Olasz Kereszténydemokrata Párt (történelmi)
| Olasz Kereszténydemokrata Párt | |
.svg){kind=logo} | |
| Adatok | |
| Elnök | Alcide De Gasperi (1946-1954), Adone Zoli (1954-1960), Attilio Piccioni (1960-1966), Mario Scelba (1966-1969), Benigno Zaccagnini (1969-1975), Amintore Fanfani (1976), Aldo Moro (1976-1978), Flaminio Piccoli (1978-1980), Arnaldo Forlani (1980-1989), Ciriaco De Mita (1989-1992), Rosa Russo Iervolino (1992-1994) |
| Alapítva | 1943. március 19. |
| Feloszlatva | 1994. január 18. |
| Eredeti név | Kereszténydemokrácia Párt |
| Székház | Piazza del Gesù, Róma, Olaszország |
| Ifjúsági tagozat | Movimento Giovanile della Democrazia Cristiana (A Kereszténydemokrácia Ifjúsági Mozgalma) |
| Pártújság | Il Popolo (A Nép), La Discussione (Vita) |
| Tagok száma | 2.109.670 (1990) |
| Ideológia | kereszténydemokrácia [1] keresztényszocializmus populizmus [2] európaiság[3] |
| Politikai elhelyezkedés | Középpártiság jobbközép és balközép szárnyakkal |
| Parlamenti jelenlét | Képviselőház, (1948): 305 / 574 148 / 315 |
| Európai párt | Európai Néppárt |
| EP-frakció | Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) |
| Hivatalos színei | fehér |
| Olaszország politikai élete | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Olasz Kereszténydemokrata Párt témájú médiaállományokat. | |
Az Olasz Kereszténydemokrata Párt (olaszul: Democrazia Cristiana, rövidítése: DC, melléknév: democristiana) egy jobboldali, kereszténydemokrata olaszországi politikai párt volt.
A pártnak nagy szerepe volt a II. világháború utáni Olaszország demokratikus újjáépítésében és az európai integrációs folyamat elmélyítésében. A párt 1944 és 1994 között minden kormánynak tagja volt, ebben az időszakban ők adták a miniszterelnököket.
Története
1940-es évek
- 1942. december 15.: Megalakul a párt ami még illegalitásban volt. Tagja lesz a mozgalomnak a Gerardo Bruni vezette szocialista és antikapitalisa szellemiségű Keresztény Szociális Mozgalom.
- 1943. júliusa: Camaldoli kolostorában fiatal keresztény diákok párbeszédet folytatnak három neves közgazdásszal: Sergio Paronetto, Pasquale Saraceno és Ezio Vanoni. Ekkor dolgozták ki azt a 76 pontból álló programot, amely Codice di Camaldoli néven a kereszténydemokraták gazdasági programja lesz a jövőben.
- 1943. szeptember 10.: A kereszténydemokraták csatlakoztak az Olasz Felszabadítási Bizottsághoz, amelyben egyre inkább vezető szerepre próbált szert tenni szemben a kommunistákkal és szocialistákkal.
- 1944. júniusa: Róma felszabadítása után megalakul a második Bonomi kormány melynek vezetői lesznek a kereszténydemokraták. Ekkor kötik meg a Római paktumot, amellyel megalakul a legnagyobb munkavállalói szakszervezet a CGIL.
- 1944 decembere: Alcide De Gasperi lesz a párt főtitkára, aki a 3. Bonomi-kormány külügyminisztere lesz.
- 1945. decembere: A második világháború utáni első miniszterelnök Alcide de Gasperi lesz, amivel megalakul első kormánya.
- 1946. június 2.: Népszavazást tartanak Olaszország államformájáról, ahol a köztársaságpártiak győznek és ezzel 1948-tól az ország államformája köztársaság lesz. A választás után II. Umbertó olasz király lemondott a trónjáról.
- 1948. január 1.: Olaszország államformája köztársaság lesz és ezen a napon lép életbe az új alkotmány.
1950-es évek
- 1952: Alcide De Gasperi miniszterelnök, mint egyik legfőbb kezdeményezője aláírja az Európai Szén- és Acélközösség megalapításáról szóló szerződést.
