DeLorean DMC–12

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
DeLorean DMC–12
De Lorean-2.jpg
Gyártási adatok
Gyártó DeLorean Motor Company
Gyártás éve 19811983
A(z) modell műszaki adatai
Méret és tömegadatok
Hossz 4 216 mm
Szélesség 1 857 mm
Magasság 1 140 mm
Tömeg 1 230 kg
Tengelytáv 2 413 mm
Teljesítmény
Motor V6, 2,8 l (2849 cm³) PRV(Peugeot-Renault-Volvo)
Váltó 5 sebességes manuális,
vagy 3 sebességes automata
Teljesítmény 130 LE katalizátorral, 150 LE katalizátor nélkül
Max. nyomaték 218 Nm
Gyorsulás 0–100 km/h: 8,8 mp
Max. sebesség ~210 km/h
DeLorean DMC-12 csukott sirályszárny ajtókkal
DeLorean DMC-12 elölről, nyitott sirályszárny ajtókkal
De Lorean DMC–12 modellautók

A DeLorean DMC-12 (általában szimplán csak a DeLorean [ejtsd: dö’loorien]) egy sportautó, amit a John DeLorean által alapított DeLorean Motor Company gyártott az amerikai piac számára 1981-ben és 1982-ben. Az autónak sirályszárny ajtói vannak, és üvegszálas műanyagból készült „karosszériája”, amihez a strukturális szereppel nem bíró szálcsiszolt rozsdamentes acélpaneleket rögzítették. A DeLorean egy módosított változata a Vissza a jövőbe filmtrilógiában szerepelt mint időgép, és így lett legenda.

Az első prototípus 1976 márciusában jelent meg, a gyártás pedig hivatalosan 1981-ben kezdődött el Dunmurryben, az észak-írországi Belfast egyik külvárosában (az első DMC-12 január 21-én gördült le a gyártósorról). A gyártása alatt az autó számos részét megváltoztatták, mint például a csomagtartó kinézetét, a kerekeket és a belsőt is. Körülbelül 9000 DMC-12 készült el, mielőtt a gyártást leállították volna 1982 végén.

Az DMC-12 volt az egyetlen típus, amit a cég gyártott. A céget felszámolták, mivel az amerikai autópiac a ’30-as évek óta a legnagyobb pangáson ment keresztül ebben az időben. Manapság úgy gondoljuk, körülbelül 6500 DeLorean létezik.

Egy texasi vállalkozó, Stephen Wynne 1995-ben különálló cégként meglapította a „DeLorean Motor Company” nevet viselő vállalkozást, majd nem sokkal ezután megszerezte a DMC logó védjegyét, valamint az eredeti DeLorean Motor Company megmaradt alkatrészkészletét. Ez a cég, ami Texasban, Houston Humble nevű külvárosában helyezkedik el, újonnan összeszerelt autókat készít új, de még az eredeti készletből származó (NOS), vagy az eredeti beszállítótól származó (OEM), illetve utángyártott alkatrészekből, megrendelésre, létező alvázszám (VIN) plakettek felhasználásával.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1976 októberében William T. Collins, a cég vezető mérnöke és tervezője (korábban vezető mérnök a Pontiac-nél) befejezte a DeLorean DMC-12 első prototípusát. Eredetileg az autó középen elhelyezett erőforrása egy Citroën/NSU (Comotor) gyártmányú Wankel forgótárcsás motor lett volna, de miután a Comotor beszüntette a gyártást, a következő jelölt a Ford "Cologne V6" nevű motorja volt. Végül a svéd/francia PRV (Peugeot-Renault-Volvo) befecskendezéses V6-os motort választották. A motor helyzetét is megváltoztatták: áthelyezték középről hátulra. A tervek szerint egy új és nem tesztelt technológiát használtak volna a karosszéria gyártására, az ERM-et (Elastic Reservoir Molding, két üvegszálas műanyag lap közé beinjektált, műgyantával impregnált poliuretán habból összeállított szerkezet préselése a megfelelő formára). Ezáltal az autó könnyebb lehetett volna, és ezáltal a gyártási költségek is csökkenhettek volna. Ez az új technológia, aminek a használati jogát DeLorean megvásárolta, végül nem bizonyult megfelelőnek.

Ez és az eredeti tervhez képest történt egyéb változtatások komoly csúszáshoz vezettek a gyártási ütemezésben. Úgy volt, hogy az egész autót majdnem teljesen újra kell tervezni, amit Colin Chapman mérnökre bíztak, a Lotus alapítójára és tulajdonosára. Chapman a legtöbb kipróbálatlan anyagot és gyártástechnológiát lecserélte a Lotus által akkoriban használtakra. Az alváz nagyon hasonló a Lotus Espritéhez. Az eredeti, Giorgetto Giugiaro által tervezett karosszériát nagyjából változatlanul hagyták, ugyanúgy, mint a feltűnő rozsdamentes acélpaneleket és a sirályszárny ajtókat.

