Kilenc dal

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A szócikk keleti írásjegyeket tartalmaz. Többnyelvű támogatás nélkül a kelet-ázsiai írásjegyek helyén négyszög, kérdőjel vagy más értelmetlen jel áll.
 Ebben a szócikkben a mandarin nyelvű szavak pinjin és magyaros átírása között ide kattintva szabadon lehet választani.
Kilenc dal
Illusztráció a Kilenc dalhoz (17. század)
Illusztráció a Kilenc dalhoz (17. század)
SzerzőCsü Jüan 屈原 (i. e. 343–278)
Eredeti címCsiu ko 九歌
Országaz ókori Csu fejedelemség
Nyelvkínai
Témasamanisztikus varázsénekek
Műfajversciklus
Kiadás
Kiadás dátumai. sz. 2. század
A Wikimédia Commons tartalmaz Kilenc dal témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

A Kilenc dal (kínai: 九歌; pinjin hangsúlyjelekkel: Jiǔ gē; magyar népszerű: Csiu ko), vagy más néven Kilenc varázsének tizenegy önálló költeményből álló versciklus, amelyet a kínai költészet első jelentős költőjének, Csü Yuannak (i. e. 343–278) tulajdonítanak, és amely a Han-korban összeállított Csu elégiái című gyűjteményben maradt fenn. A versek mindegyike az ókori Csu fejedelemség (kb. i. e. 1030–223) sámánénekein alapszik, melyeket egykor alighanem a sámán a sámánnő adhatott elő rituális keretek között az isteneket megidézésére.

Szerzősége[szerkesztés]

Bővebben: Csü Jüan és Csu elégiái

A Kilenc dal szerzőjének mind a hagyomány, mind pedig a modern irodalomtörténet Csü Jüant tekinti. A kínai irodalom és költészet első és egyben egyik legnagyobb költőjének művei, az i. sz. 2. században összeállított Csu elégiái (Csu ce 楚辭/楚辞) című gyűjteményben maradtak fenn.[1] Az összesen 17 alkotást tartalmazó gyűjteményben a Kilenc dal, rögtön a Csü Jüan fő művének számító Száműzetés (Li szao 離騷/离骚) után, a második.

Tartalma[szerkesztés]

A Kilenc dal (Csiu ko 九歌)[m 1] címet viselő versciklus szintén Csü Jüan alkotása. Összesen tizenegy darabból áll, a címben szereplő kilences számnak a sámánizmusban van hagyománya, és feltehetően sohasem vonatkozott a költeményének számára. A Kilenc dal minden egyes darabja Csü Jüan szülőföldjének, Csu sámánénekein alapszik. Ezek a sámánénekek egykor alighanem a sámán a sámánnő adhatta elő rituális keretek között, hogy az isteneket megidézze. Csu fejedelemség őslakói nem csak kultúrájukban különbözhettek az északi fejedelemségek népeitől, a kínaiak őseitől, hanem nyelvükben is, épp ezért Csü Jüan ezeket az ősi dalokat kínaira fordította, illetve kínai költeménnyé formálta őket.[2] A Kilenc dal a következő tizenegy költeményt tartalmazza:

  • A keleti nagy isten (Tung huang taj-ji 東皇太一 / 东皇太一)
  • A felhők istennője (Jün csung csün 雲中君 / 云中君)
  • A Hsziang folyó istennője (Hsziang csün 湘君)
  • A Hsziang folyó asszonya (Hsziang fu-zsen 湘夫人)
  • Az öregek sorsának ura (Ta sze-ming 大司命)
  • Az ifjak sorsának úrnője (Sao sze-ming 少司命)
  • A napisten (Tung csün 東君 / 东君)
  • A folyó véne (Ho po 河伯)
  • A szirt asszonya (San kuj 山鬼)
  • Hősi halottak (Kuo sang 國殤 / 国殇)
  • Ünnep (Li hun 禮魂 / 礼魂)

