Giorgio Strehler

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Giorgio Strehler
1968-ban
1968-ban
Született1921. augusztus 14.[1][2][3][4][5]
Barcola
Elhunyt1997. december 25. (76 évesen)[1][2][3][5][6]
Lugano
Állampolgársága
  • olasz (1946. június 18. – 1997. december 25.)
  • olasz (1921. augusztus 14. – 1946. június 18.)
SzüleiBruno Strehler
Alberta Lovrič
Foglalkozása
Tisztsége
  • a Cannes-i fesztivál zsűrijének elnöke
  • az Európai Parlament képviselője (1983. szeptember 26. – 1984. július 23.)
  • az olasz szenátus tagja (1987. július 2. – 1992. április 22.)
IskoláiAccademia dei Filodrammatici
Kitüntetései
  • a francia Becsületrend lovagja
  • honorary doctor of the Autonomous University of Barcelona
  • Viareggio-Versilia International Prize (1975)[7]
  • Az Olasz Köztársaság Nagykeresztjének Lovagja (1982. március 4.)
  • Goethe-érem (1988)[8]
  • Europe Theatre Prize (1990)
  • Friedrich Gundolf-díj (1991)
  • A művészetek és a tudományok érdemrendje (1992)
  • honorary doctor of the Sorbonne Nouvelle University (1998)[9]
Halál okaszívinfarktus
A Wikimédia Commons tartalmaz Giorgio Strehler témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Giorgio Strehler (Trieszt, 1921. augusztus 14. – Lugano, 1997. december 25.) Európa egyik leghíresebb színházi rendezője. A milánói Piccolo Teatróban kiemelkedő Bertolt Brecht- és William Shakespeare-értelmezéseket hozott létre, amelyek az európai színháztörténetben Peter Brookkal és Peter Steinnal egy szintre emelték.

Kezdetek[szerkesztés]

Strehler a bécsi gyökerű, trieszti származású Bruno Strehler és a zadari, horvát származású Alberta Lovrič fia volt.[10] A második világháború alatt Svájcban élt önkéntes száműzetésben. Ott kezdte színházi pályáját. Genfben megalapította a Compagnie des Masques színjátszó csoportot más országokból érkezett száműzöttekkel. Első rendezői produkciója a Gyilkosság a katedrálisban volt T. S. Eliottól, a második pedig a Caligula, Albert Camus közepes debütáló darabja. Mindkét produkció Svájcban készült.

Olaszországban[szerkesztés]

A háború után visszatért Olaszországba, és folytatta színházi munkáját. Ottani első produkciója az Elektra volt Eugene O'Neilltől . Első munkáit az olasz film neorealizmusa hatja át, különösen Roberto Rossellini és Vittorio De Sica filmjeié. Maxim Gorkij halálának tizedik évfordulóján Strehler önálló produkcióként állította színpadra A Kispolgárokat. A színészcsapatot Paolo Grassi szervezte meg, és hamarosan a Piccolo Teatro [11] megalapításának magját alkották. Ez volt az első állandó beszélőszínház Olaszországban.

Az együttes már az 1950-es évek közepén bejárta Európát, és Olaszország kulturális exportslágerévé fejlődött. Strehler részvételét a commedia dell'artéval különösen példaértékűnek tekintették. Carlo Goldoni: Két úr szolgája című produkcióját a 20. század egyik színházi remekének tartják, és ma is rendszeresen előadják a Piccolo Teatróban. Ez a siker csakis Amleto Sartori szobrászművésszel való együttműködése révén valósult meg, aki ettől kezdve teljes egészében a színházi maszkok elkészítésének szentelte magát, és Strehler a commedia dell'arte különleges „mozgalmait” vizsgálta.

Az 1950-es évek vége óta Strehler elsősorban Luciano Damiani díszlet- és jelmeztervezővel dolgozott együtt. Ez a csapat olyan nemzetközileg elismert produkciókat készített, mint Bertolt Brecht Galilei élete 1963-ban és Carlo Goldoni Chioggiai csetepaté 1964-ben. Az 1960-as évek végén közöttük művészi viták alakultak, ezért Strehler egyre inkább Damiani tanítványára, Ezio Frigerióra támaszkodott, aki főként a későbbi években állandó partnereként szolgált.

Nemzetközi tevékenysége[szerkesztés]

Strehler Európa számos színházában működött. 1973-ban a Salzburgi Fesztiválra dolgozott William Shakespeare VI. Henrikről szóló királydrámájának, A hatalmasok játéka címen a Felsenreitschuléban bemutatott (zenei rendezés: Peter Ewaldt, Andrea Jonasson, Michael Heltau, Will Quadflieg és mások közreműködésével).[12] A bécsi Burgtheaterben 1974-ben dolgozta ki Carlo Goldoni Nyári frissesség trilógiáját (díszlet, jelmezek: Frigerio; Heltauval, Jonassonnal, Susi Nicolettivel és másokkal), majd 1975-ben A hatalmasok játékát is felújította. Bertolt Brecht Koldusoperájával Párizsban (Frigerio díszlet) nagy sikert aratott az 1980-as évek közepén. Egy nemzetközi együttessel, köztük Michael Heltauval Mackie Messerként, Milvával Kalóz Jennyként, Barbara Sukowával Pollyként és Yves Robert-rel Mr. Peachumként, nagyon pozitívan fogadott előadást hozott létre. 1994-ben visszatért a Burgtheaterbe – amelynek rendezőjeként többször is szóba került –, hogy előadja Luigi Pirandello Az óriások a hegyről című művét (Frigerio díszleteivel és Franca Squarciapino jelmezeivel).

