Ugrás a tartalomhoz

A romániai németek kitelepítése a Szovjetunióba

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap korábbi változatát látod, amilyen Hkoala (vitalap | szerkesztései) 2021. január 25., 22:38-kor történt szerkesztése után volt. Ez a változat jelentősen eltérhet az aktuális változattól. (Visszaállítottam a lap korábbi változatát InternetArchiveBot (vita) szerkesztéséről Hkoala szerkesztésére)
A lap ellenőrzött változata (ellenőrizve: 2021. január 25.) ezen a változaton alapul.

A romániai németek kitelepítését a Szovjetunióba 1945. január és 1949. december között hajtották végre. A deportálás mintegy 70 000[1] – 80 000[2] főt érintett, akiket etnikai alapon válogattak ki, és a háborús károk jóvátételeként Ukrajna és a Kaukázus bányáiban és nehéziparában dolgoztattak.[3]

Története

Előzményei

1944. augusztus 23-án, amikor a szovjet csapatok elérték a román határt, I. Mihály király jogszerűen magához vette a hatalmat, Ion Antonescu marsallt letartóztatták, és Románia sikerrel kiugrott a Harmadik Birodalommal kötött szövetségből. Az ország átállt a szövetséges hatalmak oldalára, a Vörös Hadsereg bevonult Romániába. A Winston Churchill és Sztálin által kötött, és az Amerikai Egyesült Államok által jóváhagyott megállapodás szerint 1945-től Románia a szovjet befolyási övezet részévé vált.[4]

A Románia és a szövetségesek 1944. szeptember 12-én kötött fegyverszüneti egyezménye nem tartalmazott semmilyen rendelkezést, illetve titkos záradékot a munkaerő biztosításával megvalósítandó jóvátételről.[5]

Rögtön az 1944. augusztus 23-i román kapituláció után elkezdett terjedni a szóbeszéd a németek küszöbön álló deportálásáról. Úgy hírlett, hogy más jóvátételi intézkedések mellett, Sztálin 100 000 román állampolgárt igényelt a Szovjetunió újjáépítéséhez. Az év vége felé[5] ezek a híresztelések felerősödtek.[4]

A deportálás elrendelése

1944. október 31-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökhelyettese, Vinogradov tábornok jegyzéket adott át a román kormánynak azzal a követeléssel, hogy november 10-ig írják össze a Romániában található magyar állampolgárokat, besszarábiai szökevényeket, birodalmi németeket és a „német vagy magyar származású román állampolgárokat.” A németeket tartalmazó listák október és december között készültek el. Ezzel párhuzamosan a szovjet hadsereg felmérést készített a magyarországi, jugoszláviai és csehországi németek számáról is. Az eredményeket 1944. december 15-én mutatták be Sztálinnak, aki december 16-án kiadta a parancsot a munkaképes német férfiak és nők elhurcolására; ugyanakkor elkészült az akcióterv, és kijelölték a felelősöket is.[5] Jugoszláviából az első kényszermunkás-transzportok már 1944 decemberében elindultak a Szovjetunióba.[4] December 19-én a román rendőrfelügyelők telefonon megkapták az utasítást az előkészületekre,[5] és a román államvasútnak pár hét alatt elő kellett készítenie az akcióhoz a marhavagonokat.[6]

1944. december 31-én a Szovjetunió, a Romániát ellenőrző Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében átadta a román kormánynak a 31-es jegyzéket, amely azt a követelést tartalmazta, hogy bocsássák a Szovjetunióban végzendő munkák rendelkezésére a 17 és 45 év közötti német férfiakat, illetve a 18 és 30 év közötti német nőket, a várandósok, az egy évnél kisebb gyermekesek, illetve a munkaképtelenek kivételével.[7] A kitelepítendők összegyűjtése a vasútállomások melletti gyűjtőhelyeken a rendőrfelügyelők felelőssége volt.

Romániai reakciók

A román kormány külön foglalkozott az elkövetkező deportálásokkal a január 5-i és 10-i kabinetüléseken; a konkrét határozatok nem ismertek. Románia új polgári kormánya, élén Nicolae Rădescuval hivatalosan egyetértett a deportálással. A romániai német politikusok, mint például Hans Otto Roth, Rudolf Brandsch, Herwart Scheiner, valamint a bánáti svábok képviselői tiltakozást fogalmaztak meg Rădescunál, aki azonban azt nyilatkozta, hogy a román kormány tehetetlen a szovjet paranccsal szemben.