- 1958: A választásokon a párt 42,35%-os eredményével, történetének legjobb eredményét éri el. Fanfani második kormánya alakul meg, melynek miniszterelnöke és külügyminisztere lesz illetve a párt elnöke. Ebbe a kormányba bekerül a balközép Olasz Szociáldemokrata Párt (Partito Socialista Democratico Italiano, PSDI), így egy centrista vezetés alakul ki.
1960-as évek
- 1961. június 13.: Fanfani megbeszélésen vett részt az Egyesült Államok akkori új elnökével John Fitzgerald Kennedyvel, aki megerősítette Fanfaninak, hogy nem ellenzi a balközéppel való kormányzást.
Ideológiája
A párt szellemisége a keresztény szociális tanokon alapozódott meg, aminek alapjait a 19. században Romolo Murri és Luigi Sturzo határozták meg.
Politikai irányzatai
A párt a nevével ellentétben nem tisztán kereszténydemokrata szellemiségű volt, hanem főleg mérsékelt, középpárti és főleg liberális szárnyai voltak. Ez főleg Alcide De Gasperi irányítása alatt volt jellemző, Amintore Fanfani idején a progresszív irányzat vált erőssé. Aldo Moro, Mariano Rumor idején határozottan a centrista néppárti irányzat vált meghatározóvá, míg Giulio Andreotti jobbközép irányzatú volt. Az 1980-as években a pártnak egyaránt volt balközép és jobbközép szárnya is. A balközépet Ciriaco De Mita, a jobbközépet Arnaldo Forlani vezette.
Gazdaságpolitika
Gazdaságpolitikájukat alapvetően meghatározta Codice di Camaldoli (Camaldoli-kódex) nevű gazdasági program. A program tartalmazta a jóléti javakhoz való hozzájutás állami segítségét, az állampolgárok szellemi fejlődését és a vallásosság megtartását.
Paolo Emilio Taviani közgazdász szerint ennek a kódexnek a hatására született meg a dél-olasz tartományok felzárkózását segítő A Dél Háza (Casa di Mezzogiorno) nevű hivatal, megalapozta a mezőgazdaság fejlődését, az alkotmánymódosítást és elősegítette az állam intézményrendszerének a gazdasági fejlődéshez való hozzájáruláshoz.[4]
Ezt követően a párt a szociális piacgazdaság elkötelezettjévé vált.
Külpolitikája
A párta a kezdeti időkben, Alcide De Gasperi vezetése alatt egyértelműen NATO-párti volt, emellett elkötelezett hívei voltak az európai integrációnak. Emiatt ők tekinthetők az Európai Unió megalkotóinak.
Amintore Fanfani külügyminiszter irányítása alatt folytatódott a NATO-párti, európai integráció párti és a gyarmatosítást ellenző, antikolonalista politika. Olaszországnak együtt kellett működnie az Egyesült Államokkal, a Kelet-Európa felől érkező kommunista fenyegetés miatt. Emellett feladata volt a Közel-Kelet és a Harmadik Világ országaival való párbeszéd elősegítése. Enrico Mattei az ENI vezetőjeként az olajban gazdag Iránnal olyan megállapodásokat kötött ,amik miatt az olajárak viszonylag alacsonyak lettek Olaszországban. Azonban ez a fajta külpolitika problémákat is okozott: Olaszországnak a nemzetközi politikában való felértékelődése, a baloldal felé való nem megfelelő nyitás és mindehhez a pénzügyi források megteremtésének a nehézsége miatt Fanfani politikáját gyakran vádolták dilettánsnak és megbízhatatlan NATO-pártinak.[5]
A párt vezetősége
Főtitkárai
- Alcide De Gasperi (1944-1946)
- Attilio Piccioni (1946 -1949)
- Giuseppe Cappi (1949. január- 1949. július)
- Paolo Emilio Taviani (1949 aprile 1950)
- Guido Gonella (1950-1953)
- Alcide De Gasperi (1953-1954)
