Alfred Hermann Fried

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Alfred Hermann Fried
(Alfred Hermann Friede)
Alfred Hermann Fried nobel.jpg
Született 1864. november 11.
Bécs
Elhunyt 1921. május 5.
(56 évesen)
Bécs
Nemzetisége osztrák
Foglalkozása Író, újságíró, politikai aktivista
Kitüntetései Nobel-békedíj (1911)
A Wikimédia Commons tartalmaz Alfred Hermann Fried témájú médiaállományokat.

Alfred Hermann Fried (Bécs, 1864. november 11.Bécs, 1921. május 5.), Alfred H. Fried osztrák pacifista író, újságíró, a Német Béketársaság társalapítója. Munkásságát 1911-ben Nobel-békedíjjal jutalmazták.

Ifjúsága[szerkesztés]

Alfred Fried 1864. november 11-én született Bécsben, zsidó családban, Samuel Fried magántisztviselő és felesége, Bertha Engel gyermekeként. Anyai nagynénje, Kathinka Engel a híres íróhoz, Ludwig Ganghoferhez ment feleségül. Alfred tizenöt évesen félbehagyta tanulmányait és egy könyvkereskedésben kezdett el dolgozni. 1883-ban Berlinbe költözött, ahol 1887-ben megnyitotta saját könyvesboltját.

Munkássága[szerkesztés]

Alfred Fried

Berlini élete során a szocialista nézetek befolyása alá került. 27 évesen tudomást szerzett arról. hogy a bécsi Bertha von Suttner bárónő országok közötti békét szorgalmazó társaságot hozott létre. Azonnal írt von Suttnernek és egy folyóirat alapítását javasolta, amelynek szerkesztője a bárónő, kiadója pedig ő maga lett volna. A 48 éves von Suttnert lenyűgözte Fried lelkesedése, merészsége és elfogadta az ajánlatot.

A Die Waffen Nieder! ("Le a fegyverekkel!") c. havilap 1892-ben jelent meg először. Címét a bárónő 1889-ben kiadott könyvéről kapta. Az újság indításának évében elkezdték megszervezni a Német Béketársaságot. Von Suttner 1899-ig maradt a főszerkesztő, visszavonulása után Fried elindította a Die Friedenswarte ("Békeőrség") újságot, melyet haláláig gondozott (az újság ma is megjelenik, német nyelvterületen a legnagyobb hagyományokkal rendelkező hasonló témájú lap). A bárónővel továbbra is barátok maradtak, 1914-ben ott volt annak halálos ágyánál. Fried 1903-ban kivonult a társaság szervezéséből és visszatért Bécsbe. Újságíróként, különböző lapoknak dolgozott és könyveket is írt. Kétkötetes Handbuch der Friedensbewegung-ja ("A békemozgalom kézikönyve") a pacifizmus alapművének számított egészen 1914-ig. Termékeny újságírói és írói tevékenysége mellett hatékony szervezői munkát is végzett. Tagja volt a berni Nemzetközi Békeirodának, titkára a Közép-európai Nemzetközi Békéltető Szervezetnek és főtitkára a Nemzetközi Béke-Sajtószövetségnek.

Nézetei eltértek a korábbi pacifisták morális hozzáállásától. Úgy vélte, hogy fölösleges erőfeszítés a leszerelést propagálni, mert a háború és a hadseregek az országok közötti anarchiának természetes folyományai. Az államok közötti viszonyt kell rendezni, nemzetközi szervezeteket alakítani, és ezután a fegyverzetcsökkentés magától megtörténik. Egyik írásában a Pánamerikai Uniót és a hágai békekonferenciákat annak bizonyítékaként szerepeltette, hogy csak a nemzetközi együttműködés és több országra kiterjedő szervezetek lehetnek a világbéke alapjai. A Pánamerikai Uniót modellként javasolt Európa számára, hogy hogyan haladjon az egyesülés felé a nemzeti identitás feladása nélkül, a kulturális és gazdasági fejlődés terjesztése révén.

