Eugène Viollet-le-Duc

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Eugène Viollet-le-Duc
Eugene viollet le duc.jpg
Született 1814. január 27.[1][2][3][4][5]
Párizs[6]
Elhunyt 1879. szeptember 17. (65 évesen)[1][3][5]
Lausanne[7]
Állampolgársága francia francia
SzüleiEmmanuel-Louis-Nicolas Viollet-le-Duc és Élisabeth Eugénie Delécluze
Foglalkozása építész, író, restaurátor, művészettörténész, tanár, festő, grafikus
Tisztség városi tanácsos, Párizs egyházmegyei építész (1860–1874)
Kitüntetései Francia Köztársaság Becsületrendje parancsnoki fokozat (1869), Royal Gold Medal (1864)
Sírhely Bois de-Vaux temető, Lausanne

Eugène Viollet-le-Duc aláírása
Eugène Viollet-le-Duc aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Eugène Viollet-le-Duc témájú médiaállományokat.

Eugène Emmanuel Viollet-le-Duc [ejtsd: violé le dük] (Párizs, 1814. január 27.Lausanne, 1879. szeptember 17.) francia autodidakta építész és műtörténész. Egyike a 19. század leghíresebb francia építészeinek, a középkori építmények, egyházi épületek, kastélyok újjáépítése, renoválása során végzett munkáiról a legismertebb.

A középkori épületkincs restaurálásának intézményes formája Franciaországban 1830-ban alakult meg. Fő szorgalmazója Prosper Mérimée, a műemlékek — Ludovic Vitet(wd) után — második általános főfelügyelője (1834-től), a műemlékvédelem szellemi irányítója volt, aki Viollet-le-Duc-öt kérte fel, hogy vállalkozzon a helyreállításokra. Számtalan épület renoválására sor került, (azokra is, amelyeket a francia forradalom alatt megrongáltak) így a párizsi Notre-Dame, Carcassonne erődített vára, Pierrefonds(wd) vára felújítására.

Viollet-le-Duc a művészettörténeti irodalomban úgy szerepel, mint a 19. századi purista (stílustisztaságra törekvő) épületrestaurálási iskola elindítója, bár ezt, a műveit (melyek magyar nyelvű kiadása még mindig hiányzik) mélyebben ismerő művészettörténészek egyre árnyaltabban szemlélik. („Ma is korszerűnek tekinthető restaurálási nézetei és purista helyreállítási gyakorlata között azonban ellentmondás állt fenn,...”)[8] Elve, mely szerint: „Egy épület restaurálása nem azt jelenti, hogy megtartjuk, újraépítjük, vagy kijavítjuk, hanem azt jelenti, hogy olyan teljessé állítjuk helyre, amilyen soha egyetlen korban sem lehetett. [...] A legjobb az, ha belegondoljuk magunkat az egykori építész helyzetébe, s megpróbáljuk elképzelni, mit tenne, ha a világra visszatérve ő kerülne szembe az előttünk álló feladattal.” [9] E felfogást, mely a 19. század második feléig, végéig meghatározta a épületrestaurálást, később a műemlékvédelem lényegében elvetette.[10]

Viollet-le-Duc építészeti rekonstrukcióról alkotott elvei viszont hasznosultak a világháborúk sújtotta templomok helyreállításánál. Tervei között találhatók olyanok, melyek az új építőanyagok és szerkezetek (vas, üveg) alkalmazásában is úttörőnek számítanak.

Restaurátori munkája mellett neki tulajdonítják az építészeti racionalizmus (funkcionalizmus) irányába elkötelezett teoretikus írásai alapján a modern építészeti elvek felé nyitást, azok első megalapozását, mellyel számos építészre gyakorolt közvetlen hatást. (Victor Horta, Hector Guimard(wd), Henri Sauvage(wd), Émile Gallé(wd) és a nancyi iskola(wd), Eugène Grasset, Antoni Gaudí, Hendrik Petrus Berlage, Louis Sullivan(wd), Frank Lloyd Wright, Le Corbusier, Auguste Perret, a barbizoni iskola…)

Életútja[szerkesztés]

Fiatalsága, családja[szerkesztés]