Mivel a Szovjetunió a szövetséges hatalmak nevében rendelkezett, Rădescu január elején a diplomáciai képviseletek útján jogi, gazdasági és humanitárius érveket felhozva tiltakozott a brit és amerikai kormánynál. Hivatkozott a fegyverszüneti megállapodásra, amely nem tartalmazott rendelkezést a munkerő rendelkezésre bocsátásáról, valamint arra, hogy messzemenően embertelen az emberek elhurcolása a bizonytalanságba, a családok szétszakítása, és a gyermekek és öregek hátrahagyása. Ezen kívül a román gazdaságnak jelentőst kárt okoz ennek a munkaerőnek a kiesése. I. Mihály király is memorandumokban tiltakozott a Szovjetunió jogellenes eljárása ellen. Január 16-án Rădescu tiltakozó jegyzéket adott át Vinogradovnak, amelyben rámutatott, hogy a román kormány köteles megvédeni összes állampolgárát, függetlenül azok etnikai hovatartozásától.

A politikai pártok képviselőinek eltért a véleménye a németek kitelepítését illetően. Míg egyes kommunisták a németek Romániában maradása mellett álltak ki, a nemzeti parasztpárti Iuliu Maniu a kitelepítés mellett foglalt állást.[8]

Nemzetközi reakciók

A brit és amerikai kormányokat szovjet szövetségesük eljárása meglepte, és kész tények elé állította. Elsősorban amiatt nehezteltek, hogy az akció elrendelése az ő nevükben is történt, annak ellenére, hogy erről nem született semmilyen megállapodás, egyebekben követték a román kormány érvelését. A jegyzékeik azonban olyan időpontban érték el a bukaresti illetve moszkvai képviseletet, amikor a deportálások már folyamatban voltak vagy lezárultak.[5] Winston Churchill a kelet-európai németek munkára elvitelét a szovjetek jogának tartotta.[8] A brit külügyminiszternek 1945 januárjában ezt a kijelentést tette:„Why are we making a fuss about the Russian deportations in Romania of Saxons and others?“[9] (Minek ez a felhajtás a romániai szászok és mások Oroszországba deportálása miatt?)

Az 1945. február 4–11. közötti jaltai konferencián a szövetségesek egyetértettek a Szovjetuniónak nyújtandó „természetbeni jóvátétellel” (reparations in kind). Ez a fogalom a német ipari berendezések és termékek elszállításán túlmenően tartalmazta a német munkaerő felhasználását is. Ivan Mihajlovics Majszkij akkori külügyminiszterhelyettes szerint deportálásra a háborús bűnösöket és „aktív nácikat” szánták a németek „megjavítása, megbüntetése és átnevelése” érdekében.[4] A jaltai egyezmény mindenesetre csak Németországra vonatkozott, és az általa teljesítendő jóvátételt csak a háború után kellett konkrétan meghatározni. A háború után a szovjetek Kelet-Németország és Ausztria általuk megszállt övezeteiből csupán mintegy 26 000 munkaképes szakmunkást deportáltak, és eltekintettek a tömeges kitelepítésektől.[5]

A deportálás

A deportálásról szóló rendeletet a legfelsőbb szovjet parancsnokság a Scînteia című román pártlap 1945. január 16–17-én megjelent számaiban tette közzé:

A Minisztertanács közleménye:
Mivel különböző alaptalan híresztelesek terjedtek el, a német származású lakosság tudomására hozzuk a következőket:
A Legfőbb Szovjet Parancsnokság rendelkezésére az alábbi kategóriájú német származású állampolgárokat elszállítják olyan helyekre, ahol munkaerőre van szükség:
  • 16 és 45 év közötti férfiak
  • 18 és 30 év közötti nők, az egy év alatti gyermekkel rendelkezők kivételével.
A rendeltetési helyre érkezés után a családokat értesítik, és feljogosítják, hogy leveleket és csomagokat küldjenek. A mozgósítás átmeneti jellegű, mivel a háborús szükségletek miatti munkáról van szó.[10]