A texasi DeLorean Motor Company alelnökével, James Espey-vel készült egyik interjú során előkerült rajzon az látszott, hogy az autót eredetileg Z Tavio-nak akarták hívni. John DeLorean második keresztneve Zachary, és a fiát is így hívták, a Tavio pedig az apja keresztneve és a fia második keresztneve. A meglehetősen szegényes dokumentáció ennél alig tartalmaz többet a Z Tavio névről és arról, hogy miért a DMC-12 nevet választották mégis.

DeLoreannek 175 millió dollárra volt szüksége az autógyár megépítéséhez. Miután olyan hollywoodi hírességeket győzött meg arról, hogy a cégbe fektessenek, mint Johnny Carson és Sammy Davis Jr., végül az észak-írországi Dunmurryben épült meg a DMC-12 gyár, pár kilométerre Belfast központjától.

A cég a gyárat eredeti szándék szerint Puerto Ricoban építette volna meg, de megváltoztatták a döntésüket, amikor az Észak-Ír Fejlesztési Ügynökség (Northern Ireland Development Agency, NIDA) 100 millió fontot ajánlott fel, annak ellenére, hogy a NIDA által felbérelt szakértői csoport a siker esélyét egy tízes skálán 1-re értékelte.

A gyár építése 1978 októberében kezdődött el, és habár a DMC-12 gyártását 1979-re tervezték, végül a tervezési problémák és a túlköltekezések miatt csak 1981 elején indulhatott meg az összeszerelés.

Ebben az időben Észak-Írországban a munkanélküliségi ráta nagyon magas volt, és a helyi lakosok sorban álltak a gyárnál munkáért. A munkások nagy része nem rendelkezett munkatapasztalatokkal, viszont prémium-szintű fizetést és a lehető legjobb felszereléseket kapták. A legtöbb minőséggel kapcsolatos problémát 1982-re megoldották, és a kereskedők az autókat 12 hónapos illetve 12 000 mérföldes (19 300 km) garanciával árulták, valamint lehetett hozzá ötéves illetve 50 000 mérföldes (80 000 km) kiterjesztett garanciát vásárolni.

A DeLorean Motor Company 1982 végén ment csődbe, miután John DeLoreant ugyanezen év októberében letartóztatták drogüzérkedés vádjával. Később úgy találták, nem bűnös, de már túl késő volt, hogy a DMC-12 gyártásban tudjon maradni. Körülbelül 100, a gyártósoron levő, részlegesen összeszerelt DMC-t befejezett a Consolidated International (most Big Lots-nak hívják). A gyári készletből származó maradék alkatrészeket, az amerikai garanciális alkatrészközpont alkatrészeit, és az eredeti beszállítóktól a gyárba még nem leszállított alkatrészeket is az ohioi Colombusba szállították 1983-1984-ben. Egy KAPAC nevű cég ezeket az alkatrészeket kis- és nagykereskedőknek árulta postai szállítással. 1997-ben a texasi DeLorean Motor Company megvette ezt a készletet. Hosszú időn keresztül keringtek pletykák arról, hogy a karosszéria sajtolóelemeit az óceán mélyére süllyesztették, hogy meggátolják a későbbi gyártást. Nemrégen került arról elő bizonyíték, hogy ezeket az elemeket a connemarai Ards Bay-ben halhálók rögzítésére használták egy halfarmon.

Nagyjából 9 200 DMC-12-t gyártottak 1981 januárja és 1982 decembere közt. Ennek majdnem ötödét 1981 októberében. Körülbelül 1000 darab 1982-es modellt gyártottak 1982 februárja és májusa közt; ezeknek az alvázszámát megváltoztatták, miután a Consolidated International megvette őket, hogy 1983-as autóknak tűnjenek. Ezek a 15xxx, 16xxx és a 17xxx-es alvázszámok, amik eredetileg 10xxx, 11xxx és 12xxx végűek voltak. Mára összesen 12 darab 12xxx alvázszámú autó maradt fenn. Ezek a Wooler-Hodec jobbkormányos autók (lásd lentebb).

Felépítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A DMC-12 rendelkezik pár szokatlan részlettel a felépítésére nézve, ide értve a sirályszárny ajtókat, a festetlen rozsdamentes acél karosszériaelemeket és a hátulra beépített motort.