Nők bálja a Tuileriákban, 1835. Eugène Viollet-le-Duc festménye
A Vézelay, Szent Magdolna apátsági templom főhomlokzata, 2016
A párizsi Chabanais utca 1. emléktáblája. Viollet-le-Duc szülőházán, 2009
A párizsi Notre-Dame homlokzatán állt apostolgaléria része. Szent Tamásként maga, Viollet-le-Duc, 2005
Pierrefonds várának délkeleti látványa
Pierrefonds vára, kastélybelső
A Morny hercegi család sírboltja, Père-Lachaise temető
A clermont-ferrandi-i katedrális, 2018
A Saint-Denis bazilika nyugati homlokzata
A lausanne-i Notre-Dame székesegyház főhajója
A lausanne-i Notre-Dame székesegyház

Egészen a 17. század végéig visszavezethető, vagyonos kereskedő családból származott. Ősei házasság révén a 18. században a Montmorency-Luxembourg családdal is kapcsolatba kerültek, akik ekkor vették fel a Viollet-le-Duc nevet.

I.Napóleon császárságának utolsó évében a Chabanais utca 1. szám alatt született (ma Párizs 2. kerülete) nagybátyja, Étienne-Jean Delécluze(wd) házában. Apja Emmanuel-Louis-Nicolas Viollet-le-Duc(wd) (1781–1857) költő, író, bibliofil, egyben XVIII. Lajos alatt a királyi paloták főfelügyelője, minisztériumi tisztviselő volt, majd Lajos Fülöp uralkodása idején a királyi udvartartás fenntartására rendelt költségek (civillista)[11] intendánsa, a királyi rezidenciák (Tuileriák palotája) kurátora 1832-től 1848-ig. Anyja Élisabeth Eugénie Delécluze (1785–1832), Jean-Baptiste Delécluze (1745–1805 körül) építési vállalkozó leánya, társaságbeli hölgy, aki szalonjában fogadta többek között Stendhalt is. Eugène-nek egy bátyja volt, Adolphe Viollet-le-Duc(wd) (1817–1878), aki előbb hadapródként szolgált, de a későbbiekben ő is a művészet mellett döntött, és nívós tájképfestő lett.[12]

Az apa és Eugène szoros kapcsolatát fennmaradt nagyszámú levélváltásuk mutatja, különösen anyjának az 1832. évi kolerajárványban történt halála után, amikor Viollet-le Duc még csak 18 éves volt.

Ugyancsak közel állt nagybátyjához (anyja bátyjához), Étienne-Jean Delécluze-höz, aki korábban festőművésznek tanult Louis David festőiskolájának növendékeként, majd művészeti kritikus a Journal des Débats-nál.

Mind nagybátyja házában, mind a családi otthonukban heti rendszerességgel fogadásokat tartottak. Irodalmi, művészeti szalonukban megfordultak fiatal írók, építészek, festők, művészek, mint Stendhal, Sainte-Beuve, Ampère, Mérimée és Ludovic Vitet(wd), Paul-Louis Courier(wd), Henry Bayle(wd), Henri Patin(wd), Abel-François Villemain, Adolphe Thiers és Jean-Pierre Abel-Rémusat. Ezek a személyiségek (különösen Prosper Mérimée) segítették később a fiatal Viollet-le-Duc előrejutását választott pályáján.

1826–1829 között a Fontenay-aux-Roses-i Morin intézetben (bentlakásos iskola) tanult. 1829-ben tért vissza Párizsba, és a Collège de Bourbon-ban (ma a Lycée Condorcet) 1830-ban érettségi vizsgát tett.

Már 16 évesen megfogalmazódott benne, hogy építész lesz, kiváló rajztehetsége szinte önmagától fejlődött ki, 14 éves korától csupán Delécluze nagybátyja tanította perspektivikus ábrázolásra. Környezete befolyásolásának szilárdan ellenállt, amikor arról akarták meggyőzni, hogy az építészi pálya eléréséhez a hivatalos képzést, az École des Beaux-Arts-ba való beiratkozást válassza. Az akadémikus irányzattal szemben az előd építőmesterek módszerét, az épületek tanulmányozását, az építkezések felmérését, vizsgálatát, mesteremberekkel való szakmai eszmecserét választotta, Jean-Jacques-Marie Huvé(wd) és Achille Leclère(wd) építészek műtermében gyakornokoskodott, igyekezve minél több építkezésen megfordulni.

