A Rongyos Gárda tevékenysége Kárpátalján

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A Rongyos Gárda kárpátaljai tevékenysége 1938-ban szorosan összefüggött azzal, hogy a Horthy-kormányzat a második világháború közeledtével elérkezettnek látta az időt a trianoni békeszerződés revíziójára és igyekezett visszaszerezni az akkor a felbomlóban lévő Csehszlovákiához tartozó Kárpátalját. Ennek előkészítésére használta fel a Rongyos Gárda diverziós aktivitását.

Előzmények[szerkesztés]

Az első világháború utáni békerendszer a háború vesztes országai számára olyan súlyos csapást jelentett, ami megkérdőjelezte azok életképességét és így szinte közvetlenül hozzájárult a következő világháború előkészítéséhez. A legnagyobb arányú területi veszteséget Magyarország szenvedte el. A két világháború közötti Horthy-rendszer, amely belpolitikailag az 1918-as őszirózsás forradalommal és a Tanácsköztársasággal szemben ellenforradalminak deklarálta magát, külpolitikai téren elsősorban a területi revízió lehetőségeit kereste.[1]

A kormányzati törekvéseket társadalmi szervezetek, félkatonai csoportosulások is támogatták, ezek közül a legfontosabb a Rongyos Gárda volt, amelynek tagjai részt vettek az első világháborút követő nyugat-magyarországi harcokban és nagy szerepük volt abban, hogy Sopron és környéke Magyarország része maradt.[1]

A haderőfejlesztés az 1930-as évek közepén felgyorsult, és 1938-ban a Darányi-kormány által meghirdetett „győri programban” elérte az ország gazdasági lehetőségeinek maximumát. A magyar külpolitika ellenségképe főleg a trianon haszonélvezőiből álló kisantant országaiból állt, közülük is kiemelten Csehszlovákia és Románia. Az új csehszlovák államot Németország is elsőrendű ellenfelének tartotta, gazdasági potenciálja és nagy létszámú német lakossága miatt.[1]

A kárpátaljai hadművelet előkészítése[szerkesztés]

A Csehszlovákia elleni német-magyar érdekközösség jegyében az 1930-as években a két fél között e témában intenzív titkosszolgálati adatcsere folyt. 1935-től azonban az Abwehr ezt fokozatosan megszüntette, valószínűleg azért, mert Berlin meg akarta őrizni teljes cselekvési szabadságát Csehszlovákiával szemben. Így 1938 elejére a Magyar Királyi Honvédség felső vezetésének már nem volt friss információja a cseh védelmi tervekről, a határ menti erődrendszerről, katonai erőkről.[2]

A magyar politikai vezetés felismerte, hogy Németország a „csehszlovák kérdés” megoldásában nem számít magyar csapatokra, viszont szükségesnek tartotta területi követelését katonailag is alátámasztani. Olyan megoldást kellett keresni, ami nem hozható közvetlen összefüggésbe a kormányzattal, de kizárja azt is, hogy szélsőjobboldali erők vegyék át annak irányítását.[2]

A politikai döntés végrehajtását, a kormányzat irányítása alatt álló szabadcsapatok szervezését a Honvédelmi Minisztérium VI-5 osztálya (hivatalosan „elvi és katonapolitikai osztály”, későbbi nevén Vkf-5) kezdte meg, Homlok Sándor vezérkari ezredes vezetésével. Ez a szervezeti egység fogta át mindazokat az alegységeket, tevékenységi köröket, amiket máshová nem lehetett besorolni, de főleg titkosszolgálati jellegű tevékenységet végzett. Olyan különböző egységek tartoztak ide, mint a szabotázs, a propaganda, a biológiai fegyverek szakértői és a híradók. Ide olvadtak be a korábbi, törvényen kívül működő titkos tiszti csoportok, (Siménfalvy-csoport, Papp-csoport), amelyek már az 1920-as évek elejétől foglalkoztak a kisantant államaiban élő magyar kisebbség hírszerző és fegyveres tevékenységre történő megszervezésével, szabotázsakciók előkészítésével, fegyveres csoportok felkészítésével, titkos fegyverraktárak létesítésével. A Papp-csoport végezte a horvát usztasák jankapusztai kiképzését is. A Vkf-5 osztály 1941-ben oszlott fel, feladatainak egy részét a Vkf-2. osztály, a katonai hírszerzés vette át.[2]

