I. Alarik nyugati gót király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(I. Alarich nyugati gót király szócikkből átirányítva)
I. Alarik
Heinrich Leutemann: Alarich temetése (1895)
Heinrich Leutemann: Alarich temetése (1895)

Nyugati gót király
Uralkodási ideje
395410
Elődje nem volt
Utódja Athaulf
Életrajzi adatok
Született 376 körül
Peuke szigete, Dobrudzsa[1]
Elhunyt 410. ősze (34 évesen)
Cosenza[1]
Édesapja Athanarik
Édesanyja nem ismert
Gyermekei
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Alarik témájú médiaállományokat.

I. Alarik vagy Alaricus, (376[2]410 vége[3]) a nyugati gótok királya (latinul rex) 395410 között;[4] heves küzdelmeket vívott a Római Birodalommal[5] és 410-ben elfoglalta Rómát is.[5]

Királlyá választása[szerkesztés]

391 táján már valószínűleg egy csapat törzsi harcos élén állt. Nagy Theodosius császár halála után azonban a gótok – „megfosztva a szokásos ajándékoktól, s mivel féltek, hogy a hosszú békében vitézségük fogyatkozást szenved”[6] – Alarikot választották meg királyuknak.[6][m 1] A Baltha-nemzetségből származott, mely név merészet jelent, és amely nemzetség a második volt rangban az Amal-nemzetség mögött a gótok között.[4] Felmerült, hogy azért választották Alarikot királyul, mert bátorságával kitűnt a többiek közül.[6]

Görögországi portyázás[szerkesztés]

Miután királlyá választották "övéivel tanácsot ült – Iordanes szavaival[6] –, és rábeszélte őket, hogy inkább saját fáradságukkal szerezzenek maguknak országot, semmint hogy tétlenségben idegennek szolgáljanak"[6]. Ezért elindult népével Macedónián, Trákián és a Peloponnésszoszon keresztül.[6] Útközben minden férfit megöltek, a nőket és a gyerekeket elhurcolták rabnak.[6] Csak azokat a városokat kímélték, akik pénzzel váltották meg a békét.[6] Phocis és Boeotia megadta magát, ezután az erős Théba mellőzésével Athén alá vonult, amely szintén megadta magát, akárcsak Korinthosz, Argosz és Spárta.

A Theodosius halála után kettéoszlott Római Birodalom keleti felén Arcadius lett a császár, a nyugati felén Honorius.[6] A két császár hadvezéreinek vetélkedése tovább gyengítette a birodalmat.[6] Rufinus, Arcadius császár főminisztere a gótok ellen keletre akarta hívni a császári hadsereget,[7] de Honorius hadvezére, Stilicho visszatartotta a hadat,[8] és gót segédcsapatainak vezérét, Gainast Konstantinápolyba küldte, aki 395-ben megölte Rufinust.[8] Közben ő maga is megérkezett egy hajóhaddal a Korinthoszi-öbölbe, és megállította Alarik seregét.[8]

Hajóhadával kikötött Korinthosz romjai közelében és hátba támadta Alarikot. Alarik vereséget szenvedett és behúzódott az Árkádia és Elis határszélén levő Pholae hegységbe. Stilicho a gótokat azonnal bekerítette, majd elterelte a Peneusz folyó vizét, hogy a gótok se enni-, se innivalóhoz ne jussanak. Erős sáncokat is épített, ám Alarik mégis elmenekült, majd békét kötött a konstantinápolyi udvarral, és az illír területek főparancsnoka lett.[8]

Itáliai hadjárat[szerkesztés]

402-ben, kihasználva Stilicho galliai távollétét,[8] Alarik átkelt a Júliai-Alpokon,[8] elfoglalta Isztriát és Milánót fenyegette, ahonnét Honorius császár elmenekült.[8] Stilicho rendeletet adott ki, hogy minden nyugati had azonnal menjen Itáliába, de akkorra Alarik már Milánó alatt állt. Honoriusnak még volt annyi ideje, hogy a jól megerősített piemonti Asti városába meneküljön.

Alarik körbefogta Milánót és a megadás feltételeiről kezdett tárgyalni. Ekkor érkezett Stilicho a hadaival: a Tanarus (napjainban Tanaro(wd)) folyó partján, Pollentia (wd) mellett került sor ütközetre. 402. április 6-án, húsvét napján, amit az ariánus gótok megünnepelni készültek, Stilicho megtámadta őket és győzelmet aratott. A római oldalon harcoltak az alánok, akiknek fejedelme már az ütközet elején elesett, és ettől a gótok új erőre kaptak, és visszanyomták a lovasságot. Stilicho ekkor vezette ellenük a légiókat, akik kézitusában legyőzték a gótokat. Alarik ekkor visszahúzódott Verona irányába és megpróbálta a meglepetés erejével bevenni a várost, azonban Stilicho újból legyőzte őt. Alarik maga is alig tudott elmenekülni, maradék seregét ráadásul éhség és ragályok gyötörték, sokan elpártoltak tőle. A meggyengült gótok 403-ra az Illyricumba (mai Nyugat-Balkán) szorultak.