A deportálás a román hatóságok és a szovjet megszállók együttműködésével készített terv szerint zajlott. A települések bejáratát a katonaság és a rendőrség lezárta, a telefon-, távirat- és vasúti összeköttetést megszakították, és vegyes román-szovjet őrjáratok jártak házról házra az előkészített listákkal. Az érintettek közül néhányan a hegyekben vagy az erdőkben próbáltak elrejtőzni, de az a fenyegetés, hogy helyettük a szülőket vagy rokonokat viszik el, többeket rábírt arra, hogy önként jelentkezzenek. Mások sietve románokkal vagy más idegen, nem veszélyeztetett állampolgárokkal kötöttek látszatházasságot.[6] A kitelepítéskor nem voltak tekintettel az otthonmaradókra, akár gyermekeket is otthagytak szüleik nélkül. Számos esetben a gyermekeket a nagyszülőkre vagy idegen családokra bízták.[5] Az egyes személyek politikai nézetei nem játszottak szerepet, a kommunistákat illetve a román hadsereg német származású tagjait is elvitték.

Az evangélikus egyház írásban és szóban szót emelt a román kormánynál, a szovjeteknél, sőt magánál Sztálinnál is a deportáltak hazahozataláért.[5] A szovjet hatóságok a deportáltak jelentős részét nem Romániába, hanem Németország szovjet zónájába, elsősorban Türingiába szállították vissza.[11] A Romániába hazatérőknek az 1945-östől teljesen eltérő politikai, gazdasági és társadalmi környezetbe kellett integrálódniuk.[12]

Érintett romániai népcsoportok

A német népcsoportok területi eloszlása Romániában, 1918

Szatmári svábok

A mintegy 5000 szatmári sváb elhurcolása már 1945. január 2–3-án megkezdődött.[13] A kényszermunka során 1948–49-ig majdnem ezren haltak meg.[14]

Erdélyi szászok

Erdélyből január 11. és 16. között 30 336 erdélyi szászt vittek el, ez az 1941-es népszámlálás szerinti lakosságnak mintegy 15%-a. A deportáltak 46,4%-a férfi és 53,4%-a nő volt. Amennyiben az elvárt létszámot nem sikerült kiállítani, mert a listán távollevők vagy elrejtőzöttek is szerepeltek, olyan férfiakat és nőket is begyűjtöttek, akik a megadott életkoroknál idősebbek vagy fiatalabbak voltak. Ez az esetek 10%-ában történt meg, a legidősebb deportált 55, a legfiatalabb 13 éves volt.[5]

Az összegyűjtés után két-három nappal indultak el a szállítmányok. A román hadsereghez tartozó németekből, illetve az időközben felkutatott elrejtőzöttekből álló kisebb csoportok februárban követték őket. A Deutsche Volksgruppe Zsilvásárhelyen fogva tartott munkaképes tisztségviselőit január 11-én szállították el. A marhavagonokban 40–70 férfit és nőt zsúfoltak össze, az utazás jéghidegben, primitív higiéniai körülmények és szűkös ellátás közepette zajlott több hétig, a rendeltetési helyekig. A deportáltak 90%-a két hetes utazást követően a Donyec-medencébe és Ukrajna Don menti területeire, Dnyipropetrovszk, Sztalino illetve Vorosilovgrád körzetébe került. A többiek hat hétig voltak úton, és Molotov körzetébe, az Urálba vitték őket. A deportáltakat 85 lágerbe osztották szét, amelyek gyakran nem is voltak felkészülve arra, hogy őket emberhez méltó körülmények között elhelyezzék. Minden harmadik deportált bányában dolgozott, minden negyedik az építőiparban, a többiek az iparban, mezőgazdaságban vagy a láger adminisztrációjában. Csak keveseknek sikerült a szakmája szerinti munkát kapnia. A rossz egészségügyi ellátás, a higiénia hiánya, a szűkös táplálkozás és a nehéz munkafeltételek következtében sokan megbetegedtek és meghaltak.[5] A kommunikációt az otthon maradottakkal általában a minimumra szorították, a deportáltak csupán 25 szóból álló, előre megadott sablonok szerint megfogalmazott levelet írhattak rokonaiknak.[6]

