Szerkesztő:Milei.vencel/Fr. filozofia

A francia filozófia rendkívül változatos és évszázadok óta befolyásolta a nyugati filozófiát, egészen Pierre Abélard középkori skolasztikájától René Descartes modern filozófiáján át

Történet[szerkesztés]

A filozófiának a középkorban sehol sincsen nemzeti jellege. Nemzetközi nyelven, latinul írnak és tanítanak, a tanítás helyein tehát minden nemzetbeli telepedtetett meg és ami a gondolkodás tartalmát illeti, a filozifiának útja annyira meg van az egyház által szabva, hogy e tekintetben sem fejlődhetik szabadon az emberi ész. Mind formáját, mind tartalmát tekintve, nemzetközi, nemzeti jelleg nélkül való a középkori gondolkodás. Francia filozófiáról tehát a középkorban nem lehet szó, de mégis fölemlítendő, hogy a skolasztika fő székhelye majdnem az egész középkoron át Párizs volt. Itt alapította meg a IX. sz.-ban a skót származású Scotus Erigena a skolasztikus filozófiát, melynek főbb képviselői a IX. sz.-ban a francia Eric Auxerreből, ennek tanítványa Remigius ugyancsak Auxerreből; Aurillac kolostorában, Auvergne tartományban tanult és tanított Gerbert, a későbbi II. Szilveszter pápa, a X. sz.-ban, mig tanítványa, Fulbert, Chartres püspöke, e városban alapított híres filozófiai iskolát. Fulbert tanítványa Berengar Tours városából, ki az urvacsora racionalisztikus felfogásával nagy mozgalmat (V. ö. III. k. 135. l.) idézett elő. Hildebert Lavardinből, Tours püspöke is a XI. sz-ban tanított Toursban. De főleg mióta a Párizsi iskola 1206. igazi egyetemmé vált, lett Párizs középpontja a korszak szellemi küzdelmeinek. Itt folytak a nagy viták a nominalizmus és realizmus között, itt bontogatta először szárnyait az önállóságért küzködő emberi gondolkodás a dogmák elleni harcban. E küzdelemben természetesen nem csupán franciák vesznek részt, de majdnem mind hosszabb vagy rövidebb ideig Pátrisban tanítanak. Roscellinus, a nominalizmus megalapítója, alsó-bretagnei születésű, Vilmos Champeauxból, aki Roscellinusnál is tanult, a realizmus képviselője, melyet Párizsban és később a saint-victori apátságban tanított. Abélard Párizsban, középuton jár, habár egészben a nominalizmushoz áll közelebb (V. ö. I. k. 19. l.). Bernát Chartresból, Vilmos Conchesból, Adélard Bathból, a platonizmushoz húznak, melyet az egyházra való tekintetből valahogy megegyeztettek Arisztotelésszel.

A XII. sz.-ban Walter Montaigneból és Gilbert de la Porrée, a logika művelői, a realizmus hívei; mig Petrus Lombardus (aki 1164. mint Párizsi püspök halt meg), kit magister sententiarumnak neveztek, az ellentéteket közvetítette s századokon át használatban maradt teológiai tankönyvet irt. A miszticizmusnak, mely a dialektikát becsmérelte, is akadtak képviselői: a híres clairvauxi Bernát és Hugó meg Rikárd Saint-Victorból. Sőt a panteizmus első híveit is Párizsban találjuk, Amalrich-ot Benából és legkitünőbb tanítványát, a Dinanti Davidot. Midőn a XIII. sz.-ban az arabok közvetítése folytán a nyugaton is Arisztotelész összes munkáival és a hozzájuk irt arabs kommentatorokkal ismerkedtek meg s ezzel a skolasztika legteljesebb formális kifejlődését érte, ismét Párizs a mozgalom középpontja. Itt tiltják el eleinte az uj Arisztotelészi művek tanulmányát s itt győződnek meg róla, hogy Arisztotelész a keresztényfilozófia hatalmas oszlopává tehető. 1254. Arisztotelész fizikája és metafizikája már a hivatalos tanítás része. Az első skolasztikus, ki az egész Arisztotelészt ismeri, Alexander Halesből (angol születésü, de Párizsban tanított); Vilmos Auvergneból, Párizsi püspök. Platont megvédelmezi Arisztotelész ellen; Albertus Magnus is (I. k. 309. l.) Párizsban tanult és tanított, ugyszintén aquinói Tamás, a skolasztika betetőzője és híres ellenfele, Duns Scotus János. A Párizsi egyetem ez időben az ortodox-katolikus filozófia székhelye, mig a szabadabb gondolkodás Angliában erősbödik. Mindazonáltal a nominalizmus fejtegetésével itt is hasznos szolgálatot tesznek a filozófiának Pierre Aureol, Durand de St. Pourçain, Vilmos Occamból, angol születésü, de aki Párizsban is tanított, mig a későbbi skolasztikusok közül említésre méltó Buridan János, a Párizsi egyetem rektora, Albertus de Saxonia, Marsilius Inghenből, Nicolas d'Oresme, Péter Aillyből (I. k. 213. 1.), Suisset, hesseni Henrik stb.