Alarick norvég ábrázolása, a felirat: Alaricus Rex Gothorum

A római győzelem hírére Róma lakosai meghívták Honoriust, hogy ünnepelje meg a győzelmét és consulságának hatodik évfordulóját. Honorius a milviusi hídon vonult be a városba, és győzelme emlékére diadalívet emeltetett. Hét hónapot töltött a városban, majd székhelyét áttette a rosszul védhető Milánóból Ravennába, mely mérföldekre kiterjedő mocsarak vettek körül, és tengeri kikötője is volt.

Támadások Róma ellen[szerkesztés]

Germán betörés[szerkesztés]

405-ben vandál, burgund és svév vegyes csapatok törtek be Észak-Itáliába[8] Radagaisus vezetésével. Velük tartottak az alánok, és egy 12 ezer fős gót csapat is. A sereget a különböző források húszezer és százezer fő közé tették, az utóbbi létszámban feltehetően a velük együtt vonuló asszonyokkal és gyerekekkel is beelfoglalták. Stilicho tudta, hogy a rendelkezésére álló sereg nem elég egy ekkora áradat feltartóztatására, ezért újoncokat keresett és a rabszolgákat is besorozta, de még így is csak 30-40 ezer embere volt a feladatra, viszont seregét kiegészítették a rómaiakhoz hű barbár csapatok. A támadó germán sereg elhaladt Ravenna, valamint Stilicho ticinumi tábora mellett. Míg Stilicho egyre halasztotta a barbárokkal való csatát, addig azok Itália több városát kifosztották. Stilicho Firenzénél utolérte a germán hadat, és elhatározta, hogy azzal módszerrel próbálja megállítani őket, ami a gótoknál már bevált, azaz bekeríti és kiéhezteti őket. A terv bevált, Radagais többszöri kitörési kísérlet után 406. augusztusában Fiesole mellett döntő vereséget szenvedett, ezután fiaival együtt kivégezték. A kiéheztetett germánok mind a rómaiak fogságába kerültek és eladták őket rabszolgának. A 12 000 gót katonát Stilicho besorozta a római csapatok közé. Mintegy százezer szvéb, vandál, alán és burgund azonban visszamaradt az Apenninnek és az Alpok, valamint az Alpok és a Duna között, támadásra készen.

A történészek Radagaisus támadását olyan döntő eseménynek tartják, mely nagyban hozzájárult a Nyugatrómai Birodalom felbomlásához és megszűnéséhez. Azáltal, hogy Stilicho Észak-Itália megvédésére koncentrált, a birodalomnak nem maradt elég ereje a rajnai határ megvédéséhez: 406. december 31-én vandálokból, alánokból és szvévekből álló germán tömeg áttörte a rajnai limest, majd átlépve a Rajnát ellepték Galliát. 408-ban pedig megkezdődött Alarik itáliai hadjárata is.

Stilicho halála[szerkesztés]

408-ban meghalt Arcadius kelet-római császár, és utódja a mindössze 8 éves II. Theodosius lett.[8] Ekkor felmerült a birodalom újbóli egyesítésének gondolata is.[8] Ambíciói érdekében Stilicho tárgyalásokba kezdett Alarikkal, akinek már korábban is zsoldot fizetett, és átengedte neki egész Illíriát.[8] Az Alarikkal kötött megegyezés miatt a császári udvar és a szenátus bizalma megrendült Stilichoban, és a tehetséges hadvezért Honorius császár hamarosan kivégeztette híveivel és gót zsoldosainak családjával együtt.[8]

Első támadás Róma ellen[szerkesztés]

Róma meghódítása 410-ben. 15. századi miniatúra

Stilicho halála után a rómaiak körülbelül 10 000 gótot mészároltak le Itáliában. Az életben maradtak Alarikhoz fordultak segítségért, aki ekkor seregével bevonult az itáliai félszigetre.[8] Körülzárta Rómát és így az élelem nélkül maradt város egyezkedésre kényszerült.[8] Hadisarc fejében 5000 font aranyat, 30000 ezüstöt és nagy mennyiségű textíliát kért.[8] Hogy kifizethessék, a rómaiak kénytelenek voltak a szobrokat is beolvasztani.[8]

Alarik ekkor visszavonult Toszkánába,[8] ahol tárgyalást kezdett Honorius császárral,[8] aki 404 óta Ravennában élt.[8] Alarik fővezéri címet kért,[8] valamint Dalmáciát, Venetiát és Noricumot,[8] kérését azonban a császár elutasította.[8]

Második támadás Róma ellen[szerkesztés]

