René Descartes

René Descartes
Nyugati filozófia XVII. század
Élete
Született	1596. március 31. Descartes
Elhunyt	1650. február 11. (53 évesen) Stockholm
Pályafutása
Iskola/Irányzat	racionalizmus, fundamentalizmus
Érdeklődés	metafizika, episztemológia, etika, teológia, tudomány, matematika
Rájuk hatott	Spinoza, Arnauld, Malebranche, Pascal, John Locke, Leibniz, Henry More, Kant, Husserl
Hatottak rá	Platón, Arisztotelész, Canterbury Anselm, Aquinói Szent Tamás, William Ockham, Suarez, Mersenne
Fontosabb nézetei	Cogito ergo sum, Dualizmus
René Descartes aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz René Descartes témájú médiaállományokat.

René Descartes (Renatus Cartesius) (1596. március 31. La Haye (ma Descartes), Touraine, Franciaország – 1650. február 11. Stockholm, Svédország) francia filozófus, természetkutató és matematikus volt.

Vele kezdődik az újkori filozófia antropológiai fordulata, valamint ő volt az analitikus geometria egyik megalapítója. Műveiben az egzakt természettudományok eredményeit és a matematika módszereit alkalmazta. Filozófiájában a szubjektum erős hangsúlyozása és a lehető legnagyobb bizonyosságra való törekvés a jellemző.

Szembefordulva a skolasztikus filozófiával, az addigi hagyományos világnézettel, valamint a puszta hit alapján elfogadott előítéletekkel, az összes addigi igaznak elfogadott ismeret lerombolását, majd racionális érvelések útján való újjáépítését tűzte ki fő feladatának. Innen alakult ki az ismert descartesi kételkedés, és a biztos, megingathatatlan alap keresése, melyet Descartes az öntudat bizonyosságában vélt megtalálni.

Élete

Descartes szülőháza

René Descartes a közép-franciaországi Touraine megye La Haye nevű városában (ma már elnevezték róla Descartes-nak) született 1596-ban. Nemes, ám nem gazdag, sem híres családból származott. Apai ágról való nagyapja orvos volt, apja pedig jogász, 1586-tól pedig Bretagne "parlamentjének" tanácsosa.

Tanulmányait a IV. Henrik által alapított La Fleche-i jezsuita líceumban kezdte, amely egyike volt Európa legkiválóbb iskoláinak. Itt elsajátította a latin nyelvet. 1610-ben részt vett IV. Henrik szívének a temetésén, ez és más hasonló események royalista érzületet alakítottak ki benne. Élete során több ilyen jellegű eseményen vett részt: 1619-ben, II. Ferdinánd koronázásakor Frankfurtba látogatott, majd a velencei dózse és az Adria jelképes házasságkötésén is részt vett. Életében fontos szerepet játszott több királyi hölgy is: a száműzetésben élő Erzsébet, pflazi hercegnő, később pedig az önmagát száműző Krisztina svéd királynő, akinek sajátos kívánsága, a kora hajnali filozófialecke néhány nap alatt halálát okozta.

A Collège Royalt 1612-ben vagy 1614-ben hagyta el, majd 1616-ban jogi licenciátust szerzett a poitiersi egyetemen, 1618-ban pedig Hollandiába utazott – apja kérésére –, hogy a bredai katonai akadémián a kor hadmérnöki tudományát elsajátítsa. Bredában, Nassaui Móric herceg seregében megismerkedett Isaac Beeckman nevű fizikussal, aki a "csodálatos tudomány", a matematika és a fizika felé fordította érdeklődését. Ő vezette rá Descartes-ot arra a felismerésre, hogy mekkora jelentősége van a matematikának a többi tudomány módszertana szempontjából.

1619-ben hosszabb utazásra indult. Először Koppenhágába ment, utána Lengyelországba, Magyarországra, Ausztriába és Csehországba is ellátogatott. Télre egy az Ulm melletti parasztházba költözött, ahol a fizika matematizálására vonatkozó problémákkal foglalkozott. Itt történt, hogy – említése szerint – csodálatos álmot látott, amelyek saját álomfejtésével együtt meghatározták további életútját.

