Fekete sereg

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Fekete sereg
A fekete sereg zászlaja (rekonstrukció)
A fekete sereg zászlaja (rekonstrukció)

Dátum 1462-1493
Ország Magyar Királyság
Diszlokáció Magyarország, Csehország, Ausztria
Kultúra és történelem
Háborús részvétel I. Mátyás magyar király háborúi
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Fekete sereg témájú médiaállományokat.
A fekete sereg katonája Márkusfalvi Máriássy István II. Ulászlótól kapott címereslevelén

A fekete sereg Mátyás király állandó zsoldoshadseregének a király halála után kialakult elnevezése. A középkori magyar hadsereg Mátyás három évtizedes uralkodása alatt érte el fejlődésének csúcsát, és ennek magvát ez az akkori kor színvonalának megfelelő zsoldoshadsereg alkotta, amely eredményesen küzdött az osztrák, a cseh, a lengyel, a török csapatok ellen, és nemcsak megvédte, hanem hódításokkal is gyarapította az ország területet. A zsoldossereg azonban nem volt kizárólagos, az ország védelmében, illetve hatalmi céljai megvalósításában Mátyás király rendszeresen támaszkodott a korábbi banderiális egységekre is. A nemesi hadviselés és a zsoldossereg párhuzamosan létezett, keveredett egymással Mátyás idején.

Elnevezése[szerkesztés]

A fekete sereg elnevezés csak Mátyás halála után jelent meg. A név eredetére többféle elmélet is született. A leginkább elfogadott nézet szerint az a „fekete Haugwitz” néven elhíresült Hanuš Haugvic z Biskupic, a sereg utolsó parancsnoka nevéből ered.[1] Volt ugyanis egy ugyancsak cseh nemzetiségű "fehér" Haugwitz kapitány is.[2][3]

Más elméletek szerint a „fekete” nevüket onnan kapták, hogy Mátyás halálakor a katonák vállukon fekete szalagot viseltek.[4] Megint mások szerint azért lett fekete a sereg, mert a feltételezések szerint fekete páncélt viseltek. Egy további elmélet szerint pedig nevét Mátyás címerállata, a holló fekete színe után kapta volna.

Előzményei – az európai hadügy fejlődése[szerkesztés]

Európában a Római Birodalom bukása, a római légiók letűnése óta nem léteztek nagy állandó hadseregek. A háborúskodás formája a lovagi hadviselés volt, amelynek során a nehézfegyverzetű lovagok adták a fő erőt. Csak egy-egy hadjáratra gyülekeztek össze, a csatákban – a létszámviszonyok mellett – az ő egyéni teljesítményük volt a döntő. Az uralkodóknak viszont az állandó viszályok, háborúskodások miatt, mint a százéves háborúban vagy az itáliai városállamok csatározásaiban, egyre inkább állandó katonaságra volt szükségük. Ezek az igények hozták létre a 14. században az olasz condottierik(wd) egységeit, illetve az angol-francia háborúkban időnként alkalmazott zsoldoscsapatokat. Ezek a katonák azonban, ha zsoldjuk kifizetése akadozott, vagy pénzhiány miatt időlegesen fel akarták oszlatni őket, nagy veszélyt jelentettek a saját lakosságra. A hagyomány szerint VII. Károly francia király 1439-ben egy 9000 lovasból álló állandó hadsereg fenntartására külön adókat vetett ki, és ebből hozta létre Európa első állandó zsoldoshadseregét.[5]

Mátyás király haderejének kialakulása[szerkesztés]

Korabeli páncélos lovag sematikus rajza
A Philostratus krónika (Cod. Lat. 417) egyik iniciáléja, amelyen Corvin János látható (középen) a fekete sereg zászlajának (a kép jobb szélén) első ismert ábrázolásával. (1487-1490 között)
A fekete sereg zászlaja
A fecskefarkú zászló a Corvinák egyikében, a Philostratus krónikában fennmaradt miniatúra alapján készült, amely Mátyás fiának, Corvin Jánosnak 1485-ös bécsi bevonulását ábrázolja. A zászlón a fekete szín valójában fehér (ezüst), de a képen az ezüst festék szulfidálódott. A rekonstrukció ezt a hagyományos színezést őrzi.

