Fulkó jeruzsálemi király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Fulkó
Foulque d'Anjou
Anjou grófja (11061129)
Maine grófja (11101126)
Fulkó és Melisenda
Fulkó és Melisenda

Jeruzsálem királya
Uralkodási ideje
1131 1143
Koronázása
1131. szeptember 14.; Jeruzsálem
Elődje II. Balduin
Utódja Melisenda és III. Balduin (társuralkodókként)
Életrajzi adatok
Uralkodóház House of Gâtinais-Anjou
Született 1089 vagy 1092
Angers
Elhunyt 1143. november 13.
Akkon
NyughelyeSzent Sír temploma; Jeruzsálem
Édesapja IV. Fulko anjou-i gróf
Édesanyja Bertrade de Monfort
Házastársa Ermengarde maine-i grófnő
Melisenda jeruzsálemi királynő
Gyermekei Matilda vagy Izabella grófnő
Szibilla grófnő
Gottfried gróf
Éliás gróf
III. Balduin király
Amalrik herceg
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Fulkó témájú médiaállományokat.

Fulkó jeruzsálemi király, előtte V. Fulkó anjoui gróf (franciául: Foulques V d’Anjou, latinul: Fulco; 1090 körül[1]Akkon, 1143. november 13.) frank nemesúr, keresztes lovag, 1109–1129 között Anjou és Touraine grófja, 1110–1129 között Maine társuralkodó grófja, 1131–1143 között Jeruzsálem társuralkodó királya.

Élete[szerkesztés]

Származása és ifjúkora[szerkesztés]

Anjou Fulkó[* 1] 1090 körül,[1] bizonyos források pontosítása alapján 1092-ben[2] jött világra IV. Fulkó anjoui gróf (1043–1109) és Bertrade de Montfort (1070k.–1117) gyermekeként. Édesapjától megkülönböztetendő az ifjú (le Jeune) ragadványnevet kapta. IV. Fulkó grófnak ez legalább a harmadik házassága volt;[3][4] második feleségétől született egy Gottfried nevű fia, akivel vélhetően társuralkodóként gyakorolta a hatalmat egy darabig, mielőtt 1106-ban, várostrom közben egy mérgezett nyíl kioltotta volna Gottfried gróf életét.[5] Féltestvér bátyja halála után az ifjabb Fulkó lett a grófság örököse.

1092-ben,[6] más források szerint 1093 pünkösdjén[7] Bertrade de Montfort elhagyta a férjét, hogy I. Fülöp francia király feleségeként éljen.[8] A lépés hatalmas botrányt kavart és egyházi kiközösítést vont a király fejére; az anjoui gróf azonban mindezek ellenére is hűséges maradt a francia uralkodóhoz.[6] Bertrade de Montfort minden valószínűség szerint fiát is magával vitte második férjéhez, így Ifjú Fulkó a királyi udvarban nevelkedett, ahonnan bátyja halálát követően költözött apjához.[9] Hazakísérésével IX. Vilmos aquitániai herceget bízták meg, akinek azonban határvitái voltak IV. Fulkóval, ezért fogságba ejtette az anjoui örököst, és elengedésének fejében a vitatott városok átadását követelte. Ifjú Fulkó mintegy egyévnyi raboskodás után szabadult az aquitániai fogságból.[9][10]

Magánélete[szerkesztés]

Anjou Fulkó kétszer nősült. Első felesége Ermengarde du Maine[* 2] (?–1126), I. Éliás maine-i gróf és Mathilde de Château-du-Loir leánya, aki saját jogán viselte a Maine grófnője és a Château-du-Loir úrnője (dame de Château-du-Loir) címet. Ermengarde grófnő először Gottfried anjoui gróf jegyese volt; bátyja halála után Anjou Fulkó az édesanyja tanácsára vette feleségül a grófnőt.[11] Annak dacára, hogy érdekházasságot kötöttek, a házaspár kapcsolata idővel szeretetteljessé vált.[12] Négy gyermekük született:

Uralkodása[szerkesztés]

Anjou grófjaként[szerkesztés]