A jósálmok és azok megfejtései

Descartes

Az első álmában az utcán találta magát, valahová menni készült. Azonban egyszerre csak árnyékok vették körül, akik ijesztgetni akarták őt. Jobb oldalába erős fájdalom nyilallt, nem tudott felegyenesedni, s az erős szél többször is megforgatta a bal lába körül. Ekkor egy líceum épülete tűnt fel előtte, ő pedig elhatározta, hogy valamiképp be fog jutni oda. Miután bejutott a nyitott kapukon keresztül az épületbe, a kápolnába ment imádkozni. Útban a kápolna felé egy ismerőssel találkozott, akinek elfelejtett köszönni, ezért megfordult, de az erős szél megakadályozta, hogy az ismerős után menjen. Ekkor valaki a nevén szólította, majd azt mondta, hogy keresse meg N. urat, mert az szeretne adni neki valamit. Descartes-nak ekkor úgy tűnt, hogy egy dinnyét lát. Közben a szél is megszűnt fújni és mindenki meg minden szilárdan állt a lábán, ugyanekkor őt továbbra is valami hol erre, hol arra sodorta.

Miután felébredt álmából, éles fájdalmat érzett, s úgy vélte, egy gonosz szellem akarta megtéveszteni. Mivel nem tudott rögtön visszaaludni, a világban jelenlévő jóról és rosszról elmélkedett, amíg újból álom jött a szemére. Ezúttal menydörgést hallott, kinyitotta a szemét és azt látta, hogy a szoba szikrákkal van tele. Ezt követően újból felébredt.

A harmadik álmában egy szótárt talált az asztalán, melyről nem tudta, hogyan került oda, a szótár mellett egy költői antológia volt. A címe Corpus Poetarum volt. A könyvet kezébe vette és fellapozta. A könyv Ausonius egyik költeményére nyílt ki, melynek első sora a következő volt: Quod vitae sectabor iter? (Melyik életutat fogom választani?). Ekkor egy ismeretlen férfi jelent meg előtte, aki egy másik költeményt is ajánlott elolvasásra, az Est et non (Igen és nem) kezdetűt. Descartes keresni kezdte a költeményt, azonban sehol nem találta. Közben eltűnt a szótár is, majd újból megjelent az asztal másik sarkán, azonban már hiányos volt, végül a könyv is és az ismeretlen férfi is eltűnt.

Az álma egy részét még álmában értelmezte. Úgy vélte, a szótár a tudás teljességét, az antológia pedig a filozófia és a bölcsesség összekapcsolódását jelentette. További értelmezésében pedig úgy vélte, hogy a két költemény a morálteológiát, illetve az emberi megismerés igazságát és hamisságát jelentette; az igazságszellem ebben az álomban föl akarta tárni előtte a tudományok összességét.

A harmadik álom, a jövőt hivatott megmutatni (az első kettőről úgy vélte, hogy a múltra vonatkozott). Az első két álom Isten jelzése volt, azt szerette volna közölni vele, hogy eddigi élete nem volt oly bűntelen. A templom irányába fúvó, erős szél a gonosz szellem volt, amely erőszakkal kísérelte meg eljuttatni oda, ahová egyébként magától is el akart jutni. A villámlás az "igazság szellemének a jele volt, amely leszállt, hogy birtokba vegye őt".

Új életeszme kezdete

Dumesnil: Krisztina királynő tudósok körében (részlet)

A jósálmokat követően Descartes életeszméje megváltozott, úgy érezte, hogy ettől kezdve csak az igazság kutatásának kell szentelje az életét. A jósálmokért, köszönetképpen egy lorettói zarándoklatot ajánlott fel, melyet 1624-ben teljesített.

Időközben elhagyta Ulmot, a bajor hercegi seregének tagjaként, és újabb utazásokba kezdett. 1625-től 1628-ig Párizsban élt, ahol tagja volt egy Martin Mersenne ferences szerzetes körül alakult tudós társaságnak.

Descartes hajlamos volt az elkülönülő, magányos életvitelre. Fennmaradt róla egy anekdota is, mely szerint párizsi tartózkodása idején egy alkalommal megszökött ismert szálláshelyéről, és egy olyan negyedben vett ki szobát, ahol senki nem ismerte. Szállásadója miután hetek múlva rábukkant, a kulcslyukon leste, miként tölti egész délelőttjét az ágyban, és hogyan hajol az ágy végére szerelt asztalkához néha, hogy írjon valamit. " A késői felkelés létszükséglet volt Descartes számára. (…) amint Krisztina svéd királynő utasította, hogy hajnali ötkor a palotában legyen, napokon belül meghalt" – írta Rainer Specht.

