Mamutfenyőformák

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Infobox info icon.svg
Mamutfenyőformák
Óriás mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum)
Óriás mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum)
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Toboztermők (Pinophyta)
Osztály: Tűlevelűek (Pinopsida)
Rend: Fenyőalakúak (Pinales)
Család: Ciprusfélék (Cupressaceae)
Alcsalád: Sequoioideae
Hivatkozások
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Mamutfenyőformák témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Mamutfenyőformák témájú kategóriát.

Parti mamutfenyő;
Muir Woods National Monument,
Kalifornia, USA
Egy fiatal példány BalkányCsiffytanyán
Az „Óriás grizzly” óriás mamutfenyő
a Yosemite Nemzeti Parkban

A mamutfenyőformák (Sequoioideae) a ciprusfélék (Cupressaceae) családjának egy alcsaládja. Három ma élő nemzetség tartozik ide, mindegyik egy-egy ma is élő fajjal; a nemzetségekben fosszilis fajok is vannak.

Az amerikai fajták az angol „redwood” nevet – amit olykor tévesen vörösfenyőnek fordítanak – vöröses színű, rostosan foszló kérgükről kapták.

Nemzetségek és élő fajok[szerkesztés]

Felfedezésük[szerkesztés]

Gigantikus méreteik dacára az amerikai mamutfenyőkre csak a 18. század második felében figyelt fel egy Kaliforniába utazó szerzetes; beszámolója 1769-ben jelent meg,[1] és jóformán ismeretlen maradt. Juan Crespi ő 1796-ban látta meg e hatalmas fákat — az ő beszámolóját már a szélesebb közönség is megismerte. E tengerparti mamutfenyő tudományos leírására 1824-ig (az óriás mamutfenyőére 1833-ig) kellett várni, ekkor az első indián ábécét kifejlesztő cseroki Sequoyah-ról (Se-Quo-Yah, 1770–1843) a Sequoia nevet kapta.

Ezután még több mint egy évszázadig azt hitték, hogy a mamutfenyőformák' kizárólag Észak-Amerikában, a pacifikus–észak-amerikai flóraterületen) fordulnak elő; a kínai mamutfenyőt csak 1941-ben fedezték fel.

Megjelenésük, felépítésük[szerkesztés]

Kérgük még törzsük átmérőjéhez viszonyítva is igen vastag; az idősebb amerikai fáké fél méternél is vastagabb. Ebben a kéregben nincsenek gyantajáratok, viszont sok benne a csersav (tannin), így se a férgek, se az avartüzek nem károsítják.[2] Általában a közvetlen villámcsapást is túlélik: szép példája ennek a nagycenki Széchenyi-kastély kertjében álló, villám sújtotta óriás mamutfenyő. A kéreg sérülései viszonylag gyorsan gyógyulnak.

Hasonlóan védettek a tűztől tobozaik: olyannyira, hogy magjai csak erdőtűz (vagy más, hasonló hő) hatására válnak csíraképessé.

Életmódjuk, termőhelyük[szerkesztés]

Rendkívül szívós, az időjárási szélsőségeknek ellenálló fák.

Magyarországon[szerkesztés]

Számos arborétumban és kastélykertben találhatunk egy-egy mamutfenyőt. Többségüket az első világháború előtt telepítették. Az utóbbi évtizedekben mindhárom faj több kertészetben is kapható, tehát sokfelé telepítik is. Néhány ismertebb, öreg példány:

Külföldön[szerkesztés]

A két amerikai mamutfenyőfaj a Kalifornia és Oregon államban foltokban megjelenő babérlombú erdők meghatározó fajai közé tartozott, amíg nagy részüket ki nem vágták. Jelenleg mindkét fajt intenzíven védik, és nagy erőfeszítésekkel újratelepítik.

Galéria[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Járainé Komlódi Magda: Legendás növények. Gondolat zsebkönyvek, 18–19. old.
  2. Járainé Komlódi Magda: Legendás növények. Gondolat zsebkönyvek, 20. old.
  3. Tánczos Mihály (2011. július 17.). Megmentették a villámcsapott mamutfenyőt Szombathelyen. nyugat.hu. (Hozzáférés ideje: 2011. augusztus 18.)  
  4. Az Apponyiak hagyatéka - famatuzsálemek a lengyeli kastélyparkban. www.nevezetesfak.hu. (Hozzáférés: 2017. május 23.)

További információk[szerkesztés]