A X. Károly francia király hatalmának megdöntésére kitört, 1830. évi júliusi forradalomban ő is részt vett, első ismert műve egy barrikád tervrajza. Lajos Fülöp uralomra kerülésével a család helyzete még jobban megerősödött, ekkor lett apja a királyi rezidenciák főfelügyelőjévé, s az igazgatásban betöltött magas hivatali posztja miatt az egész család a Tuileriák épületébe költözött.

Az új kormányzás hozta létre először a Történelmi emlékművek főfelügyelőségét (Inspector Général dés Monumants Historiques), amely később oly fontos szerepet játszott Viollet-le-Duc életében.

1831 júliusától októberéig nagybátyjával, Delécluze-zel (aki rajzból képezte is unokaöccsét) körutazást tett Auvergne-be, a Rhône völgyébe, Provence-ba, és a Marseille melletti Hyères-be, az út során rajzokat és festményeket készített. 1832 őszén (édesanyja halála után) ismét tanulmányútra ment, ekkor Normandiába, Rouen, Le Havre, Honfleur, Cherbourg és Bayeux környékét járta be egyedül. 1833 májusától három hónapos utat tett Dél-Franciaországban (a Loire völgyében, Aquitániában, a Pireneusokban, és Languedocban), hogy tanulmányozza a műemlékeket, ahonnan egyházi építmények, kastélyok részletes vázlataival, rajzaival, akvarelljeivel megrakottan tért vissza, melyek közül többet – időnként magas áron – megvásároltak tőle az udvar tagjai.

20 évesen, 1834. május 3-án feleségül vette Thérèse Élisabeth Tempier-t (1812–1897), akivel utazótársánál, Émil Millet (1813–1882) zeneszerzőnél (a szobrász Aimé Millet testvérénél) ismerkedett meg. A házaspárnak egy fia született, aki az Eugène-Louis (1835–1910) nevet kapta, és egy leánya, Marie-Sophie (1838–1884). Ő 1857-ben Maurice Ouradounak(wd) (1822–1884), apja tanítványának felesége lett. Viollet-le-Duc sok munkát bízott vejére, így a Tertre szőlőbirtok kastélyának (Ambrières-les-Vallées) építkezését. Ouradou később Châlons egyházmegyei építészként állt alkalmazásban 1862-től.

Pályafutásának kezdete[szerkesztés]

Házassága után, 1834-ben Hilaire Belloc igazgató meghívta a szerkesztéstan és díszítőművészet tárgyak kisegítő tanárának a „Kis iskolának” nevezett párizsi rajziskolába (L’école royale gratuite de dessin, 1877-től l’École nationale supérieure des arts décoratifs), ahol ezután – véglegesen kinevezve – csaknem húsz évig, 1850-ig tanított.

1835-ben a Mont-Saint-Michel látogatására kapott engedélyt (akkor börtönként funkcionált), majd 1836–1837-ben másfél évig Itáliában és Szicíliában nagy körutat tett, ahova gyermekkori barátja, a később festő és rézmetsző, illusztrátor Léon Gaucherel(wd) is elkísérte. Az utazás költségeit a Lajos Fülöp által nála rendelt akvarellek fejedelmi honoráriumából állta.

Hazatérve őt is bevonta báró Isidor Taylor(wd) az 1818-ban indult, és 1820-tól már kiadás alatt álló „Voyages pittoresques et romantiques dans l’ancienne France” című, az egész középkori Franciaországot művészi rajzokban bemutató sorozat munkáiba, amely során több mint 250 oldalnyi díszítő alkotása került be a neves művészek kísérő rajzai közé.[13] 1838 és 1844 között vett részt e munkában, maga a sorozat az utolsó, 20. kötetével 1878-ban zárult.

Hazatérése után felvették az Állami Épületek Tanácsába (Conseil des bâtiments civils[14]), ahol mint ellenőrt (auditor) felügyelő-helyettessé nevezték ki a királyi levéltár építkezésénél.[15]

Restaurátori pályafutása[szerkesztés]

Első komoly restaurátori megbízatása a Narbonne-i katedrális 18. században megkezdett, majd abbahagyott felújítási munkáinak befejezéséhez a koncepció és a tervek kidolgozása volt (1838–1840). Végül ambciózus terveit, melyek nem csupán az épület befejezésére szorítkoztak, hanem kiterjedtek a korábbi részek bontására és strukturális változtatásaira is, nem fogadták el.