IV. Fulkó gróf 1109. április 14-én hunyt el; örökébe egyetlen életben maradt fia lépett V. Fulkó néven. Az utódláshoz a francia király is beleegyezését adta: még IV. Fulkó halála előtt elismerte mostohafiát Anjou leendő grófjának, ugyanekkor pedig a grófi örökös is elismerte, hogy uradalmát a királytól kapja.[6] Belpolitikáját illetően az ifjú gróf hatalma megszilárdításán és a lázadozó nagyurak letörésén fáradozott: ennek részletes menete és módja nem ismeretes, annyi tudható, hogy 1109 körül elfoglalta Doue-t és L’Île-Bouchard-t, 1112-ben Brissac várát ostromolta meg, és körülbelül ugyanekkor hódoltatta meg I. Eschivard de Preuilly bárót. 1118-ban Montbazon bevétele után fojtott el egy felkelést; 1123-ban Doue nagyurának lázadásával kellett megküzdenie; a következő évben kilenchetes ostrom eredményeként bevette Montreuil-Bellay várát.[13]

V. Fulkó gróf külpolitikáját eleinte anyai nagybátyja, III. Amaury de Montfort befolyása határozta meg. Az 1108-ban trónra lépő VI. Lajos francia király célja a királyi hatalom megerősítése volt a hűbérurak rovására, ezenközben azonban óhatatlanul szembekerült a normandiai birtokokkal rendelkező I. Henrik angol királlyal. VI. Lajos király tanácsadójaként III. Amaury de Montfort úgy kísérelte meg a francia koronához kötni Anjou grófságát, hogy az angol uralkodó ellen fordította unokaöccsét.[11][4] Édesanyja tanácsára V. Fulkó 1110-ben[* 4] összeházasodott elhunyt bátyja jegyesével, Ermengarde du Maine-nel, I. Éliás maine-i gróf leányával és a grófság örökösnőjével. Maine grófja az angol király hűbérese volt, de amikor 1110. július 10-én I. Éliás meghalt, a grófi címet a felesége révén megszerző V. Fulkó megtagadta az angol uralkodó előtti hódolást, és helyette a francia udvarral lépett szövetségre.[14] Az Anjou, valamint a francia udvar pártfogását élvező normann nagyurak 1111-ben nyílt háborúba kezdtek az angol királlyal: V. Fulkó vezető szerepet vállalt a viszályban; angol részről pedig személyesen a király érkezett a kontinensre, hogy helyreállítsa a rendet.[14] I. Henrik sikeresen maga mellé állította a legnagyobb maine-i bárókat,[15] valamint elfogatta árulónak megbélyegzett hűbéresét, az ellene szervezkedő II. Robert de Bellême-et.[14] Anjou grófjának helyzetét nehezítette, hogy 1112-ben felkelés robbant ki országában: ennek jellegéről – hűbéres bárók lázongása avagy a várospolgárok engedetlensége – keveset tudni;[16] arra mindenesetre nincsen egyértelmű bizonyíték, hogy ellensége szerepet játszott volna benne.[17] V. Fulkó gróf és VI. Lajos király béketárgyalásokat kezdeményeztek az angolokkal. V. Fulkó és I. Henrik 1113 elején találkoztak Alençon közelében, megállapodásuk eredményeként V. Fulkó Maine grófjaként meghódolt az angol uralkodó előtt, és segédkezett a továbbra is ellenálló Bellême várának legyőzésében.[18] A békét családi kötelékkel erősítették meg: V. Fulkó újszülött leányát eljegyezték az angol király fiával, Vilmos Adelin herceggel.

1117-ben újabb szövetség formálódott az angol király ellenében: VI. Lajos francia király, V. Fulkó gróf és VII. Balduin flamand gróf ezúttal Clito Vilmos normandiai örökös ügyét karolták fel, akit szerintük nagybátyja, I. Henrik jogtalanul semmizett ki atyai jussából. A háború a következő év nyarán tört ki, s Anjou grófjának hozott sikereket: júliusban megostromolta La Motte Gautier-de-Clinchamp várát, melynek védői nyolc nap után megadták magukat a grófnak.[19][20] Decemberben Alençon polgárai fellázadtak a várost az angol király megbízásából kormányzó Blois-i István ellen: hívásukra V. Fulkó gróf az éjszaka leple alatt bevonult a városba és elfoglalta azt, majd ostrom alá vette a várat.[21] Az angol uralkodó felmentősereget vezetett a város megmentésére, csapatait azonban V. Fulkó gróf legyőzte, ezután pedig a várvédők is megadták magukat. Alençon ilyenképp az anjoui gróf kezébe került.[22] Miután több normandiai nagyúr is elpártolt tőle, I. Henrik békekötést kezdeményezett az anjoui gróffal az ellenséges szövetség megbontására: az angol udvar jelentős összeget fizetett a grófnak.[23] Az egyezményt 1119 júniusában Vilmos Adelin herceg és Aliz Matilda grófkisasszony házasságkötése szentesítette. V. Fulkó lemondott az alençoni birtokokról azzal a feltétellel, hogy az angol uralkodó átengedi azokat a jogos örökösnek, Talvas Vilmosnak, Ponthieu grófjának.