A reneszánsz mozgalma is segítőkre talált a Párizsi egyetemen. Faber Jakab (Jacques Lefevre Étaplesből, Stapulensis), az igazi Arisztotelészt kezdte magyarázni, mig tanítványa, Bovillus (Bouillé) Károly, Cusanus tanait hirdette. Sokkal mélyebb hatást tett a francia gondolkodásra Calvin, kinek hatása alatt a klasszikus irodalomban is járatos Ramus Péter a skolasztikusok arisztotelizmusa ellen egy uj logika kisérletével lépett fel. Ramus kisérletének nincsen tudományos értéke, de gondolkodásának tendenciája, mely a szabad gondolkodásnak jött segítségére és az a körülmény, hogy ötven évvel Descartes előtt francia nyelven irt filozófiai művet, az uj korszak első jelentős képviselőjévé avatják. Még tiszteletreméltóbbá teszi emlékét, hogy 1572. a Bertalan-éj vérontásában egy skolasztikus ellenfele izgatására lelte halálát. A reneszánsz nagy alakjai közül is többen megfordultak és tanítottak Párizsban, igy Giordano Bruno, Vanini (akit Toulouseban égettek el 1619), Campanella. Ramus iskolájának szelleme élt Bodinban, aki a vallási türelem harcosa és az egyházi tanítástól független jogfilozófiát alapít meg. Az újkor ez előkészítői közt a legfontosabb s egyike a legfranciásabb alakoknak Gassendi, aki Arisztotelész tekintélyét rendkivül rongálja az Epikur világnézletének fölelevenítésével a materialisztikus világfelfogás első következetes újkori hirdetője. Közben a francia szellemi élet döntő köreiben a dogmatikus filozófia minden hitelét veszti. Ennek helyét részben a matematikai spekuláció foglalja el, melynek terén a XVII. és XVIII. sz.-ban a francia szellem legnagyobb diadalait fogja ünnepelni, részben a finom szkepticizmus, amint éles megfigyelés és emberismeret kapcsán Michel de Montaigne műveiben remek irodalmi kifejezését találja. A szkepticizmus áramlata vele nem szünt meg; Charron Péter, Sanchez Ferenc, de la Mothe le Vayer Ferenc, ennek tanítványai Sarbiere Samu, Foucher Simon, később Huet (1633-1721) mind skeptikusok, de a szkepticizmust nem a teológia, hanem a filozófia ellen fordítják és kételkedésüket megegyeztetik a kinyilatkoztatásban való hittel.

A francia szellem kiváló filozófiai erejét nyilvánítja, a francia gondolkodás eszmei tartalmát először formulázza az európai filozófia egyik legnagyobb alakja, az újkori gondolkodás egyik alapvetője: Descartes (L. V. k. 224. 1.) Descartes hatása az európai gondolkodásra egyike a legmélyebbeknek a gondolkodás történetében Közvetetlen hatása abban mutatkozott, hogy egész Európában vitatták eszméit, melyeket nálunk Apáczai Csere János hirdetett; közvetve pedig abban nyilatkozik, hogy a következő nagy gondolkodók mind tőle tanultak. Legközelebbi tanítványai Descartesnak: de la Forge, Arnauld Antal és Nicole Péter, a két utóbbi Port-Royal teologusa, janzenisták, kiket augusztinizmusuk fogékonynyá tett Descartes uj tanítása iránt. Ide tartoznak még: Pierre Sylvain Regis, Bekker Boldizsár, Clauberg stb. Ellenfelei: Hobbes, Gassendi, Voëtius, Bourdin, Daniel. Párizsban 1671. megtiltották Descartes rendszerének előadását. Részben ellenzik Descartes filozófiáját a skeptikus Pascal, kinek miszticizmusa a legmélyebb vallásosság forrásaiból fakad, Poiret Péter, Huet és Bayle, aki filozófiai szótárával (Dictionnaire historique et critique, 1795-97) nagy hatással volt kora műveltjeire és jótékony módon utalt rá, hogy az erkölcsnek függetlennek kell lenni minden elmélettől, a vallásnak pedig nemes türelem szellemében, az erkölcsiség terjesztésére kell a fősulyt helyezni. Filozófiai tekinteben Geulincx Arnold és Malebranche Miklós fejlesztik tovább Descartes gondolatait. Mindketten abból indulva, hogy Descartes dualisztikus nézete a test és lélek szubsztanciális voltáról lehetetlenné teszi e két szubstancia egymásra hatásának magyarázatát, az occasionalizmusban, mely e kölcsönhatás helyébe isten beavatkozását teszi, kerestek menedéket. Még tovább ment Spinoza, aki a dualizmus ellenmondásait a monizmussal akarja eltüntetni, mig Leibniz a monadologiával iparkodik a monizmus és dualizmus között utat találni. Látni való tehát, hogy Descartes a filozófia problémáinak formulázásával egészen Kantig irányt adott a filozófiai gondolkodásnak.

