Armand Salacrou

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Armand Salacrou
Született1899. augusztus 9.[1][2][3][4][5]
Rouen[6]
Elhunyt1989. november 23. (90 évesen)[2][3][4][5][7]
Le Havre
Állampolgárságafrancia
Gyermekeikét gyermek
Foglalkozása
Tisztsége
  • a Cannes-i fesztivál zsűrijének elnöke
  • elnök (1965–1973, SACD)
Iskolái
  • Faculté de médecine de Paris (1917–1919)
  • filozófiai kar (1919–1921)
Kitüntetései
  • a francia Becsületrend főtisztje
  • Commander of the French Order of Academic Palms
  • Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének parancsnoka
  • Officer of the Order of Sports Merit

SablonWikidataSegítség

Armand Camille Salacrou (Rouen, 1899. augusztus 9.Le Havre, 1989. november 23.) francia drámaíró.

Élete[szerkesztés]

Rouenban született, de gyermekkorának nagy részét Le Havre-ban töltötte. 1917-ben Párizsha. költözött. Első munkái a szürrealisták hatását mutatják be.

Egy nyereséges reklámcég tulajdonosa volt, de azt eladta, hogy idejét színdarabírással tölthesse. Charles Dullin bátorítására sokféle stílusban írt, és az 1930-as évek közepétől drámáival nagy sikert aratott. Későbbi munkáit általában az egzisztencialistákéhoz sorolják. Az 1920-as években kacérkodott a kommunizmussal is, és Boulevard Durand című darabjában bírálta a kapitalizmust.[8] Franciaország náci megszállása idején részt vett az ellenállásban, ebben átélt tapasztalatait a A gyűlölet éjszakája című drámájában.írta meg.[9]

Tagja volt az Académie Goncourt-nak, és szülővárosában egy könyvtár is róla van elnevezve.

Színdarabjai[szerkesztés]

  • 1923 : Magasin d'accessoires, Histoire de cirque, Le Casseur d'assiettes, Les Trente Tombes de Judas
  • 1924 : La Boule de Verre
  • 1925 : Le Pont de l'Europe
  • 1925 : Tour à terre
  • 1927 : Patchouli, ou Les Désordres de l'amour
  • 1929 : Atlas-Hôtel, Les Frénétiques
  • 1931 : La Vie en Rose
  • 1933 : Une femme libre, Poof
  • 1935 : L'Inconnue d'Arras
  • 1936 : Un homme comme les autres
  • 1937 : La terre est ronde
  • 1939 : Histoire de rire
  • 1941 : La Marguerite
  • 1944 : Les Fiancés du Havre
  • 1945 : Le Soldat et la sorcière
  • 1946 : Les Nuits de la colère (A gyűlölet éjszakája)
  • 1946 : L'Archipel Lenoir, ou Il ne faut pas toucher aux choses inutiles, Pourquoi pas moi?
  • 1950 : Dieu le savait, ou la Vie n'est pas sérieuse
  • 1952 : Sens Interdit, ou Les Âges de la Vie
  • 1953 : Les Invités du Bon Dieu
  • 1953 : Une femme trop honnête, ou Tout est dans la façon de le dire
  • 1954 : Le Miroir
  • 1959 : Boulevard Durand
  • 1964 : Comme les Chardons
  • 1966 : La Rue Noire

Bibliográfia[szerkesztés]

  • J. van den Esch. Armand Salacrou, a l'angoisse dramaturgja. Párizs, 1947
  • David Looseley. Elkötelezettség keresése: Armand Salacrou Színháza. Exeteri Egyetem, 1985
  • Juris Silenieks. Témák és drámai formák Armand Salacrou darabjaiban. Nebraska Egyetem, Lincoln, 1967
  • Fiorenza di Franco. Le theâtre de Salacrou. Gallimard, Párizs, 1970
  • Annie Ubersfeld. Armand Salacrou. Seghers, Párizs, 1970
  • Philippe Bébon. Salacrou. Éditions universitaires, Párizs, 1971

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Francia Nemzeti Könyvtár: BnF források (francia nyelven). (Hozzáférés: 2015. október 10.)
  2. a b SNAC (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  3. a b Internet Broadway Database (angol nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  4. a b Enciclopédia Itaú Cultural (portugál nyelven). Itaú Cultural. (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  5. a b Brockhaus (német nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  6. Nagy szovjet enciklopédia (1969–1978), Салакру Арман, 2015. szeptember 28.
  7. Munzinger Personen (német nyelven). (Hozzáférés: 2017. október 9.)
  8. Coward, David. A History of French Literature: From Chanson de geste to Cinema. John Wiley & Sons, 359–360. o. (2008. április 26.) 
  9. Freeman, Ted. Theatres of War: French Committed Theatre from the Second World War to the Cold War. University of Exeter Press, 37–38. o. (1998. április 26.) 

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Armand Salacrou című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.