A szentföldi zarándoklat és a normandiai trónviszály[szerkesztés]

A békét kihasználva V. Fulkó gróf szentföldi zarándoklatra indult: 1120. április 25-én jelen volt a Le Mans-i katedrális felszentelésén, néhány nappal később hagyta el Anjout.[24] Szentföldi tartózkodása során megismerkedett II. Balduin jeruzsálemi királlyal, valamint a templomos lovagrenddel, amelyhez pártoló tagként maga is csatlakozott.[25] Türoszi Vilmos jeruzsálemi udvari történetíró tanúsága szerint a gróf megnyerte magának a jeruzsálemi király és a bárók rokonszenvét.[26] Hazatérésének időpontja bizonytalan: lehetőségként merül fel a következő év ősze;[27] Josèphe Chartrou történész viszont egy 1121. január 29. keletű oklevél alapján, melyet a gróf jelenlétében írtak alá, ezen időpont elé teszi érkezését. Hans Eberhard Mayer rámutat arra, hogy a kérdéses oklevél aláírásakor jelen volt II. Kallixtusz pápa is, az ő anjoui látogatásának időpontja viszont nem esik egybe az 1121-es dátummal.[24] V. Fulkó hazatérése után anyagilag támogatta a keresztesek ügyét: Türoszi Vilmos tudomása szerint száz lovag ellátását és minden egyéb költségét finanszírozta egy esztendőn keresztül,[26] Orderic Vitalis a templomosoknak felajánlott évi harminc livre összegű juttatásról tud.[27][24]

A gróf szentföldi útja alatt grófságait és uradalmait felesége igazgatta; a kényes helyzetre való tekintettel V. Fulkó távozása előtt újfent elismerte az angol király hűbérúri státusát Maine tartománya fölött. Malmesburyi Vilmos krónikája alapján a grófságot vélhetően az angol király fiának és egyben vejének, Vilmos Adelin hercegnek szánta örökségül arra az esetre, ha nem térne vissza a zarándoklatról, ily módon vetve véget a terület feletti vitának.[28] Vilmos Adelin herceg 1120. november 25-én hajótörést szenvedett a normandiai partoknál; halála káoszhoz és trónöröklési harcokhoz vezetett. V. Fulkó gróf veje halála után visszahívta udvarába özvegyen maradt leányát, I. Henrik király azonban csak hosszas vonakodás után engedte haza a menyét szüleihez, hozományát pedig egyáltalán nem fizette vissza a grófnak.[29] A Maine grófságát illetően kötött örökösödési egyezmény a herceg halálával semmissé lett; ezért V. Fulkó gróf anyai nagybátyja és a francia király szorgalmazására Clito Vilmos normandiai hercegnek, I. Henrik unokaöccsének és a trónöröklési viszály főszereplőjének ajánlotta fel a grófságot második lánya, Szibilla grófkisasszony kezével egyetemben. I. Henrik király közbenjárására 1124 augusztusában a pápa közeli rokonságra hivatkozva felbontotta a házasságot,[30] ezáltal gyengítve Clito Vilmos trónöröklési esélyeit. Az angol uralkodó ekkor már egyetlen életben maradt törvényes gyermeke, a megözvegyült Matilda német-római császárné öröklési jogának elismertetésén fáradozott. Ennek érdekében, valamint a Maine feletti uralom kérdésének megoldására házassági ajánlatot tett: Matilda hercegnőt feleségül adta V. Fulkó gróf elsőszülött fiához, Gottfriedhez.[31] Az esküvőt 1128. június 17-én tartották Le Mans város katedrálisában.