1938 áprilisában a kormány és a vezérkar döntése alapján speciális lövészzászlóaljakat kezdtek felállítani a kárpátaljai beavatkozás céljaira, mégpedig I-től XIX-ig terjedő számozással, ami egyáltalán nem illeszkedett a hadsereg számozási rendszerébe. Fontos cél volt, hogy radikális szélsőjobboldali személyek, nyilasok ne kerüljenek be az új egységekbe, ezt azonban nehezen lehetett elkerülni. A szélsőjobboldali pártok ugyanis felismerték, hogy a honvédség kötelékében fegyverhez juthatnak egy esetleges puccskísérlet céljaira. Stefán Valér vezérkari százados ellenőrzése során kiderült, hogy a kiképzés során a résztvevők fegyvereket és lőszert loptak. A nyomozás során a lövészzászlóaljak állományában sok nyilast találtak, emiatt 1938 júniusában a kiképzést leállították, és leszerelésekkel, tartalékosok behívásával igyekeztek változtatni a személyi állomány összetételén.[3]

A szélsőjobboldaliak leszerelése miatt a létszám nyolc zászlóaljra csökkent, ezeket Tiszaföldvár, Tiszakécske és Öcsöd térségébe szállították, hogy a politikai helyzet megfelelő alakulása esetén át lehessen dobni őket Kárpátalja térségébe.[3]

A német sajtó azonban tudomást szerzett a fejleményekről és a berlini lapok helyszíni tudósítások alapján nagy terjedelemben foglalkoztak a magyar katonai előkészületekkel. A magyar kormányzati szerepvállalás álcázása érdekében ekkor a politikai vezetés Héjjas Ivánt állította előtérbe.[3]

1938. szeptember végén Stefán Valér szállásszabályozó vezérkari tisztként Vásárosnaményban kezdett tevékenykedni a csapatok elhelyezése érdekében. Kozma Miklós szolgálaton kívüli huszár alezredes is ide utazott, ő lett később Kárpátalja kormánybiztosa. A „rongyosoknak” napok alatt szállást találtak a határ menti települések iskoláiban, magánházaiban.[4]

A minisztertanács október 2-án Kozma Miklóst bízta meg az akció politikai irányításával és a propaganda-feladatokkal, a katonai vezetés elsősorban Stefán százados feladata volt. Hamarosan megjelent a ma már Vásárosnaményhoz tartozó Gergelyiben egy 150 fős csoport, akik pénzbeli és fegyverellátmányt követeltek bemondáson alapuló létszám- és rendfokozati adatok alapján. Ez volt az úgynevezett H-csoport, aminek tagjait Héjjas Iván toborozta saját környezetéből, korábbi szervezetei tagságából és amely minden bizonnyal a politikai vezetés ösztönzésére aktivizálódott a kormányzati szerep álcázása érdekében. A hivatásos katonáknak nagy gondjaik akadtak a fegyelmezetlen, hiányosan kiképzett, gyakran tisztázatlan személyazonosságú személyekkel.[4]

A kárpátaljai tevékenység első szakasza (1938. október 5-9.)[szerkesztés]

Október 5-én Stefán százados felderítette a határ túloldalán lévő csehszlovák kiserődvonalat. Kiderült, hogy Tarpa és Nagymuzsaly között másfél kilométeren még nem volt kiépítve az erődrendszer, az ott korábban elhelyezett szudétanémet katonákat pedig a csehszlovák hadvezetőség megbízhatatlanságuk miatt kivonta. Ezután Homlok ezredes utasítást adott arra, hogy a Héjjas-csoport küldjön át a határon két járőrt szabotázs- és propagandafeladatokkal (röpcédulázás); ezzel kezelni próbálta az irreguláris erők által okozott gondokat is, mivel a tervek szerint ezek a járőrök Lengyelországba mentek feladataik elvégzése után. A két járőr Kassakürthy Pál, illetve Kassakürthy Károly vezetésével október 6-án Tarpa közelében lépte át a határt és október 18-án érkezett Lengyelországba. Az akcióba nagy helyismerettel rendelkező tarpai fiatalok is bekapcsolódtak.[4]

A fennmaradt adatok szerint október 9-ig kilenc csoport lépte át a határt összesen 70 fővel. Az október 8-án induló, Dénesfalvy-Dinich Győző és Iványi Béla által vezetett csoportokat az ellenség Tekeháza térségében csapdába csalta és 14 tagjuk elesett.[5]

A magyar oldalon a gyülekezési körzetbe eközben további önkéntes erők érkeztek be, köztük a soproni erdészeti főiskolások csoportja, a Testnevelési Szaktanfolyam hallgatói, valamint sokfelől érkezett 16-18 éves leventék, akiket Tornyospálcán vontak össze.[5]

Második szakasz (1938. október 9-13.)[szerkesztés]

A komolyabb hadműveletek október 9-én indultak, amikor Prém József főhadnagy vezetésével 80-100 „rongyos” lépett át a határon 1. század elnevezéssel, majd követte őket a 152 fős 2. század Iván Imre főhadnagy parancsnoksága alatt. Az 1. század harcosai megtámadták Nagyborzsova vasútállomását, ahol komoly károkat okoztak, de október 11-én Dercen környékén jelentős gyalogsággal támogatott cseh páncélgépkocsikba ütköztek. Négy-öt órás tűzharcban a csehek a századot felmorzsolták. Mintegy 20 fő elesett, hasonló számban, nagyrészt sebesülten fogságba estek, a többiek a magyar, illetve a lengyel határ felé menekültek.[5]