A gyűjtemény első darabja a „Keleti nagy istent” megjelenítő, földre idéző áldozati szertartás leírása, funkcióját tekintve pedig minden bizonnyal a költemény alapját képező sámánének varázsolta elő az istent, az áldozat mozzanatainak és az isten megjelenésének felsorolásával. A költemény műfajilag himnusznak tekinthető, amit a szertartás sikere, az isten megjelenése idilli hangulatúvá tesz. Az idill mögött azonban ott rejtőzik az elégia is, hiszen a Kilenc dal mindegyik darabjára jellemző, hogy az emberek és az istenek találkozása általában vagy nem sikerül, vagy ha igen, akkor túlságosan rövid ideig tartó. Így válnak ezek a himnuszok Csü Jüan költészetében elégikus versekké.[3]
A második darabban a „Felhők istennőjét” szintén csak rövid időre lehet megidézni, s a vers végén a szertartás közönsége csak bánatosan néz utána.
Egyes szakértők szerint harmadik és a negyedik költemény, a nyilvánvaló tematikai hasonlóság miatt tulajdonképpen összetartozik, a negyedik a harmadik folytatása.[4] Ezekben a költeményekben, a himnikus formába bujtatott elégiákban válik egészen nyilvánvalóvá, hogy Csü Jüan egyéni sorsáról van szó, s az istenség utáni vágyakozás valójában a Huaj fejedelemtől való eltávolításának kifejezője. A Hsziang folyó istennőjében a varázsló, vagyis maga a költő és az istennő egyaránt vágyakoznak egymásra, de még a varázslat sem segíthet rajtuk.
Az öregek sorsának ura eredetileg Csu halálistene lehetett, akinek a szerepében a költő ismét csak hiába követ el mindent az áhított találkozásért.[5]
Ugyancsak halálisten lehetett eredetileg az „Ifjak sorsának úrnője” is, aki szintén reménytelenül vágyódik a költő után.[6]
A napisten című költeményben a nap felkeltével veszi kezdetét a varázslat, de itt már nem a vágyakozás a központi téma, hanem a Napisten hatalma a sötétség erői felett. A költő átváltozik napistenné, ám égbe emelkedése mérhetetlen fájdalommal tölti el, s visszavágyik a földre.[7]
A folyó véne című költeményben a vén folyamistennel való rövid, intim találkozás leírása olvasható.[8]
A versciklus kilencedik darabja, A szirt asszonya a hegy szelleme, tündére utáni hiába való vágyakozást írja le.
A ciklus tizedik darabja, a Hősi halottak egy harci jelenetet mutat be, s az eredeti sámánének, így próbált segítséget kérni az elesettek lelkeinek. Csü Jüan bánata a hősök eleste miatt azonban inkább a hiába való áldozat miatti fájdalom.[9]
A ciklus utolsó darabja, a legrövidebb költemény alighanem az elesettek tiszteletére bemutatott áldozatot jeleníti meg, mindössze öt sorban.[10]
A versciklus utolsó két költeményét Arthur Waley, akárcsak néhány kínai kutató, nem tartja a többihez illőnek, mert szerintük nem varázsénekek. Tőkei Ferenc ezt megcáfolandó 1958-ban megkísérelte a 10. verset átértelmezni, melyhez külön prózafordítást is készített.[m 2]

A Kilenc dal illusztrált változata tekercsképen. Csang Vo alkotása 1361-ből.

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. ↑ Tőkei Ferenc nyersfordításából Weöres Sándor készítette el Kilenc dal magyar nyelvű műfordítását, lásd KKK 1960, I. kötet, 163-172. o. 1998-ban kétnyelvű (kínai-magyar) kiadásban, Kilenc varázsdal címen, külön kötetben is megjelent Tokaji Zsolt szójegyzékével, lásd Csü Jüan 1998.
  2. ↑ Tőkei Ferenc már 1953-ban lefordította prózába a Kilenc dal valamennyi darabját, amely alapján Weöres Sándor készítette el a műfordítást. Ez először 1954-ben jelent meg a Csü Jüan versei című kötetben (lásd Csü Jüan 1954, 11-30. o.). A vitatott 10. vers újra értelmezett fordítást a Sinológia műhely című kötet tartalmazza (lásd Sinológia műhely. Budapest, 1974, 204-209. o.). Erre hivatkozik Tőkei Ferenc és adja újra közre a fordítását 1998-ban (lásd Csü Jüan 1998, 65-67. o.).

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. ↑ Tőkei-Miklós 1960 43. o.
  2. ↑ Tőkei 1959 141-154.
  3. ↑ Tőkei 1959 143. o.
  4. ↑ Tőkei 1959 146. o.
  5. ↑ Tőkei 1959 149. o.
  6. ↑ Tőkei 1959 150. o.
  7. ↑ Tőkei 1959 150., 151. o.
  8. ↑ Tőkei 1959 151. o.
  9. ↑ Tőkei 1959 152. o.
  10. ↑ Tőkei 1959 152. o.

Források[szerkesztés]

Magyarul[szerkesztés]

Idegen nyelven[szerkesztés]

  • ↑ Ma-Huang 1992: Ma Csi-kao 马积高 - Huang Csün 黄钧: Csung-kuo ku-taj ven-hszüe-si 中国古代文学史 [A klasszikus kínai irodalom története] I-III. Hunan Ven-ji Csu-pan-sö 湖南文艺出版社, 1992. ISBN 7-5404-0917-7

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Kilenc_dal&oldid=25890320”