Nyelvtipológia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A nyelvtipológia a nyelvek alaktani és mondattani tulajdonságaik szerinti csoportosításával foglalkozó tudományág. A nyelvek tipológiai osztályozása a genealógiai (rokonság szerinti) osztályozással áll szemben.

Morfológiai tipológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Klasszikus morfológiai nyelvtipológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A morfológiai vagy alaktani nyelvtipológia arra ad választ, hogy a nyelvek a különböző jelentésviszonyokat milyen módon és milyen bonyolultsággal (pl. ragozással, szóképzéssel, elöljárószókkal, szórenddel stb.) fejezik ki. A jelentéstömörítés mértéke szerint megkülönböztetünk:

  • analitikus nyelveket: a nyelvtani viszonyítást inkább segédszavakkal és a szórenddel, nem pedig – vagy kevésbé – ragozással és szóképzéssel fejezik ki. Az analitikus nyelvek egy része elszigetelő jellegű.
  • szintetikus nyelveket: a nyelvtani viszonyítást főként ragozással, illetve szóképzéssel fejezik ki.
  • poliszintetikus: magas fokon szintetizáló nyelvek, amelyekben egy szó kifejezhet akár egy mondatot is.

A nyelvtani viszonyítás módja szerint:

  • agglutináló (toldalékoló-ragozó, "ragasztó") nyelveket, amelyek a jelentésviszonyokat a szótőhöz egymás után ragasztott toldalékokkal fejezik ki. Az agglutináló nyelvek többsége szintetikus, de vannak köztük analitikusak is (pl. a japán nyelv).
  • flektáló (hajlító-ragozó) nyelveket, amelyek a jelentésviszonyokat a szavak alakváltoztatásával, illetve a szótő megváltoztatásával fejezik ki. A flektáló nyelvek lehetnek analitikusak és szintetikusak is, sok esetben mindkét jellemző megtalálható bennük (pl. az indoeurópai nyelvek).
  • izoláló (elszigetelő) nyelveket, amelyek a jelentésviszonyokat önálló morfémákkal (egymástól elszigetelt szavakkal) fejezik ki, így ezekben a nyelvekben fontos szerepe van a szövegkörnyezetnek és a szórendnek. Az izoláló nyelvek ebből következően mind analitikusak (viszont nem minden analitkus nyelv izoláló!). Elszigetelő jellegű nyelvek például a kínai nyelv, valamint számos kelet-ázsiai nyelv; de erősen húz e típus felé az angol nyelv is, bár bizonyos igealakok megőrizték flektáló jellegüket.
  • inkorporáló (bekebelező) nyelveket, amelyek a szóképzésen és a ragozáson túl egyéb mondatrészeket (határozószókat, módosítószókat) is tömöríthetnek egyetlen szóban. E tulajdonságból következően ezek nyelvek mind poliszintetikusak, így sok szakirodalom a két kifejezést azonos jelentésben használja.

Modern, paraméterekkel dolgozó tipológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Habár a klasszikus tipológiát még ma is alkalmazzák, ugyanakkor egyes pontjait kritizálják. Ez a fajta osztályozás kissé elavult és sokszor nehézkes is, mivel számos nyelv nem sorolható be tisztán egy típusba: pl. az angol nyelvben éppúgy találhatóak analitikus/izoláló (pl. What do you do ’Mit csinálsz?’), mint szintetikus/flektáló megoldások (pl. I go ’én megyek’, I went ’én mentem’). Éppen ezért sok esetben csak arról beszélhetünk, hogy egy-egy nyelvben mely típusra épülő szerkezetek a legjellemzőbbek. Például az újlatin nyelvek analitikusabbak, mint elődjük, a latin, amely kiterjedt névszóragozással rendelkezett, viszont sokkal szintetikusabbak a germán nyelveknél, különösen az angolnál (nyelvtani nemek megkülönböztetése, a melléknév nem- és számbeli egyeztetése a főnévvel, bonyolult igeragozási rendszer, a személyes névmások ragozása és klitikus használata, stb.).

A modern nyelvtipológia ezért ehelyett két paraméterrel dolgozik, amelyek kombinációjával a világ igen sok nyelvét lehet jellemezni.

  • 1, morféma/szó hányados: Itt a skála egyik végén az izoláló nyelvek állnak, míg a másik végén a poliszintetikus nyelvek.
  • 2, fúzió foka: Azt adja meg, hogy milyen mértékben szegmentálhatók a morfémák. Itt a két végpontot egyrészt azok a nyelvek alkotják, ahol magas a fúzió foka (alacsony szegmetálhatóság), másrészt az agglutináló nyelvek.

