Pancho Villa

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Pancho Villa
Pancho villa horseback.jpg
Születési neve José Doroteo Arango Arámbula
Született 1878. június 5.
San Juan del Río közelében, Durango,  Mexikó
Elhunyt 1923. július 20. (45 évesen)
Hidalgo del Parral, Chihuahua,  Mexikó
Nemzetisége mexikói
Házastársa számos házastársa voltx
Foglalkozása mezőgazdasági munkás, favágó, kereskedő, bányász, építőmunkás
Beceneve El Centauro del Norte („Az Észak Kentaurja”)

Pancho Villa signature.svg
Pancho Villa aláírása

Pancho Villa az IMDb-n
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Pancho Villa témájú médiaállományokat.

Francisco Villa (legismertebb becenevén Pancho Villa, eredeti nevén José Doroteo Arango Arámbula; San Juan del Río közelében, 1878. június 5.Hidalgo del Parral, 1923. július 20.) a mexikói forradalom egyik legjelentősebb vezéralakja volt.

Szegény parasztcsaládban született, iskolát nem végzett. 1894-től 1910-ig hol egyedül, hol különféle bűnbandák tagjaként rablások és gyilkosságok sorozatát követte el Durango és Chihuahua államban, de eközben rövid időszakokra dolgozott húskereskedőként, bányászként és építőmunkásként is. Amikor 1910-ben Francisco Ignacio Madero meghirdette a forradalmat, Villa is csatlakozott a felkelőkhöz, és már a kitűzött nap, november 20. előtt megkezdte katonai akcióit. Jó vezetői képességei hamar megmutatkoztak, helyismeretét, valamint korábban kialakított kapcsolatrendszerét kihasználva könnyen maga mellé gyűjtött több száz embert, akikkel csatlakozott a Ciudad Juárezt májusban megtámadó sereghez. Az ottani győzelem után lemondott Porfirio Díaz elnök.

Hamarosan Madero lett Mexikó elnöke, de ellene is lázadások törtek ki. Villa az ország északi részén zajló orozquista lázadók ellen harcolt, de mivel felettese, Victoriano Huerta féltékeny lett sikereire, lopás ürügyével majdnem kivégeztette, végül csak börtönbe zárták. Innen megszökött, az Egyesült Államokba ment, majd Madero 1913-as meggyilkolása után hazatért Mexikóba, hogy az új elnök, az árulóvá vált Huerta ellen harcoljon. Mindössze nyolc társával lépte át a határt, de hamarosan több mint 10 000-es sereget gyűjtött maga köré, megalakítva az északi hadosztályt. Számos nagy győzelmet aratott Chihuahuában és a Comarca Lagunerában, rövid időre Chihuahua állam kormányzója is volt, végül a forradalmárok zacatecasi győzelme után a Huerta-kormány is megbukott.

Fiatal évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

José Doroteo Arango Arámbula néven született 1878. június 5-én a Durango állambeli San Juan del Río közigazgatási területéhez tartozó Río Grande haciendán, a La Coyotada nevű tanyán,[1] keresztelőjére július 7-én került sor.[2] Szülei, Agustín Arango és Micaela Arámbula szegény parasztok voltak, öt gyermekük közül ő volt a legidősebb.[3] Ha járt is iskolába, akkor is csak néhány napig,[4] így írni-olvasni csak jóval később, 25–27 éves kora körül tanult meg.[5] Apja 1884-ben vagy 1885-ben elhagyta családját vagy meghalt,[6] így a gyermekre már igen fiatalon kemény munkák hárultak. Főként mezőgazdasági munkákkal foglalkozott, hamar kitűnő lovassá vált,[7] majd favágóként és 11–12 éves korától vándorkereskedőként is dolgozott.[4]

Törvényen kívüli élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fiatalkoráról rengeteg, egymásnak is ellentmondó történet kering, maga Villa is számos esetben más-más formában mesélte el ugyanazokat az eseményeket. Nagyon valószínű, hogy már 1894 előtt követett el rablásokat,[8] de a legszélesebb körben ismert, őt a törvénnyel szembe állító cselekedete az volt, hogy 1894-ben, amikor Agustín López Negrete Gogogito nevű haciendáján élt, és vagy a hacienda tulajdonosa, vagy annak fia megpróbálta megerőszakolni Villa Martina nevű húgát, rálőtt az illetőre. Hogy megsebesítette-e, arról eltérően vélekednek a források, de innentől kezdve menekülnie kellett.[9]