A jeruzsálemi házassági ajánlat[szerkesztés]

1127 végén vagy 1128 elején[32] II. Balduin jeruzsálemi király követséget küldött Franciaországba.[33] A küldöttséget a jeruzsálemi király két fontos vazallusa, I. Brisebarre Guidó, Bejrút ura és I. Vilmos galileai fejedelem vezette; feladatuk az volt, hogy férjet találjanak uruk legidősebb lányának, Melisenda jeruzsálemi hercegnőnek.[34] II. Balduin jeruzsálemi király ugyanis fiúgyermek híján elsőszülött lányára és annak jövendőbelijére szándékozott hagyni a trónt. A követség 1128 tavaszán érkezett meg Anjouba, miután látogatást tettek a francia királyi udvarban, és meghallgatták a francia uralkodó véleményét.[33] V. Fulkó gróf ekkor özvegyember volt, felesége 1126 folyamán halt meg;[35] személye mellett szólt, hogy előkelő és vagyonos családból származott, harminchat-harmincnyolc évesen érett férfi, tapasztalt uralkodó és katona volt, emellett járt már a Szentföldön és személyes ismertségben állt a jeruzsálemi királlyal és a bárókkal.[36]

V. Fulkó gróf tárgyalásokba bocsátkozott a küldöttséggel. 1128. május 31-én felvette a keresztet, ez azonban csak annak jelzéseként szolgált, hogy a tárgyalások kedvező kimenetele esetén hajlandó elutazni a Szentföldre.[37] Leánya kezével együtt II. Balduin király Akkont és Türoszt – a királyság gazdaságában kulcsszerepet játszó városokat – ígérte az anjoui grófnak;[37] és annak biztosítékaként, hogy halála után a bárók ne vonják kétségbe Melisenda hercegnő trónöröklési jogát és igényét, a király – Hans Eberhard Mayer történész véleménye szerint V. Fulkó szorgalmazására – hivatalosan is utódjaként (heres regni) nevezte meg a hercegnőt.[38] V. Fulkó gróf és Melisenda hercegnő házasságát II. Honoriusz pápa is támogatta: 1128. május 28-ai keletű levelében az egyházfő az anjoui grófot ajánlja a jeruzsálemi uralkodó figyelmébe a Jeruzsálemi Királyság és a keresztény egyház megvédésének céljából.[39] Türoszi Vilmos krónikájában megjegyzi, hogy a jeruzsálemi egyházi és világi urak egyhangúlag javasolták a grófot királyuknak.[40]

A gróf és a jeruzsálemi udvar körülbelül egy év után jutottak megállapodásra. V. Fulkó gróf azzal fogadta el az ajánlatot, hogy Melisenda hercegnő férjeként jeruzsálemi király lesz apósa halála után;[24] II. Balduin király pedig ígéretet tett arra, hogy a gróf érkezésétől számított ötven napon sort kerítenek a menyegzőre.[32] V. Fulkó 1129 márciusának környékén indult el a Szentföldre;[37] utazását hűbérúrként a francia uralkodó engedélyezte.[41] Anjou és Maine grófságát legidősebb fiának, Gottfriednek adta át, noha saját grófi címéről hivatalosan nem mondott le.[42] Hajója május végén kötött ki Akkonban. Esküvőjére a jeruzsálemi hercegnővel néhány nappal megérkezése után, még 1129. június 2. előtt sor került.[24][43]

Jeruzsálem királyaként[szerkesztés]

A jeruzsálemi trónörökös hercegnő férjeként Fulkó gróf ténylegesen szerepet vállalt a kormányzásban apósa mellett.[24] Részt vett az 1129. novemberi, kudarccal végződött kísérletben Damaszkusz meghódítására;[43] valamint 1130-ban apósával együtt sietett Antiochiába a II. Bohemund antiochiai fejedelem halálát követően kialakult öröklési bonyodalom rendezésére.[44]

II. Balduin jeruzsálemi király 1131. augusztus 21-én hunyt el. Halála előtt a színe elé rendelte vejét, lányát és kettejük gyermekét, az ekkor egyesztendős Balduin herceget. A jeruzsálemi pátriárka és egyéb főpapok, illetve a királyság nemeseinek jelenlétében a király rájuk bízta országát.[45] A jeruzsálemi bárók „gondolkodás nélkül” elfogadták az anjoui grófot uralkodójuknak.[46] Fulkót és Melisendát szeptember 14-én szentelte fel és koronázta meg a jeruzsálemi Szent Sír-templomban a jeruzsálemi pátriárka.[26]