1840-ben állami megbízást kapott Mérimée-től az omladozó vézelayi bazilika restaurálására, melyet 1845-ben fejeztek be. Ugyanezen évben (1840) másodfelügyelőként bekapcsolódott Lassus vezetésével a forradalom után raktárként használt Sainte-Chapelle építkezésébe is. 1843-ban Lajos Fülöp az amboise-i Szent Hubert kápolna (Leonardo da Vinci sírjának helye) ólmozott üvegablakainak restaurálásával bízta meg. 1843 folyamán hosszabb felmérő körutat tett Prosper Mérimée-vel, amely során Burgundiában és Dél-Franciaországban írták össze és ellenőrizték a lehetséges műemlékeket. Mindketten a gótika iránt lelkesedtek. Viollet-le-Duc az út során készült vázlatait, rajzait az építészeti lapokban folyamatosan publikálta, s később ezekből könyve is készült. E munkák indították el a restaurálási feladatok későbbi hosszú sorát, melyek közül legismertebb a párizsi Notre-Dame-nak 1844–1864 közötti renoválása. Az ekkor 30 éves Viollet-le-Duc a 37 éves Jean-Baptist Lassus(wd) építésszel együtt dolgozta ki az újjáépítés terveit. Viollet-le-Duc sokat köszönhetett Lassus-nek, a középkori díszítő- és építőművészet ezen mély ismerőjének, akinek csaknem utolsó és legkiforrottabb munkája Párizsban a Belleville utcában álló Keresztelő Szent János templom (Église Saint-Jean-Baptiste de Belleville), mely a legelső párizsi neogót épületek közé tartozik (1854–1859, Párizs 19. kerülete).

A párizsi Notre Dame munkáival közel egyidőben a carcassonne-i Saint Nazaire, a beaune-i Notre-Dame, 1845-ben a toulouse-i Saint-Sernin templomok, és ugyanitt több más fontos műemlék munkáit végezte, 1846-ban a saint denis-i apátság, 1849-ben az Amiens-i Notre-Dame székesegyház helyrehozatalát irányította. Viollet-le-Duc dolgozott Roquetaillade, Montépilloy, Coucy várainak helyreállításán is.

1849-ben megtámadta a kolera, de fölépült belőle, és a következő évben Angliába utazott Prosper Mériméevel együtt.

Betöltött pozíciói:

  • A Történelmi Emlékművek Hivatala vezetője (Bureau des monuments historiques) (1846)
  • Az Egyházi Épületek és Művészetek Bizottságának (Commission des arts et édifices religieux) tagja (1848)
  • A Sèvres-i (porcelán), a Gobelinszövő és a Beauvais-i (szőnyegszövő) Nemzeti Manufaktúrák Legfelsőbb Fejlesztési Bizottságának (La Commission supérieure de perfectionnement des Manufactures nationales de Sèvres, des Gobelins et de Beauvais) tagja (1849)
  • Az Egyházi Műemlékek főellenőre (Inspecteur général des Édifices diocésains) (1853) (Léon Vaudoyer(wd) és Léonce Reynaud(wd) társaságában). Restaurátori küldetése és 1853 és 1874 között a püspökségi épületekre kiterjedő főfelügyelői megbízatása azzal járt, hogy a körzetébe tartozó 27 püspökség 81 épületét rövid időközökben lejárja, pontos és részletes jelentést készítsen róluk.[16]
  • Az Egyházi Műemlékek (hivatalának) építésze (1857)
  • A Történelmi Emlékművek Bizottságának (la Commission des monuments historiques) tagja (1860)

1852 októberében kapta a megbízást Carcassonne erődjének helyreállítására, 1858-ban pedig Pierrefonds várkastélyának korszerű lakórezidenciává alakítására szólította fel III. Napóleon. Viollet-le-Duc itt szabadon engedte alkotó fantáziáját (később az egyik legellentmondásosabb újjáépítésévé vált), „ebben a szellemben alakított át egy gótikus várkastélyt, s így állította helyre – az úgynevezett purista felfogásban – Franciaország számos műemlékét. A korhűségben odáig ment, hogy a pierrefonds-i terv rajzait páncélos lovagokkal, középkori viseletbe öltözött dámákkal, ökröt sütő parasztasszonyokkal népesítette be. Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy a tetőszerkezethez vas-és acéltartókat alkalmazzon. Természetesnek vette, hogy helyében a gótikus mester is felhasználta volna a modern technika vívmányait.”[17]

Az ötvenes években kezdett hozzá a nagyobb lélegzetű publikációk írásának. Nagy műve, a Dictionnaire raisonné tízkötetes enciklopédiája irányította rá a nemzetközi figyelmet, egymás után választották be művészeti és tudományos akadémiák tiszteleti tagnak, sőt az Amerikai Építészek Társasága is tagságával tisztelte meg.