A XVIII. sz.-ban az angol gondolkodás hatása saját hazájában is háttérbe szorítja Descartes-ét. Descartes maga óvatosságból, hogy az egyházzal összeütközésbe ne kerüljön - amit még sem ért el - nem fogadta el nyiltan Kopernikusz és Galilei tanítását. Fontenelle 1657-1757) a korszak szellemének engedve, az uj vivmányokat iparkodik Descartes felfogásával megegyeztetni. híres munkája (a világok többségéről 1686) oly népszerü volt, hogy minden szalonban vitatták, ami bizonyságot tesz róla, mily elterjedt volt már akkor a műveltek közt a mekanikai világmagyarázat nézete. Azért ennek betetőzése Newtonban kész talajra akadt Franciaországban. Maupertuis 1698-1759) a tudományos világban védelmezte meg Newtont, mig a műveltek körében Voltaire óriási irói ereje népszerüsítette Newton elveit (l. o.). A természettudósok azonban csakhamar tovább mentek mint Voltaire s a deizmus iránt nagy közömbösséget mutatnak. Buffon és Lamarck az organikus világ magyarázatát iparkodtak függetlenné tenni minden teologiától s a panteizmus felé hajoltak. Ezt a panteizmust lelkesedéssel és a gondolkodás nagy következetességével hirdeti Robinet (1735-1820), ki Leibniz hatása alatt a legkisebb anyagrészeknek tulajdonít érző képességet, tehát az egész anyagvilágot «lelkes»-nek látja. De Robinet előtt sokkal nagyobb hatással hirdették francia gondolkodók a legszélsőbb materializmust. Ezek között a legkiválóbb Julien Offrai de Lamettrie (1709-1751), kinek főműve: L'homme machine (1748) a XVIII. század materializmusát a legszélső pontig viszi. Ő tanítja először, hogy a gondolkodás épp oly testi funkció, mint a többi, az agyvelő váladéka, hogy a lélek halhatatlansága épp ezért képtelenség s minden valószinüség amellett szól, hogy nincs isten. Erkölcsi tekintetben sem riad vissza a szélső következményektől s az érzéki kéjben keresi a cselekvés legfőbb célpontját. A materializmussal rokon szenzualismust fejt ki Etienne Bonnot de Condillac (1715-1780), ki eleinte Locke hive, később azonban azt tanítja, hogy egész lelki életünk az érzékek adta érzésekből fejlődik. Hasonló uton jár Bonnet Károly (1729-1793) de mindkettő elkülöníteni iparkodik a szenzualizmustól a materializmust, mely ellen határozottan tiltakoznak. Az esztetikában Dubos és Batteux az empirizmus hivei. Az erkölcstanban Montaigne óta uralkodott a skeptikus hangulat, melynek La Bruyere és Larochefoucauld franciás szellemességgel tudtak kifejezést adni. Határozottan az egoizmusra alapítja az erkölcstant Claude Adrien Helvetius (1715-1771), ki a francia hagyományos gondolkodást az angol gondolkodók tanításával érdekesen egyezteti. Nagyon természetes, hogy a francia társadalom rothadt állapotánál fogva ez elmélkedések lassan-lassan gyakorlati élt kaptak s az államélet kritikájává élesedtek ki. Már Fénelon és Massillon beszéltek a nép nyomoráról, de Montesquieu (1689-1775), az angol alkotmány alapos ismerője, adott az elmélkedéseknek határozott célt és tartalmat. A francia nemzet politikai gondjait tetézte a társadalmi probléma, melylyel a fiziokraták, Quesnay, Turgot s mások foglalkoztak. A nagy politikai és társadalmi földrengés igy küldte előre számos jelét, melyhez a Rousseau hatása alatt is álló első kommunista irók, mint Morelly és Mably művei is tartoztak. Mind ez egymást keresztező, egymással küzdő, egymást folytató és tetéző gondolatok, végül hatalmas egységes kifejezésükre találtak a nagy enciklopediában. 1751-ben jelent meg az első kötet, 1772-ben a 28., ezután következett öt pótkötet (1776, 1777) és két kötet tartalomjegyzék (Tables analytiques 1780). Ez volt a kor egyetemes műveltségének főforrása, mely az egyházi dogmákat óvatosan, de annál hatásosabban ostromolta. Munkatársaihoz tartoztak: Voltaire, Rousseau, Grimm, Holbach, Turgot, Marmontel stb., a főszerkesztők pedig voltak: D'Alembert, ki 1757-ben visszavonult a vállalattól és Diderot, ki azután egyedül szerkesztette. D'Alembert, a nagy matematikus, irta a bevezetést is, mely az emberi tudást, Bacon nyomán indulva, osztályozza. Diderot nagy irói erejével, bámulatos sokoldaluságával, finom fogékonységéval a XVIII. század francia gondolkodásának egész tartalmát a legremekebbül összefoglalta. Az enciklopedisták köréhez tartozik még két német származásu filozofus, Grimm (1723-1807) és Holbach báró, akik a francia materializmus főkönyvét, «bibliáját» szerkesztették, a «Termézset rendszerét», melynek eredeti cime: Systeme de la nature ou des lois du monde physique et du monde moral par feu Mr. Mirabaud (álnév). De nem ez a könyv a maga tudományos rendszerességével hatott a nagy közönségre és szitotta a francia forradalom kitörését. A szenvedélyes Rousseau volt a forradalom filozofusa. Ő tudta az egyenlőség és szabadság eszméit olyképen hirdetni, hogy az egész világ megrendült tőlük, ő követelte, hogy a történeti fejlődéssel szakítani kell, hogy azután a romokon az idealis állam épüljön föl.