Az uralkodóváltás lehetőséget teremtett a régóta önállóságra törekvő északi keresztes frank fejedelmeknek, hogy fellépjenek a jeruzsálemi király hűbérúri mivolta és fennhatósága ellen. A zendülőket II. Balduin király második leánya, az özvegy Aliz antiochiai fejedelemasszony vezette, aki kiskorú gyermekét félreállítva magának akarta megszerezni az Antiochia feletti uralmat.[47] Maga mögött tudta a tripoliszi és az edesszai grófot, valamint a fejedelemség déli vidékén élő legnagyobb bárókat; a fejedelemasszony ellenzői azonban értesítették a tervről Fulkó királyt. A király elindult seregével Antiochiába; minthogy a tripoliszi gróf nem engedélyezte a hadsereg áthaladását birtokain, az utat tengeren kellett megtenni.[48] Chastel Rouge mellett a jeruzsálemi király legyőzte a tripoliszi gróf vezette lázadókat. Ellenfeleit nem büntette meg: az ütközetben elfogott katonákat szabadon engedte,[49] sógornője latakiai özvegyi birtokán maradhatott, az antiochiai báróknak és a két keresztes fejedelemnek – akik közül az edesszai gróf nem harcolt a csatában – megbocsátott. Nem bizonyos, hogy a két gróf letette-e a hűségesküt a királynak.[48] A béke megszilárdításának érdekében a király hosszasan időzött a városban, továbbá magára vállalta Antiochia régensségét, noha a közvetlen irányításért Mazoir Rajnald antiochiai fővezér felelt.[48]

A jaffai lázadás[szerkesztés]

Az antiochiai lázadást követően a királyságot újabb belviszály osztotta meg: az egyik oldalon a király, a másikon I. Hugó jaffai gróf állt.[50] Jaffa grófja a néhai II. Balduin király unokaöccse volt, és szoros kapcsolat fűzte őt Melisenda királynőhöz. Türoszi Vilmos történetíró azt állítja, a gróf és a király ellenségeskedésének oka nem ismert, mindazonáltal beszámol arról, hogy az udvar a szájára vette a királynőt és a grófot.[51] Utóbbi ellenfelei – kiváltképp a gróf mostohafiai, Eustache és Gautier Granier – tudatosan táplálták Fulkó király gyanakvását.[52] A helyzet odáig fajult, hogy Gautier Granier egy, a király ellen forralt összeesküvéssel vádolta meg a jaffai grófot, és kihívta őt párbajra. I. Hugó nem jelent meg a kitűzött napon; távollétében pedig a királyi tanács bűnösnek találta. Az ítélet elől I. Hugó Aszkalonba menekült az egyiptomiakhoz, akik sereget adtak neki.[53] Fátimida csapata élén I. Hugó gróf a Jaffa környéki síkság pusztításába fogott. Árulása láttán vazallusai és legfontosabb embere, Balián jaffai főparancsnok elpártoltak tőle.[54] Fulkó király a jeruzsálemi sereg élén Jaffa alá vonult, hogy erőszakkal vegye el a várost a lázadó gróftól.[54][55]

I. Hugót elhagyták egyiptomi szövetségesei. Fulkó király kész volt megostromolni Jaffát, a jeruzsálemi pátriárka közbenjárására[55] azonban a jaffai gróf letette a fegyvert és harc nélkül feladta a várost.[50] Fulkó király nem rótt ki szigorú büntetést: a grófot három év száműzetésre ítélte azzal, hogy a megszabott idő leteltével visszakaphatja birtokait. Elutazása előtt azonban egy breton lovag megkéselte a jaffai grófot. A királyra terelődött a gyanú, hogy ő bérelte fel a lovagot riválisa megölésére; Fulkó király azonban „gyorsan és megfontoltan cselekedett:”[56] bíróság elé állíttatta a breton lovagot, ahol halálra ítélték. A lovag a bíróság előtt, majd a nyilvános kivégzésen megismételt vallomásával tisztázta a királyt a jaffai gróf elleni merénylet vádja alól.[57] A sebesüléséből felépülő Hugó gróf itáliai száműzetésbe vonult, de még a kiszabott hároméves időtartamon belül meghalt, jaffai birtokai így véglegesen a jeruzsálemi koronához kerültek.[58] Fulkó király és a mélységesen felháborodott Melisenda királynő idővel kibékültek egymással; és Türoszi Vilmos szerint ezután a király „semmibe, még apró-cseprő ügyekbe sem fogott bele anélkül, hogy arról [a királynőnek] ne lett volna tudomása.”[59] Hans Eberhard Mayer történész ebből arra következtet, hogy Fulkó király társuralkodó felesége nélkül, egymaga próbált uralkodni, és az húzódott tényleges okként a jeruzsálemi udvar kettészakadása és a jaffai gróf engedetlensége mögött, hogy Melisenda hívei nem nyugodtak bele a királynő félreállításába.[60] Fulkó király kénytelen volt meghátrálni: az általa jeruzsálemi királyként kibocsátott okleveleken rendre feltüntették, hogy azok Melisenda királynő, 1138-tól fogva pedig Melisenda királynő és Balduin királyfi beleegyezésével íródtak.[61]