Az ifjú király kezdetben főleg csak apja csapataira számíthatott, amelyek Szilágyi Mihály parancsnoksága alatt álltak. Emellett őt támogatta a legtöbb főpap és a bárók egy részének bandériuma, azaz az ő familiárisaik. Ezt a támogatást azonban drágán kellett megvásárolni: a főurak cserébe birtokot, hivatalt, pénzt, befolyást követeltek.[6] Az így létrejött erő sem volt elegendő önmagában az ország megvédésére, ezért Mátyásnak igénybe kellett vennie a telekkatonaságot és a nemesi felkelést is. A telekkatonaság azt jelentette, hogy a nagybirtokosoknak bizonyos számú (1459-ben 20) jobbágy után kellett kiállítaniuk egy katonát, felfegyverzett jobbágyot vagy zsoldost. Mátyás uralkodása elején két alkalommal is, 1458-ban és 1459-ben hadba hívta a nemesi felkelést a közeledő török ellen, és mindkét alkalommal 40-50 000 fős sereg gyűlt össze Nándorfehérvár alatt. A szultán azonban nem Magyarország ellen indult, hanem Szerbia maradék részeit csatolta szilárdan birodalmához. A török kézre került szerb várak, köztük a különösen fontos Szendrő (Smederevo) új támaszpontjaivá váltak a Magyarországra betörő török portyázóknak.[7]

A király azonban kezdettől arra törekedett, hogy a telekkatonaság helyett pénzbeli megváltást kapjon, amiért ő maga fogadhat fel harcedzett zsoldosokat a gyakorlatlan jobbágykatonák helyett. Ezt a hadmentességi adót „hadakozópénznek”, (latin nyelven pecunia exercitualis) nevezték.[8] A bandériumokat illetve a nemesi felkelést egyébként is csak korlátozott időtartamra, négy-hat hétre hívhatta hadba. Néhány esetben még igénybe vett nemesi bandériumokat és a telekkatonaság egy részét is, így azok még harcoltak az 1467-es erdélyi lázadás, az 1471-es Vitéz János vezette felkelés és az 1479-es kenyérmezei csata idején, azonban azonban szerepük egyre inkább háttérbe szorult.[4]

A Délvidéken Mátyás más jellegű csapatokra is számíthatott. A horvát grófok a király anyagi támogatásával állandó lovasságot tartottak fegyverben. Szerbia bukása után a Magyarországra menekült szerb urak birtokokat kaptak, valamint szintén anyagi támogatást könnyűlovasságuk fenntartásához. Ez képezte a rác huszárságot, ami később jelentős szerepet játszott Mátyás hadi vállalkozásaiban.[9]

Ugyanakkor a Felvidéken állandó jelleggel független cseh katonai csoportok garázdálkodtak, akik a huszita háborúkban szerezték katonai képzettségüket. A huszita ügy bukása után a kor leghíresebb, bárki által felfogadható zsoldoskatonái lettek belőlük. Korabeli magyar kifejezéssel zsebrákoknak is nevezték őket. Kiemelkedő, de általánosan el nem fogadott vezéregyéniségük, Jiskra János, valamint a többi észak-magyarországi zsoldostársulás nem ismerték el Mátyás uralmát, sarcolták a környékbeli falvakat és városokat.[10] Mátyás felismerte, hogy ha a maga oldalára tudja állítani őket, akkor részben korszerű zsoldoshadsereghez juthat, részben pedig végre elérheti a Felvidék pacifikálását. Ehhez azonban jelentős anyagi forrásokra volt szüksége, amit az adóterhek növelésével szerzett meg

