Idegennyelv-oktatás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az idegennyelv-oktatás illetve az idegennyelv-tanulás – az anyanyelv elsajátításával szemben – egy olyan tudatos, explicit tanulási folyamat, mely során egy nyelvet komoly szellemi erőfeszítések, kitartás és türelem árán tanulunk meg.

Az idegennyelv oktatása és tanulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy nyelvnek van hangzó eszköztára, lexikája és grammatikája, ez alapján az idegennyelv-tanulás részei a szókincs, a nyelvtani szerkezetek és a nyelvi funkciók átadása. Megkülönböztetünk négy nyelvi készséget: a hallás utáni megértést, a beszédet, az írást és az olvasást. Ezek más nyelven való elsajátítása jelenti az idegennyelv-tanulást, ezek összefüggő tanítása pedig az idegennyelv-oktatást.

Az idegennyelv-oktatás története és módszerei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Idegennyelv-tanításról már az ókortól kezdve beszélhetünk, például a sumérok vagy a rómaiak esetében (Bárdos, 1997). A középkorban még olyan iskolamesterek tanítottak, akiknek nem volt előképzettsége, viszont az 1600-as évekből már rendelkezünk olyan forrásokkal, amikből kiderül a tanítás módszere is. Az első tankönyvcsaládok egyikének szerzője a cseh Jan Amos Comenius, akinek műve követi a szemléletesség, a kontrasztivitás és a fokozatosság elvét.

  • Az úgynevezett „nyelvtan-fordító” módszer a 19. század elején jelent meg, középpontjában a deduktív módon elsajátított nyelvtan, valamint az ehhez szükségesnek ítélt szókincs bemagoltatása állt. A módszer nem gyakoroltatta külön a nyelvhasználatot, ellenben sokat gyakoroltatta a fordítást és sok volt a nyelvtani gyakorlat.
  • A 19. század végére már a direkt módszer jellemző, mely az anyanyelv központi szerepével szakított. A lényege, hogy a nyelvtanításból teljesen kizárták az anyanyelvet,az órák csak célnyelven folytak. A négy nyelvi készség előkerült az oktatás során, a diákok is kommunikáltak, viszont az anyanyelv hiánya lelassította és nehézkesség tette az órákat és magyarázatokat, az anyag megértését.
  • Az intenzív módszer a II. világháború során jelent meg, és célja a nyelv minél gyorsabb elsajátítása.
  • Az 1950-es évektől jellemző az audiolingvális módszer, melynek lényege, hogy a nyelvtanulást szokások begyakorlásának folyamataként értelmezték. Az órákon sok volt a drill és a megerősítés, a szokások puszta begyakorlása nem vezetett nyelvtudáshoz, a tanuló nem vált képessé kreatív műveletek elvégzésére.
  • A kognitív módszer Krashen (1981) nevéhez köthető, és középpontjában a hibák megjelenésének fontossága áll. Az elmélet szerint ugyanis ezek alapján a hibák, tévedések alapján gyártunk újabb és újabb hipotéziseket az idegen nyelv szabályairól, ezek által válik jobbá nyelvhasználatunk.
  • Napjaink módszere a kommunikatív szemléletű nyelvtanítás, aminek célja az, hogy idegen nyelven jól kommunikáló embereket képezzen. A kommunikatív kompetenciával rendelkező emberek nem csak a nyelv szabályait és elveit ismerik, de az adott társadalomra jellemző kommunikációs szokásokat is, melynek köszönhetően képesek a helyzetnek megfelelően használni az adott kódokat, a nyelvet.