A jaffai lázadás datálása bizonytalan.[62] Türoszi Vilmos összeköti azzal, hogy a keresztes fősereg lekötöttségét kihasználva a damaszkuszi atabég egy meglepetésszerű támadás eredményeként elfoglalta a bánjászi erődöt:[50] ez az arab feljegyzések szerint 1132. december 11-én történt, miután novemberben a damaszkusziakhoz eljutott annak híre, hogy a frankok között szokatlanul nagy a széthúzás. Hans Eberhard Mayer történész véleménye szerint az arab történetírók ezalatt nem a jaffai grófot övező eseményekre, hanem az antiochiai–tripoliszi lázadásra utaltak, mivel 1133-ban I. Hugó mint jaffai gróf bocsátott ki oklevelet, és ekkor még mellette voltak olyan, fontos vazallusai, akik árulása után a király oldalára álltak. Ennek fényében Mayer a jaffai eseményeket 1134 második felére teszi.[62]

Antiochia[szerkesztés]

1130-ban II. Balduin Fulkót nevezte ki Antiochia régensének a gyermek Konstancia fejedelemnő, Melisenda unokahúga mellé. Fulkó megtartotta régensi pozícióját koronázás után is, ám a hatalmat átruházta Antiochia püspökére, aki azonban hamarosan meghalt. Utódja az új püspök, Radulph lett, aki a saját befolyásának növelése érdekében tárgyalásokba kezdett a száműzött Alizzal.

Aliz megkérte Melisendát, hogy járjon közbe az érdekében Fulkónál. A király, hogy felesége kedvében járjon, beleegyezett Aliz kérésébe. A fejedelemné rögtön a visszatérése után megölette Radulphot, és leányát, Konstanciát feleségül akarta adni a bizánci császár fiához. A francia lovagok és bárók, akik nem akartak bizánci befolyást az országban, Fulkóhoz fordultak segítségért.

Fulkó a Szentföldre hivatta Raymond de Poitiers francia főnemest, aki 1136 tavaszán megérkezett Antiochiába, és rögtön megkérte Aliz kezét. A harmincas éveiben járó Rajmundot azonban a kilencéves Konstanciával eskették össze, amíg Aliz az esküvőre készülődött.
Aliz nem tehetett semmit: Rajmund a házassággal Antiochia fejedelme lett, ráadásul mint francia nemes, maga mögött tudta a lovagok és bárók, illetve Fulkó támogatását is. A fejedelemné elhagyta Antiochiát, és soha többé nem tért vissza.

Háborúk[szerkesztés]

Fulkó király halála

1133-ban az új szeldzsuk vezér, Zengi megtámadta Antiochát, két évvel később pedig a búrida kézen lévő Damaszkusz bevételével próbálkozott, ám Fulkó szövetségre lépett a várossal, amit így Zengi nem tudott elfoglalni; helyette Homsz városát vette be. 1139-ben elfoglalta Baalbeket, miközben folyamatosan támadásokat intézett a keresztény határerődök ellen. Hogy az ország déli határait megerősítse, Fulkó engedélyt adott számos keresztes erőd, illetve vár felépítésére: ekkor húzták fel többek között Ibelint és al-Karakot is.

További fenyegetést jelentettek továbbá az asszaszinok, a könyörtelenségéről híres harcos nép. Emellett a Bizánci Birodalom is hadban állt a Jeruzsálemi Királysággal, mivel Bizánc a saját hűbérbirtokának tekintette Antiochiát.

Halála[szerkesztés]

Fulkó király a korai leírások szerint „eléggé alacsony termetű, nem különösebben jóképű és vörös hajú[63] férfi volt, aki elsősorban népszerűségre törekedett, és hiányzott belőle „[II.] Balduin könyörtelensége”.[64] Ismert volt rossz arc-és névmemóriájáról is.