Fried a maga pacifizmusát "tudományosnak" és "forradalminak" nevezte. Marx követőjeként úgy vélte, hogy a társadalmi fejlődés elkerülhetetlenül vezet majd az új nemzetközi rendhez. A pacifisták feladatát abban látta, hogy megmutassák kortársaiknak a történelem irányvonalát és segítsenek eltávolítani a békefolyamat útját álló akadályokat.

Fried az eszperantista mozgalom egyik jeles képviselője volt. Úgy vélte, hogy egy semmilyen nemzetet előnyben nem részesítő közös nyelv segíti a kultúrák közötti megértést és a világbéke eljövetelét. 1903-ban megjelentette a Lehrbuch der internationalen Hilfssprache Esperanto-t ("A nemzetközi eszperantó nyelv tankönyve").

Elismerései[szerkesztés]

Alfred Friedet 1911-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki (a díjat a holland Tobias Asserrel, a hágai békekonferencia szervezőjével megosztva kapta). Ugyanabban az évben a Carnegie Alapítvány támogatásának köszönhetően elkezdhette újságának ingyenes terjesztését. 1913-ban a Leideni Egyetem díszdoktorává avatta. 1914-ben őt választották egy bécsi nemzetközi békekonferencia szervezőbizottságának élére, amely megemlékezett volna von Suttner bárónő haláláról is, de az első világháború kitörése miatt a konferencia nem jött létre. Friedet pacifizmusa miatt hazaárulással vádolták, mire Svájcba szökött és ahol folytatta írásainak terjesztését. A háború után kiadta Mein Kriegstagebuch ("Háborús naplóm") c. könyvét. A világháborút lezáró versailles-i szerződés ellen sajtókampányt szervezett.

Családja[szerkesztés]

Alfred Fried sírja

Alfred Fried háromszor nősült. Először Gertrud Gnadenfeldet, másodszor Martha Holländert (a neves író, Felix Hollaender testvérét), harmadszor, 1908-ban Therese Vollandtot vette el.

A világháború után osztrák államkötvényekbe fektetett vagyona elértéktelenedett és nyomorogva élt. 1921. május 5-én halt meg Bécsben, tüdőgyulladás következtében.

Válogatott művei[szerkesztés]

Emléktábla Fried bécsi lakóházán
  • Das Abrüstungs-Problem: Eine Untersuchung. Berlin, Gutman, 1904
  • The German Emperor and the Peace of the World. London, Hodder & Stoughton, 1912
  • Die Grundlagen des revolutionären Pacifismus. Tübingen, Mohr, 1908
  • Handbuch der Friedenshewegung. Wien, Oesterreichischen Friedensgesellschaft, 1905. 2nd ed., Leipzig, Verlag der «Friedens-Warte», 1911
  • Intellectual Starvation in Germany and Austria Nation, 110 (March 20, 1920) 367-368.
  • International Cooperation. Newcastle-on-Tyne, Richardson 1918
  • Das internationale Leben der Gegenwart. Leipzig, Teubner, 1908
  • The League of Nations: An Ethical Institution Living Age, 306 (August 21, 1920) 440-443.
  • Mein Kriegstagebuch. 4 Bde. Zürich, Rascher, 1918-1920
  • Pan-Amerika. Zürich, Orell-Füssli, 1910
  • The Restoration of Europe, New York, Macmillan, 1916
  • Der Weltprotest gegen den versailler Frieden. Leipzig, Verlag der Neue Geist, 1920
  • Die zweite Haager Konferenz: Ihre Arbeiten, ihre Ergebnisse, und ihre Bedeutung. Leipzig, Nachfolger 1908

Magyarul[szerkesztés]

  • Rövid felvilágosítások a békemozgalom lényegéről és céljáról; ford. Csécsy Imre; Magyar Szent Korona Országainak Békeegyesülete, Bp., 1914

Források[szerkesztés]