A 2. század még kevesebb eredményt tudott felmutatni. 45 fő hamarosan visszatért azzal, hogy eltévedtek és nem találják egységüket, a többiek pedig a határ átlépését követően szinte azonnal megálltak. Október 10-én a hírszerzés jelezte, hogy Beregszászban a csehek páncélos erőket vontak össze. Stefán százados a korábban átdobott csoportok támogatására további két egységet küldött harcba. Összesen mintegy 350-380 fő lépte át a határt. Számos kisebb összetűzés után Salánk körzetében kerültek harci érintkezésbe jelentős, páncélosokkal, tüzérséggel sőt repülőkkel is támogatott cseh erőkkel. A túlerőben lévő ellenfél körülbelül 345 magyar foglyot ejtett, akiket az illavai várbörtönbe szállítottak, ahol megkínozták őket, végül december 31-én Gányon átadták őket a magyar hatóságoknak.[6]

Harmadik szakasz (1938. október 13. - november 7.)[szerkesztés]

Időközben intenzíven folytak a Csehszlovákia sorsával foglalkozó nemzetközi diplomáciai tárgyalások. A magyar hadvezetés ezért szüneteltette a harci tevékenységet, létszámcsökkentést rendelt el, és az addig alkalmazásra nem került erőket október 13-án Tarpán vonták össze. A lövészalakulatok egy részét a honvédség reguláris egységeibe olvasztották be.[6]

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az addigi módszereken változtatni kell. Stefán százados megmaradt csoportjai törzsből, harcos alosztályból, segédalosztályból és ellátóosztályból álltak, és kisebb helyi akciókat indítottak a zavarkeltés, a cseh erők demoralizálása céljából. Október 20-30 között kis csoportokban lépték át a határt, rombolták az ottani infrastruktúrát, megtámadták a cseh határőr-őrsöket.[6]

A felső vezetés november 3-án újabb létszámcsökkentés keretében 67 főt szereltetett le a kevésbé alkalmas katonák közül. A megmaradt erőt „Előd zászlóalj” fedőnéven szervezték újjá és november 16-án Tornyospálcán helyezték el.[6]

Negyedik szakasz (1938. november 8-20.)[szerkesztés]

Az ,,Előd zászlóalj" az első bécsi döntés életbe lépését követően álcázási célból, - a cseh hírszerzés megtévesztésére - egyenruhába öltözött és felvette a „Honvéd Időjelző Szolgálat” elnevezést. Feladatuk elsősorban propaganda-tevékenység volt.[6]

A fedésüknek megfelelően időjárás-jelző állomásokat állítottak fel. A zavaró vállalkozásokat november 14-én kezdték újra. November 19-ig a rongyosok járőrei legalább négy alkalommal lépték át az első bécsi döntésnek megfelelő új határt, és azon túl hajtottak végre akciókat. November 21-én a huszti laktanyát támadta meg egy csoport. Az általuk terjesztett propagandaanyagok igyekeztek meggyőzni a helyi ruszin és zsidó lakosságot is arról, hogy egy esetleges népszavazásnál a Magyarországhoz tartozásra voksoljanak.[7]

Ötödik szakasz (1938. november 20. - december 12.)[szerkesztés]

OA vz. 30 cseh páncélkocsi másolata; ilyet zsákmányoltak a magyar csapatok

A kárpátaljai térségben ebben az időszakban hatalmi vákuum uralkodott, több állam is megkísérelte magához ragadni a területet. Románia arra törekedett, hogy északi határát a Tiszáig tolja ki, és ezért Nagyszőlős térségében erődítési munkálatokba kezdett. A Huszton létrejött ruszin kormány is igyekezett katonailag is megerősíteni a helyzetét.[7]

Hírszerzési információk alapján a budapesti vezetés elrendelte, hogy az „Előd zászlóalj” – honvédalakulatokkal együttműködve – készüljön fel Nagyszőlős elfoglalására. 1938. november 21-én ezért az egységek Feketeardó és Tiszaújhely térségében vonultak fel. A meginduló támadást azonban a román csapatokkal történt kisebb összetűzést követően a Honvéd Vezérkar főnöke leállította és november 22-én a zászlóalj visszavonult eredeti állomáshelyére.[7]

November 24-én újabb átszervezésre került sor. A „rongyosok” egy része „Térképhelyesbítő Szolgálattá” alakult és már kizárólag propaganda-feladatokat kapott, 12 településen 109 fővel. Az állomány többi részét elkezdték leszerelni, illetve kis csoportjaik még a reguláris honvédséggel együttműködve szabotázs-gyakorlatokat tartottak a térségben.[7]

