Castriferreicum flórajárás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A Castriferreicum a Nyugat-Dunántúlt felölelő Praenoricum flóravidék középső flórajárása. Délről a göcseji, északról a lajtai flórajárással, keleten az Eupannonicum flóravidék kisalföldi flórajárásával, nyugaton pedig a kelet-alpi flóravidék zittaui és stájer flórajárásaival határos. Nyugati határa jórészt osztrák területen húzódik.

Egyes rendszerezők ide sorolják a Hetést (Kerka-vidék) is, amit mi a göcseji flórajárás részeként mutatunk be.

Földtani felépítése, morfológiája[szerkesztés]

A terület nagy része folyóvízi üledékeken kialakult, lankás dombság. A Vasi-dombság kavicsát agyag cementálja, és gyakorlatilag vízzáróvá teszi. A pliocén, illetve pleisztocén korú kavicsos-homokos hordalékot helyenként vékony löszlepel takarja.

Talajai[szerkesztés]

A gyengén cementált kavicson rendszerint erősen savanyú, nem podzolos barna erdőtalaj fejlődött ki. Ebben a humusztartalom felülről lefelé egyenletesen csökken; „B” szintjét vörösre festi a vas. A sok kavics miatt a talaj gyorsan kiszárad. Általában cseres-tölgyes, ritkábban (többnyire telepített) akácos nő rajta.

A cementált kavicsra hullott porból-löszből (vályogos) pszeudoglejes barna erdőtalaj alakult ki. Ez a talaj mészmentes „A” szintje tagolatlan, a „B” szint rozsdásan foltos, esetenként a kavicsrétegbe is átnyúlik. A termőréteg 30 cm-nél mindig vastagabb. A talajtípus termőereje attól függ, milyen mélyen van a vizet visszaduzzasztó kavicsréteg. Legelterjedtebb erdőtársulásai a lombelegyes erdeifenyvesek, amik mellett cseres-tölgyesek és kultúrerdők is előfordulnak.

Azokon a helyeken, ahol a víz (szinte mindig az emberi beavatkozás eredményeként) lemosta a kavicstakaróról a vékony fedőréteget, váztalajok alakultak ki. Ezek termőképességét tovább rontja, hogy a cementált kavicson a gyökérzet nem hatol át. Azokon a helyeken, ahol csak az „A” szint (és esetleg a „B” szint teteje) erodálódott, úgynevezett csonka erdőtalajokat találunk. Ezek „B” szintjének maradéka vályogos, mészmentes. Eredeti növényzetük a foltosan megjelenő nyíres, borókás cseres erdő.

Az agyagbemosódásos barna erdőtalajok gyakorisága dél felé nő.

A patakok árterén a leggyakoribb a homokos, nem karbonátos, humuszszegény nyers öntéstalaj. Ezek vízgazdálkodása a gyakori elöntés és a sok kolloid eredményeként jó.

Tájegységei[szerkesztés]

Őrség, Vasi-dombság, Kemeneshát

Éghajlata[szerkesztés]

Az Őrség éghajlata még erősen dealpin jellegű, ez a hatás Vasi-dombságon és a Kemenesháton már elmosódik. Ahogy gyengül a szubalpin és erősödik a kontinentális jelleg, úgy csökken a páratartalom és nő a középhőmérséklet, válik egyre szélsőségesebbé a csapadék eloszlása, szaporodnak a késő tavaszi és kora őszi fagyos napok. Gyakran előfordul, hogy áprilisban egyáltalán nem esik eső és augusztusban is csak egy kevés. Nem ritka a teljesen hómentes, de száraz és kemény tél sem.

Klímajelző növényfajok[szerkesztés]

A szubalpin, illetve szubboreális lágyszárúak gyakorisága kelet, a szubmediterrán fajoké pedig észak felé csökken.

Jellegzetes, illetve védett szubalpin növényfajok:

Fontosabb szubboreális növényfajok:

Szubatlanti-szubillír fajok:

Déli–keleti fajok, alfajok:

Itt húzódik több faj:

elterjedésének nyugati határa, egyúttal más fajok:

elterjedésének keleti határa.

A különböző flóraelemek száma és százalékos aránya:

  • endemikus 4 (0,4%)
  • pannon-balkáni 7 (0,7%)
  • illír 3 (0,3%)
  • balkáni 3 (0,3%)
  • alpi-balkáni 5 (0,5%)
  • alpi 3 (0,3%)
  • boreális 2 (0,2%)
  • szubatlantikus 4 (0,4%)
  • atlanti-mediterrán 19 (1,9%)
  • szubmediterrán 46 (4,6%)
  • mediterrán 5 (0,5%)
  • pontusi-mediterrán 16 (1,6%)
  • pontusi 14 (1,4%)
  • kontinentális 43 (4,2%)
  • közép-európai 114 (11,2%)
  • európai 161 (15,8%)
  • eurázsiai 342 (33,6%)
  • cirkumboreális 118 (11,6%)
  • kozmopolita 78 (7,7%)
  • adventív 32 (3,1%)

A fásszárúak közül jellemző és általános, hogy az erdőkben elegyfaként megjelenik a szelídgesztenye (Castanea sativa). Kőszeg közelében van olyan erdőrészlet, ahol az évszázados erdőgazdálkodás eredményeként az eredetileg állományalkotó fafajokat fokozatosan kivágták, és helyettük az eredetileg elegyfa szelídgesztenye vált uralkodóvá.