Az ifjú király nagy tetterővel látott neki a Felvidék megtisztításának. Tapasztalnia kellett, hogy pusztán katonai erővel nem érhet vélt. Az egymástól is nagyrészt független cseh zsoldoscsapatok váraikba és hevenyészett erődjeikbe húzódva nagyrészt sikerrel álltak ellent a támadásoknak, kisebb csatákban többször is megverték az ellenük küldött királyi és megyei hadakat.[10] Jiskra János külföldi támogatást is keresett ügyükhöz a magyar király ellen. Mátyás ekkor egyenként igyekezett megnyerni a kisebb zsoldosvezéreket, főleg pénzzel, gyakorlatilag megvásárolta tőlük a váraikat – és mindjárt tovább is adta azokat a hozzá hű főuraknak, mint sok más között Berzevice, Tapolcsány és Késmárk várát.[11] A vár nélkül maradt zsoldosok közül pedig a legjobbakat a saját szolgálatába fogadta, és azok a király iránti hűséget – amennyiben zsoldjukat rendben megkapták – nagyon komolyan vették. Hajlandók voltak, egyébként a kor általános európai szellemének megfelelően, a honfitársaik ellen is keményen harcolni. A döntő fordulat akkor következett be, amikor Jiskra János is hűséget fogadott Mátyásnak: lemondott felvidéki várairól, helyette az ország déli részén kapta meg Lippa és Solymos várát óriási birtokokkal és csapataival örökös szolgálatot fogadott a török ellen.[12][13] A kővetkező évben már részt vett a jajcai hadjáratban, később, életének utolsó éveiben a cseh király ellen is Mátyás oldalán harcolt. Halála után katonáinak nagyobb része Mátyás zsoldjába állt: belőlük alakultak Mátyás állandó zsoldoshadseregének első egységei.[10]

A felvidéki katonai csoportok egy része, így a lengyel Komorowski Péter, azonban még évekig tartotta magát Árva várában és Liptóban. Csak később kerülhetett sor a nyugat-magyarországi kompániák felszámolására is. Voltak olyanok is, akik újra Mátyás ellen fordultak. 1466-ban egy Svehla nevű cseh zsoldosvezér Kosztolány várából a környéket fosztogatta. Mátyás serege az év végén ostrom alá vette a várat, Svehlát elfogta, emberei egy részével együtt felakasztatta. Ez az eset jelezte a felvidéki zsebrák garázdálkodás végét.[10]

A sereg létszáma[szerkesztés]

Mátyás király Elefántnak nevezett ostromágyúja szállító szekéren

A zsoldoscsapatok felfogadása után gyakorlatilag állandó sereg alakult ki, de azért a létszámuk hullámzott, még az állandó mag nagysága is nehezen határozható meg. Amikor a királynak nagyobb erőre volt szüksége, időnként akár csak néhány hétre is fogadott fel katonákat, például egyes városok csapatait. Az 1487-es bécsújhelyi seregszemlén 20 000 lovas és 8000 gyalogos díszelgett, ami természetesen nem jelentette a hadsereg egészét. A felvonuló seregben viszont jelen voltak a csak néhány hétre felvett, zömében városi zsoldosok, köztük magának Bécs városnak a csapata, illetve a csak a bécsújhelyi ostrom idejére mozgósított magyar főpapi és főúri banderiális csapatok, valamint a déli végekről átdobott erők, köztük a rác huszárok.[14][4]

Antonio Bonfini így számolt be erről a nevezetes seregszemléről:[3]

„(Mátyás király) az arcvonal két szárnyára kisebb csapatokba osztva páncélos- és lovasdandárt helyezett. Középre két lovasdandárt állított. Közéjük osztotta be a gyalogos seregeket. Az első sorba a nehézfegyverzetűeket, a másodikba a lándzsásokat, íjászokat, a harmadik csoportba a kipróbált veterán tartaléksereget, mely a végső küzdelemre szólító jelet, parancsot várta, figyelte. A két szárny elé könnyűfegyverzetű lovascsapatot is rendelt: nagy rendben álltak, olyan gyorsak voltak, hogy talán még a madarakat is utolérték.”