A „térképhelyesbítők” vezetését a szintén a Vkf-5. állományába tartozó Csics György vk. őrnagy vette át, majd az „Előd zászlóalj" parancsnoksága ellátószerveivel visszatért Budapestre és egy újabb, ezúttal „Műszaki Iroda" fedőnév alatt megkezdődött az alakulat felszámolása. Fogadták a fogságból hazatérteket és segítettek nekik visszailleszkedni a polgári életbe, elhelyezkedni állami nagyvállalatoknál. A „rongyosok” egy része később csatlakozott a Finnországba készülő magyar önkéntes alakulathoz, amelynek parancsnoka Kémeri Nagy Imre főhadnagy lett, aki szintén részt vett a kárpátaljai akciókban.[7]

1939. január 6-án került sor a „rongyosok” utolsó komolyabb harci cselekményére Kárpátalján. Cseh reguláris erők három Tatra páncélgépkocsival támogatva századerejű támadást indítottak az Oroszvég közelében fekvő Latorca-híd birtokbavétele érdekében. A már említett „térképhelyesbítők" egy részlege a hidat őrző négy magyar határőr segítségére sietett. A küzdelem során az egyik cseh páncélkocsi mozgásképtelenné vált, legénysége elhagyta, és a magyar csapatok zsákmányául esett. A harcnak több halálos áldozata volt, de a cseh erők végül visszavonulásra kényszerültek.[8]

A kárpátaljai diverzánsakció utóhatásai[szerkesztés]

A Rongyos Gárda kárpátaljai tevékenységében összesen körülbelül 1200 fő vett részt, 90%-uk behívott honvédségi tartalékállományba tartozó tiszt és honvéd, 10%-uk önkéntes, További 150 hivatásos és tényleges katona parancsnoki és szakmai feladatokat látott el. Az összlétszámból a fennmaradt adatok szerint összesen 52 fő esett el, 57-en rokkanttá váltak.[8]

Az elesettek közül Rozs József tartalékos zászlóst és Szarka István karpaszományos tűzmestert – a Magyar Királyi Honvédség katonái közül elsőként – Magyar Arany Vitézségi Éremmel tüntették ki. A zsákmányolt páncélgépkocsit tanulmányozás után oktató járműként hasznosították.[8]

A Rongyos Gárda tevékenységének lezárásában szerepe lehetett annak is, hogy 1940 őszén Dél-Erdélyben a román Siguranța felfedte a Vkf-5. osztály által támogatott mozgalmat, és a román kormány diplomáciai úton tiltakozott. Az egyébként is feszült magyar-román viszony miatt Werth Henrik vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke, az összes szabotázsakció felfüggesztésére kényszerült.[8]

Irodalom[szerkesztés]

  • Az erő útján. A Rongyos Gárda küzdelmei. Szerk.: Bálint István János. Budapest, 2000, Magyar Ház
  • Bíró Ádám - Éder Miklós - Sárhidai Gyula: A Magyar Királyi Honvédség külföldi gyártású páncélos harcjárművei 1920-1945. Petit Military Könyvek. Budapest, 2006, Petit Reál
  • Csima János (összeállította): Adalékok a Horthy-hadsereg szervezetének és háborús tevékenységének tanulmányozásához; 1938-1945. Budapest, 1961, Honvédelmi Minisztérium Központi Irattár
  • Felvidéki mártírok és hősök aranykönyve. Összeállította Kemény Gábor. Budapest, 1939, Mefhosz Könyvkiadó
  • Györkei Jenő: Egy különös döntés története. In: Tábornokok meghurcolása. Budapest, 2002, Accordia
  • Nagy Vilmos, nagybaconi: A Felvidék katonai felszabadítása. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1939/1.
  • Ormos Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. I-II. Budapest, 2000, Polgart
  • Vallomások a holtak házából. Ujszászy István vezérőrnagy, a 2. vkf osztály és az Államvédelmi Központ vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései. Szerk.: Haraszti György. Állambiztonsági Szolgálatok Levéltára - Corvina, Budapest, é. n.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c Sőregi 148. o.
  2. a b c Sőregi 149. o.
  3. a b c Sőregi 150. o.
  4. a b c Sőregi 151. o.
  5. a b c Sőregi 152. o.
  6. a b c d e Sőregi 153. o.
  7. a b c d e Sőregi 154. o.
  8. a b c d Sőregi 155. o.

Források[szerkesztés]

Sőregi: Sőregi Zoltán (2009. december). „EGY FELEMÁS DIVERZÁNSAKCIÓ - SZABADCSAPATOK KÁRPÁTALJÁN, 1938 ŐSZÉN”. Felderítő Szemle VIII. (4.), 148-156. o. HU ISSN 1588-242X.  

További információk[szerkesztés]