A XIX. sz. első évtizedeiben a francia filozófiában három irányt különböztetni meg. Eleinte még a szenzualizmus uralkodik. A szenzualizmus részint az érzeteknek az érzékszervekhez való viszonyát vizsgálja, s e fiziológikus iránynak főképviselője Cabanis (1757-1808), ki nagy készültséggel fejtegeti a test és lélek között levő viszonyokat; részint az érzeteknek a fejlett szellemi élethez való vonatkozásait keresi, mely irányban Destutt de Tracy munkálkodott. A szenzualizmus ellen mind teológiai, mind filozófiai részről erős visszahatás támadt. A teologusok közül nevezetesek de Bonald (1754-1840), Lamennais (1782-1854) és Joseph de Maistre (1753-1821), az első a nagy francia reakció kezdője, mig Lamennais a tudásnak a kételkedés által szétrombolt épülete helyébe teszi a hitet. De az ugynevezett ultramontanizmus meglapítója de Maistre. A filozofusok, kik a szenzualizmus ellenében a racionalizmust föl akarják éleszteni, eklektikusoknak, spiritualistáknak neveztetnek, mig ők maguk pszikhologusoknak nevezik magukat. Franck Ad. nagy filozófiai szótára (Dictionnaire des sciences philosophiques) ez irány szolgálatában áll. Főképviselője Royer-Collard (1761-1855), aki a skót filozófiát vezette be Franciaországba. Maine de Biran (1766-1824), akit Cousin a század első metafizikusának nevez; Cousin az előbbi kettőnek tanítványa, aki eklekticizmusnak nevezte a maga irányát, sokat foglalkozott német filozófiával, nagyban előmozdította a filozófia történetének tanulását Franciaországban és igen nagy hatással volt mind a tanári széken a tanulókra, mint az irodalomban a nagy közönségre. Az ő filozófiája évtizedeken át hivatalos filozófiája volt a francia iskoláknak. Leghíresebb tanítványa a Jouffroy Tivadar (1796-1842), aki rendszeresebb fő volt mesterénél. A Cousin-féle iránynak ma is sok hive van a francia egyetemeken. Az irodalomban azután Taine mért rá erős csapást munkájával. A XIX. század klasszikus filozofusai Franciaországban, mely a Fil. Irók Tárában magyar fordításban (Péterfy Jenő) is megjelent. Igen nagy hatásra tett szert Comte Ágost (1798-1857) (V. ö. IV. k. 483 l.), aki a pozitivizmusnak nevezett rendszert alapította és Saint-Simon-nal érintkezik szociologiai nézeteiben. Az ujabb francia filozofusok közt nevezetesebbek, mint Cousin tanítványai: Bouillier, a carbesianizmus kitünő történetirója, Ravaisson, Hauréau, Remusat, Damiron, Saisset, Janet Pál, Simon Gyula, akik részint rendszeres, de leginkább filozófiai történeti munkákkal szereztek érdemeket. Janet műve A politikai tudományok története megjelent magyar fordításban is. Ide tartoznak még Caro, Bartholmess, Martin, Renouvier. A Cousin-féle eklekticizmustól távol állanak, de részben német irányzatokkal érintkeznek Leroux, Taine, Renan, Michelet, Vacherot s mások. Comte legkiválóbb követője Littré.