A nehéz-, illetve a könnyűlovasság, valamint a gyalogság aránya nagyjából egyforma volt. A végvári csapatokon kívül Mátyás uralkodása második felében fegyvernemenként valószínűleg 3000-5000 katonát tartott állandóan fegyverben, tehát összesen 9000-15 000 embert. A háborúk kritikus szakaszaiban a sereg akár a kétszeresére is duzzadhatott.[14][4][13]

A királyi zsoldossereg általában Mátyás birodalmának a Magyarországon kívüli részein tartózkodott, de ez az erő így is elrettenthetően hathatott a hazai elégedetlenkedőkre, különösen az 1467-es és 1471-es lázadások gyors összeomlása után.[14]

Mátyás király hadra fogható katonaságának létszáma, beleértve a zsoldosokat, majd a meghódított Morvaország és Szilézia, a szövetséges havasalföldi és moldvai fejedelemség egységeit is beszámítva, megközelíthette a 90 000 főt. Egy-egy alkalommal azonban ennél sokkal kisebb erő gyűlhetett csak össze. A legtöbben az 1458-ban meghirdetett nemesi felkelés katonái voltak, mintegy 40-50 000 fő. 1463-ban Jajca ostromára 20 000, az 1474-es sziléziai hadjáratra 12 000, az 1477-es osztrák hadjáratra 17 000 katonával indult a magyar haderő. A sereg zöme már zsoldosokból állt, és Mátyás király a háborúit mindig korlátozott célok érdekében vívta, így nem is volt feltétlen szüksége egyszerre nagyobb erőre.[4]

Gazdaságilag a zsoldosok alkalmazása azt jelentette, hogy a nekik kifizetett pénz nagy része elhagyta az országot. Többségük cseh, német és más külföldi illetőségű volt, akik zsoldjuk nagy részét otthon költötték el. A magyar katonák is csak az esetleges megtakarításukat hozták haza, a zsold nagy részét külföldön élték fel. Csak a jobban fizetett tisztek között lévő magyarok hoztak nagyobb összegű pénzt haza. A sereg külföldi tartózkodása ugyanakkor felmentette az országot a katonaság állomásoztatásának általában a lakosságra rótt súlyos terhei alól. Az elszállásolás rendes költségei mellett mindig nagy kárt okoztak a fegyelmezetlen zsoldosok dúlásai is. 1480-ban Dobes Boskovic z Cernahora(wd) királyi zsoldoskapitány katonáival rövid ideig Sopronban állomásozott, ezalatt emberei csaknem ötször annyi kárt okoztak a városnak, mint ami annak évi adója volt.[14]

Nemzetiségi összetétel[szerkesztés]

A nemzetiségi szempont a kor hadviselésében csakúgy, mint általában a társadalmi életben, a későbbieknél sokkal kisebb szerepet játszott.[15] A zsoldosok eredetileg akkoriban nemzetközileg elismert módon (főleg a huszita háborúk miatt) a leggyakorlottabb katonák, a csehek közül kerültek ki, kisebb részben lengyelek voltak. Fokozatosan németek és magyarok is egyre nagyobb számban kerültek közéjük. A gyalogosok között megjelentek a kor legkiválóbb gyalogosai, a svájciak is. Egyik legismertebb kapitányuk, Hans Halwyl(wd) is magyar szolgálatba állt, ha rövid időre is. Mátyás 1481-ben Zürich városával is tárgyalt zsoldosok ügyében. A későbbi történészi félreértésekkel szemben azonban a sereg fő erejét továbbra is a nehézlovasság alkotta, aminek tagjai etnikailag főleg csehek, németek és magyarok voltak. A huszárok, az ekkoriban kialakuló új típusú könnyűlovasság elsősorban szerbekből, magyarokból és moldvaiakból állt. A még csekély hadi erőt képviselő tüzérség tagjai között a németek és csehek domináltak.[16][4] A különböző etnikumú zsoldosok egymás között általában egyfajta korabeli „konyhalatin” nyelven kommunikáltak.[17]

Fegyvernemek[szerkesztés]

Nehézlovasság[szerkesztés]