Hamarosan elkezdték szabadon bocsátani a betegeket és munkaképteleneket, az erről szóló döntés kizárólag az internáltak munkájának hasznosságán alapult. 1945 őszén 3548, a következő évben 1546 személyt engedtek szabadon Odera-Frankfurton keresztül a szovjet megszállási zónába és 861 személyt Romániába. 1947-ben 2950 személyt engedtek szabadon a szovjet megszállási zónába, és 402-t Romániába. 1948-tól kezdve az életfeltételek javultak, így a betegek és halálozások száma jelentősen csökkent. Ettől az évtől kezdve egészséges munkaerőt is bocsátottak szabadon (mintegy 49%-ot), csak Romániába. 1949 októberében a lágereket felszámolták.

8486 deportált, az utolsó harmad visszatért Erdélybe. Németország szovjet zónájából mintegy 50% tért haza. A többieknek jórészt sikerült eljutniuk Nyugat-Németországba, és csak 182-en maradtak a későbbi NDK-ban. 202 főt csak 1950-1952 között engedtek haza. Hét erdélyi szász a Szovjetunióban maradt.

3076 fő, azaz a deportáltak közel 12%-a életét vesztette a Szovjetunióban. A legmagasabb halálozási ráta 1947-ben volt. Az elhunyt férfiak és nők aránya három az egyhez volt.[12]

Bánsági svábok

1945. január 14. és 16. között mintegy 33 000 bánáti svábot telepítettek ki.[15] A városokban román-szovjet katonai őrjáratok gyújtötték össze az embereket a házukból. A falvakban az érintettek a zsandárság és a helyi hatóságok felhívására az iskolákban gyülekeztek, ahonnan a gyűjtőhelyre, majd vonattal Temesvárra szállították őket.

Temesvárról az első szállítmányok 1945. január 18-án indultak a keleti határ felé. Marhavagonokkal Szovjetunió szénbányáiba és ipari területeire szállították őket, ahol heti hét napot és napi tizenkét órában végeztek kényszermunkát elégtelen táplálkozás és rémes higiéniai feltételek mellett. A deportálást körülbelül 5000 fő nem élte túl.[10]

Megjelenése a művészetben

Fritz Göckler medgyesi építőmester és építész 1945–46-ban a deportálás során számos térképet készített a petrovkai lágerről, melyek közül utóbb egyesek különböző kiadványokban jelentek meg.[16] Friedrich von Bömches: Viszontlátás, Idegenben, Kényszermunkások, Kőtörés, A láger, A nagy szerencsétlenség című szénrajzai a deportálás apokaliptikus tapasztalatának pillanatait ábrázolják. Viktor Stürmer munkáiban, például a Mindenkinek annyi joga, amennyi hatalma című képen a deportálás szenvedését bibliai motívumokkal kötötte össze, míg testvére, Julius Stürmer vázlatfüzetei saját bevallása szerint nem a büntetőtábor valóságával foglalkoznak, hanem a vágyálmokból és reményekből születtek.[6] A Román Írószövetség 2008-ban az év bemutatkozásaként Stefan Ehling Martha című regényét tüntette ki, amelynek témája a bánáti svábok kitelepítése.[17] A nagyszebeni deportálásokról Erwin Wittstock írt irodalmi beszámolót Januar ’45 oder Die höhere Pflicht“ (45 január avagy a magasabb kötelesség) című regényében.

Herta Müllert a Lélegzethinta (Atemschaukel) című regényéért, amely a romániai németek üldöztetését Oskar Pastior tapasztalatai alapján ábrázolta, 2009-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.