1628-ban újból Hollandiába költözött. Akkoriban Hollandia Európa többi részéhez képest a szabadság és a tolerancia földje volt. Fontos tudományos műhelyek – egyetemek, akadémiák – voltak országszerte. Descartes többnyire a városon kívüleső házakban lakott, gyakran váltogatta lakhelyeit, állatboncolásokat csinált, s megismerkedett a korszak legkiválóbb tudósaival.

Descartes sírköve

Ekkoriban az egyik szolgálóleánytól gyereke született, akit a református templom anyakönyvébe jegyeztek be a következőképpen: Vader: Reyer Jochems, Moeder: Hijleana Jans; Kint: Fransintge. Azonban 1650-ben, atyja halálának évében meghalt a lánya is.

A negyvenes években Descartes filozófiája kapcsán heves viták zajlottak le a tudományos társaságokban, annyira, hogy egyes egyetemeken meg is tiltották nézeteinek tárgyalását. Eközben maga a filozófus háromszor is elutazott Franciaországba, 1644-ben, 1647-ben és 1648-ban is. 1647-ben megismerkedett az ismert fizikus, matematikus és filozófus Blaise Pascallal.

1649. szeptember 1-jén, Krisztina királynő meghívására Stockholmba utazott. Ezt követően nemsokára, 1650. február 11-én, tüdőgyulladásban meghalt.

Filozófiája

Descartes gondolkodásának, filozófiájának módszerét az "Értekezés az ész helyes vezetésének módszeréről", című műben fejtette ki. Ez a következő, a matematikából kölcsönvett szabályokból állt:

• Minden előítéletet kerülve csak azt kell igaznak elfogadni, ami tisztán és világosan felfogható. (clare et distincte percipere)
• A problémákat mindig a lehető legtöbb részre kell bontani.
• A legegyszerűbb tárgytól "mintegy fokozatosan" kell a bonyolultabb felé haladni.
• A rendszer teljességét felsorolással kell biztosítani.

A módszer célja az, hogy az embert eljuttassa az "egyszerű természetekhez" (analitikus módszer): "ezeknek közvetlen evidenciával beláthatóknak kell lenniük (intuíció)." Ezt követően, az ilyen ismeretekből, ("certe et evidenter cognoscere") kell a következtethető tételeket dedukálni, azaz levezetni.

A szabályokról részletesebb leírással találkozhatunk az 1629-ben íródott Szabályok című műben, melyet mint Descartes igazi módszertani művét tartanak számon.

A kételkedés

Értekezés a módszerről 1637-es kiadásának címlapja

A descartesi filozófia kiindulópontja a kételkedés: a módszerével olyan arkhimédészi támpontot szeretne találni, amely nem vonható kétségbe. Majd erre a szilárd alapra támaszkodva, könnyű következtetésekkel bonyolultabb, de vitathatatlan igazságokhoz kívánt eljutni.

A kételkedés első lépése saját összes véleményének a megdöntése. Mivel az eddigi ismeretekről nem tudni elég bizonyosan, hogy helyesek-e, ezért az összes addigi ismeretet el kell vetni és az új, biztos alap megtalálása után újjá kell építeni a tudást. Descartes gondolkodásának egész fundamentumát aláásta, hogy nem csak az érzéki észlelésben kételkedik, hanem az emlékezet teljesítményében is, végül pedig a legevidensebb dolgokban is: "nem lehet, hogy tévedek, valahányszor a kettőt és hármat összeadom?" Hiszen lehet, hogy Isten, vagy egy gonosz, fondorlatos szellem (genius malignus), az embert mindenben félre akarja vezetni.

Descartes ideiglenes etikája

Tekintettel arra, hogy erkölcsi ítéleteink is kétellyel illethetők, Descartes ezeket is elvetette. Ezek elvetése után azonban szembe kellett néznie azzal a kérdéssel, hogy miféle morális szabályokat kövessen az ember, abban a köztes időben, amikor a neveltetése során elsajátított morális tudás igazságában már kételkedik, de a morális evidenciákra még nem bukkant rá.

Hogy a fent leírt problémát kiküszöbölje, Descartes felállított egy ideiglenes etikát, amely három vezérelvből állt. Az első elv: engedelmeskedni a haza törvényeinek, a szokásoknak és a vallásnak. A második elv: ha elköteleztük magunkat egy világnézet mellett, akkor biztos ok nélkül ne változtassunk rajta. A harmadik elv: a vágyak fékentartásáról szól. Az ember mindig annyit reméljen, és csak annyit akarjon a sorstól, amennyit kaphat. Inkább magát igazítsa a világhoz, mint a világot az ő gondolataihoz, inkább magát győzze le, mint a sorsot.