A legfontosabb, a nagy csatákat eldöntő fegyvernem továbbra is a nehézlovasság volt, számbeli aránya a hadseregen belül nőtt is a megelőző időszakhoz képest. Többnyire légióknak nevezett, a „lovagi zászlónak” vagy a későbbi lovasszázadoknak megfelelő alegységre tagozódott, amik 25 fős szakaszokra, a korabeli latin nyelven turmákra oszlottak. A tüzérség megjelenésével, a könnyűlovasság szerepének erősödésével a nehézlovasság stratégiai jelentősége csökkent, de a nagy csatákat – bár azok egyre ritkábban fordultak elő a hadjáratok során – továbbra is ez a fegyvernem döntötte el (Tobischau 1471, Kenyérmező 1479, Leitzensdorf 1484, Thomaswalde 1488).[18]

Könnyűlovasság[szerkesztés]

A könnyűlovasság szerepe ebben az időben erőteljesen megnövekedett a hadászatban. A 14. század végén, a délszláv határokon megjelent huszárok ekkoriban váltak a magyar lovasság fontos alkotórészévé. A huszár felszerelése általában könnyű huszársisakból, tárcsapajzsból, esetleg könnyű mellvértből állt; fő fegyvere a szablya, illetve a másfél emberhosszúságú kopja volt. Mozgékony arabs vagy magyar lovon harcolt, törökös öltözetet, zsinóros mentét, szűk lovaglónadrágot viselt.[18]

Leginkább az irreguláris harcban, a portyázásokban, lesvetésben, a biztosításban és felderítésben tűntek ki, de általában a nyílt csatákban is jól szerepeltek. Mátyás idejében volt még egy régebbi típusú könnyűlovasság is: Bonfini az 1477-es győri táborról azt írja, hogy a királynak háromféle, „cseh, rác és magyar” lovassága van. A különbségtétel itt nem nemzetiséget, hanem lovastípust jelöl: a cseh a nehézlovasságot, a rác a huszárságot, a magyar pedig a korábbi típushoz közel álló átmeneti könnyűlovasságot jelentette. A 15. század végére huszárságon azonban már egyértelműen az addigra döntően magyar etnikumúvá vált magyar könnyűlovasságot értették.[18]

Mátyás könnyűlovasságának szervezete megegyezett a nehézlovasságáéval, azaz légiókra és turmákra tagozódott. Jelentősége azért is nőtt, mert Mátyás stratégiája és taktikája értelmében a török ellen csak ritkán került sor nagyobb összecsapásokra, viszont állandósultak a végvidéki portyázó harcok, amely a huszárok lételeme volt.[18]

Gyalogság[szerkesztés]

1479-ben egy velencei követi jelentésben 16 000 főre becsülték a magyar gyalogság összlétszámát. Közülük 6000 fő volt magyarországi és erdélyi, 10000 a cseh. A korabeli magyar gyalogság szervezetét és harcmódját Mátyás egy 1481-ben írt levelében ismertette:[18]

„A gyalogosok... különböző rendekre oszlanak, egyesek könnyűgyalogosok, mások vértesek, akadnak közöttük pajzsosok ... Vannak ezenkívül puskások, akik értenek a puskához, vagy efajta kisebb lőfegyverrel való lövéshez, de azért nem olyan vitézek és hasznosak puskájukkal, mint a többi gyalogos. A csata kezdetén azonban, mielőtt a kézitusára kerülne a sor, a pajzsosok mögé állítva, valamint védelemben igen használhatók. Az a szokás nálunk, hogy a gyalogosokhoz képest egyötödnyi puskást állítunk ... A vérteseket falnak tekintjük, akik a helyüket soha föl nem adják, mégha egy szálig elesnek is azon a helyen, ahol állnak. A könnyűfegyverzetűek az alkalomtól függően kitörnek közülük, s ha elfáradnak vagy súlyosabb veszélyt szimatolnak, a vértesek mögé vonulnak vissza. Tehát az egész könnyűgyalogságot meg a puskásokat vértesek és pajzsosok veszik körül, éppen úgy, mintha amazok szinte bástyafalak vagy sáncok mögött harcolnának, s csak adott alkalmankint törnek ki onnan.”

