Szatír
Mai értelemben kéjsóvár, fiatal nőkkel erőszakoskodó idősebb férfi.
A történelemben a szatírok (szatüroszok) görög mitológiai alakok, a fák és a hegyek istenei, Hermész fiai.
A szatírok Dionüszosz isten kíséretéhez tartozó ló vagy kecskefarkú, disznófülű, a nimfákat bujaságukkal egyre zaklató könnyelmű, vidám erdei félistenségek. Törzsük, a karjuk és az arcuk emberformájú roppant szőrös volt. A homlokukon apró szarvak voltak, füleik hegyesek, orruk kampós. A földművesek tisztelték őket, ezért bárányt áldoztak nekik, és nekik ajánlották az első termést is.
A Nimfák különösen szép helyekhez vagy tájakhoz kötődnek; otthonaik a hegyek, völgyek, hűs barlangok, ligetek, fák, patakok és folyók; dús réteken táncolnak, virágos mezőkön pajzánkodnak, mindig jókedvűek és gyakori célpontjai az életerős szatírok szerelmi vágyainak. Istenek, istennők kísérői; ők Artemisz vadásznői, Apollón prófétái, Dionüszosz – a mulatozás és a fák istenének – partnerei (sőt, Dionüszosz szerelme, Alphesziboia is nimfa), megjelennek a pásztoristenek, Pán és Hermész oldalán, de szívesen rajta felejtik szemüket a szép, délceg halandókon is.[1]
A leghíresebb szatír: Ampelosz.
A római mitológiában Pán, Silvanus, Faun vagy faunok néven említették őket. A szlávoknál Ljeschi volt a nevük.
Ábrázolásuk [szerkesztés]
A festett vázákon erős testfelépítésű, lapos orrú, nagy hegyes fülű, hosszú göndör hajú, szakállas érett férfiakként ábrázolták, túlméretezett, felálló pénisszel. A szatírok ábrázolása hatott a középkori ördögképre is. A szatírok kecskeszerű jellege Pán istentől ered, akivel később a szatírokat azonosították.
Források [szerkesztés]
- Encyclopedia Mythica
- A görög istenek és isteni lények kisenciklopédiája
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Satyr című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
