Marija Nyikolajevna Romanova orosz nagyhercegnő (1819–1876)
| Marija Nyikolajevna nagyhercegnő | |
 |
|
| Marija Nyikolajevna, Leuchtenberg hercegnéje | |
| Született | Pavlovszk; Orosz Birodalom 1819. augusztus 18. |
| Elhunyt | Szentpétervár; Orosz Birodalom 1876. február 21. (56 évesen) |
Marija Nyikolajevna orosz nagyhercegnő, férjezett Mária leuchtenbergi hercegné (oroszul: Великая княжна Мария Николаевна Романова, németül: Herzogin Maria von Leuchtenberg; Pavlovszk, 1819. augusztus 6./18. – Szentpétervár, 1876. február 9./21.) orosz nagyhercegnő, első házassága révén Leuchtenberg és Veneto hercegnéje, Frankfurt nagyhercegnéje, második házassága révén Sztroganova grófné.
Tartalomjegyzék |
Élete [szerkesztés]
Származása és gyermekkora [szerkesztés]
Marija Nyikolajevna nagyhercegnő I. Miklós cár és Sarolta porosz királyi hercegnő második gyermekeként látta meg a napvilágot 1819-ben. Édesanyja, aki Oroszországban az „Alekszandra Fjodorovna” nevet viselte, porosz hercegnőként született, ilyenformán Marija nagyhercegnő rokonságban állt a Hohenzollern-házzal. Édesapja, aki Pál cár harmadik fia volt, Marija Nyikolajevna születésekor még nem emelkedett a cári méltóságra.
Marija nagyhercegnőnek összesen kilenc testvére volt, azonban ebből két leánygyermek koraszülöttségük miatt mindössze egy napig élt. A nagyhercegnőt és testvéreit szüleik kiváló oktatásban részesítették; a cári gyermekek boldog családi körben nőttek fel. Szüleik kapcsolata kiegyensúlyozott volta kölcsönös vonzódáson alapult, és meghatározta a cári család egészének életét. I. Miklós cár poroszos szigora és a legapróbb részletekre is kiterjedő rendszeretete katonás légkört teremtett a cári udvarban; ugyanakkor nem gátolta gyermekei boldog felcseperedését.
Első házassága [szerkesztés]
Noha Marija Nyikolajevna az orosz cár leánya volt, szerelmi házasságot kötött, ami abban a korban nagy kiváltságnak és igen szokatlannak számított. Először 1837-ben találkozott Miksa leuchtenbergi herceggel, azaz francia nevén Maximilien de Beauharnais-val, Eugène de Beauharnais fiával, amikor a herceg katonai szolgálatot teljesítendő Szentpétervárra látogatott. Egy évvel később Miksa herceg újból az orosz fővárosba utazott, ekkor már a nagyhercegnő kedvéért. Olga Nyikolajevna nagyhercegnő, Marija Nyikolajevna nővére így emlékezett meg az alkalomról: „négy nap alatt nagyon is világossá vált, hogy Miksa és Marija egymásnak lettek teremtve.”[1]
Miksa herceg több szempontból sem volt jó választás Marija nagyhercegnő részéről. A herceg apai részről francia köznemesi sorból, anyai ágról a bajor királyi család oldalágából származott, azaz messze nem felelt meg az orosz udvar által elvárt „előkelő királyi vérből” való hitves alakjának. Római katolikus vallását csak nehezen lehetett összeegyeztetni az orosz ortodox kereszténységgel; illetve a herceg saját édesanyja is tiltakozott fia választása ellen. Továbbá a a herceghez szorosan kötődő Bonaparte-ház a napóleoni háborúk óta kirívó népszerűtlenségnek örvendett az oroszok körében; I. Miklós cár azonban leánya kedvéért beleegyezett a frigybe azzal a feltétellel, hogy Marija Nyikolajevna nem hagyhatja el Oroszországot és a cári udvart. Mivel Miksa – aki ugyan Leuchtenberg 3. hercege volt, ám e cím nem jelentett tényleges hatalmat – nem volt uralkodó, Szentpétervárra költözhetett.