1143-ban a király és felesége Akkonba utaztak, ahol Fulkó életét vesztette egy vadászat során. Az uralkodó lezuhant a lováról és betörte a fejét. Visszaszállították a városba, ahol még három napig feküdt eszméletlenül, mígnem végül meghalt. Melisenda királynő őszintén meggyászolta a férjét. Utódja Melisenda lett és idősebb fia, III. Balduin, ugyancsak társuralkodókként.

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Neve ismeretes Fulcho és Fulk formában is.
  2. Más névváltozatokban: Aremburg, Erembourg, Eremburge, Haremburgis.
  3. A történészek körében vita tárgyát képezi, hogy ténylegesen is viselte-e a grófi címet, vagy csupán trónkövetelőként lépett fel.
  4. Josèphe Chartrou-Charbonnel francia történész szerint az esküvőre még IV. Fulkó anjoui gróf életében, azaz 1109. április 14. előtt került sor. Ld. bővebben Chartrou-Charbonnel, Josèphe: L'Anjou de 1109 à 1151: Foulque de Jérusalem et Geoffroi Plantegenêt. Párizs: Les Presses universitaires de France. 1928. 4. o.   Idézi: Burkholder, Peter Joseph: The Birth and Growth of an Angevin Castellany: Durtal in the Eleventh and Twelfth Centuries, 2. kötet. (hely nélkül): University of Minnesota. 2000. 385. o.  

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b Gerish, Deborah: Fulk of Anjou (d. 1143). In The Crusades: An Encyclopedia. Szerk. Alan V. Murray. (hely nélkül): ABC-CLIO, Inc. 2006. 491–492. o. ISBN 1-57607-862-0  
  2. Zacour, N. P: The impact of the Crusades on the Near East. Madison, Wisconsin: University of Wisconsin Press. 1985. 297. o. = A History of the Crusades, V ISBN 0-299-09140-6  
  3. Bradbury 2007  118. oldal
  4. ^ a b Hollister 2008  226. oldal
  5. Norgate 1887  228. oldal
  6. ^ a b c Bradbury 2007  119. oldal
  7. Norgate 1887  224. oldal
  8. Bradbury 2007  118–121. oldal
  9. ^ a b Norgate 1887  229. oldal
  10. Türoszi 2014  XIV., I
  11. ^ a b Norgate 1887  232. oldal
  12. Norgate 1887  245. oldal
  13. Halphen, Louis: Anjou. In The Encyclopaedia Britannica Vol. 2. 11. kiadás. Cambridge: Cambridge University Press. 1910. 57. o.  
  14. ^ a b c Norgate 1887  233. oldal
  15. Hollister 2008  228. oldal
  16.   Ezzel kapcsolatban lásd bővebben Norgate 1887  234–235. oldal
  17. Hollister 2008  229. oldal
  18. Norgate 1887  234. oldal
  19. Morillo, Stephen: Warfare Under the Anglo-Norman Kings, 1066–1135. illusztrált, újranyomott, átdolgozott kiadás. Bury St Edmunds, Suffolk: The Boydell Press. 1997. 139. o. ISBN 0 85115 555 3  
  20. Hollister 2008  258. oldal
  21. Hollister 2008  252. oldal
  22. Norgate 1887  236. oldal
  23. Hollister 2008  261. oldal
  24. ^ a b c d e f Mayer 1985  141. oldal
  25. Howarth 1986  60. oldal
  26. ^ a b c Türoszi 2014  XIV., II
  27. ^ a b Türoszi Vilmos: A History of Deeds Done Beyond the Sea, 2. kötet. Ford. Emily Atwater Babcock, August Charles Krey. New York: Columbia University Press. 1943. 50. o.  
  28. Norgate 1887  238. oldal
  29. Norgate 1887  240. oldal
  30. Hollister 2008  305. oldal
  31. Norgate 1887  243–244. oldal
  32. ^ a b Mayer 1972  98. oldal
  33. ^ a b Mayer 1985  140. oldal
  34. Runciman 1999  408. oldal
  35. Mayer 1985  141 és 146. oldal
  36. Norgate 1887  246. oldal; Runciman 1999  408–409. oldal
  37. ^ a b c Mayer 1985  142. oldal
  38. Mayer 1985  142–146. oldal
  39. Mayer 1985  142–143. oldal
  40. Türoszi 2014  XIII., XXIV
  41. Norgate 1887  247. oldal
  42. Mayer 1985  141. és 144. oldal
  43. ^ a b Runciman 1999  409. oldal
  44. Runciman 1999  413. oldal
  45. Türoszi 2014  XIII., XXVIII.
  46. Runciman 1999  415. oldal
  47. Runciman 1999  415–416. oldal
  48. ^ a b c Runciman 1999  416. oldal
  49. Türoszi 2014  XIV., V.
  50. ^ a b c Runciman 1999  418. oldal
  51. Mayer 1972  102. oldal
  52. Pörtner 1985  390. oldal
  53. Maalouf 2002  202. oldal
  54. ^ a b Mayer 1972  102. oldal
  55. ^ a b Michaud 1852  314. oldal
  56. Runciman 1999  419. oldal
  57. Pörtner 1985  391. oldal
  58. Mayer 1972  103. oldal
  59. Edbury, Peter W – Rowe, John Gordon: William of Tyre: Historian of the Latin East. illusztrált, újranyomás, átdolgozott kiadás. Cambridge: Cambridge University Press. 1991. 81–82 oldal. o. = Cambridge Studies in Medieval Life and Thought: Fourth Series, 8. kötet. ISBN 0 521 26766 8  
  60. Mayer 1972  106–108. oldal
  61. Mayer 1972  113. oldal
  62. ^ a b Mayer 1972  103–104. oldal
  63. Howarth: A templomosok titka; 61. oldal
  64. Howarth: A templomosok titka; 69. oldal