"Gondolkodom, tehát vagyok"

Az elmélekedések során keresett biztos pontot, Descartes az öntudat bizonyosságában vélte megtalálni. A szubjektum öntudata az a fundamentum, amelyre filozófia összes többi részét fel kell építeni.

De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképp kellett, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb felvetései sem képesek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem.

Értekezés a módszerről IV. rész 925.

A gondolkodás képessége egyben azt is jelenti: tudok magamról. A gondolkodás képessége Descartes értelmezésében tág fogalom, jelenti valamennyi tudatos tevékenységet: kételkedést, észlelést, szeretetet, stb.

Descartes dualizmusa

A kételkedés után fennmaradt gondolkodó dolog (res cogitas), azaz az éntudat, melyben egybeesik a szellem, illetve a lélek, illetve értelem, illetve az ész, és amelynek azok a tulajdonságai vannak, hogy: "kételkedik, belát, igenel, tagad, akar, nem akar, amely képszerűen is elképzel és érez" szembenáll a kiterjedt testi világgal (res extansa).

A testi világot más dolgok jellemzik, mint a gondolkodó én világát. Ilyen jellegzetességek a mozgás, az alak, nagyság és számosság, hely és idő. Ezeket nevezzük elsődleges tulajdonságoknak. Ezek továbbá racionálisak, mert mennyiségileg és matematikailag megragadhatók.

A két szubsztancia tanában: res extansa és res cogitas éles dualizmus fejeződik ki: a kiterjedt testek és a tiszta gondolkodás egymástól teljesen külön szeparált birodalma létezik a világban a nemteremtett és a kiteljesedett isteni léten kívül.

Isten létének igazolása

Elmélkedések az első filozófiáról

A kételkedés folyamán fennmaradt "én létezem" az öntudat bizonyosságának a foglya maradna, ha a kételkedés során szétrombolt viszonyt a külvilághoz nem próbálná meg helyreállítani. Descartes az istenbizonyíték által megdönthetetlenné váló ítéletek segítségével próbálja az egyensúlyt helyreállítani.

Isten létének a bizonyításához saját tudatának a képzetéből indult ki, majd Canterburyi Szent Anzelm ontológiai istenérvéhez kapcsolódott. Descartes szerint az eszmék vagy magából a tudatból, vagy a külvilágból származnak, vagy egy felsőbb hatalom ültette azokat az ember elméjébe. Isten eszméjénél azonban a külvilág nem jöhet szóba, mert a külvilág egyáltalán nem képes tiszta képzeteket nyújtani. Azonban az ember önmagából kiindulva sem képes Isten eszméjéhez eljutni:

Ezután arról elmélkedve, hogy kételkedem, tehát lényem nem egészen tökéletes – mert azt világosan láttam, hogy a megismerés nagyobb tökéletesség, mint a kételkedés – azt kérdeztem magamtól, hogyan jutottam egy nálamnál tökéletesebb dolog gondolatára, s evidens módon felismertem, hogy az csak olyan természetű dologtól származhatik, amely valóban tökéletesebb nálam.

(Értekezés a módszerről IV. 960.)

Ez az érv támasztja alá, hogy az ok mindig több léttartalmat rejt magában, mint az okozat. Ugyanezen okból nem lehet ontológiailag alacsonyabb eszme oka a magasabbnak, az isteni szubsztanciának:

Természetes eszünk egészen tisztán átláttatja velünk, hogy a ható és a teljes okban legalább annyi valóságnak kell lennie, mint okozatában…, hogy ami tökéletesebb, azaz amiben több a valóság, az nem lehet okozata vagy következménye a kevésbé tökéletesnek.

(Elmélkedések az első filozófiáról III.)

A saját végességünk felismeréséből következően képtelenek vagyunk a végtelen szubsztancia megismerésére, befogadására, külső segítség nélkül.

Bár rendelkezem a szubsztancia képzetével, hiszen magam is szubsztancia vagyok, ez azonban nem lehet a végtelen szubsztancia képzete, mivel magam véges vagyok. Ilyen képzet csak valóban végtelen szubsztanciából keletkezhet.

(Elmélkedések az első filozófiáról III.)