Több táborban átvették a Sztyenka Razin című orosz ballada dallamát és Russlandlied címen még a hazatérés után is több bánáti és szatmári faluban énekelték.[14]

Rehabilitálás és emlékezés

1997. május 1-jén Adrian Severin román külügyminiszter bocsánatot kért Klaus Kinkel német külügyminisztertől a német népességet a kommunista diktatúra alatt ért jogtalan bánásmódért. A bánáti svábok deportálása a Bărăganba mellett téma volt a németek háború utáni deportálása a Szovjetunióba, valamint az 1970-es és 1980-as évek megalázó emberkereskedelme is. Severin elítélte ezeket a traumatizáló eseményeket, és bocsánatot kért a történtekért mintegy erkölcsi jóvátételként az összes német állampolgárral szemben, akik korábban román állampolgárok voltak, és akiknek a sorsát meghatározták ezek az események.[18]

A román kormány 1990. október 16-án a parlament elé terjesztett egy törvénytervezetet azoknak a személyeknek a kártalanításáról, akiket a kommunista diktatúra alatt üldöztek vagy deportáltak. Az indoklás szerint „Augusztus 23-a után számos német nemzetiségű román állampolgárt deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba. A deportálás önkényesen, kizárólag a nemzetiségi hovatartozás alapján történt. […] Ez a diszkriminatív, jogellenes intézkedés, amely kizárólag etnikai kritériumokon alapult, indította el a németek kivándorlásának folyamatát […].“ Ennek a javaslatnak az alapján fogadták el a 118/1990-es rendeletet, amely szerint a kényszermunka és deportálás időszakát figyelembe veszik a román nyugdíj megállapításánál, mégpedig úgy, hogy minden deportálásban eltöltött év másfél év szolgálati időt számít. A törvény azonban csak a román állampolgárokra vonatkozott (12. szakasz) annak ellenére, hogy a kivándorláskor a németeket lemondatták a román állampolgárságról. Így a legtöbb érintett nem részesült kártalanításban.[19] A 221/2009-es törvény a politikai üldözöttek rehabilitálását már állampolgárságtól függetlenül szabályozta. A deportálást legelőször a bukaresti törvényszék 2010. december 14-i 1911. számú határozata fogadta el politikai üldözésként.[20] A legfelsőbb bíróság 2012. november 12-i 15. számú határozata azonban nem fogadta el ezt a jogértelmezést, és nem fogadta el kitelepítettek rehabilitását.[21][22]

1995. január 15-én a müncheni régi városháza dísztermében az akkori szociális ügyekért felelős miniszter, Barbara Stamm elnökletével emlékkonferenciát tartottak a deportálás 50. évfordulójára, amelyet a bánáti svábok, dunai svábok, szatmári svábok, erdélyi szászok és magyarországi németek egyesületei szerveztek. A tudományos ülésszaknak több mint ezer látogatója volt, a rendezvényt követő ökumenikus istentiszteleten a Miasszonyunk-templomban 2500-an vettek részt.[6]

A deportálások 60. évfordulója alkalmából, 2006. március 18-án Stuttgartban emlékkiállítást rendeztek.[23]

1990. február 23-án megalakult Temesváron az egykori oroszországi deportáltak egyesülete. Kezdetben 8000 tagja volt, 2010-re már csak 1600-an maradtak életben.[24]

Értékelés

A deportálások előzménye a 6 millió kényszermunkás elhurcolása volt, amelyet a náci Németország 1933 és 1945 között hajtott végre.[25] Alfred Zayas amerikai történész több művében rámutatott, hogy azok a feltételek, amelyek között a jóvátételi elhurcoltak dolgoztak a Szovjetunióban, semmiben sem különböztek a náci Németország munkatáboraiban levőtől. Hivatkozva a nürnbergi perekre azt is hangsúlyozta, hogy a német civil lakosság elhurcolása háborús bűncselekmény és emberiesség elleni bűntett. A civil lakosság elhurcolása egy megszállt országból háborús bűncselekménynek számít a hágai egyezmények szerint.

Thomas Nägler erdélyi történész szerint a deportálás a hidegháború első eseménye.[8]

Elena Zamfirescu, a román külügyminisztérium igazgatója 1995-ben „a Románia történelmében végbement gonosz fordulat első mártírjainak“ nevezte egykori német nemzetiségű honfitársait.[6]

