Salamon és Markalf
| Salamon és Markalf | |
| Salamon királynak, az Dávid király fiának Markalffal való tréfabeszédének rövid könyve | |
 | |
| A Salamon és Markalf második kiadásának címlapja | |
| Szerző | nem ismert |
| Megírásának időpontja | 10. század körül |
| Nyelv | magyar |
| Témakör | a bibliai Salamon király és a közember, Markalf vetélkedése |
| Műfaj | dialógus |
| Kiadás | |
| Magyar kiadás | több kiadás, ld. lentebb |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Salamon és Markalf témájú médiaállományokat. | |
A Salamon és Markalf történetét tartalmazó szórakoztató népkönyv a 16. század közepétől a 19. század végéig a köznép kedvelt olvasmánya. Egyben az egyik első fennmaradt nyomtatvány, amiben a közember alakja megjelenik.
Eredete
[szerkesztés]A történet a 10. század körül keletkezhetett. Legkorábban francia és német területeken bukkant fel, de pontos eredetét eddig még nem sikerült megállapítani. Magyarországra a 15. században közepén kerül. Váradi Péter már 1492-ben hivatkozik Markalf egyik mondatára egy levelében, de Tinódi is említi 1548-ban:
„„Meg sem mosdik borzas fővel tizenhatodik, / Az konyára, az pincébe ottan béesik, / Ha meglátod mint Markalfot, bolondoskodik.””
– Sokféle részegösről
Salamon királynak, az Dávid király fiának Markalffal való tréfabeszédének rövid könyve
[szerkesztés]A mű cselekményének alapját a bibliai Salamon király története képezi (Királyok könyve 1. rész, Példabeszédek könyve) de Salamon-ellenes. Tulajdonképpen Markalf, a talpraesett közember megtestesítője, a pozitívabb karakter (megannyi negatív vonása ellenére is). Ő betartja a szavát, ha sokszor máshogy is értelmezi a helyzetet, mint a király, aki viszont nem adja meg az előre megígért jutalmat Markalfnak. Sőt, haragjában elüldözi, később akasztófára is küldi pimasz vetélytársát.
Az első kiadásról
[szerkesztés]Első ismert kiadása 1577-ből származik. Ez Kolozsvárott, Heltai nyomdájában készült, s aztán a 19. század végéig számos újabb kiadása jelent meg. A Salamon és Markalf nem egy remekmű. A korban születtek ennél jobb írások is, mégis fontos vele foglalkozni, mert mint jelenség nagy szerepe van.
A fordításról
[szerkesztés]A 19. század végén Ferenczi Zoltán szerint Heltai Gáspár fordította le, egyaránt használva a latin és német nyelvű szöveget.[1] Ugyanezen a véleményen volt Toldy Ferenc, Beöthy Zsolt és Imre Sándor is;[2] Kanyaró Ferenc azonban ezt valószínűtlennek tartotta, mert Heltai 1574-ben elhunyt, és az első kiadás csak 1577-ben jelent meg; szerinte a fordító vagy Heltai Gáspár fia, vagy a kolozsvári iskolának valamelyik szász származású tanára lehetett.[3] Fordítóként szóba került még Valkai András,[4] és Bornemisza Péter is. Az is felvetődött, hogy Heltai csak a bevezetőt írta.
Tartalma
[szerkesztés]- Az előszóban a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a tréfás történetek is hasznunkra váló tanulságokat tartalmaznak.
A történet három részre osztható:
- Mikor Salamon megtudja, hogy azon a vidéken jár egy rút és iszonyú, de igen ékesen szóló ember, maga elé hívatja, hogy bebizonyítsa: természetesen ő az okosabb. Ennek megfelelően a mű első részében Salamon a Példabeszédekben megszokott bölcsességeket mond Markalfnak, aki a maga népies módján megfelel rájuk. (Ezek a gondolatok nincsenek összefüggésbe ágyazva. Sokszor érezzük úgy, hogy a párbeszéd egyes részei nem következnek az előzőekből, bár lehet, hogy csak azért, mert az elemeket összefűző metaforikus háló megkopott. Az idők folyamán valószínűleg elvesztek olyan jelentésrétegek, amik segítenék az összekötést.)