1863-ban az École des Beaux-Arts-ban újszerű tartalommal megtöltve a tananyagot, a művészet történetének és az esztétikának a tanára lett, bár tanári pályafutása — éppen a tananyag megreformálása miatt — igen rövid volt, 1863 novemberétől 1864. május 16-áig tartott, amikor az ő katedrájának várományosa, Julien Guadet és az akadémikus Jean Louis Pascal(wd) által tanúsított ellenségeskedés miatt lemondott. Reformjai ugyanis az Académie des Beaux-Arts éles ellenkezését váltották ki, s mikor hivatalos tiltakozásukat a császár elutasította, a hallgatóságot tüzelték fel ellene. Pár hónapos működése alatt mégis övé volt az első katedra, mely a modern értelemben vett művészettörténeti diszciplína ismeretkörét felölelte, így ennek is ő lett egyik előfutára Franciaországban.[18] Kudarca után az oktatási anyag megreformálásról le nem mondva vett rész egy alapítványi jellegű, modern építészeti iskola, az École spéciale d'architecture(wd) alapításában, mely 1865-ben nyílt meg, s 1870. évi állami elismerésével máig működő, hivatalos képző intézményévé vált a modern építészeti törekvéseknek a párizsi Raspail sugárút 254. szám alatt.

Saját tervezésű épületei, közéleti munkássága[szerkesztés]

Az 1860-as évek közepétől inkább új építkezésekkel foglalkozott, helyreállításokra már nem vállalkozott. Ugyan a párizsi Opéra Garnier 1860-ban kiírt pályázatán végül nem az ő, hanem – mint neve is mutatja – Charles Garnier tervét fogadták el, de e csalódás nem vette el a kedvét. Ekkor születtek meg az Aillant-sur Tholon és Saint-Denis-de-l'Estrée templomai, a Notre-Dame melletti személyzeti épület, a châbons-i Pupetières neogótikus várkastélya és a saint-vérande-i La Flachère kastély, valamint lakóházai Párizsban, stb.

1866-ban III. Napóleon császár látogatásán felbuzdulva kezdte meg a Mária mennybemeneteléről elnevezett clermont-i katedrális felújítását, melynek különlegessége volt, hogy ez az első jelentősebb épület, melyet a környéken fellelhető Volvic lávakőből építettek főként a 13. század második felében. A nyugati homlokzat renoválását végezte Viollet-le-Duc. A templom e kő (trachiandezit fajta) sötétszürke színe miatt, 90 méter magas tornyaival messziről kiemelkedett a látképből, s a város jelképévé vált.[19] A berendezés egyes részeit (a főoltárt, a kórus rácsozatát, a püspöki szószéket) szintén Viollet-le-Duc tervezte.

1868-ban kirándulást tett a Mont Blanc-ra, ahol két évvel későbbi, 1870-es hasonló túrája során csaknem meghalt egy gleccserszakadékba zuhanva.

Mérimée 1870. szeptemberi cannes-i halála után Viollet-le-Duc lett Párizs erődítésének felelőse, amelyet épp ekkor erősen igénybe vettek a háborús események (Párizs ostroma 1870. szeptember 17-től, Porosz–francia háború). Párizs ostroma alatt egy 1200 fős műszaki csapat parancsnoka volt Adolph Alphand-nal együtt, és több ütközetben is részt vett. Az ostrom után elhagyta a fővárost. Olaszországban írta meg emlékiratát Párizs 1870 szeptembere és 1871 januárja közötti ostromáról és védelméről.

1872-ben megbízták a Lausanne-i katedrális felújításával, s ugyanekkor a lyoni Nemzetközi Kiállítás bizottságának elnökségével is. 1873-ban Lajos Fülöp hamvai hazahozatalának feladatát kapta, majd három évvel később a király és Amélie királynő maradványainak a dreux-i kápolnába helyezésével bízták meg.[20]

Lausanne-ban a „La Vedette”-nek elnevezett házát építette meg 1874–1876 között, és sok sétát tett az általa különösen szeretett hegyekben. 1875-ben közreműködött az eu-i kastély helyreállításánál,1876-ban publikálta a Mont-Blanc-ról szóló könyvét. 1877-ben a következő évi Párizsi Világkiállítás előkészítésén dolgozott.