Isten eszméje tehát velünk született eszme (idea innata). Mivel már velünkszületett eszme, ami független a külvilágtól, ezért a legnagyobb fokú bizonyosság illeti meg. A legnagyobb fokú bizonyosságból pedig következik annak igazságossága is, mivel ez lényegi hozzátartozója az "ens perfectissimum"-nak, a beteljesült létnek. Ezért a genius malignus hipotézise is összeomlik: Isten igazsága garantálja a világ és a rá vonatkozó ismeretek helyességét.

Matematikai tevékenysége

A matematikában elsősorban a geometriai munkássága miatt ismert, amit az Értekezés a módszerről mű függelékeként közölt Geometria nevű munkában ír le. A Descartes-féle koordináták segítségével egy pont helyzetét az x, y koordinátákkal adhatjuk meg. Descartes aritmetizálta az euklideszi geometriát, azaz míg az euklideszi szemlélet a belső tér nélküli, matematikai pontból és egyenesből indul ki, mint alapfogalomból, addig Descartes középpontba állítja az origót, a centrumot, és a belőle sugárzó alapirányokat: a vertikális és a horizontális tengelyt. A descartesi koordinátarendszernek köszönhetően egy görbe algebrai egyenlettel leírható. A két egyenes által meghatározott sík minden pontja megadható egy számpárral; a két, egymásra merőleges tengely metszéspontja (az origó) koordinátái az (x,y)=(0,0) pont.

Descartes Geometria című könyve három részre oszlik: az első kettő témája az analitikus geometria, a harmadik könyv algebrai fejtegetéseket tartalmaz.

Descartesi gondolkodás hatása az utókorra

Descartes gondolkodásának hatása egyaránt fellelhető a matematika, a későbbi filozófia, fizika és a pszichológia területén is. Az újkori filozófiában számos gondolkodó visszatért Descartes nézeteihez, ki ösztönzésért, ki pedig azért, hogy saját álláspontjukat a descartes-ival szemben határozzák meg.

A Descartes-hoz kapcsolódó gondolkodók egyik legjelentősebb csoportja az okkazionalisták köre volt. Ők a descartesi antropológia és metafizika együtteséből indultak ki, főként abból a descartes-i tanításból, amely szerint a világ minden pillanatban új, amennyiben rászorul Isten teremtő aktusára, valamint néhány olyan kijelentésre, miszerint az érzékek által közvetített testi jellegű ingerek pusztán csak alkalmat (latinul: occasio) adnak arra, hogy az elmében létrejöjjön az észrevevés. Jelentősebb okkazionalista gondolkodók J. Clauberg (1622—1665), G. de Cordemoy (1626—1684), L. de la Forge (1632—1666), A. Geulincx (1624—1669) és N. Malebranche (1639—1715).

A másik, az okkazionalistáknál sokkal ismertebb, Descartes tanait követő gondolkodó a kartezianizmus "reformátorának" nevezett Baruch Spinoza (1632—1677) volt. Ő a descartesi metafizikában leírt szubsztanciákból indult ki, azonban a két descartes-i szubsztanciát (res extansa és res cogitas), az egyetlen szubsztancia (Isten) végtelen sok attribútumai közül valóknak tekintette. Ennek megfelelően, az Etika című művében újjáépítette az egész karteziánus gondolkodási rendszert, majd kritizálta is azt.

Egy másik ismert gondolkodó G. W. Leibniz, aki bár karteziánusnak nem nevezhető, de aki gondolatait részben a "karteziánus kihívásra" adott válaszként fejtette ki, a Metafizikai értekezés művét azzal kezdte, hogy igyekszik elhárítani a vádat, amely Istennek, mint a legtökéletesebb lénynek a meghatározásával szemben fölhozható, azaz, hogy ez a fogalom ellentmondásos volna.

A felvilágosodás korában, különös tisztelettel fordultak a gondolkodók Descartes "az értelem természetes világosságának" elsőbbrendűségét hirdető műveihez. A Descartes-kommentátorok kétféleképp közelítették meg a műveket: ahol lehetett ateista illetve materialista következtetéseket vontak le, ahol pedig nem, ott az előítéleteitől szabadulni nem tudó filozófust marasztalták el. Jó példa erre a kettősségre Holbach: A természet rendszere (ami egy kommentár a descartes-i istenérvekhez) és Condorcet: Az emberi szellem fejlődésének vázlatos története című művek.