Források

  1. ↑ Wolfgang Gerhard Binder: Reise ins Ungewisse: Spurensuche im Donbass. Siebenbürgische Zeitung, (2010. január 9.)
  2. ↑ Klaus Brennecke: Grußwort zur „Gedenkstunde zum 65. Jahrestag der Deportation Deutschstämmiger aus Rumänien in die damalige Sowjetunion”. www.temeswar.diplo.de. Deutsches Konsulat in Temeswar (2010. február 6.)
  3. ↑ Seminar: Die Russlanddeportation der Rumäniendeutschen. Siebenbürgische Zeitung, (2009. október 20.)
  4. ↑ a b c d Kulturraum-Banat.de, Wilhelm Weber: Russland-Verschleppung
  5. ↑ a b c d e f g h i j Michael Kroner: Deportation vor 60 Jahren war völkerrechtliches Kriegsverbrechen. Siebenbürgische Zeitung, (2005. január 28.)
  6. ↑ a b c d e f 50 Jahre seit der Verschleppung in die ehemalige Sowjetunion. Saxon News Volksblatt, (1995. február 10.) 6–7. o.
  7. ↑ banat.de, Berthold Neff: Nur noch Haut und Knochen, wankten sie durchs Lager
  8. ↑ a b c Thomas Nägler: Der lange Aufbruch aus Siebenbürgen. Siebenbürgische Zeitung, (2004. június 15.)
  9. ↑ John V. Denson: The Costs of War – Americas pirrhic victories. Brunswick, New Jersey: Transaction Publishers. 1999. 356. o. ISBN 978-0-7658-0487-7  
  10. ↑ a b Geschichtlicher Rückblick der Banater Schwaben. www.franz-etienne.de
  11. ↑ Zielbewußt verproletarisiert. Der Spiegel, 12. sz. (1949. március 19.)
  12. ↑ a b August Schuller: Russlanddeportation: Vom Umgang mit unserer Lebensgeschichte. Siebenbürgische Zeitung, (2011. január 11.)
  13. ↑ Erika Steinbach: Rede zur Verleihung des Franz-Werfel-Menschenrechtspreises am 31. Oktober 2009. www.z-g-v.de. Zentrum gegen Vertreibungen (Hozzáférés: 2014. december 23.) arch
  14. ↑ a b Wolfram Benz: Das Liedgut der Schwaben in Sathmar/Rumänien. www.eglofs.de (Hozzáférés: 2014. december 22.) arch
  15. ↑ Heinrich Freihoffer: Das Banat und die Banater Schwaben. Band 2: Der Leidensweg der Banater Schwaben im zwanzigsten Jahrhundert. Landsmannschaft der Banater Schwaben aus Rumänien in Deutschland, München 1983, S.680.
  16. ↑ Fritz Göckler: Deportation in die Sowjetunion – Zeichner identifiziert. Siebenbürgische Zeitung, (2009. március 22.)
  17. ↑ Balthasar Waitz: MedienForum.infin.ro Beste Banater Bücher ausgezeichnet/ Debütpreis für Stefan Ehling und seinen Deportationsroman „Martha“. Banater Zeitung, (????)[halott link]
  18. ↑ Elisabeth Packi et al: Gegen das Vergessen – 60 Jahre seit der Russlanddeportation. www.billed.de (Hozzáférés: 2014. december 23.) arch
  19. ↑ Elisabeth Packi: Die Russland-Deportation im Banat. banat-blogger.blogspot.com (2009. szeptember 27.)
  20. ↑ Die Russlandverschleppung wird in Rumänien als politische Verfolgung anerkannt. SbZ Online, (2011. február 16.)
  21. ↑ Kihirdetve a romániai hivatalos közlönyben 2012. december 12-én: Monitorul Oficial al Romaniei, partea I, nr. 837 din 12 decembrie 2012
  22. ↑ Bernd Fabritius: Rückschlag in den Verfahren zur Entschädigung für Russlanddeportation. SbZ Online, (2013. január 9.)
  23. ↑ Berührende Gedenkveranstaltung zum 60. Jahrestag der Deportationen. Siebenbürgische Zeitung, (2006. április 27.)
  24. ↑ Karl Singer: Banater Forum 2010. www.temeswar.diplo.de. Deutsches Konsulat in Temeswar (2010. február 6.)
  25. ↑ Christian Schoger: Lebhafte Debatte über Deportation auch nach 60 Jahren. Siebenbürgische Zeitung, (2005. január 28.)

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Verschleppung von Rumäniendeutschen in die Sowjetunion című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=A_romániai_németek_kitelepítése_a_Szovjetunióba&oldid=23485864”