Miksa herceg és Marija nagyhercegnő 1839. július 2-án kelt egybe a Téli Palotában. Miksa herceg megkapta a csak a Romanov-ház tagjainak járó „cári fenség” titulust és a „Romanovszkij herceg” címet. A Romanovszkij herceg titulus félig a cári család tagjává emelte a herceget, igen visszás helyzetet teremtve ezzel, minthogy sem Miksa herceg, sem leszármazottjai nem voltak ugyan a cári család teljes értékű tagjai, azonban az orosz főnemesség legfelsőbb rétegeinél mégis magasabb pozíciót foglaltak el a rangsorban. Az orosz földön Makszimiliannak hívott Miksa herceg tekinthető a Romanovszkij-ház ősatyjának, hiszen leszármazottjai a leuchtenbergi hercegi rang mellett mind Romanovszkijok voltak. A házaspár Szentpétervárott él, hét gyermekük is ott született, és a cári család köreiben nevelkedtek:
- Alekszandra Makszimilanovna hercegnő (1840. április 9. – 1843. augusztus 12.), kisgyermekként elhalálozott
- Marija Makszimilianovna hercegnő (1841. október 16. – 1914. február 16.), Lajos Vilmos badeni herceg feleségeként badeni hercegné
- Nyikolaj Makszimilianovics herceg (1843. augusztus 4. – 1891. január 6.), Leuchtenberg 4. uralkodó hercege
- Jevgenyija Makszimilianovna hercegnő (1845. április 1. – 1925. május 4.), Sándor oldenburgi herceg nejeként oldenburgi hercegné
- Jevgenyij Makszimilianovics herceg (1847. február 8. – 1901. augusztus 31.), Leuchtenberg 5. uralkodó hercege
- Szergej Makszimilianovics herceg (1849. december 20. – 1877. október 24.), elesett az orosz–török háború során
- Georgij Makszimilianovics herceg (1852. február 29. – 1912. május 16.), Leuchtenberg 6. uralkodó hercege.
Miklós cár Miksa és Marija eljegyzésekor úgy határozott, hogy egy saját palotát építtet leánya számára. Az épület helyét a Mojka folyó partján, a Szent Izsák székesegyházzal szemben jelölték ki, közel a cár állandó lakhelyéhez, hogy az uralkodó minden nap meglátogathassa leányát és unokáit. A palota építésével Andrej Ivanovics Stakensnejdert bízta meg az uralkodó. A Marija Nyikolajevna után Marijinszkij-palota névre keresztelt épület 1844-re készült el teljes egészében; befejeztéig Marija nagyhercegnő és Miksa herceg a Voroncov-palotában laktak gyermekeikkel.
Második házassága [szerkesztés]
1852-ben elhunyt Miksa herceg. Két évre rá özvegye nőül ment Grigorij Alekszandrovics Sztroganov grófhoz (1824–1879), a nagy múltú Sztroganov család sarjához. A házasság a gróf rangja miatt nemkívánatos lett volna a cári családban, így Marija Nyikolajevna és a gróf titokban tartották kapcsolatukat. Házasságuk több okból is morganatikusnak számított, mivel a cár nem adta beleegyezését és Sztroganov gróf nem származott királyi vérből. Grigorij Alekszandrovics és Marija nagyhercegnő csak 1856-ban, I. Miklós cár halála után hozták nyilvánosságra a frigyet. Boldog házasságukból két gyermek született:
- Grigorij Grigorjevics Sztroganov gróf (1857. május 9. – 1859. február 26.), kisgyermekként elhalálozott
- Jelena Grigorjevna Sztroganova grófnő (1861. február 11. – 1908. február 12.), először Vlagyimir Alekszejevics Seremetyev, majd Grigorij Nyikityics Milasevics neje.
A Művészeti Akadémia elnökeként [szerkesztés]
| „ | Kétségtelen, hogy százszor értékesebb volt nálam, sokkal tehetségesebb volt, mint mi heten együttvéve, és mindössze egy dolog hiányzott belőle: a kötelességtudat. | ” |
Marija nagyhercegnő rajongott a művészetekért, különösen a festészetért, akárcsak első férje. Miksa herceg híres tudósként vált ismertté Oroszországban; 1843-ban az uralkodó megbízta a Művészeti Akadémia vezetésével. A házaspár egy festménygyűjtemény megalapításába fogott, illetve jószolgálati érdekeltségeik mellett hatékonyan támogatták a fiatal és tehetséges művészeket. 1852-ben, Miksa herceg halálát követően az Akadémia elnöki székét Marija nagyhercegnő vette át. Élete hátralevő részét festménygyűjteménye gyarapításának és rendezésének szentelte, melyhez az anyagi hátteret a nagyhercegnő hatalmas vagyona nyújtotta.