Néhány hónapot töltött magányosan a Sierra del Gamón hegyei között,[10] de elfogták és börtönbe zárták. Sikerült megszöknie és visszatérnie a vadonba, ahol csaknem két éven át élt, többek között lopott marhák húsán, de néha a húst elcserélte más élelmiszerekre is. Az itt töltött idők során vadon termő gyógynövények sokaságát is megismerte.[11] 1896 nyarán csatlakozott a hírhedt Ignacio Parra bűnbandájához, akivel évekig rablások és gyilkosságok sorát követték el Durango északi és Chihuahua déli részén. Ez idő alatt született meg (valószínűleg) első gyermeke, Reynalda, egy María Isabel Campa nevű nőtől.[12]

Miután elhagyta a bandát, visszatért szülőföldjére, és egy kis üzletben húsokat és bőröket árult,[13] de nem hagyott fel a bűnözéssel sem, néha egyedül, néha csoportosan számos további rablást követett el. 1901-ben elfogták, és csak szerencsével kerülte el, hogy Octaviano Meraz bíró ítélkezzen fölötte, akiről az a hír járta, hogy „előbb akaszt, és csak utána vizsgálódik”.[14] Bár bizonyítékok hiányában hamar elengedték, néhány hónap múlva egy másik ügy miatt ismét elfogták és erőszakkal besorozták a hadseregbe. Körülbelül egy év múlva innen is megszökött.[14]

Ekkortól kezdve kezdett álneveket használni, időnként hívta magát Salvador Herediának és Antonio Floresnek is,[15] de leggyakrabban a Francisco Villa álnevet használta. Hogy ez a név honnan származik, arra nagyon sok különböző magyarázat van, a legelterjedtebb nézet, hogy egy elhunyt bűntársát nevezték így, akivel még Parras bandájában „dolgozott” együtt.[16] Egyúttal azt is elhatározta, felhagy a bűnözéssel, és törvényes munkából próbál megélni. Dolgozott egy parrali építkezésen és több bányában is. Egyszer egy szikla ráesett a lábára, amit hamarosan az elfertőződött sebek miatt már csaknem amputáltak, de néhány vénasszonynak gyógyfüvekkel sikerült meggyógyítania.[17] A következő időkben hol törvényesen dolgozott, hol bűntetteket követett el, 1904-ben csatlakozott José Beltrán bandájához is, akik a rabolt pénzből sokat szétosztottak a szegények között.[18] 1905-ben átlépte az országhatárt is, és egy ideig Új-Mexikóban, Coloradóban és Arizonában is dolgozott bányászként és a vasútnál,[19] majd hosszabb-rövidebb időre letelepedett Chihuahua városában és Parralban is. Egészen 1910-ig folytatta ezt az életformát, ezalatt széltében-hosszában belovagolta és jól megismerte Chihuahua nagy részét, számos kapcsolatot alakított ki az állam minden táján, többször meg is sebesült lövöldözésekben, és elfogatóparancsokat is kiadtak ellene.[20]

A maderista forradalomban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A forradalom első hónapjai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pancho Villa 1910-ben

Az 1900-as évtized végén országszerte alakultak a Porfirio Díaz elnök újraválasztását (sőt, az elnök újraválaszthatóságát) ellenző klubok, ennek az antireelekcionista mozgalomnak a vezérévé Francisco Ignacio Madero vált. Az 1910-es választáson Madero elnökjelöltként is indult, ám letartóztatták, és San Luis Potosí börtönébe zárták. Madero megszökött a börtönből, és kiadta a San Luis-tervet, amelyben november 20-ára fegyveres felkelésre szólította fel az ország népét. Embereit már hónapokkal korábban szétküldte Mexikó minden tájára, hogy harcosokat toborozzanak. Chihuahua állambeli megbízottja a helyi antireelekcionista klub alapítója, Abraham González volt, neki sikerült Pancho Villát is a maderisták közé állítania. Hogy mikor és hol találkoztak, egyáltalán melyikőjük kezdeményezte a találkozót, az ma sem bizonyos.[21]

Villa egy La Estacada nevű helyen táborozott le, és maga köré gyűjtötte 15–20 régi bűntársát.[22] Első katonai akciójukat november 17-én követték el, amikor is megtámadták a Chavarría haciendát, amelynek tulajdonosát meg is ölték. González emberei, köztük Villa és felettese, Cástulo Herrera, két nappal később már a fővárost, Chihuahuát akarták megtámadni, ám túl kevesen voltak hozzá, ezért úgy döntöttek, inkább a közeli San Andrést foglalják el. Ott nem ütköztek ellenállásba.[23] A hadsereggel először akkor kerültek összetűzésbe, amikor egy vonatnyi katona haladt át a városon Ciudad Guerrero irányába, ahol az ottani felkelést akarták leverni. Amikor a vonat megállt, Villáék tüzet nyitottak, 7 katonát megölve, de ezután a szerelvény azonnal továbbindult.

