Kilenc dal

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kilenc dal
The Lord of the Clouds (Yun Zhongjun).jpg
Illusztráció a Kilenc dalhoz (17. század)
Szerző Csü Jüan 屈原 (i. e. 343–278)
Eredeti cím Csiu ko 九歌
Ország az ókori Csu fejedelemség
Nyelv kínai
Téma samanisztikus varázsénekek
Műfaj versciklus
Kiadás
Kiadás dátuma i. sz. 2. század

A Kilenc dal (kínai: 九歌; pinjin hangsúlyjelekkel: Jiǔ gē; magyar népszerű: Csiu ko), vagy más néven Kilenc varázsének tizenegy önálló költeményből álló versciklus, amelyet a kínai költészet első jelentős költőjének, Csü Yuannak (i. e. 343–278) tulajdonítanak, és amely a Han-korban összeállított Csu elégiái című gyűjteményben maradt fenn. A versek mindegyike az ókori Csu fejedelemség (kb. i. e. 1030–223) sámánénekein alapszik, melyeket egykor alighanem a sámán a sámánnő adhatott elő rituális keretek között az isteneket megidézésére.

Szerzősége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kilenc dal szerzőjének mind a hagyomány, mind pedig a modern irodalomtörténet Csü Jüant tekinti. A kínai irodalom és költészet első és egyben egyik legnagyobb költőjének művei, az i. sz. 2. században összeállított Csu elégiái (Csu ce 楚辭/楚辞) című gyűjteményben maradtak fenn.[1] Az összesen 17 alkotást tartalmazó gyűjteményben a Kilenc dal, rögtön a Csü Jüan fő művének számító Száműzetés (Li szao 離騷/离骚) után, a második.

Tartalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kilenc dal (Csiu ko 九歌)[m 1] címet viselő versciklus szintén Csü Jüan alkotása. Összesen tizenegy darabból áll, a címben szereplő kilences számnak a sámánizmusban van hagyománya, és feltehetően sohasem vonatkozott a költeményének számára. A Kilenc dal minden egyes darabja Csü Jüan szülőföldjének, Csu sámánénekein alapszik. Ezek a sámánénekek egykor alighanem a sámán a sámánnő adhatta elő rituális keretek között, hogy az isteneket megidézze. Csu fejedelemség őslakói nem csak kultúrájukban különbözhettek az északi fejedelemségek népeitől, a kínaiak őseitől, hanem nyelvükben is, épp ezért Csü Jüan ezeket az ősi dalokat kínaira fordította, illetve kínai költeménnyé formálta őket.[2] A Kilenc dal a következő tizenegy költeményt tartalmazza:

  • A keleti nagy isten (Tung huang taj-ji 東皇太一 / 东皇太一)
  • A felhők istennője (Jün csung csün 雲中君 / 云中君)
  • A Hsziang folyó istennője (Hsziang csün 湘君)
  • A Hsziang folyó asszonya (Hsziang fu-zsen 湘夫人)
  • Az öregek sorsának ura (Ta sze-ming 大司命)
  • Az ifjak sorsának úrnője (Sao sze-ming 少司命)
  • A napisten (Tung csün 東君 / 东君)
  • A folyó véne (Ho po 河伯)
  • A szirt asszonya (San kuj 山鬼)
  • Hősi halottak (Kuo sang 國殤 / 国殇)
  • Ünnep (Li hun 禮魂 / 礼魂)