Források[szerkesztés]

Felhasznált irodalom[szerkesztés]

  • Bradbury 2007: Bradbury, Jim: The Capetians: Kings of France 987–1328. illusztrált kiadás. Cornwall: Hambledon Continuum. 2007. ISBN 978 1 85285 528 4  
  • Hollister 2008: Hollister, C. Warren: Henry I. Szerk. Amanda Clark Frost. illusztrált kiadás. Totton, Hampshire: Yale University Press. 2008. = The English Monarchs Series, ISBN 978-0-300-08858-8  
  • Howarth 1986: Howarth, Stephen: A templomosok titka. Ford. Pálvölgyi Endre. (hely nélkül): Kossuth Könyvkiadó. 1986. ISBN 963-09-2872-8  
  • Maalouf 2002: Maalouf, Amin: A keresztes háborúk arab szemmel. Ford. V. Tóth László. Budapest: Európa Könyvkiadó. 2002. ISBN 963 07 7140 3  
  • Mayer 1972: Mayer, Hans Eberhard: Studies in the History of Queen Melisende of Jerusalem. Dumbarton Oaks Papers, 26. sz. (1972) 93; 95–182. o.
  • Mayer 1985: Mayer, Hans Eberhard: The Succession to Baldwin II of Jerusalem: English Impact on the East. Dumbarton Oaks Papers, 39. sz. (1985) 139–147. o.
  • Michaud 1852: Michaud, Joseph François: The History of the Crusades. Ford. W. Robson. London: George Routledge and Co; New York: A. C. Armstrong and Sons. 1852.  
  • Norgate 1887: Norgate, Kate: England under the Angevin Kings. Vol. I. London: Macmillan and Co. 1887.  
  • Pörtner 1985: Pörtner, Rudolf: A Szent Sír hadművelet. A keresztes hadjáratok a legendákban és a valóságban (1095–1187). Ford. Mészáros Klára. Budapest: Európa Könyvkiadó. 1985.  
  • Runciman 1999: Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Szerk. Veszprémy László, ford. Bánki Vera és Nagy Mónika Zsuzsanna. Budapest: Osiris Kiadó. 1999. ISBN 963-379-448-X  
  • Türoszi 2014: Türoszi Vilmos: A History of Deeds Done Beyond the Sea. (hely nélkül): Lulu Press, Inc. 2014. ISBN 9781312626362  

Kapcsolódó irodalom[szerkesztés]

  • Chartrou-Charbonnel, Josèphe: L'Anjou de 1109 à 1151: Foulque de Jérusalem et Geoffroi Plantegenêt. Párizs: Les Presses universitaires de France. 1928.  
Előző uralkodó:
IV. Fulkó
Anjou grófja
1106–1129
Következő uralkodó:
V. Gottfried
Előző uralkodó:
I. Éliás
Maine grófja
1110–1129
Következő uralkodó:
Gottfried
Előző uralkodó:
II. Balduin
Jeruzsálem királya
1131–1143
A Jeruzsálemi Királyság címere
Következő uralkodó:
Melisenda; III. Balduin