Mátyás leveléből világos, hogy a korabeli magyar gyalogság huszita típusú, védekező jellegű volt, ahol a husziták szekérvárát a páncélos, helyhez kötött gyalogosok helyettesítették. Nem voltak gyalogos íjászok, ez a katonatípus sem Magyarországon, sem Csehországban nem terjedt el.[18]

Tüzérség[szerkesztés]

A tüzérség a század második felében jelentős fejlődésen ment át, de ennek ellenére még szerény volt a szerepe a hadakozásokban. Mátyásnak egy korabeli külföldi követ jelentése szerint 1479-ben harminc nagy bombardája, harminc kisebb (50-100 fontos) cerebottanája, tizenkét szekereken szállított nagy bombardája, tizenhat nagy hajón négy-négy 100 fontos bombardája és harmincnégy kisebb naszádon egy-egy 40 fontos ágyúja volt. Egyes lövegeket már ekkoriban kerekes ágyútalpra szereltek. A király seregében nyolcvan tűzmestert és 3--400 pattantyúst tartott szolgálatban, emellett időnként egyes városoktól is „kölcsönzött” tűzmestereket, ágyúkat, lőport. Eperjesen királyi puskapor-malom is létesült.[19]

A tüzérséget elsősorban a várostromok során alkalmazták, mivel mozgathatóságuk, tűzgyorsaságuk még nem felelt meg a nyílt csaták követelményeinek. De az ostromokban sem játszottak még főszerepet. Mátyás erről így írt:[19]

„Az ostromgépek alkalmasabbak a várostromhoz, mint bármi másféle bombarda, főleg ha az erősség kőből épült, mert a várba vetett kődarabok több embert ütnek agyon, mintha ágyúkból lőnék ki azokat, amellett kisebb a költségük a lőpor miatt, melynek előállítása sokba kerül. Az ostromgépekhez viszont köveken kívül semmi egyéb nem szükségeltetik, s egy példányuk több követ tud kilőni, mint három bombarda.”

Dunai flottilla[szerkesztés]

A század elején megjelent dunai hadihajók Mátyás alatt szerveződtek fegyvernemmé. A flottilla ötven ágyús naszádból és több száz kisebb hajóból állt. A legénység többnyire szerb naszádosokból tevődött össze, akiket kapitányságokba szerveztek.A folyó mentén vívott harcokban, ostromokban volt nagy szerepük. Legnagyobb sikerüket az 1456-os nándorfehérvári diadalnál, az 1476-os szabácsi ostromban és az 1480-1481-es szerbiai hadjáratokban érte el. A dunai flottilla a harcok mellett igen fontos szerepet játszott a katonai szállításokban is.[19]

A fekete sereg fegyelmi helyzete[szerkesztés]

Katonái körében Mátyás nagy népszerűségnek örvendett, mivel gondoskodott róluk és gyakran vezette győzelemre őket. A sereg fegyelme természetesen csak a korabeli viszonyokhoz képest volt szilárd, időnként előfordult önkényeskedés, rablás, szökés is. Mátyás kemény büntetéseket alkalmazott ilyen esetekben, de nem minden esetben tudta érvényre juttatni akaratát. A zsoldfizetés elmaradása pedig komoly gondokat okozhatott. Még a sziléziai František Hag, a király leghűségesebb zsoldostisztje is fellázadt rövid időre emiatt 1474-ben. Az is előfordult, hogy a zsoldosok átálltak az ellenséghez, így 1481-ben 300 lovas pártolt át az osztrákokhoz.[19]

Egészében véve azonban a kiképzési és a fegyelmi rendszabályok sikeresek voltak és a magyar hadsereg harcértéke felülmúlta a legtöbb európai országét. Mindössze két alkalmat jegyzett fel a hadtörténelem, amikor az ellenség váratlan támadása pánikot keltett soriakban, 1464-ben és 1467-ben.[19]

A fekete sereg legfontosabb hadvezérei[szerkesztés]