Morfoszintaktikai tipológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Morfoszintaktikai viszonyokat vizsgál a relációs tipológia, amely azzal foglalkozik, hogyan jeleníthető meg az ágens és a páciens morfológiailag és szintaktikailag (vagyis alapvető grammatikai relációkkal) tranzitív és intranzitív mondatokban. Aszerint, hogy a mondatokban a nyelvtani viszonyítást milyen esetekkel fejezi ki egy nyelv, megkülönböztetünk többek között:

  • jellemzően alanyi–tárgyas nyelveket: aki/ami a cselekvést végzi (akár akaratlagosan, akár nem), a mondat alanya, tehát alanyesetben áll; míg aki/ami a cselekvést közvetlenül elszenvedi, a mondat tárgyát képezi, vagyis tárgyeset jelzi.
  • jellemzően ergatív–abszolutív nyelveket: az alanyi–tárgyas nyelvekkel ellentétben itt azt jelölik, ha a cselekvés végrehajtója aktív (akaratlagos), míg a cselekvés közvetlen elszenvedőjét (amit az alanyi–tárgyas nyelvekben tárgynak nevezünk) nem jelölik. Ilyen például a baszk nyelv és számos kaukázusi nyelv. Durván leegyszerűsítve, ezekben a nyelvekben lényegében a mondat „tárgyas” voltát az „alany” ergatív esete jelzi.

Léteznek természetesen kevert típusú nyelvek is, amelyekben mindkét szerkezet előfordul.

Mondattani tipológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyelvek aszerint is csoportosíthatók, hogyan építenek fel egy mondatot.

S,a,p.jpg

Funkcionális vagy kontentív mondattani tipológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A funkcionális vagy kontentív mondattani tipológia a következő nyelvtípusokat különbözeti meg:

  • nominatív nyelvek: amelyekben az intranzitív ige mellett alanyesetben jelenik meg az alanya (S), és tranzitív ige mellett alanyesetben áll az ágens (A) és tárgyesetben a patiens (P). (S=A≠P)
  • triadikus nyelvek: három külön esetet használ az S-re, az A-ra és a P-re. Ezeket statívusznak, agentívusznak és akkuzatívusznak hívjuk. (S≠A≠P)
  • ergatív nyelvek: intranzitív ige alanyát és a tranzitív ige tárgyát kezeli ugyanazzal az esettel. A két eset neve: ergatívusz és abszolutívusz. (S=P≠A)
  • aktív nyelvek: nincs megkülönböztetve az ige tranzitivitás szerint. Az ige mellett aktívuszban vagy inaktívuszban állhat a főnév.
  • tematikus nyelvek: csak aktuális tagolásról beszélhetünk, mert ezekben a nyelvekben nincs grammatikai konstrukció, hanem az aktuális tagolás a grammatika.

A szórendi tipológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mondatrészek sorrendje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nyelvek fő mondatrészeik sorrendje szerint hatféle alaptípusba sorolhatóak:

  • SVO: alany–állítmány (ige)–tárgy;
  • SOV: alany–tárgy–állítmány (ige);
  • VSO: állítmány (ige)–alany–tárgy;
  • VOS: állítmány (ige)–tárgy–alany;
  • OSV: tárgy–alany–állítmány (ige);
  • OVS: tárgy–állítmány (ige)–alany.

Némely nyelv nehezen sorolható be egy-egy alaptípusba (pl. a latin), mert többféle szórend is megengedett. A legáltalánosabb alaptípus a világ nyelvei között az SOV, de a legtöbb modern indoeurópai nyelv az SVO típusba tartozik. Gyakorlatilag csak az SVO, az SOV és a VSO fordul elő, a másik három ritka kivétel a világ nyelveiben.

A névszók és bővítményeik sorrendje[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A melléknevek, jelzők, névelők stb. főnevekhez viszonyított helyzete szerint az alábbi főbb típusok különböztethetőek meg:

  • Relatív melléknévi sorrend: a melléknév megelőzi (AN) vagy követi a főnevet (NA).
  • Relatív determinánsi sorrend: a determináns megelőzi (DetN) vagy követi a főnevet (NDet).
  • Egyéb névszói bővítmények sorrendje: tipikus esete a birtokos névszói bővítmény, amely megelőzi vagy követi a főnevet.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A világ nyelvei. Fodor István főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1999. ISBN 9630575973  
  • Havas Ferenc: Nyelvtipológiai szöveggyűjtemény (XIX. század) (kari jegyzet - ELTE BTK), 1977.
  • Havas Ferenc: A stadiális tipológia, Nyelvtudományi Közlemények 99., 2002.
  • Havas Ferenc: Nyelvtipológia. In: Balázs Géza szerk. Nyelvészetről mindenkinek. Inter, Budapest 2011. 257-262.
  • Edvard Sapir: Az ember és a nyelv, 1971.
  • Bernard Comrie 1989. Language Universals and Linguistic Typology. Chicago University Press: Chicago.