Villa első vereségét Trucy Aubert túlerőben levő csapataitól szenvedte el a Picachos de Tecolote nevű csúcsnál, a lövöldözés során több barátját is elvesztette.[24] A kormányerők és a kormányhoz hű földbirtokosok azonban már kezdték érezni a veszélyt, folyamatos volt a katonai mozgósítás, a gazdagok között pedig volt, aki Mexikóvárosba menekítette vagyonát. December 2-án a kormányzó tárgyalásba bocsátkozott a forradalmárok vezetőivel, majd megegyeztek egy egy hónapos tűzszünetről.[25] December 10-én Villa a Pascual Orozco forradalmárai által elfoglalt Guerreróba ment, ahol úgy döntött, csatlakozik Orozco seregéhez.[26]

A következő hónapokban néhány száz embert gyűjtött maga köré és kisebb összecsapásokban vett részt, egyszer meg is sebesült. Kiépített maga körül egyfajta hírszerző- és csempészhálózatot is, de lőszert igen nehezen tudott beszerezni, mivel azt egész Mexikóban egyáltalán nem gyártottak. Csak az Amerikai Egyesült Államokból tudták behozni illegálisan, vagy halott ellenségeiktől tudtak zsákmányolni.[27] Február végén az állam déli részén megsemmisítettek néhány hidat és távíróvonalat is, hogy elvágják az összeköttetést a stratégiai fontosságú Torreónnal.[28]

Pancho Villa 1911-ben

Februárban az addig az USA-ban tartózkodó Madero visszatért Mexikóba, de március 6-án egy jól felszerelt porfirista csapat vereséget mért seregére. Madero ezután a Bustillos nevű haciendán rendezte be főhadiszállását is, ahol Abraham Gonzáleztől megtudta, hogy Villa 300 emberrel rendelkezik, de lőszerhiányban szenved. Március végén találkoztak először személyesen, majd ezután többször is, és miután Madero megismerte a chihuahuai felkelők eddigi eredményeit, Orozcót ezredessé, Villát és egy Agustín Estrada nevű társukat mayorrá nevezte ki.[29]

Mivel úgy gondolták, a határ közelében könnyebb fegyvereket és lőszert beszerezni, Chihuahua helyett inkább Ciudad Juárez megtámadását határozták el.[30] A mintegy 2000 emberből álló menet április 7-én indult útnak, a hónap közepén azonban súlyos belső ellentétek jelentkeztek a forradalmárok csapataiban. A vörös zászlókat lengető magónista anarchista-szocialisták lázadoztak Madero ellen, azt állítván, hogy ő még nagyobb diktátor, mint Porfirio Díaz. Madero a politikától magát távol tartó Villát bízta meg, tegyen valamit a magónisták ellen, lehetőleg vérontás nélkül.[31] Villa összegyűjtött 400 embert, körbevették a magónisták csoportjait, és egyszerűen felszólították őket, tegyék le a fegyvert. Vezetőiket letartóztatták, de a többiek visszakapták fegyvereiket, és különböző brigádokba osztották be őket, hogy a jövőben ne tudjanak egységesen fellépni.[32]

Ciudad Juárez elfoglalása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fénykép a Ciudad Juárez-i győztesekről. Villa a felső sor bal szélén áll

A forradalmárok több részletben érkeztek meg Ciudad Juárezhez, Villa április 16-án.[33] Támadás helyett azonban letáboroztak, 20-án pedig Madero vezetésével béketárgyalások kezdődtek a Mexikóvárosból érkező kormányküldöttekkel. Megegyeztek egy fegyverszünetben, amit később meg is hosszabbítottak, de a forradalmi seregben egyre nőtt a türelmetlenség és az elégedetlenség Madero bizonytalansága miatt.[34] Amikor május elején Madero úgy döntött, mégsem támadják meg a várost, Orozco bejelentette: ellenszegül a döntésnek és 8-án elindítja az ostromot. Villa egyetértett vele.[35]

Kettőjük terve az volt, hogy lövöldözést provokálnak, ami után elszabadulnak és megfékezhetetlenné válnak az indulatok. Így is történt, de hogy felelősségüket eltitkolják, átkeltek az amerikai határon, és amikor eldördültek a lövések, akkor is éppen a túloldalon, El Pasóban tartózkodtak.[36] A forradalmárok kisebb csoportokban kezdtek beszivárogni a városba, majd másnaptól, amikor már Madero is belátta, nincs más út, nagyobb, néhány száz fős egységeik több irányból közelítették meg a központot. Villa délről indult el 650 emberével, ám amikor géppuskatűz állta útjukat, visszahúzódtak a vasútállomáshoz, ahol vasúti talpfákból építettek maguknak barikádot, majd a közeli iskolát vették tűz alá, ahol a kormányerők meghúzódtak.[37] Az iskolát 9-én este foglalták el, majd 10-én délben a körülzárt védők megadták magukat.[38]