1862-ben a nagyhercegnő birtokába került a firenzei Villa Quarto, mely eredetileg Jérôme Bonaparte vesztfáliai király tulajdona volt. A nagyhercegnő tanácsadójaként alkalmazta Karl Liphard festőt és műgyűjtőt. Együtt tekintették meg Itália múzeumait és magángyűjteményeit; és az ő segítségével vásárolt a nagyhercegnő értékes bútorokat és régi műtárgyakat, melyeket később saját birtokain helyezett el.
Halála után hatalmas festménygyűjteménye gyermekeire szállt. 1884-ben fia, Nyikolaj Makszimilianovics herceg kiállítást szervezett a képekből, 1913-ban az Ermitázsban állították ki festményeit. A cári rendszer bukása után, a szovjet idők alatt a gyűjtemény széthullott. Ma Moszkvában, Szentpétervárott, Bécsben és az Egyesült Államokban is találhatóak képek a nagyhercegnő kollekciójából.
Halála és emlékezete [szerkesztés]
Marija Nyikolajevna idősebb korában visszerektől és csontritkulástól szenvedett. Élete vége felé ez utóbbi miatt rokkant lett és kerekesszékbe kényszerült; a Marijinszkij-palota központi lépcsőházát emiatt elbontották, s helyére lejtős folyosókat építettek, hogy a nagyhercegnő zavartalanul közlekedhessék.[3] 1876. február 21-én halt meg Szentpétervárott, ötvenhat éves korában. A cári család hagyományos temetkezési helyén, a Péter-Pál erődben temették el maradványait. A Marijinszkij-palota egészen 1884-ig állt fiai tulajdonában, amikor is a család a felhalmozódott adósságok fedezésére kénytelen volt megválni tőle. Az építmény ma a Szentpétervári Törvényhozó Gyűlésnek nyújt otthont.
Marija Nyikolajevna nagyhercegnő második, morganatikus házasságából származó leánya, Jelena Grigorjevna Sztroganova grófnő jelentős vagyont örökölt édesanyjától. 1879. január 19-én nőül ment Vaszilij Alekszandrovics Seremetyevhez (1847–1893), aki a Seremetyev család vagyontalan, grófi rang nélküli ágából származott. A párnak két gyermeke született; a család hamar adósságokba keveredett. Jelena Grigorjevna a cárné udvarhölgyeként szolgált, a cári család oldalán rendszeresen szerepelt a nyilvánosság előtt. 1896-ban, férje halála után hozzáment Grigorij Nyikityics Milasevicshez (1860–1918), akitől nem származott utódja.
Leszármazása [szerkesztés]
Források és jegyzetek [szerkesztés]
- ↑ „In four days it has become quite clear that Max and Maria were made for each other.” Oleg Nevorov: Great Private Collections of Imperial Russia, Vendome Nyomda; 109. oldal; ISBN 0-86565-225-2
- ↑ Zeepvat:; 45. oldal
- ↑ Wierdl Viktor: Moszkva és Szentpétervár; Hibernia Nova Kiadó, Budapest, 2007, ISBN 978-963-7617-26-3; 226. oldal
- Zeepvat, Charlotte: Ablak egy elveszett világra – A Romanov-család fotóalbuma; Magyar Könyvklub, Budapest, 2006; ISBN 963-549-260-X
- Niederhauser Emil – Szvák Gyula: A Romanovok; Pannonica Kiadó, 2002; ISBN 963-9252-53-0
- Ziegler, Gudrun: A Romanovok titka – Az orosz cárok története és végzete; Gabo Kiadó, 1999; ISBN 963-9237-72-8
- Warnes, David: Az orosz cárok krónikája – Az Orosz Birodalom uralkodóinak története; Geopen Könyvkiadó, 2002; ISBN 963-9093-63-7