Karosszéria[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A DMC-12 karosszériáját Giorgetto Giugiaro, az Italdesign alapítója tervezte. A karosszériát szálcsiszolt, SS304-es kódnevű rozsdamentes acélötvözetből készült panelek borítják. Három autó kivételével, amit 24 karátos arannyal vontak be, az összes DMC-12 festetlenül és lakkozatlanul hagyta el a gyárat. Léteznek lefényezett DeLoreanek, de mindet az után festették le, hogy megvették a gyárból. Több száz DMC-t gyártottak a rozsdamentes acélpanelek nélkül, a dolgozók oktatására, ezeket szokták „fekete autónak” vagy „öszvérnek” hívni a fekete üvegszálas panelek miatt, amiket a rozsdamentes panelek helyett szereltek rájuk – azonban ezeket sohasem forgalmazták. A rozsdamentes acélelemeken levő kis karcolásokat el lehet távolítani egy „dörzsi szivacs” (a mosogatószivacs durvább oldala) segítségével. A fémből készült súroló nem megfelelő, mivel a vasrészek, amik erről lekopnak a dörzsölés során, beragadhatnak a rozsdamentes acél csiszolataiba. A csiszolópapír viszont szintén megfelelő lehet. A rozsdamentes acélpaneleket az üvegszál-erősítésű műanyagból készült héjszerkezetű karosszériához rögzítették, a karosszériát pedig a dupla Y formájú alvázhoz, amit a Lotus Espritéből alakítottak ki.

A festetlen rozsdamentes acél nagy kihívást jelent az autók restaurálása során. A hagyományos karosszériajavítás során az elemet „kikalapálják”, amennyire lehet, a hibákat pedig gittelik. Ez nem jelent problémát a legtöbb autónál (azon kívül, hogy az elem így nem lesz olyan, mint a gyári), mivel a kitöltőt (a gittet) eltakarja a fényezés (például a legtöbb új autónál kitöltő rejti el a tető és az oldalfal illesztését). A festetlen rozsdamentes elemeknél az acélt pontosan az eredeti formájúra és mintázatúra kell megmunkálni, ami rendkívül nagy munka a hagyományos acélon (a horpadt vagy hajlott panelt feszültségi állapotban van, és karosszériakalapács vagy más technikák segítségével kell a feszültséget megszüntetni a fémben), és még nehezebb a rozsdamentes acélon az önedzési hajlandósága miatt. Ezenfelül roppant bonyolult a rozsdamentes acél festése a festék tapadási problémái miatt. DeLorean úgy gondolta, hogy a sérült elemeket egyszerűen ki fogják cserélni a javítás helyett; ma minden DeLorean szervizközpontban van legalább egy tapasztalt karosszériás, és több tíz évre elegendő új rozsdamentes panel elérhető a legtöbb esetben.

A DMC-12 másik eredeti vonása az, hogy sirályszárny ajtói vannak. A sirályszárny ajtók súlya megtartásának problémáját más gyártók máshogy oldották meg. A Mercedes 300 SL-ben az ajtók súlyának csökkentése, a Bricklin SV-1-ben pedig egy hidraulikus szivattyú segítségével, habár ezeknek a megoldásoknak megvan a maguk hátránya, strukturális vagy kényelmi szempontból. A DMC-12-nek nehéz ajtói vannak, amiket nagyon alacsony hőmérsékleten előfeszített torziós rudak és gázrugók működtetnek. Ezeket a torziós rudakat a Grumman Aerospace úgy fejlesztette ki (és az Unbrako – a pennsylvaniai Jenkintownban székelő SPS részlege – gyártotta le az Egyesült Királyságban), hogy elviselje az ajtók támasztásának igénybevételét. Népszerű tévhit a DMC-12 sirályszárny ajtóival kapcsolatban, hogy jóval nagyobb helyet igényelnek oldalirányban a kinyitásukkor, mint a hagyományos, oldalra nyíló ajtók, amikor parkolóban áll az autó. Valójában ennek éppen az ellenkezője az igazság: a DMC-12 jóval kisebb helyet igényel, mint az oldalra nyíló ajtók, és ezt könnyű fizikailag bizonyítani. Ez a tévhit onnan ered, hogy aki nem ismeri a DMC-12-t, a csuklópánt helyével sincs tisztában. Ezeknek az ajtóknak nyitáskor csak 26,4 cm helyre van szükségük az autó oldalától számítva, ami az ajtók nyitását és csukását (viszonylag) megkönnyíti zsúfolt helyeken is. Ugyanúgy, mint a Lamborghini Countach-ben, a DMC-12 ajtóin is kisebb, kivágott ablakok vannak, mert a teljes ablakot nem lehetne teljesen lehúzni az alacsony ajtók miatt.