A csata után Orozco és Villa összetűzésbe keveredett Maderóval amiatt, hogy kevés élelem jutott a csapatoknak, valamint hogy Madero azt a Venustiano Carranzát nevezte ki új „kormányának” hadügyminiszterévé, akinek semmi katonai tapasztalata nem volt.[39] Bár hamarosan helyreállt a béke, Maderónak többen továbbra is azt sugallták, Villa veszélyes ember, ezért 25 000 pesót ajánlott fel neki, hogy távozzon a seregből. Villa végül 11 500-at fogadott el, ennek egy részéből kukoricát vett és később szétosztotta a San Andrés-i hadiözvegyek között.[40]

A De la Barra- és a Madero-kormány idején[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az események után Villa Chihuahua városában telepedett le, ahol néhány hónapig nyugalomban élt: ezekben az időkben élő állatok és hús kereskedelmével foglalkozott. Május 27-én egy egyházi esküvő keretében feleségül vette Luz Corralt,[41] akivel július végén több hétre Mexikóvárosba utaztak nászútra, ahol megcsodálták a legfontosabb turistalátványosságokat, de Villát elszomorította az a kettősség, amit a fővárosban tapasztalt: egyfelől a gazdagok palotái, másfelől a mérhetetlen szegénység.[42]

Októberben Francisco de la Barra ideiglenes kormánya helyett hivatalba lépett a demokratikusan megválasztott Madero-kormány. Néhány hónapon belül azonban országszerte megnőtt az elégedetlenség, mert az emberek kevés változást tapasztaltak. Számos kisebb felkelés tört ki az új kormány ellen: a magónista vörösök, délen a zapatisták, sokhelyütt a forradalmi seregből elbocsátott emberek, valamint a nagytőkések támogatottjai mind Madero ellen fordultak.[43] Maga Villa is elégedetlen volt sokmindennel, de ebben a zűrzavaros helyzetben a lázadó csoportokban sem bízott.[44][45] 1912 február elejétől elkezdett harcosokat gyűjteni maga köré, de célja bizonytalan volt. Nyolc nap múlva már mintegy 500-an voltak, amikor kiadott egy sokféleképpen értelmezhető kiáltványt, amelyben az ország tisztázatlan helyzetéről és lehetséges árulókról beszél, de konkrétan nem nevezi meg, mikre és kikre gondol.[45]

Az Orozco-féle lázadás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pascual Orozco, az egykori forradalmár 1912 februárjában még Chihuahua hivatalos katonai vezetője volt, ám március elsején lemondott. Sok lázadó forradalmi múltja miatt már lemondása előtt is őt látta volna szívesen az újrakezdődő felkelés élén, de ő kettős játszmát űzött: gyakran találkozott a régi rendszer nagybirtokosaival is, akik egyre inkább támogatták.[46][47] Március 3-án azonban a kormányhoz való hűségét kinyilvánító Villa serege megjelent Chihuahua városa előtt, ahol Orozco tartózkodott, és támadást indított, amit azonban a védők visszavertek.[48]

Victoriano Huerta, Emilio Madero és Pancho Villa (háttal)

Március 6-én Orozco, egyesítve a lázadók sokféle csoportját, kiadta az Empacadora-tervet, amelyben Madero elleni harcra buzdított.[49] Orozco apja felkereste az éppen Santa Veracruzban táborozó Villát, és 300 000 pesót ajánlott fel neki, ha felhagy a harccal és végleg az USA-ba távozik, ám ő ezt visszautasította. Hamarosan folytatódtak az összecsapások: március 15-én La Boquillánál Villa csapatai vereséget szenvedtek,[50] ezért Villa Parralba vonult, ahol Maclovio Herrerával együtt 24-én lefegyverezték a város védőit, letartóztatva az Orozcóval gyanús kapcsolatot tartó José de la Luz Sotót is. A városban ezután a gazdagoktól 100 000 pesónyi hadikölcsönt kényszerítettek ki, valamint a Banco Minero bankból további 50 000-et vittek el.[51] Április 2-án Orozco szövetségesei, a magónista vörösök megtámadták Parralt, de a védők visszaverték őket.[52] Hat nappal később egy több mint háromszor akkora sereg érkezett, ezért pár órás harc után éjszaka Villa és néhány embere kitört az ostromgyűrűből és elmenekült.[53]

Április 10-én Madero üzenetet küldött Villának, amelyben méltatta hűségét, és felkérte, csatlakozzon a Torreónban táborozó hadsereghez, amelyet Victoriano Huerta irányít.[54] Villa engedelmeskedett, és április 21-én megérkezett a Torreónnal szomszédos Gómez Palacióba, majd május 8-án Tlahualilónál győzelmet arattak a vöröszászlósok felett.[55] Másnap Huerta javaslatára tábornokká nevezték ki, de rosszul esett neki, hogy ezután a hivatásos katonák sokáig „tiszeletbeli tábornok”-nak gúnyolták.[56] Május 12-én a conejosi állomsnál ismét vereséget mértek a lázadókra, de Huerta hagyta őket elmenekülni, csakúgy, mint a 22-i, a rellanói síkon aratott döntő győzelem után.[57]

Az ezt követő napokban (valószínűleg Parralban) történt, hogy Villa megismert egy Piedad Nevárez nevű lányt, akinek azonnal házasságot ajánlott. Bár már volt egy felesége, egy pap mégis összeadta őket.[58]

Harcai Huerta ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A börtönben és szökése után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Villa és a kivégzőosztag

A Orozco-féle felkelést végül augusztusban sikerült elfojtani,[59] de Villa a hátralevő harcokban már nem vett részt, ugyanis a rá egyre féltékenyebben tekintő Huerta[7] parancsára (engedetlenséggel és lopással vádolva) június 4-én reggel Jiménez városában elfogták, és azonnal kivégzőosztag elé állították. Villa sírni kezdett,[60] majd a nála levő pénzt szétosztotta az osztag katonái között, egyiküknek óráját is odaadta. Ekkor azonban egy Rubio Navarrete nevű alezredes érkezett a helyszínre, és a kivégzés felfüggesztésére adott parancsot, amíg Huertával beszél. Végül a Madero-testvérek nyomására (vagy Emilio és Raúl Madero, vagy – sok történész szerint – Francisco Ignacio Madero elnök távirat útján[61] avatkozott közbe) a kivégzést leállították.[62] Villát vonaton Mexikóvárosba szállították,[63] majd a Lecumberri-palota börtönébe zárták.[64] Évekkel később visszatért Jiménezbe, és azon a helyen, ahol csaknem kivégezték, egy nagy fehér keresztet festett a falra.[65]

Június 11-én kezdődő perében a vádpontok később kiegészültek Parral városának kifosztásával is.[66] Felmentő ítélet Abraham González chihuahuai kormányzó tiltakozása ellenére sem született, így Villa hónapokig a börtönben maradt.[67] Itt ismerte meg a zapatista Gildardo Magañát, akitől Mexikó történelmével kapcsolatos könyveket kapott: ezeket óriási érdeklődéssel olvasta. Ám hiába írt a börtönből 19 levelet Madero elnöknek,[68] hiába érkezett Chihuahuából az elnöki palotába 50 000 Villát támogató aláírás,[59] csak annyit sikerült elérnie, hogy novemberben áthelyezzék a Santiago Tlatelolcó-i katonai büntetés-végrehajtási intézetbe.[69] Itt megismerte a katonai bíróság egyik titkárát, Carlos Jáureguit, akinek segítségével december 26-án egy elreszelt rácsot felfeszítve, majd álruhába bújva egyszerűen kisétált a börtönből.[70] Vonaton és hajón, Manzanillo és Nogales érintésével az Amerika Egyesült Államokba menekült. 1913. január elején érkezett meg El Pasóba,[71] ahol Luz Corral már várt rá.[72]

Több üzenetet is küldött a mexikói kormánynak, amelyben figyelmeztette őket: a börtönben azt hallotta, újabb összeesküvés készülődik Madero ellen.[73] Február elején ez meg is történt: a tragikus tíz napnak nevezett események során a Díaz-rendszer hívei és a hozzájuk csatlakozó Huerta megdöntötték a kormányt, majd Maderót meggyilkolták, és Huertát nevezték ki új elnöknek. Amikor Villához eljutott a hír, bosszút esküdött.[74] Megpróbált embereket gyűjteni maga köré, de csak nyolc társat talált, és pénze is igen kevés volt. Amikor március 6–8. körül[75] átlépték a mexikói határt, mindössze 9 Winchester puskát, körülbelül 4500 30-30-as lőszert, egy kevés kávét, cukrot és sót vittek magukkal – valamint drótvágó fogókat, hogy majd azok segítségével tudjanak marhákat lopni a chihuahuai nagybirtokokról.[76]

Visszatérés Mexikóba[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ahogy faluról falura haladtak (útközben haciendákat kifosztva[77]), úgy csatlakoztak hozzájuk egyre többen és többen. Villának mindenhol voltak régi ismerősei, akik behálózták az államot, így a sereg rövid idő alatt több száz fősre bővült.[78] Április elején megtámadtak egy vonatot, amely nagy mennyiségű ezüstöt szállított: a Wells Fargo ügynökei 50 000 dollárt adtak érte.[79] Május 29-én Saucillónál legyőztek egy 1500 fős szövetségi sereget, és számos fegyvert zsákmányoltak,[80] majd június 5-én Villa 700 fős csoportja élén északra indult.[81] Hat nappal később érkezett meg a Madero-család bustillosi haciendájára, ahol 13-án újabb csatát nyert, egy hét múlva pedig Casas Grandesnél szintén győzedelmeskedett.[82]

Ezután az északi határ közelében fekvő La Ascensión mellett táborozott le, ahol közel másfél hónapon át gyűjtötte az embereket és az erőforrásokat, hátországként a szintén Huerta ellen fellázadt Sonora államot használva.[83] Már korábban is értesült róla, hogy Venustiano Carranza is harcba szállt Huerta ellen, és kinevezte magát a forradalmi erők fővezérévé, de itt, La Ascensiónban találkozott először Carranza küldötteivel. Azonnal aláírta Carranza Guadalupe-tervét, de azt nem tartotta helyesnek, hogy alárendelje magát és embereit az „idegeneknek” (azaz nem chihuahuaiaknak).[84] Hamarosan elhagyta La Ascensiónt és délre indult, de augusztus közepén üzenetet kapott Luz Corraltól, hogy a vörösök megtámadták San Andrést, Luz Elena nevű kislánya pedig meghalt. Villa azonnal San Andrésbe indult, ahol véres csatában vereséget mért a település megszállóira. Foglyai közül 237-et egy 1862-es törvényre hivatkozva agyonlövetett.[85] Miután eljutott hozzá a hír, hogy két sereg is üldözi, a vasúti hidakat maga mögött felrobbantva délre indult, hogy elfoglalja a fontos vasúti csomópontot, Torreónt.[86] Útja során ismét sokan csatlakoztak hozzá.[87]

Fontos városok elfoglalása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Toribio Ortega, Pancho Villa és Juan N. Medina

Szeptember végén érkeztek meg a Comarca Lagunerába, ahol 27-én a Torreón közelében levő La Loma haceindára összehívta seregének vezetőit, akik őt választották a megalakuló északi hadosztály (División del Norte) főparancsnokává. Különböző vélemények szerint a hadosztály létszáma ekkorra már 4000–9000 fő volt.[88] A sereg Maclovio Herrera vezette egyik része a Nazas folyó egyik, a Villával előrenyomuló másik rész a másik partján indult el. 29-én Villáék a várostól délre, Avilés falunál legyőzték a szövetségiek 550 fős seregét, majd másnap támadást indítottak Torreón ellen is, amit végül október elsejére foglaltak el.[89] A hadizsákmány igen jelentős volt, a rengeteg fegyver (köztük két óriási ágyú, a Rorro és az El Niño) és lőszer mellett számos vonatot is megszereztek.[90]

A győzelem utáni fosztogatásokat úgy próbálta megakadályozni, hogy a fosztogatókat agyonlövette,[91] viszont a környékbeli gazdag birtokosoktól ő maga is előszeretettel kényszerített ki „kölcsönöket”, amelyeket aztán részben saját seregére fordított, részben szétosztogatott, például kórházak számára. Ezekben a napokban kötött házasságot harmadik feleségével, Juanita Torresszel.[92]

Körülbelül egy hetet töltött Torreónban, majd egy kisebb helyőrséget hátrahagyva Chihuahua elfoglalására indult. 4500 embere közül a vezérkar és a gyalogság vonattal, a többiek lovon haladtak észak felé.[93] Mielőtt elérték volna a várost, hetekig gyűjtötte tovább az embereket és a lőszert (ebben nagy segítségére volt Hipólito nevű öccse is),[94] ám a november 5-én indított, több napig tartó támadást visszaverte a várost védő Salvador Mercado és Pascual Orozco számbeli és fegyverzeti fölényben levő serege,[95] ráadásul közben megérkezett a hír, hogy a huertisták visszafoglalták Torreónt is.[96]

A lőszerhiánnyal küzdő villisták a visszavonulás után Chihuahuától 30 km-re táboroztak le,[97] majd egy részük a szintén a szövetségiek kezén levő Ciudad Juárez irányába indult. Az El Cobre vasútállomáson 13-án elfoglaltak egy északról érkező, szenet szállító vonatot, amit (valószínűleg Juan N. Medina ötlete alapján) kipakoltak, és belezsúfolták a mintegy 1800 főnyi forradalmár sereget. Az állomás távírósát fegyverrel fenyegetve felvették a kapcsolatot a Ciudad Juárez-i központtal, és azt az üzenetet továbbították nekik, hogy a szenesvonatot a forradalmárok fenyegetik. Válaszul azt az utasítást kapták, hogy a vonat induljon vissza Ciudad Juárez felé.[98] Így érkeztek meg 15-én éjjel a város belsejébe, ahol a szövetségiek nem is sejtették, hogy a vonat tele van fegyveresekkel: a települést védő katonák jó része játéktermekben, kocsmákban és bordélyházakban múlatta az időt, amikor megkezdődött a támadás. A forradalmárok gyors győzelmet arattak.[99]

A Ciudad Juárezben eltöltött napok alatt találkozott Carranza követeivel éppúgy, mint egykori börtöntársával, Gildardo Magañával, akivel a zapatisták fő követeléséről, a földosztásról beszélgettek. Villa támogatta a földosztást, de kiderült, hogy Carranza ellenzi, így már most elkezdődött egyfajta ellentét kialakulni kettejük között.[100]

Néhány nap múlva Chihuahuából egy körülbelül 5250–5500 fős[101] szövetségi sereg indult északra, hogy megütközzön a forradalmárokkal. Villa nem akart a városban harcolni, ezért november 22-én egy kisebb helyőrséget hátrahagyva megindította vonatait dél felé.[102] 24-én reggel, Tierra Blanca vasútállomása közelében kezdődött meg a csata, de hiába érkezett éjjel Ciudad Juárezből egy vonat ellátmányokkal és egy kisebb erősítéssel, másnapra a szövetségiek kerültek fölénybe. Ám Villa váratlanul lovasrohamot rendelt el, amellyel elsöpörte a szövetségi sereget, amelynek maradványai elmenekültek.[103] November végén a huertisták Chihuahuából is elvonultak, Villa seregei pedig 3-án indultak el az állam fővárosa felé.[104] Útjukat nehezítették a visszavonuló csapatok által felszedett sínek, felégetett hidak és a szénhiány, de amikor végül öt nappal később megérkeztek a városba, az ott maradt, körülbelül 200 fős helyőrség harc nélkül megadta magát.[105]

Chihuahua kormányzójaként[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Villa által Chihuahuában kibocsátott papírpénz

Chihuahuában Villát óriási ünnepléssel fogadták, és azonnal az állam kormányzójává választották. Körülbelül egy hónapig töltötte be ezt a tisztséget, ez idő alatt 17 rendeletet alkotott meg.[106] Mindjárt első nap halálbüntetés terhe mellett megtiltotta katonáinak az alkoholtartalmú italok fogyasztását,[107] a közbiztonságot pedig éjjeliőrség felállításával javította.[108] Az Egyesült Államok sajtójában nagy felháborodást okozott az a döntése, hogy a spanyol telepeseket kitiltotta az államból, mondván, hogy a spanyolok nemcsak hogy évszázadokon át rabszolgasorban tartották az indiánokat, de a forradalom idején is Porfirio Díazt, majd Huertát támogatták.[108] Más külföldiek ellen azonban nem hozott semmilyen intézkedést, és amikor 1914 január elején a Ciudad Juárez-i kínaiak tömegesen próbáltak menekülni az államból, a sajtóban nyugtatta meg őket, hogy nem igazak a pletykák, miszerint őket is ki akarná tiltani.[109]

December 12-én rendelte el az állam hasznos területének kétharmad részét birtokló 17 család minden vagyonának elkobzását, és a földek szétosztását a hadiözvegyek és -árvák, saját seregének tagjai, valamint eredeti tulajdonosaik részére.[110] Nemzeti tulajdonba vette a malmokat, így a liszt árát a zsákonkénti 9 dollárról 1,5 dollárra tudta csökkenteni,[111] de jelentősen olcsóbbá tette a tejet, a kenyeret és a húst is.[112] Arról is rendelkezett, hogy a korábban a huertisa hatóságok felé fennálló adósságok ezentúl semmisnek tekintendők.[113] Ezen intézkedései miatt többen szocialistának és fourieristának nevezték.[114]

Megalapított egy állami bankot,[115] december végén pedig 2 millió peso névértékben saját papírpénzt nyomtattatott, és 60 napos börtönnel fenyegette azokat, akik nem fogadják el vagy alacsonyabb értékben számítják be ezeket az új pénzeket.[116] Megnyitott egy tudományos és irodalmi intézetet (Instituto Científico y Literario),[7] valamint körülbelül 50 iskolát is.[117] Bár hivatalosan 1914. január 8-án befejezte kormányzói tevékenységét, a gyakorlatban még hónapokig irányította az eseményeket.[7]

Az ojinagai csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Villa az ojinagai csata után

A Chihuahuából elvonult szövetségiek a határmenti Ojinagában gyűltek össze. December utolsó napján a villista Pánfilo Natera egy kisebb sereggel megérkezett Ojinagához, amit több egymást követő éjjel, végül január 4-én hajnalban is megtámadtak, de a védők visszaverték őket.[118] Ezért 5-én Villa is elindult a helyszínre, öt nappal később pedig félkör alakban bekerítették a települést, csak az USA felé eső határrészt hagyták szabadon. A támadást 11-én este indították meg, és gyors győzelmet arattak. A védők közül aki életben maradt, a holttestekkel teli Río Bravo folyón átúszva Presidióba menekült.[119]