A gyűjtemény első darabja a „Keleti nagy istent” megjelenítő, földre idéző áldozati szertartás leírása, funkcióját tekintve pedig minden bizonnyal a költemény alapját képező sámánének varázsolta elő az istent, az áldozat mozzanatainak és az isten megjelenésének felsorolásával. A költemény műfajilag himnusznak tekinthető, amit a szertartás sikere, az isten megjelenése idilli hangulatúvá tesz. Az idill mögött azonban ott rejtőzik az elégia is, hiszen a Kilenc dal mindegyik darabjára jellemző, hogy az emberek és az istenek találkozása általában vagy nem sikerül, vagy ha igen, akkor túlságosan rövid ideig tartó. Így válnak ezek a himnuszok Csü Jüan költészetében elégikus versekké.[3]
A második darabban a „Felhők istennőjét” szintén csak rövid időre lehet megidézni, s a vers végén a szertartás közönsége csak bánatosan néz utána.
Egyes szakértők szerint harmadik és a negyedik költemény, a nyilvánvaló tematikai hasonlóság miatt tulajdonképpen összetartozik, a negyedik a harmadik folytatása.[4] Ezekben a költeményekben, a himnikus formába bujtatott elégiákban válik egészen nyilvánvalóvá, hogy Csü Jüan egyéni sorsáról van szó, s az istenség utáni vágyakozás valójában a Huaj fejedelemtől való eltávolításának kifejezője. A Hsziang folyó istennőjében a varázsló, vagyis maga a költő és az istennő egyaránt vágyakoznak egymásra, de még a varázslat sem segíthet rajtuk.
Az öregek sorsának ura eredetileg Csu halálistene lehetett, akinek a szerepében a költő ismét csak hiába követ el mindent az áhított találkozásért.[5]
Ugyancsak halálisten lehetett eredetileg az „Ifjak sorsának úrnője” is, aki szintén reménytelenül vágyódik a költő után.[6]
A napisten című költeményben a nap felkeltével veszi kezdetét a varázslat, de itt már nem a vágyakozás a központi téma, hanem a Napisten hatalma a sötétség erői felett. A költő átváltozik napistenné, ám égbe emelkedése mérhetetlen fájdalommal tölti el, s visszavágyik a földre.[7]
A folyó véne című költeményben a vén folyamistennel való rövid, intim találkozás leírása olvasható.[8]
A versciklus kilencedik darabja, A szirt asszonya a hegy szelleme, tündére utáni hiába való vágyakozást írja le.
A ciklus tizedik darabja, a Hősi halottak egy harci jelenetet mutat be, s az eredeti sámánének, így próbált segítséget kérni az elesettek lelkeinek. Csü Jüan bánata a hősök eleste miatt azonban inkább a hiába való áldozat miatti fájdalom.[9]
A ciklus utolsó darabja, a legrövidebb költemény alighanem az elesettek tiszteletére bemutatott áldozatot jeleníti meg, mindössze öt sorban.[10]
A versciklus utolsó két költeményét Arthur Waley, akárcsak néhány kínai kutató, nem tartja a többihez illőnek, mert szerintük nem varázsénekek. Tőkei Ferenc ezt megcáfolandó 1958-ban megkísérelte a 10. verset átértelmezni, melyhez külön prózafordítást is készített.[m 2]

A Kilenc dal illusztrált változata tekercsképen. Csang Vo alkotása 1361-ből.

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Tőkei Ferenc nyersfordításából Weöres Sándor készítette el Kilenc dal magyar nyelvű műfordítását, lásd KKK 1960, I. kötet, 163-172. o. 1998-ban kétnyelvű (kínai-magyar) kiadásban, Kilenc varázsdal címen, külön kötetben is megjelent Tokaji Zsolt szójegyzékével, lásd Csü Jüan 1998.
  2. Tőkei Ferenc már 1953-ban lefordította prózába a Kilenc dal valamennyi darabját, amely alapján Weöres Sándor készítette el a műfordítást. Ez először 1954-ben jelent meg a Csü Jüan versei című kötetben (lásd Csü Jüan 1954, 11-30. o.). A vitatott 10. vers újra értelmezett fordítást a Sinológia műhely című kötet tartalmazza (lásd Sinológia műhely. Budapest, 1974, 204-209. o.). Erre hivatkozik Tőkei Ferenc és adja újra közre a fordítását 1998-ban (lásd Csü Jüan 1998, 65-67. o.).

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Tőkei-Miklós 1960 43. o.
  2. Tőkei 1959 141-154.
  3. Tőkei 1959 143. o.
  4. Tőkei 1959 146. o.
  5. Tőkei 1959 149. o.
  6. Tőkei 1959 150. o.
  7. Tőkei 1959 150., 151. o.
  8. Tőkei 1959 151. o.
  9. Tőkei 1959 152. o.
  10. Tőkei 1959 152. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Idegen nyelven[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ma-Huang 1992: Ma Csi-kao 马积高 - Huang Csün 黄钧: Csung-kuo ku-taj ven-hszüe-si 中国古代文学史 [A klasszikus kínai irodalom története] I-III. Hunan Ven-ji Csu-pan-sö 湖南文艺出版社, 1992. ISBN 7-5404-0917-7

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]