Felfüggesztés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A DMC-12 alváza és felfüggesztése nagymértékben a Lotus Espritén alapul, négy független felfüggesztéssel, tekercsrugókkal és teleszkópos lengéscsillapítókkal. Az első felfüggesztés kettős keresztlengőkaros, a hátsó pedig több lengőkaros. Az eredeti fejlesztési állapotában az autó állítólag nagyon jól kezelhető volt. Figyelembe véve, hogy a Lotus hírneve nagymértékben az általa gyártott autók jó kezelhetőségén alapult, a DMC-12 sima futása nem meglepő. Sajnos, eddig megmagyarázatlan okokból, a Lotus által fejlesztett autó elejének magasságát megnövelték a gyártásba került autókon, kedvezőtlenül befolyásolva a kocsi kezelhetőségi adottságait. A Lotus tervrajzain tisztán látszik, hogy az eredeti terv is megfelelt az amerikai Nemzeti Közlekedési Hatóság (National Highway Traffic Safety Administration, NHTSA) minimális lökhárító- illetve fényszórómagassági követelményeinek abban az időben. Más források szerint a törvényt szigorítani akarták, emiatt kellett az autó első magasságát megnövelni, azonban végül a törvény nem lépett életbe. Sok tulajdonos ebből következően lecserélte vagy módosította az első rugókat, hogy az autó első magasságát visszaállítsa az eredeti terveknek megfelelőre.

A kormányzás fogasléces, 14,9:1-es áttétellel, ami végállástól végállásig 2,65 fordulatot és 10,67 m-es fordulókört eredményez. A DMC-12-t eredetileg öntvény könnyűfém felnikkel látták el, az első kerekek 14 col átmérőjűek, 6 col (15,2 cm) szélesek, a hátsók 15 colosak, és 8 col (20,3 cm) szélesek. Erre Goodyear NCT acélradiál gumikat szereltek. Mivel a motort az autó legvégébe helyezték, a DMC-12 tömegeloszlása 35%/65% elöl/hátul.

A DMC-12 mindegyik féke rásegített (szervo) tárcsafék, az első kerekeken 10 colos, a hátsókon 10,5 colos tárcsákkal.

Teljesítmény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

DMC-12 szürke belsővel és kézi váltóval

John DeLorean eredetileg úgy gondolta, hogy az autó 200 lóerő körüli teljesítményű lenne, de végül egy 150 lóerős motornál állapodott meg. Azonban az Egyesül Államok kibocsátási szabályozása miatt katalizátort kellett az autóba szerelni, hogy el lehessen adni. Emiatt 20 lóerővel csökkent az autó teljesítménye, ami súlyosan visszafogta a DMC-12-t. Ha ehhez hozzávesszük a felfüggesztés változtatásait, az amerikai változat csalódást okozott. DeLorean összehasonlító irodalma szerint a DMC-12 8,8 másodperc alatt gyorsult óránkénti 60 mérföldes sebességre (96 km/h), ami a ’80-as évek elején tiszteletreméltó adat volt, a ''Road & Track'' magazin mérései szerint azonban 10,5 másodperc volt ez az érték. Lehetséges, hogy a gyári számokat egy Euro-spec autóval érték el, aminek 150 lóerős motorja volt.

Árazás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az autót azért nevezték el DMC-12-nek, mert eredetileg 12 000 dollárért akarták árulni. Az új DMC-12-k javasolt fogyasztói ára 25 000 dollár volt (650 dollárral több az automataváltósaké); ez körülbelül 63 909 dollárnak felel meg 2012-ben. Hosszú várólisták voltak olyan emberekből, akik hajlandók voltak a listaárnál többet fizetni akár 10 000 dollárral is, azonban a DeLorean Motor Company összeomlása után az eladatlan autókat a kiskereskedelmi árnál olcsóbban lehetett megvásárolni.

A DMC-12 csak két gyári opcióval volt kapható: a kézi váltó nem járt külön költséggel, de lehetett automata váltóval is kérni az autót; lehetett még választani a szürke és a fekete belső között. A kereskedők számos kiegészítőt kínáltak, többek között ponyvát, szőnyegeket, fekete és szürke oldalsó csíkokat, poggyásztartót és síléctartót. A standard felszereltség a következő volt: rozsdamentes acél karosszériaelemek, sirályszárny ajtók alacsony hőmérsékleten kezelt torziós rudakkal, bőrülés és bőrkárpit, légkondicionáló, rádiósmagnó, elektromos ablakok és tükrök, központi zár, állítható kormány, színezett üvegek, oldalsó díszlécek, szakaszosan is működtethető ablaktörlők, és hátsó ablakfűtés.

Változtatások a gyártás során[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Habár a DeLoreannek nem volt tipikus „évenkénti” modellfrissítése, számos változtatást hajtottak végre rajta a gyártás során. John DeLorean úgy gondolta, hogy a modellévek az autógyárak reklámfogásai voltak, amivel az autóeladásokat akarták megnövelni. Ahelyett, hogy nagy változtatásokat hajtsanak végre a modellév végén, gyártás közben valósította meg a változtatásokat. Ennek az lett az eredménye, hogy az 1981-es, 1982-es, és 1983-as modellév autói között nem lehet egyértelműen különbséget tenni, hanem finom változtatások hajtottak végre a DeLoreanen a modell élete során. A legkönnyebben látható változás a csomagtérfedél stílusára vonatkozik.