A felvilágosodás gondolkodóihoz hasonlóan a német idealizmus nagy gondolkodóit, Schellinget és Hegelt is kettősség jellemzi a descartes-i gondolkodással kapcsolatban. Egyfelől a felszabadítót látják benne a skolasztika dogmáitól, ugyanakkor egyfajta tartózkodást is tanúsítanak e teljesítmény kapcsán. A következőket mondta erről Schelling: "Ennek a teljes elszakadásnak mindazonáltal megvolt a szükségszerű következménye, hogy a filozófia mintegy a második gyermekkorba lépett vissza, egyfajta éretlenségbe, amin a görög filozófia szinte már az első lépésével túljutott"

A fenomenológia "atyja", Edmund Husserl annyira fontosnak ítélte meg Descartes "annyira metafizikai" fejtegetéseit, hogy azt állította, a saját maga által létrehozott transzcendentális fenomenológiát akár "újkartezianizmusnak" is lehetne nevezni, ha nem kellene a karteziánus filozófia szinte összes ismert tanításait elutasítani. A descartes-i módszeres kételkedésnek mint külső világ létezésére vonatkozó ítéleteink felfüggesztését, a "transzcendentális epoché" gyakorlását előíró módszernek Husserl alapvető jelentőséget tulajdonít, azonban ugyanakkor azt is állította, hogy Descartes az egész gondolkodásra nézve végzetes hibát követett el, amikor eljutva a "gondolkodom, tehát vagyok" tételhez, nem volta le az ebből adódó radikális következtetéseket.

Gilbert Ryle, a "nyelvanalitikus" a Szellem fogalma könyvében arra tett kísérletet, hogy leromboljon egy Descartes-tól eredő mítoszt: "a gépben lakozó szellem" mítoszát (a műből a megfelelő idézetet ide kattintva olvashatod).

Fontosabb művei (időrendben)

• Compendium musicae (Zenetudományi kézikönyv)(1618-1619)
• Regulae ad derictionem ingenii (Szabályok az értelem vezetésére) (1619)
• Le Monde ou Traité de la Lumiére (A világ avagy tanulmány a fényről) (1632-33)
• Discours de la Méthode, Dioprique, Météores, Geometrie (Értekezés a módszerről, Dioptrika, Égi jelenségek, Geometria)(1632-33)
• Meditationes de la prima philosophia (Elmélkedések az első filozófiáról) (1637)
• Meditationes de la prima philosophia (2. kiadás) (1642)
• Levelezések Erzsébet hercegnővel, Principia Philosophiae (A filozófia alapelvei) (1643)
• Specimina Philosophiae, seu Dissertatio de methodo, Dioptrice et Meteora (Filozófiai írások, avagy értekezés a módszerről stb.) (1644)
• Meditationes metaphysique (Metafizikai elmélkedések) (1644)
• Principes de la Philosophie (Az 1642-es mű francia fordítása)
• Description de la corps humain (Az emberi test leírása) (1647)
• Les Passions de l'Ame (A lélek szenvedélyei) (1649)
• La Naissance de la Paix (A béke születése – balettlibretto) (1649)
• La Recherche de la vérité par la lumière naturalle (Az igazság kutatása a természetes világosság által (megírási ideje bizonytalan)

Források

• J. R. Vrooman: René Descartes. A Bibliography; New York, G. p. Putnam's sons, 1970
• Életrajzi vázlat; In. Értekezés a módszerről. Műszaki Könyvkiadó 2000. ISBN 963-16-2695-4
• Boros Gábor: Utószó; In. René Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról. Atlantisz Kiadó 1994. (a katalógusokban formailag hibás ISBN-nel szerepel) ISBN 96379785
• Filozófiatörténeti szöveggyűjtemény (szerk. Simon Endre); Tankönyv Kiadó, 1958, Budapest
• Turay Alfréd: Filozófiatörténeti vázlatok; Szent István Társulat, Budapest. ISBN 963-360-843-0
• Filozófia Atlasz; Athenaeum Kiadó 1999; ISBN 963-85962-3-6

Külső hivatkozások

A Wikimédia Commons tartalmaz René Descartes témájú médiaállományokat.

A magyar Wikidézetben további idézetek találhatóak René Descartes témában.

• Descartes életrajz
• Élete és művei (Stanford Enciclopedia of Philosophy
• Discours de la méthode
• Descartes Summary
• From `A Short Account of the History of Mathematics'
• Az Algebra és a Geometria házasságából született: a Koordinátageometria.