A kommunikatív nyelvoktatásban nagy szerepet kap a tanuló, az ő szükségletei és igényei, a tantervet és a tananyagot is az ő igényei szerint alakítják ki. A tanulók az új nyelvi elemeket kontextusban tanulják, a gyakorlás során pedig cél az olyan szituációk kialakítása, melyek a diákokat beszédhelyzetbe hozzák. Fontos a változatos módszerek alkalmazása, a sokoldalú munkaforma kihasználása (csoportmunka, önálló munka, partnermunka), valamint a négy nyelvi készség megfelelően súlypontozott gyakoroltatása. Cél a nyelv, a nyelvhasználat autentikus helyzetben való bemutatása. A diákok készségeinek fejlődését segíti, ha az órák leginkább a célnyelven zajlanak, de bizonyos helyzetekben (pl. jelentések magyarázata, szabályok tisztázása, bizonyos nyelvi jelenségek összehasonlítása) az anyanyelv is nyugodtan használható.

Természetesen a nyelvoktatás területén is megjelentek alternatív módszerek. A 70-es évekre például egyszerre több ilyen módszer is jellemző. Ezek a módszerek, pl. a szuggesztopédia, vagy a csendes módszer (silent way) viszont nem terjedtek el.

Az idegennyelvi készségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mint már említettük, az idegennyelvi oktatás négy készség elsajátítására épül, ezek a hallási utáni megértés, a beszéd, az írás és az olvasás. A négy készséget a tanórák során egymással összefüggésben kell tanítani, például az olvasás során figyelni kell a helyes kiejtésre, és a készségek megfelelő súlyozását is szem előtt kell tartani.

A kiejtés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kiejtés tanításának a célja az, hogy megtanítsa és automatizálja az idegennyelv artikulációs folyamatait, az anyanyelvi felhasználó beszédéhez közeli kiejtést, és hogy ezáltal a tanulók beszédét érhetővé tegye a célnyelvi beszélő számára. Az idegennyelv artikulációinak nyelvi normáját a célnyelvi ország képzett középosztályának kiejtése adja (Börner, 1995). A kiejtésnek a négy fő összetevője a hangképzés, a szóhangsúly, a hanglejtés és a mondatritmus, melyek közül a nyelvórákon az első kettőre helyeződik a legnagyobb hangsúly.

A szókincs[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szókincs tanítása egyrészt a nyelvi tartalom közvetítésének része (Bárdos, 2000), másrészt pedig a „kultúrához vezető kaput" jelenti (House, 1995:92). A szókincs tanításánál fontos megjegyezni, hogy ez nem csak különálló szavak tanulását takarja, hanem lexikai egységek, azaz több szóból álló fogalmak, kollokációk, intézményesült kifejezések (Lewis, 1997) elsajátítását is. Arról, hogy hány szót tanítsunk meg egy órán a diákoknak, a szakirodalom véleménye nagyon változó, hiszen ez függ a tanulók hátteréről, azaz életkorától, nyelvismeretétől, valamit az elsajátítandó szókincsről is. Az új szavak száma Bárdos (2000) szerint 8-12 lehet óránként. A szókincs tanítása során az sem mindegy, milyen szavakat tanítunk a diákoknak. Figyelembe kell venni a kurzus céljait, a diákok beállítottságát, érdeklődési körét, és a szavak előfordulásának gyakoriságát is, hiszen az alapján ki tudjuk válogatni a később legjobban használható szavakat.

A szókincstanítás során megkülönböztethetünk direkt és indirekt tanítást. A direkt esetében az adott óra kötelezően elsajátítandó szavait feladatokkal is gyakoroltatjuk, míg az indirekt tanulásnál nem a szókincsfejlesztés a kimondott cél, ebben az esetben a diákok a tudtukon kívül jegyezhetik meg az újonnan előforduló szavakat. Bárdos (2000:82) szerint a szókincstanítás lépései a bemutatás, az ismétlés, a jelentés feltárása a kontextusban, majd a szavak más kontextusba való helyezése és gyakorlása. Azt pedig, hogy a szavakat értelmes, összefüggő mondatokban kell tanítani és gyakoroltatni, már Lux Gyula, a két világháború közötti időszak nyelvtanára is hangsúlyozta. A kontextusalkotáson kívül jó módszer lehet még például a szinonimák és antonimák létrehozása is, vagy a szavak ismétlése, hangos kiejtése is.


Idegennyelv-oktatás Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]