Csomagtérfedő-stílusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A DeLorean eredeti csomagtérfedelének mindkét oldalán végigfutott egy-egy vájat. Ezenkívül, a tankolást megkönnyítendő, tankbetöltő ajtó is volt rajta. A tankbetöltő ajtót úgy készítették el, hogy a csomagtartó teljes térfogatát ki lehessen használni csomagok tárolására. Ezeknek az autóknak zárható tanksapkájuk volt, a benzinlopás meggátlására. 1981-ben a tankbetöltő ajtót eltávolították az autók csomagtartójáról (a mélyedések azonban megmaradtak). A három év gyártási számai alapján ez a csomagtérfedő-stílus a leggyakoribb. Csak miután a zárható tanksapkák elfogytak, azután váltott a cég a nem zárható változatra (aminek az eredménye 500 olyan autó lett, aminek már nem volt tankbetöltő ajtaja, de zárható volt a tanksapkája). A csomagtérfedél végleges formája a DeLorean logó hozzáadásával és a mélyedések eltávolításával járt, aminek a kimenetele a teljesen lapos csomagtérfedő lett. A dunmurryi gyár rangidős munkásai szerint a tankbetöltő ajtó eltávolításának egyszerű és nem túl szép a magyarázata – Chuck Beningtonnak, az ügyvezető igazgatónak nem tetszett.

Egyéb változtatások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korai ajtóbehúzó
Késői egybeépített oldalsó könyöklő
Ezüst kerék 1981 közepéről

John DeLorean 193 cm magas volt, és úgy tervezte az autót, hogy kényelmes legyen egy olyan alkatú embernek, mint ő. Az alacsonyabb emberek kedvéért a lehúzópánt könnyítette meg az ajtók becsukását belülről. A lehúzópántot 1981 novemberétől gyártották kiegészítőként a korábbi autókhoz. Ezeket az ajtó behúzójához rögzítették. A késői 1981-es autóknak és az összes 1982-es és 1983-as autónak az ajtóba beépített lehúzópántja van.

A kárpit hátsó oldalkönyöklője eredetileg külön volt a belső egyéb részeitől. Gyakori, hogy valaki erre a részre támaszkodik beszálláskor és kiszálláskor. Ennek az lesz a következménye, hogy a könyöklő lejön az oldalkárpitról. A probléma elhárítására 1981 végétől a könyöklőt egybeépítették az oldalkárpittal.

A későbbi autókban lábtartót („vakpedált”) – egy nem működő pedál formájában – helyeztek el, hogy vezetés közbeni elfáradást megakadályozzák. Ez egyike azon kevés változtatásoknak, amit közvetlenül egy modellévhez lehet kötni. Csak néhány késői 1981-es autóba építették be (az 5930-as alvázszámúban mégis van, pedig az 1981. októberi), viszont minden 1982-től gyártott autóhoz hozzáadták.

Habár a DeLorean kerekeinek formája nem változott, a korai 1981-es autók kerekét szürkére festették. Ezeket színben hozzájuk illő középső kupakkal szerelték fel, domború DMC logóval. Már 1981 elején lecserélték a kerekeket polírozott ezüstre, a kupakokat pedig feketére. A domború logót ezüstre festették a kontrasztosabb hatás miatt.

1981-ben a DeLorean-t Craig rádióval szerelték; ez egy gyakori 1980-as évekbeli rádiósmagnó volt, dupla forgatógombbal. Mivel a Craigben nem volt beépített óra, beszereltek egyet a váltókar elé. DeLorean lecserélte a rádiót egy ASI-ra az 1982-es gyártás közepén. Mivel az ASI rádióban volt óra, ugyanekkor az órát eltávolították az autóból (a 7075-ös alvázszámúban nincs, pedig az 1981. novemberi).

Az első 2 200 autót a szélvédőbe épített antennával gyártották (érdekes módon az 5930-as alvázszámút is, pedig az már jóval több mint az ötezredik autó volt). Ez a fajta antenna nem bizonyult megfelelőnek az autózáshoz, így hagyományos ostorantennát szereltek a jobb első sárvédőelem külső részére. Habár így jobb volt a vétel, emiatt lyukat kellett fúrni a rozsdamentes acélba, és az antenna eléggé csúnyán nézett ki. Ennek eredményeképpen az antennát újra áthelyezték, most az autó hátsó részére. Automata antennát szereltek a baloldali hátsó ablak mögötti rács alá. Ezek segítségével ugyanolyan jó volt a vétel, mint az ostorantennával, de teljesen eltűntek a képből, ha nem használták őket.

A DeLorean napellenzői egyik oldalukon műanyaggal, a másikon a tetőkárpit szövetével voltak beborítva. Eredetileg ezeket úgy szerelték fel, hogy alul legyen a tetőkárpit anyaga, ha nem használják a napellenzőt. Később, még 1981-ben, ezeket megfordították, hogy a műanyaggal borított oldal legyen alul.