- Amintore Fanfani (1954-1959)
- Aldo Moro (1959-1964)
- Mariano Rumor (1964 -1969)
- Flaminio Piccoli (1969 január.-november)
- Arnaldo Forlani (1969-1973)
- Amintore Fanfani (1973-1975)
- Benigno Zaccagnini (1975-1980)
- Flaminio Piccoli (1980-1982)
- Ciriaco De Mita (1982-1989)
- Arnaldo Forlani (1989 -1992)
- Mino Martinazzoli (1992-1994)
A Nemzeti Tanács elnöke
- Alcide De Gasperi (1946-1954)
- Adone Zoli (1954 -1960)
- Attilio Piccioni (1960- 1966)
- Mario Scelba (1966 - 1969)
- Benigno Zaccagnini (1969 - 1975)
- Amintore Fanfani (1976)
- Aldo Moro (1976 - 1978)
- Flaminio Piccoli (1978 - 1980)
- Arnaldo Forlani (1980 - 1989)
- Ciriaco De Mita (1989 - 1992)
- Rosa Russo Iervolino (1992 - 1994)
Választói bázisa
Eleinte a párt Észak-Olaszországban volt erős, Veneto és Lombardia régiókban, ezen régiók erős katolikus gyökerei miatt. Délen a régiók liberális gyökere miatt - akik Mussolini előtt népszerűek voltak délen - a Monarchista Nemzeti Párt és a Közember Pártja volt erősebb. Emilia-Romagnaban és közép-olasz régiókban a Kommunista Párt erős beágyazódása miatt a párt nem volt népszerű.
Az 1950-es évektől az 1980-as évekig a párt legtöbb szavazója inkább délről volt valósi, mint valamelyik észak-olasz régióból. Ebből egyedül Veneto régió volt kivétel, ami mindvégig a párt egyik fellegvára maradt.
1983-as választáson a párt 40% feletti eredményt egyedül Puglia régióban ért el, mindenhol ennél rosszabb eredményt ért el, ami részben a párt hierarchikus struktúrájának volt köszönhető.
Választási eredmények
| Képviselőház | |||||
| Választási évek | # a helyezés a szavazatok alapján |
% a szavazatok arányában |
Az elnyert mandátumok száma |
+/– | Vezető neve |
|---|---|---|---|---|---|
| 1946 | 8,101,004 (#1) | 35.2 | 207 / 556 |
||
| 1948 | 12,740,042 (#1) | 48.5 | 305 / 574 |
 98 |
|
| 1953 | 10,862,073 (#1 | 40.1 | 263 / 590 |
 42 |
|
| 1958 | 12,520,207 (#1) | 42.4 | 273 / 596 |
10 |
|
| 1963 | 11,773,182 (#1) | 38.3 | 260 / 630 |
13 |
|
| 1968 | 12,441,553 (#1) | 39.1 | 266 / 630 |
6 |
|
| 1972 | 12,919,270 (#1) | 38.7 | 266 / 630 |
||
| 1976 | 14,218,298 (#1) | 38.7 | 263 / 630 |
3 |
|
| 1979 | 14,046,290 (#1) | 38.3 | 262 / 630 |
1 |
|
| 1983 | 12,153,081 (#1) | 32.9 | 225 / 630 |
37 |
|
| 1987 | 13,241,188 (#1) | 34.3 | 234 / 630 |
9 |
|
| 1992 | 11,637,569 (#1) | 29.7 | 206 / 630 |
28 |
|
Jegyzetek
- ↑ Maurizio Cotta e Luca Verzichelli, Political Institutions of Italy, Oxford University Press.
- ↑ David Hanley, Christian Democracy in Europe, Continuum International Publishing Group.
- ↑ Archivált másolat. [2013. szeptember 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. október 19.)
- ↑ Paolo Emilio Taviani, La svolta di Camaldoli, in Stato ed economia, poi ripreso con medesimo intendimento in Paolo Emilio Taviani, Perché il Codice di Camaldoli fu una svolta, in Civitas, XXXV, luglio-agosto 1984
- ↑ Giovanni Prezioni - La Civiltà Cattolica, Quaderno N. 3859 del 02/04/2011, recensione del libro Amintore Fanfani e la politica estera italiana di Agostino Giovagnoli e Luciano Tosi. [2015. február 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. október 9.)
Fordítás
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Democrazia Cristiana című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