Kinizsi Pál

Mátyás király a sereg felállításában és vezetésében egyaránt nagy személyes szerepet vállalt. Alvezérei közül a csaták és portyák vezetésében kitűnt Kinizsi Pál; a török harcmódot jól ismerő Egervári László horvát bán; Szapolyai István, Jajca védője; Dávidházi István lovasparancsnok, Cernahorai Dabis, Frantisek Hag, Jan Zeleni és Wilhelm Tettauer zsoldosvezérek.[20]

Mátyás halála után[szerkesztés]

Mátyás király halála után a fekete sereg nem Corvin János, Mátyás törvényen kívüli gyereke, hanem a bárók oldalára állt, így nagy szerepet játszott Corvin János trónra kerülésének megakadályozásában. Az új király, II. Ulászló igyekezett megtartani a sereget, ám zsoldot nem tudott biztosítani, így egy részük abbahagyta a katonáskodást, más részük Habsburg Miksa német-római király zsoldjába szegődött. A maradékot a török fenyegetés elhárítására a délvidékre küldték, de mivel továbbra sem fizettek zsoldot, a katonák rabolni, fosztogatni kezdtek. A vidéket fosztogató sereg maradékait Kinizsi Pál alsó-magyarországi főkapitány verte szét királyi beleegyezéssel. 1492 augusztusában a Száva-folyó melletti Szegednic városánál – más leírások szerint a Szeged melletti Halas (ma: Kiskunhalas) településnél – teljesült be Mátyás seregének végzete. A megmaradtak kis része Nándorfehérvárra került, ahol a törökökkel összejátszva Nándorfehérvárt az ellenség kezére szerette volna átjátszani. Velük Kinizsi Pál véresen és kegyetlenül számolt le. A fekete sereg 1494 tavaszára végleg megszűnt létezni.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Neumann
  2. Kubinyi 2001 95. o.
  3. ^ a b E. Kovács 2008 145. o.
  4. ^ a b c d e f Rázsó 113. o.
  5. Tóth Zoltán 20. o.
  6. Tóth Zoltán 43. o.
  7. Rázsó 111. o.
  8. Kubinyi 2002 240-241. o.
  9. Kubinyi 2002 241. o.
  10. ^ a b c d Rázsó 112. o.
  11. Tóth Zoltán 62. o.
  12. Tóth Zoltán 67. o.
  13. ^ a b E. Kovács 2008 146. o.
  14. ^ a b c d Kubinyi 2001 93-95. o.
  15. Tóth Zoltán 209. o.
  16. E. Kovács 2008 147. o.
  17. E. Kovács 2008 46. o.
  18. ^ a b c d e f Rázsó 114. o.
  19. ^ a b c d e Rázsó 115. o.
  20. Rázsó 116. o.

Források[szerkesztés]

  • E. Kovács 2008: E. Kovács Péter: Hétköznapi élet Mátyás király korában. Budapest: Corvina. 2008. = Mindennapi történelem, ISBN 9789631357677  
  • Kubinyi 2001: Kubinyi András: Mátyás király. Budapest: Vince Kiadó. 2001. = Tudomány – Egyetem, ISBN 9639323241  
  • Kubinyi 2002: Kubinyi András: Belpolitika Mátyás korában. In Engel Pál – Kristó Gyula – Kubinyi András: Magyarország története 1301–1526. Budapest: Osiris. 2005. = Osiris tankönyvek, ISBN 9633898153  
  • Neumann: Neumann Tibor: Békekötés Pozsonyban – országgyűlés Budán: A Jagelló–Habsburg kapcsolatok egy fejezete (1490–1492) (Második közlemény). Századok, CXLV. évf. 2. sz. (2011) 293–347. o.
  • Rázsó: Rázsó Gyula: Kísérlet az állandó zsoldoshadsereg megteremtésére (1458-1490). In Liptai Ervin (főszerk): Magyarország hadtörténete: Két kötetben. 2. javított kiadás. Budapest: Zrínyi Katonai Kiadó. 1985. ISBN 9633263379  
  • Tóth Zoltán: Tóth Zoltán: Mátyás király idegen zsoldosserege, a fekete sereg. Budapest: Stádium. 1925.  

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]