1874-ben és 1878-ban mint republikánust községi tanácsossá választották Párizsban, a Montmartre I. kerületében. „Tanácsosként számos javaslatot terjesztett elő, a kötelező népoktatásról, az iskolák szaporításáról, az egyház és az állam szétválasztásáról – ami halála után negyedszázaddal valósult meg — népopera és népszínház alapítására Párizsban és még sok más városépítészeti és közművelődési ügyben.”[18]

1878-ban elvesztette bátyját, s 1879 nyarának végén ő is meghalt Lausanne-ban, miközben a város székesegyházának helyreállításán dolgozott. A lausanne-i Bois de Vaux temetőben nyugszik.

Kitüntetései[szerkesztés]

  • 1864-ben a Brit Építészek Királyi Intézete (Royal Institute of British Architects) és a brit uralkodó együttes döntése folytán a Royal Gold Medal for architecture kitüntetést,
  • 1869-ben a Francia Köztársaság Becsületrendje parancsnoki fokozatát nyerte el.

Emléke, jelentősége[szerkesztés]

Bár társadalmi megbecsülés és az udvari körök támogatása kísérte munkáját, éppen a szakma képviselőinél ütközött ellenállásba, nem tudta művészetszemléleti és nevelési koncepcióját elfogadtatni. Épületrestaurálási elveit a 19. században többen követték, de a 20. század elején már elítélték: „Szinonimája lett mindazoknak az építészeti tévedéseknek, hamisításoknak, purista beavatkozásoknak, amelyeket a 19. század a műemlék-restaurálás terén elkövetett, s amelyek nagy részét maga Viollet-le-Duc is elítélte és megvetette.” Negatív példaként az 1617-ben tervszerűen lerombolt Pierrefonds várának Viollet-le-Duc általi újjáépítését szokták felhozni: „Műemlék, de már nem a középkoré, hanem a 19. század historizmusáé.”[21]

Teoretikus munkái, felmérései, rajzai, és a gótika történetére vonatkozó kutatásai halhatatlanná tették nevét.

Pályafutása alatt jegyzeteket és vázlatokat készített nem csak az általa munka alá vett műemlékekről, hanem azokról a román, gótikus és reneszánsz építményekről is, melyeket lebontani ítéltek. Igénybe vette az ekkorra már elérhető fotografálási lehetőséget is. A középkorra és a reneszánszra vonatkozó tanulmányai nem szorítkoztak az építészetre, hanem érdekelték a bútorok, az öltözködés, a hangszerek, a fegyverzet történetének vizsgálata is.

Eugène Viollet-le-Duc munkássága ráirányította a társadalom figyelmét a francia történelmi örökség fontosságára. Így 1884-ben megalakult a "Párizs műemlékeinek baráti társasága" , majd 1897-től a "Régi Párizs Bizottság" .

Elméletei termékenyítőleg hatottak az Art Nouveau kezdeményezőire. Az 1870-es porosz-francia háború során Párizs védelmére kidolgozott erődítménytervei szintén tanulságul szolgáltak a világháborúk hadmérnökei számára a verdun-i védelmi rendszer és a Maginot-vonal kialakításánál.

2014-ben születésének 200-dik évfordulója alkalmából a párizsi építészeti múzeum kiállítással emlékezett meg róla, mint az építészettörténet meghatározó alakjáról. (Cité de l’architecture, Párizs, 2014. november 20. – 2015. március 9.)[22]

Napjainkra személye egyre inkább előtérbe kerül. Hagyatékát folyamatosan elemzik, kiállítások, kötetek jelennek meg munkásságáról és jelentőségéről, melyekből sokoldalúsága, komplex látásmódja feltárul, ahogy a szakmabeliek értékelik: Viollet-le-Duc egyszerre volt „egy egyetemes tehetségű teoretikus és építészettörténész, restaurátor és alkotó építész, belsőépítész és iparművész, festő és grafikus, író és pedagógus”. [18]

Alkotásai[szerkesztés]

Restaurálások (válogatás)[szerkesztés]

(Az alább felsorolt nagyobb lélegzetű munkák mellett kisebb helyreállításokat, szakértői véleményadást is végzett, Franciaország 44 különböző városában és helységében több száz épülettel foglalkozott életében.)[18]