Jellemző növénytársulások és fajok[szerkesztés]

A Kemeneshát a szubmontán bükkös öv, a Vasi-dombság a montán bükkös öv része. A bükkösök között egykoron nyíres-borókás fenyérek nőttek kiterjedt nyírlápokkal (Salici pentandrae–Betuletum pubescentis) és csarabosokkal (Callunetum). Ezek a zonális növénytársulások rég eltűntek; helyükön kisebbrészt a szukcesszió következményeként tölgy és erdeifenyő nő, túlnyomó részben pedig az emberi beavatkozást jelző exóták.

Ilyen, betelepült erdőtársulások a kiterjedt cseres–tölgyesek és gyertyános–tölgyesek (Rakonczay, 1996). Közöttük a Vasi-hegyháton (Jeli) még feltűnnek a flórajárás átmeneti jellegét mutató csarabos fenyérek (Genisto-Callunetum) maradékai.

A mészkerülő erdők aljnövényzetében gyakori a fekete áfonya (Vaccinum myrtillus).

A zalai erdeifenyves (mészkedvelő erdeifenyves) erdőtársulás három, illetve négy szórványos és erősen zavart (jórészt másodlagos) folton nő az Őrség északi részén. A társulás a jégkorszakból visszamaradt, reliktum jellegű. További fenyvesek a szálaló vágás eredményeként alakultak, illetve alakulnak ki. A folyamat a szentgyörgyvölgyi szálaló erdő leírásánál olvasható.

Az őrségi erdeifenyvesek aljnövényzetében tömegesen jelennek meg egyes korpafűfélék:

némely, általában tőlünk nyugatra élő páfrányfajok:

A lapos dombhátakon[szerkesztés]

A Vasi-dombságon és a Kemenesháton ritka az erdei fenyves (Csepreg, Pornóapáti), és a meglévő fenyvesek jó része telepített. A mészkerülő erdeifenyves (Genisto nervatae-Pinetum) folyamatosan (Pino-Quercetum/Querco-Pinetum) megy át olyan erdeifenyőelegyes tölgyesbe, amelynek fajösszetétele némiképp eltér az Őrségben ezen a néven leírt erdőtársulásétól. Gyepszintjének típusjelző növényei:

A csarabos erdeifenyvesek erősen degradáltak. Cserjeszintjükben akár tömeges is lehet a boróka (Juniperus), gyepszintjük jellemző növényei a perjefélék (Sieglingia spp.) és a fonalas csenkesz (Festuca capillata).

A nyugat-dunántúli mészkerülő gyertyános-tölgyes (Luzulo-Querco-Carpinetum) elegyfái:

jellemző cserjéje a füles fűz (Salix aurita).

A gyepszint színező elemei:

Az eredeti erdőtársulások:

legtöbbjét mára letermelték; többé-kevésbé potenciálissá váltak.

A cseres–kocsányos tölgyes jellemző cserjéi:

A gyepszintben gyakori:

A Deschampsia cseres–tölgyesben a vízkedvelő elemek a száraz tölgyes növényeivel elegyednek.

A gyertyános-kocsányos tölgyeseket is lerontotta és egysíkúvá tette a fatermelés.

A zonális erdőtársulás maradványaként szórványosan előforduló bükkösök aljnövényzetében jellemző az erdei madársóska (Oxalis acetosella).

A völgyekben, laposokon[szerkesztés]

Az Őrségben a lomberdők visszaszorultak a völgyekbe, ahol felhalmozódnak a dombhátakról lemosott tápanyagok.

A patakok mentén égerligetek (Carici brizoidis-Alnetum) nőnek.

Főleg árkok mentén, mélyedésekben fordul elő a Caricetum acutiformis-ripariae magassásos társulás. Meghatározó fajai:

A patakmenti magaskórós (Angelico-Cirsietum oleracei) fő fajai:

A mozaikosan megjelenő mésztelen láprét (Junco–Molinietum) karakteres fajai:

A helyenként megjelenő kocsányos tölgyesek aljnövényzetének jellemző lágyszárú növényei:

A völgyek mélyebb részein bokorfüzeseket, a magasabb ártéren valaha tölgy-kőris-szil ligeterdők (Fraxino pannonicae-Ulmetum) nőttek, de a természeteshez közeli állapotú foltjaik igencsak megfogyatkoztak.

A mélyebb területeket tőzegmohás átmeneti lápok foglalják el, mintegy tizenötféle tőzegmohával. Ezek egyik ritkasága a rovarfogó kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia). Ez a társulás volt hazánkban a tőzegkáka (Rhynchospora alba) egyetlen magyarországi élőhelye (Szőce mellett) élt, de úgy tűnik, a 2000-es években kipusztult).

Források[szerkesztés]