Az eredeti Ducellier generátor, amivel a korai gyártású DMC-12-ket szállították, nem tudott elég áramot biztosítani az autónak, ha minden lámpa és minden elektromos fogyasztó be volt kapcsolva; ennek eredményeképpen az akkumulátor fokozatosan lemerült, így az autó elakadt. Ez történt a DeLorean-tulajdonos Johnny Carsonnal is, nem sokkal az után, hogy megajándékozták az autóval. A későbbi autókat egy nagyobb teljesítményű, Motorola generátorral látták el, ami megoldotta ezt a problémát. Úgy tűnik, ez áll a duda hangminőségének javulása mögött is. A korábbi modellek gyenge hangot bocsátottak ki, ami nem volt elég hangos, hogy hatásos legyen a rendes forgalomban.

Jobbkormányos modellek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A DMC-12-ket elsősorban az amerikai piacra szánták, annak ellenére, hogy Észak-Írországban gyártották őket. Emiatt minden legyártott autó balkormányos volt. Azonban már 1981 áprilisából is előkerült olyan bizonyíték, hogy a DeLorean Motor Company tudatában volt annak, hogy szükség van jobbkormányos változatra olyan piacok ellátására, mint az Egyesült Királyság, Írország, Ausztrália, Új-Zéland és Japán.

A vállalat azzal a választással nézett szembe, hogy a semmiből megépíti a jobbkormányos modelleket, vagy a gyártás után módosítja az autókat. Az új öntőformák, a szerszámok, és egy egész sereg speciális alkatrész költsége miatt, amit a jobbkormányos változat igényelne, a cég úgy döntött, hogy megvizsgálja a gyártás utáni átalakítás lehetőségét egy hampshire-i cég segítségével, amit Wooler-Hodecnek hívtak.

Összesen csak 16 jobbkormányos, a gyár által jóváhagyott DeLoreant gyártottak. Ezeket az autókat két különálló csoportra lehet osztani:

Az első csoport az, amit a DeLorean-rajongók úgy ismernek, mint a „Wooler-Hodec autók”, amiket az ugyanilyen nevű brit cég alakított át. Megvan a bizonyíték arra – egy DMC gyári emlékeztető formájában –, hogy 20 autót akartak átalakítani jobbkormányosra. A gyár bezárása miatt ezt a megrendelést nem teljesítették, és ma 13 jobbkormányos Wooler-Hodec autó létezik, a következő alvázszámokkal: 510, 12171–12181 és 12199. Az 510-es alvázszámú autó volt az első ebből a csoportból, amit átalakítottak, és később eladták a gyári aukción 1984-ben. A többi tizenkettő autót elárverezték az felszámolók 1983 elején. Ebből adódóan, ezekből az autókból számosat egyszerre, „SIJ XXXX” formájú észak-ír rendszámmal jegyeztek be. Az első csoport összes autójának fekete belseje volt, és mindben kézi váltó volt, kivé az 12175-ös alvázszámút. Ez az egyetlen gyári jóváhagyással jobbkormányosra alakított automataváltós autó, a tulajdonosa pedig Andrew Withers, a brit DeLorean Tulajdonosok Klubjának (DeLorean Owners Club) kommunikációs vezetője.

A második csoportot a gyár helyezte forgalomba és használta, az AXI 1697, AXI 1698 és AXI 1699 észak-ír rendszámokkal, és ezeket hívják a rajongók az „AXI autóknak”. Ez a három autó (az 5565, 5592 és 5638 alvázszámúak) sok dologban különbözik az első Wooler-Hodec autóktól. Tetőre szerelt antennájuk volt és oldalsó irányjelzőjük, viszont nem volt oldalsó helyzetjelző lámpájuk. Ezenkívül fehér színű volt az előre néző ajtóvilágítás rajtuk, szereltek beléjük ködlámpa-kapcsolót, és oldalvédő csíkot a rozsdamentes elemekre. Nem látták el őket katalizátorral illetve Lambda-szondával, mivel a brit szabályozás szerint ez nem volt szükséges akkoriban. Az 5565 alvázszámú, AXI 1697 rendszámú autó egy teljesen átalakított példány volt, amit a Brit autó-kiállításon akartak kiállítani Birminghamben, 1982 októberében. Speciális, hátrafelé néző ikerkipufogója volt, nem volt rajta katalizátor, és a brit előírásoknak megfelelő motorja olyan formában, ahogy a Volvo használta, de megtartva a szokásos Renault kiegészítőket. A váltó végáttételét szintén módosították 3,88:1-re a szokásos 3,44:1-ről. Figyelmet fordítottak más egyéni részletekre is, mint például a helyesen beállított oldalsó visszapillantó tükrökre.

A legújabb kutatások szerint a 752-es és a 758-as alvázszámú autókat, amikről korábban úgy hitték, hogy a gyár által jóváhagyott Wooler Hodec jobbkormányos autók, a gyártás után magánszemélyek átalakították át. Néhány jobbkormányos autó sebességmérőjének maximális értéke 140 mph (230 km/h), az USA-beli 85 mph (137 km/h) előírás helyett.