409-ben újra Róma ellen vonult, ahol ellencsászárként nevezte ki Priscus Attalus szenátort, városparancsnokot.[8] Az új császárral önmagát a római hadsereg főparancsnokának, sógorát, Athaulfot pedig a palotaőrség parancsnokának neveztette ki, majd az új császárral Ravenna ellen vonult.[8] Ravennát a szintén gót Sarus védte, akinek sikerült Honorius császárt visszatartania, amikor az Konstantinápolyba akart menekülni.[8] Alarik ismét tárgyalásba kezdett, és békülésének jeléül elküldte hozzá azokat a császári jelvényeket, amiktől megfosztotta a csak nemrég császárrá tett Attalust.[8] Bár Alarik már csak Noricumot kérte, Honorius továbbra sem engedett neki.[8]

Harmadik támadás Róma ellen[szerkesztés]

Ekkor Alarik immáron harmadszor is megostromolta Rómát.[3] 410. augusztus 24-én[3] bevonult a városba, ahova a gallok óta nem lépett ellenség.[3] A gótok később büszkén hivatkoztak rá, hogy Alarik nem romboltatta le a várost "más barbárok szokásához hasonlóan"[3], de a katonái hat napig fosztogathatták, csak a keresztény templomokat kímélték.[3] Az ekkor összeszedett kincsek képezték az alapját a későbbi gót királyi kincstárnak.[3]

Halála és temetése[szerkesztés]

Alarik ezek után Szicília irányába vonult tovább. Kifosztották Capuát és Nolát.[3] A gótok útjuk során bár fosztogattak, nem romboltak le semmit, mert céljuk a letelepedés volt. Itáliában azonban csak szőlőt találtak és olajfaligeteket gabona helyett.[3] Jordanes azt írja, hogy a gótok, akik addig csak tejet ittak, Itáliában láttak először szőlőskertet.[3] Mikor Alarik megtudta, hogy a gabonát Szicíliából és Afrikából szállítják, hajók megszerzésével készülődött az átkelésre.[3] Azonban amikor a Messinai-szoroson akartak átkelni, 410 végén,[3] harmincnégy évesen,[3] hirtelen meghalt.[3]

Bár a király ariánus keresztény volt,[3] mégis pogány módra temették el.[3] Sírja fölé nem állítottak sem római emlékművet, sem tumulust, (azaz halomsírt), hanem elterelték a Busento folyót, és "medrének közepén egy rabszolgacsapattal sírt ásatnak, amelynek mélyébe Alarikot sok kinccsel együtt leeresztik, s miután a vizet ismét medrébe bocsátották, az összes sírásókat megölik, hogy a helyet többé senki meg ne találhassa..."[3].

Alarik a zsákmány- és földszerző barbár tipikus alakja volt, katonai ereje biztosította tényleges hatalmát.[3] Hadvezérként nem törekedett császári címre, és méltányolta a római intézményeket.[3] Nem rombolta le az épületeket, inkább élvezni akarta a római kultúrát.[3] Akarata ellenére lett a birodalom rettenetes ellenfele, mivel ő volt az első barbár uralkodó, aki elfoglalta Rómát, a birodalom fővárosát.[3]

Halála után a gótok sógorát, Athaulfot nevezték ki új királyuknak.

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Alarik királyi címét többen vitatják, akad olyan álláspont is, mely szerint törzsfő vagy hadvezér lehetett.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Alarich I. König der Westgoten (395-410) (német nyelven). Genealogie Mittelalter. (Hozzáférés: 2005. június 25.)
  2. A Barbár királyok 12. oldala szerint 34 évesen halt meg. A Pesti Hirlap lexikona 21. oldala kérdőjelesen teszi 376-ra.
  3. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, Kossuth Könyvkiadó, 1994, ISBN 963093695X, 12. oldal
  4. ^ a b Kiss Magdolna: Alarich. In: Iordanes: Getica. Közreadja: Kiss Magdolna, L´Harmattan, Bp. 2005. 13-37. és Kiss Magdolna: Gót vezéregyéniségek a késő Római Birodalomban, GeniaNet, Pécs, 2008.
  5. ^ a b A Pesti Hirlap lexikona – a mindennapi élet és az összes ismeretek kézikönyve egy kötetben A–Z, A Pesti Hirlap kiadása, Budapest, 1937, 21. oldal
  6. ^ a b c d e f g h i j Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, Kossuth Könyvkiadó, 1994, ISBN 963093695X, 10. oldal
  7. Barbár királyok, 10–11. oldal
  8. ^ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa Barbár királyok, 11. oldal

Források[szerkesztés]


Előző uralkodó:
Athanarik
Nyugati gót király
395410
Fíbula aquiliforme (M.A.N. Madrid) 01.jpg
Következő uralkodó:
Athaulf
  • ókor Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap