nőként ábrázolja, meztelenül, vagy lenge ruhákban virágkoszorúval. A források nimfáit vizeskorsóval vagy urnával.

Festészet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pierre-Auguste Renoir: Nimfa a pataknál

Szobrászat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kutak a nimfák kertjében, Karlsruhe

Az ókori alkotások közül a legismertebbek Praxitelész szobrai és Arkeszilaosz nimfákat és szatírokat ábrázoló szoborcsoportjai. A nimfák alakjai a későbbi korok szobrászait is megihlették; alakjaikat előszerettel ábrázolták szökő-, és díszkutakon.

Egyéb megjelenéseik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Nimfáknak nevezték a ”földanya” papnőit, akik az ókori templomokban szexuális ceremóniákkal áldoztak az istennőnek.
  • A nimfaion egy forrás fölé épített, nimfaszentély vagy templom.
  • A középkor idején (főként Észak-Európában) a nimfa szót boszorkány, illetve tündér értelemben használták, mert mindkettőt a kereszténység előtti papnőkkel azonosították.
  • A nimfák és a szexualitás eredendő kapcsolata többé kevésbé megjelenik az európai mese- és mondavilágban is. Nevükből ebből ered a nimfománia kifejezés, mint felfokozott szexuális motiváció, „szenvedély”.
  • Vladimir Nabokov Lolita című regényéből származik a nimfácska kifejezés, a fiatal lányok azon tipusára, akik a kirívó szexuális vonzerővel bírnak.
  • Néhány kultúrában a nimfa a női nemi szerv jelképe, a lótuszvirág, vagy a vízililiom (a tündérrózsa-félék – Nymphaeaceae – családjába tartozó vízinövények), illetve bizonyos kagylók, például a kauri kagyló mintájára.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Hészükhiosz szerint a νύμφη egyik jelentése "rózsabimbó"
  2. Rose, Herbert Jennings: A Handbook of Greek Mythology 1959. 173. oldal

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Pauszaniasz Periégétész: Görögország leírása
  • Walter Burkert: Greek Religion, Harvard University Press, 1985. ISBN 0-674-36280-2 (angolul)
  • Rose, Herbert Jennings: A Handbook of Greek Mythology, E.P. Dutton & Co., New York, 1959. ISBN 0-525-47041-7 (angolul)
  • Robert Graves: A görög mítoszok, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981.(Szíjgyártó László fordítása)Eredetei kiadás: Robert Graves: The Greek Myths, Harmondsworth, Penguin, 1955.
  • Kerényi Károly: A görög mitológia, 1997. ISBN 9789639020924
  • Krause: A múzsák, gráciák, hórák és nimfák (eredeti címén: Die Musen, Grazien, Horen und Nymphen), Halle, 1871;(németül)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Nimfák témájú médiaállományokat.