Gyakori tévhit a gyártó által jóváhagyott jobbkormányos DeLoreanekkel kapcsolatban, hogy mindet a gyáritól különböző, “Euro-spec” hátsó lámpákkal szerelték az átalakítási program részeként. Ez nem így volt. Ezen autók prototípus természetéből adódóan nem volt hivatalos típusjóváhagyásuk az Egyesült Királyságban. A tulajdonosok, akik a korai 1980-as években vették az autóikat az árveréseken, nehézségekkel kerültek szembe, amikor rendszámot akartak tenni a kocsikra. Ekkor a DeLorean Motor Cars egyik korábbi vezetője felajánlotta, hogy módosítja és bejegyezteti az autókat, hogy lehessen őket az Egyesült Királyságban használni. Ezek a változtatások a következők voltak:

  • Másfajta biztonsági övek.
  • Rubbolite márkájú hátsó lámpák felszerelése, amikben beépített ködlámpa is volt. Ez ugyanis követelmény az Egyesült Királyságban.
  • A ködlámpa kapcsolóját a középkonzolra építették be, az egyik vakkapcsoló helyére.
  • Egyedi hátsó rendszámtáblakeret és -megvilágítás.
  • Az első irányjelzőket lecserélték lekerekítettebb alakúra.
  • A hátsó oldalsó helyzetjelzőket borostyánszínűre cserélték.

Legalább 9-et a 16 jobbkormányos autóból módosították a fentiek szerint. Mostanára a legtöbb tulajdonos visszacserélte a Rubbolite márkájú hátsó lámpákat az eredetiekre, hogy visszaállítsa az autót az eredeti állapotára. Néhány tulajdonos a rendszámtáblatartót is visszacserélte amerikai típusúra.

Volt még pár módosítás, amit a jobbkormányos autók világítótestein végrehajtottak. A módosítások mértéke változó a „Wooler-Hodec” autók első csoportja és a későbbi „AXI” autók körében:

Mind a 13 Wooler-Hodec auto első indexét átalakították olyan módon, hogy jobban belesimuljon a lökhárítóba. Az autók tompított fényszóróját szintén módosították, hogy baloldalra világítsanak. A többi lámpához úgy tűnik, nem nyúlt a Wooler-Hodec az átalakítás során.

Ezzel ellentétben a három „AXI” autón további módosítások is történtek; kisebb változtatás, hogy az első ajtófényeket borostyánról átlátszóra cserélték, viszont talán a legfontosabb módosítás az, hogy eltávolították az első és a hátsó oldalsó helyzetjelzőt. Ehelyett kör alakú oldalsó indexet szereltek az első sárvédőre. Az oldalvédő csíkokat is meg kellett változtatni az oldalsó helyzetjelzők hiánya miatt.

Különleges DMC-12-k[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vissza a jövőbe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

DeLorean DMC-12 a Universal Orlando-i látogatóközpontjában.

Számos speciális kiadású DMC-12 autót készítettek az évek során, az autó leghíresebb filmszerepe azonban az időgép volt a Vissza a jövőbe trilógiában. A PRV motor hangját „felülszinkronizálták” V8-as motorok hangjaival. Hat DeLorean karosszériát használtak a filmek készítése során, valamint még egyet, ami üvegszálból készült, olyan jelenetekhez, amikor teljes méretű DeLoreanre volt szükség, hogy „repüljön” a vásznon. Csak három létezik ezekből az autókból, egyet megsemmisítettek a Vissza a jövőbe III végén, kettőt hagytak „elrohadni”, az üvegszálas replikát pedig darabokra vágták. A megmaradt autók közül kettő a Universal Studios tulajdonában van, ezeket alkalmanként kiállítják , vagy egyéb produkciókhoz használják, az utolsó pedig magángyűjteményben van, miután teljesen restaurálták.

Prototípusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Csak egy maradt fenn a számos DeLorean prototípus közül. A Proto 1-et teljeskörűen felújították a floridai DeLorean Motor Company-ben (DMCFL).

A legutóbbi években több „nullszériás autót” is megtaláltak. Úgy gondolták, ezeket az autókat, amiket a DeLorean tesztelésére használtak, annak idején megsemmisítették. Az Autocar című magazin címlapján szereplő tesztautót, amit 1981-ben a DeLorean világbemutatójára használtak, 2003-ban találták meg egy fészerben Észak-Írországban, és jelenleg éppen restaurálják. A DeLorean gyártása az 500-as alvázszámmal kezdődött. Az 502-es és az 530-as alvázszámot a Legend Industries használta a hagyományos PRV-V6 DeLorean motor ikerturbós változatának kifejlesztéséhez. Csak egy ikerturbós DeLoreanről tudjuk, hogy létezik: az 1990-es évek végén vette meg egy magánszemély.