- A második részben Markalf eszét teszi próbára a király, mikor számon kéri rajta néhány korábbi kijelentését, amik elsőre talán lehetetlennek hangzanak, de Markalf ezeket a próbákat is ügyesen kiállja.
- A harmadik részt is próbatételek kísérik végig, de itt a fő motívum a nő lesz. Salamon elkezdi dicsérni a szebbik nemet, de Markalf véleménye ettől erősen eltérő. Megígéri Salamonnak, hogy „im mostan dicsired őket, de minekelőtte elalunál, viszontag szidalmazod őket.” Ezt úgy éri el, hogy elterjeszt egy rémhírt, miszerint a király parancsára minden férfi hét feleséget kell vegyen magának. Erre a nők (hétezren!) szó szerint megtámadják a királyt, mire ő – ahogy Markalf előre eltervezte – elkezdi ócsárolni az asszonyokat. Bezzeg, mikor megtudja, hogy mindez Markalf mesterkedése, újra ékesszólóan áradozik a nőkről, Markalfot pedig elkergeti. Sőt, mikor az újabb csínyt követ el, akasztófára küldi. Az elmés paraszt csak annyit kér, hogy maga választhassa meg a fát, amire felakasztják, de sehol se talál alkalmasat. Salamon végül inkább megajándékozza, csak hogy ne lássa többé.
Hatása
[szerkesztés]- A Salamon és Markalf olyan nagy hatással volt a népnyelvre, hogy sok olyan közmondás, szófordulat él még ma is a tájnyelvekben, ami ide vezethető vissza.
- Történetei is fel-fel bukkannak más szövegkörnyezetben. Markalf akasztófakeresése például megjelenik Pázmány Péter Kalauzában, de Kazinczy is használja kifogásként.
Magyar nyelvű kiadások
[szerkesztés]- több kiadás 1577-től kezdve
- újabb kiadásokː
- Salamon és Markalf – Salamon királynak, az Dávid király fiának Markalffal való tréfabeszédeknek rövid könyve (szerk. Dézsi Lajos), Dunántúl Könyvkiadó és Nyomda R.-T., Pécs, 1930, 49 p
- Salamon és Markalf históriája – Markalf meséje és ötven találós kérdés – Salamon királynak, az Dávid király fiának Markalffal való tréfabeszédeknek rövid könyve (szerk. Lengyel Dénes), Budapest, 1943, 57 p
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Ferenczi Zoltán: A "Salamon és Markalf " czímű népkönyv kiadásairól. Magyar Könyvszemle, IV. évf. 1. sz. (1896) 56. o.
- ↑ Pintér Jenő: Magyar irodalomtörténete: Tudományos rendszerezés. Budapest: Stephaneum Ny. 1930–1941. 434. o.
- ↑ Kanyaró Ferenc: "Salamon és Markalf" legelső kiadása. Magyar Könyvszemle, IV. évf. 3. sz. (1896) 271. o.
- ↑ György Lajos: Valkai András: Egy kalotaszegi énekszerző a XVI. században. Kolozsvár: Minerva. 1947. 32url=http://adatbanktransindexro/html/alcim_pdf8587pdf. o.
Források
[szerkesztés]- Horváth János: A reformáció jegyében. Gondolat Kiadó, BP. (1957)
- Nemeskürty István: A magyar széppróza születése. Szépirodalmi Kiadó, BP. (1963)
- Nemeskürty István: Szórakoztató olvasmány és közönsége a XVI. századi Magyarországon. Reneszánsz-füzetek 46. MTA, BP. (1982) 620-629.
- Ritoókné Szalay Ágnes: Eleink szórakoztató olvasmányairól. In: ItK. (1980) 650-656.
- Régi Magyar Költők Tára 7. kötet. MTA, BP. (1930) szerk.: Dézsi Lajos