Operarendezőként[szerkesztés]

Operarendezőként is dolgozott a világ valamennyi jelentősebb operaházában, különösen a milánói Scalában, ahol az 1940-es évek végén lépett először színpadra, és ahová újra és újra visszatért. Például 1971-ben Giuseppe Verdi Simon Boccanegráját tervezte a kritikusok és a közönség által nagy sikert aratott produkcióban (díszlet, jelmezek: Frigerio; karmester Claudio Abbado), 1975-ben Verdi Macbethjét (díszlet, jelmezek: Damiani; karmester: Abbado) és 1980-ban Wolfgang Amadeus Mozart Figaro házassága című operáját (díszlet: Frigerio, jelmezek: Squarciapino; karmester: Riccardo Muti). Nagy nemzetközi áttörését azonban operarendezőként 1965-ben érte el a Salzburgi Fesztiválon Mozart Szöktetés a szerájból című művének megtervezésével, amely]] hamarosan mércének számított (díszlet, jelmezek: Damiani; karmester Zubin Mehta, Fritz Wunderlich mellett), Anneliese Rothenberger, Fernando Corena és Michael Heltau mint Bassa Selim). 1974-ben Salzburgban rendezte Mozart Varázsfuvoláját (díszlet, jelmezek: Damiani; karmester: Herbert von Karajan), amely azonban nem utolsósorban zenei okok és a Nagy Fesztivál hatalmas méretei miatt kevésbé sikerült. Vitában állt különösen Karajannal, ezért Strehler szakított a fesztivállal, amellyel intenzív együttműködést tervezett (többek között Mozart Don Giovanni című művének elkészítését is). A későbbi kísérletek, hogy Strehlert visszahozzák Salzburgba, kudarcot vallottak. 1978-ban elhozta Párizsba a ma már legendás Simon Boccanegráját, 1984-ben pedig a Bécsi Állami Operaházban utoljára ennek a Verdi-operának szentelte magát.

Vendégelőadóként a bécsi Max Reinhardt Szemináriumon is tanított.

Strehler szívrohamban halt meg 1997 karácsonyán. Utolsó tervezett produkcióját, Mozart Così fan tutte című művét már nem tudta befejezni, összesen tizenegy nap volt hátra a próbákból. Az előadást Strehler munkatársai (köztük Frigerio díszlettervező) fejezték be.

Politikusként[szerkesztés]

1983–84-ben az Európai Parlament képviselője volt, majd beválasztották az olasz szenátusba is.

Magánélete[szerkesztés]

Strehler nem választotta el művészi tevékenységét magánéletétől. 1973-ban Salzburgban ismerkedett meg Andrea Jonasson színésznővel, akit 1981-ben feleségül is vett. A sokszor viharos házasság nem válással végződött, hanem Strehler életének utolsó éveiben különváltan éltek. Amikor Strehler 1997-ben meghalt, bonyolult öröklési vita alakult ki Mara Bugni, Strehler akkor már nyolc éve élettársa és Andrea Jonasson, a jogos özvegy között.[13][14][15]

Díjak és kitüntetések (válogatás)[szerkesztés]

  • 1956: A Kelet-Berlini Művészeti Akadémia tagjává választották
  • 1971: Hansischer Goethe-díj
  • 1976: A Nyugat-Berlini Művészeti Akadémia tagjává választották
  • 1990: Európai Színházi Díj
  • 1993: Az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia tagjává választották

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ a b Internet Movie Database (angol nyelven). (Hozzáférés: 2015. július 21.)
  2. ↑ a b Francia Nemzeti Könyvtár: BnF források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  3. ↑ a b SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. ↑ Berlini Művészeti Akadémia. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. ↑ a b Theaterlexikon der Schweiz (német, francia, olasz és romans nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  6. ↑ Brockhaus (német nyelven)
  7. ↑ http://www.premioletterarioviareggiorepaci.it/premi/vincitori/2-Premio%20Internazionale%20Viareggio-Versilia
  8. ↑ https://www.goethe.de/resources/files/pdf290/liste_preistraegerinnen_goethe-medaille_1955-20222023.pdf
  9. ↑ http://www.univ-paris3.fr/les-docteurs-honoris-causa-de-la-sorbonne-nouvelle--90298.kjsp
  10. ↑ https://tspace.library.utoronto.ca/bitstream/1807/70086/3/Houle_Gabrielle_201311_PhD_thesis.pdf
  11. ↑ La scuola del Piccolo Teatro di Milano auf lanostrastoria.ch/entries/
  12. ↑ Programme detail: Giorgio Strehler – Das Spiel der Mächtigen I. Salzburg Festival Archive. (Hozzáférés: 2019. február 1.)
  13. ↑ Dietmar Polaczek: Witwenstreit um Strehlers Nachlaß, Frankfurter Allgemeine Zeitung, Feuilleton, 9. Januar 1998
  14. ↑ (Dietmar Polaczek): Opus postumum - Strehlers Nachlaß, ein Zankapfel, Frankfurter Allgemeine Zeitung, Feuilleton, 12. Januar 1998
  15. ↑ Wolfgang David: Das Duell der Witwen. Die Zeit, Kultur. Die Zeit Verlagsgruppe, 1998. január 23.

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Giorgio Strehler című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Irodalom[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Giorgio_Strehler&oldid=26866749”