Az 500-as alvázszámú autót, ami arról nevezetes, hogy ez gurult le elsőként a gyártósorról 1981-ben, a Crawford Autó-Repülő Múzeumban (Crawford Auto-Aviation Museum) állították ki az ohioi Clevelandben.

Aranyborítású autók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Aranyborítású DeLorean a nevadai Renoban

1981 Karácsonyára a DeLorean és az American Express azt tervezte, hogy száz darab 24 karátos arannyal borított DMC-12-t ad el egy promóció keretében 85 000 dolláros áron az aranykártyás American Express ügyfeleknek, de végül csak kettőt adtak el. Az egyik autót Roger Mize, a Snyder-i Nemzeti Bank (Snyder National Bank, Texas) igazgatója vette meg. Ez, a 4301-es alvázszámú autó a bank halljában állt több mint 20 évig, mielőtt kölcsönadták volna a los angeles-i Petersen Autómúzeum (Petersen Automotive Museum) részére. Fekete a belseje, és automataváltóval szerelték.

A másik arannyal borított American Express DMC-12-t Sherwood Marshall vette meg, egy vállalkozó, aki korábban a kanadai Királyi Haditengerészet tisztje volt. Ő a nevadai Renoban található William F. Harrah Alapítvány/Nemzeti Autómúzeum (William F. Harrah Foundation/National Automobile Museum) részére adományozta az DeLoreanjét. Ez az autó, a 4 300-as alvázszámú, az egyetlen a három létező arannyal borított példány közül, aminek manuális váltója van. A belseje barna színű, és mint az aranyszínű testvérei, ez is egy keveset futott autó, a mérföldszámlálója csupán 1 442-n áll.

Létezik egy harmadik aranyborítású autó is, aminek a számlálója 636 mérföldet mutat; ennek az alvázszáma az utolsó a DeLoreanek közt, a 20 105, habár a végső összeszerelést az ohiói Columbusban végezték el 1983-ban. Ezt az autót azokból a pótalkatrészekből szerelték össze, amiket az American Express rendelt arra az esetre, ha a másik kettő autó megsérülne. Minden arannyal borított alkatrész megvolt, kivéve az egyik ajtót. Az autót összeszerelték, miután egy másik ajtót arannyal borítottak, bár ez az ajtó nem teljesen lett ugyanolyan színű és mintázatú, mint az autó többi része. Az autót először a Big Lots áruházlánc egyik tombolasorsolásának a nyertese kapta meg. A Consolidated International, az áruházlánc tulajdonosa 1 374 DMC-12-t vásárolt meg a DeLorean vállalat pénzügyi nehézségei során, megszerezve ezzel a maradék készletet, miután a cég felszámolás alá került. A harmadik és egyben utolsó aranyborítású DeLoreant éppen el akarja adni a marylandi La Vale-ben élő tulajdonosa, 250 000 dollárt kér érte. Ennek az autónak és a renói példánynak nyeregbarna belseje van, ezt a színt később be akarták vezetni a gyártás alatt levő autóknál is. Azonban csak ezt a két autót szerelték ezzel a színnel gyárilag.

A texasi DMC új építésű autói[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A texasi DMC (aminek a székhelye Humble-ban található) 2007. július 30-án bejelentette, hogy 2008-ban megint elkezdik gyártani az autót nagyon alacsony példányszámban (körülbelül húsz autót évente). Az újonnan gyártott autók alapára 57 000 dollár, és rozsdamentes acélból készül az alvázuk, olyan választható extrákkal, mint a GPS, vagy a fejlesztett „második lépcsős” motor, és új belsővel. Az autók 80 százaléka a régi alkatrészekből készül, a maradék új. A Modernkori Csodák sorozat egyik epizódja ezt a projektet mutatja be. Az a kifejezés, hogy „megint elkezdik gyártani az autót”, félrevezető elnevezés, ugyanis az autók az eredeti vállalat által gyártott karosszériákon alapulnak, és ezeknek az alvázszámát kapják meg. Az autók forgalmijában az eredeti karosszéria gyártási éve szerepel. Ezek tehát nem új DeLoreanek, hanem teljesen újraépített autók a karosszériától indulva, fejlesztésekkel megspékelve.

A DeLorean Motor Company által 2011. október 14-én kibocsátott sajtóközlemény szerint az elektromos DeLorean-be (DMC EV) 400 Voltos váltóáramú, vízhűtéses motort szerelnek majd, ami 260 lóerő (194 kW) és 490 Nm teljesítményű lesz, és ennek segítségével az autó 0-ról 100-ra 4,9 másodperc alatt tud majd felgyorsulni.

Érdekességek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az autó feltűnik néhány pillanatra a 2 Brothers on the 4th floor - Dreams című videóklipben is.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a szócikk részben vagy egészben a DeLorean_DMC-12 című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Külső hivatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz DeLorean DMC–12 témájú médiaállományokat.