Egyházi épületek

  • Az auxerre-i Saint-Étienne székesegyház (1844–1848)
  • Az amiens-i Notre-Dame székesegyház (1849–1874)
  • A Vézelay, Szent Magdolna apátsági templom (1840–1861)
  • A saint-pèrei Notre-Dame templom (1840–1849)
  • A párizsi Notre-Dame székesegyház, Jean-Baptiste-Antoine Lassus-vel (1844–1864)
  • A Saint-Denis-székesegyház (1846)
  • Sainte-Chapelle (Párizs), Félix Duban és Jean-Baptiste-Antoine Lassus építészekkel (1840/1841-től)
  • A poissyi társaskáptalani Notre-Dame székesegyház (1844)
  • A Saint-Nicolas templom, Munster (Moselle) (1868–1874)
  • A Notre-Dame társaskáptalani templom Semur-en-Auxois-ban
  • A Saint-Nazaire bazilika Carcassonne-ban (1844 körül)
  • A Saint-Michel székesegyház Carcassonne-ban (1857)
  • A toulouse-i Saint-Sernin bazilika (torony:1846, általános: 1860-től, belsőépítészet: 1872-tól) Az 1960-as évek végén megkezdett helyreállítási munkák során lebontották Viollet-le-Duc kiegészítéseit, hogy az „eredeti állapotába” állítsák vissza az épületet, melyet 1996-ban fejeztek be.
  • A Mária mennybemeneteléről elnevezett clermonti katedrális (1866)
  • A lausanne-i Notre Dame katedrális (1872 pályázat, 1874-től)
  • A régi Saint-Maurice katedrális Mirepoix-ban (1858–1859)
  • Chartreuse Notre-Dame-des-Prés, kartauzi kolostor és templom, Neuville-sous-Montreuil
  • Saint-Martin templom, Beaune-la-Rolande
  • A Mária mennybemeneteléről elnevezett templom, Simorre (1844–1858)
  • A Sainte Catherine kápolna a strasbourgi Notre-Dame katedrálisban
  • Zsinati palota, Sens (Yonne) (1856 körül) Műemlékjegyzékbe véve 1862-ben.

Városházák

Várak, várkastélyok, erődítmények

Megvalósult építkezései[szerkesztés]

Párizsi épületei (válogatás)

  • Ház, Liège utca 28. szám (1846)
  • Ház, Montparnasse sugárút 80. (1859)
  • Ház, Douai utca 15. (1860) (szerepel a műemlékjegyzékben)
  • Ház saját magának. Condorcet utca 68. (1862) (szerepel a műemlékjegyzékben). Megjelenítette az épületen a jelképét, a nagy fülesbaglyot, franciául: „Hibou grand-duc” (Bubo bubo, Linnaeus, 1758)
  • Ház, Chauchat utca 23. – Lafayette utca 42. (1864) (szerepel a műemlékjegyzékben).

Fő művei[szerkesztés]

Levelezésének részleteit kiadták:

  • Lettres d'Italie, 1836–1837, adressées à sa famille, annotées par Geneviève Viollet-le-Duc, Párizs, L. Laget, 1971, 437 oldal.
  • La correspondance Mérimée - Viollet-le-Duc. kiad. par Françoise Bercé, Paris, CTHS, 2001, 301 oldal.

Tanítványai, követői (válogatás)[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b Francia Nemzeti Könyvtár: BnF források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  2. Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2015. október 18.)
  3. a b Eugène Emmanuel Viollet-Le-Duc
  4. Eugène Emmanuel Viollet le duc (francia nyelven). Ministry of Culture (France)
  5. a b Benezit Dictionary of Artists (angol nyelven), 2006. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  6. Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2014. december 13.)
  7. Integrált katalógustár. (Hozzáférés: 2014. december 31.)
  8. Forster Gyula: Fönntartás vagy helyreállítás. Műemlékvédelem, 2016 2016. 5-6. szám. 287. oldal, 4,. számú jegyzet.
  9. Szentkirályi Zoltán: Az építészet világtörténete, 2. kötet. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1980. 312–313. p.
  10. Kortársként John Ruskin (1819–1900) illette kritikával a purista szemléletet. Rámutatott, hogy egy épület ilyetén „restaurálása” a megsemmisítéséhez vezet. Történetéhez ugyanis hozzá tartoznak a későbbi átalakítások és toldások is. A 20. század első negyedére Ruskin elvei elterjedtek. Fontos lett a régi és új technológiák látható megkülönböztetése, a feltárt részek bemutatása, valamint hogy a restaurálás a jövőben szükségessé váló konzerválásokat ne akadályozza, ezért ha lehetséges, a beavatkozás legyen visszafordítható. Tóth Áron: A régiség értéke, harmadik rész: örökség a modern világban. Örökségfigyelő. Időutazás III. 2013. 11. 27. Ugyancsak korán, 1905-ben Georg Gottfried Dehio (1850–1932) hangsúlyozta: „konzerválni és nem restaurálni”. S amint nagyon érzékletesen kifejezte: „A 19. század historizmusa ...valódi gyermekén, a műemlékvédelmen kívül, egy törvénytelen gyermeket is nemzett: a restaurálást. Gyakran összetévesztik őket egymással, pedig ellenlábasok. A műemlékvédelem valami létezőt akar megtartani, a restaurálás nemlétezőt újjáalkotni. A különbség átütő erejű.” Lővei Pál: „Konzerválni és nem restaurálni” — a műemlékvédelem elvei, régebbi és újabb törekvései. Műemlékvédelem. 2014. 1. szám, 41–50. p.
  11. Az uralkodónak és családjának személyes kiadásait és az udvartartás költségeit fedező összeg, amelyet a költségvetés folyósít. (Pallas)
  12. 1817. november 7-én született. Elsősorban tájképfestő volt, rendszeresen kiállított a francia művészeti szalonban, például 1861-ben a Nizza látképe a Genovába vezető út felől (Párizs, Louvre), vagy 1870-ben, a Jouy völgye reggeli fényben című (Rouen, Musée des Beaux-Arts) alkotásait. 1852-ben harmadik helyezést, és érmet szerzett. Művészkritikusként Adolphe Viollet-le-Duc írta a François Gérard életéről és alkotásairól szóló részt H. Gérard munkájában. (François Gérard történeti festő levelezése korának művészeivel és híres szereplőivel. Párizs 1867.
  13. Rajzai a középkori kódexek illusztrációihoz hasonlóan a szöveget körbeveszik (pl. https://gallica.bnf.fr/ark:/12148/btv1b84521576/f7.item), de a dús díszítés nem mindig szemlélteti közvetlenül az ott kifejtett tartalmat.
  14. 1795-ben a belügyminiszter mellett felállított tanácsadó testület, mely hatásköri változásokkal 1848-ig működött. Emmanuel Chateau-Dutier. Le Conseil des bâtiments civils et l’administration de l’architecture publique en France, dans la première moitié du XIXe siècle. Art et histoire de l’art. École pratique des hautes études, Paris, 2016.
  15. Az I. Napóleon által levéltár részére kisajátított Soubise hercegi palota egyik bővítése 1838–1848 között zajlott Édouard Dubois és Charles Lelong építészek tervei alapján, ebbe a munkába kapcsolódott be.
  16. Auzas, Pierre-Marie: Viollet le Duc szemlélete. Műemlékvédelem, 1970. 1. szám.
  17. Szentkirályi Zoltán, i.h.
  18. a b c d Horler Miklós: Viollet-le-Duc egy centenárium távlatából. Major Máté (szerk.): Építés-építészettudomány - a MTA Műszaki Tudományok Osztályának Közleményei, 13. kötet 1981. 3–4. szám. 321–341. p.
  19. A Goncourt fivérek különleges színe miatt el is nevezték „szénégetők katedrálisának”.
  20. Lajos Fülöpöt és Bourbon–Szicíliai Mária Amália francia királyné, Orleans-i hercegnőt családjuk 1848-as száműzetése miatt az Egyesült Királyságban a weybridge-i Saint-Charles Borromée kápolnába temették, és 1876. június 9-én vitték át Orleans nekropoliszba
  21. Lővei Pál: „Konzerválni és nem restaurálni” — a műemlékvédelem elvei, régebbi és újabb törekvései. Műemlékvédelem. 2014. 1. szám, 41-50. p.
  22. Pálinkás Edit: Viollet-le-Duc – Egy építész víziói. A régi-új Magyar Építőművészet online, 2015/1.
  23. Description du chateau de Coucy szerző: Viollet-Le-Duc, 2. kiadás, 1861.

Fordítás[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]