Még január első napjaiban, a támadás előtt a villisták különös szerződést ajánlottak fel az amerikai filmeseknek: nyereségük egy részéért cserébe engedélyezik nekik, hogy elkísérjék és lefilmezzék Villát hadjáratai során, mindeközben lovat és élelmet is kapnak a forradalmároktól. A filmes társaságok között mindössze egy volt, amelyik érdeklődést mutatott: a Harry Aitken vezette Mutual Film Corporation. Villa távollétében Eugenio Aguirre Benavides írta alá a szerződést január 5-én El Pasóban, ebben a felek rögzítették, hogy a forradalmárok 25 000 dollár előleget kapnak, a későbbi bevételeknek pedig az ötödrésze jut nekik.[120] Az ojinagai csatáról készült felvételek azonban nem arattak nagy sikert Amerikában, mert a csatából semmi sem látszott rajtuk.[121]

Torreón elfoglalása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Carranza azt szerette volna, ha Villa minél előbb megtámadja Torreónt, de ő időt kért, amíg több embert, több pénzt és több fegyvert gyűjt össze.[122] A pénz egyik legfontosabb forrása – a gyapot és az ixtle értékesítése mellett[123] – a Ciudad Juárez-beli játéktermek, lóversenyek, bárok és bordélyházak megadóztatása volt, de a drogkereskedelemből nem akart hasznot húzni, sőt, a kábítószer elleni harcban együttműködött az USA-beli hatóságokkal is.[124] További pénzt remélt az ifjabbik Luis Terrazas fogvatartásából: egyrészt váltságdíjat követelt érte az államból elmenekült apjától,[125] másrészt hallott olyan híreket, hogy a Terrazas-család nagy értékű vagyont rejtett el valahol a városban, és ezt szerette volna megtudni a fiútól, hogy hol van. A váltságdíjból nem lett semmi, de a 600 000 peso értékű kincset megtalálták.[126] Február 10-én Lázaro de la Garza vezetésével megalakult a villista pénzügyek kezelő szerve, az Északi Hadosztály Kereskedelmi és Pénzügyi Ügynöksége is.[127] A megszerzett pénzből rengeteg fegyvert és lőszert, új egyenruhákat, sőt, még egy kétmotoros, kétszemélyes repülőgépet is vásároltak, ami mellé szerződtettek két külföldi pilótát is.[128]

Ezekben a napokban alakította meg Dorados nevű személyes kíséretét, Jesús M. Ríos vezetésével, és új, kezdetben olajzöld kabátos egyenruhákkal, 7 mm-es Mauser puskákkal és Colt pisztolyokkal, .44-es lőszerrel felszerelve.[129]

Mindeközben számos toborzóirodát nyitottak, és plakátokon hívták fel csatlakozásra a harcolni vágyókat, köztük akár amerikaiakat is: számukra részben angol nyelvű hirdetmények is készültek. Villa ugyancsak jó kapcsolatokra törekedett az amerikai orvosokkal: magas fizetésért számosat alkalmazott közülük újonnan berendezett kórházvonataiban.[130]

Február közepén azonban jelentősen megromlott viszonya az USA-val: 16-án egy William Benton nevű skót származású mexikói nagybirtokos, akinek már korábban is voltak nézeteltérései Villával, felkereste őt irodájában, és néhány tanú állítása szerint pisztollyal fenyegette. Ekkor (valószínűleg) az ott tartózkodó Rodolfo Fierro lelőtte Bentont, majd a holttestet egy szőnyegbe csavarták, és később eltemették.[131] Az eset után az amerikai sajtó valóságos Villa-ellenes hadjáratot indított.[132]

Villista tüzérség Torreónnál

Miután március közepén csatlakozott a hadosztályhoz egy régi maderista, Felipe Ángeles, aki kiváló tüzér volt, és ezért Villa igen nagyra becsülte,[133] 16-án a hadosztály elindult Torreón felé.[134] A körülbelül 8000 főnyi sereg számtalan vonatkocsiban és lovon haladt, és útközben is egyre többen csatlakoztak hozzájuk.[135] 21-én elfoglalták Mapimít, Bermejillót és Tlahualilót, majd néhány brigáddal Sacramentónál megtámadták a Torreónt Monterreyjel összekötő út fontos állomását őrző szövetségieket.[136] A Torreónnal szomszédos Gómez Palacio irányába 22-én indultak el, amikor a sacramentói csata még tartott.[137] Ott végül úgy dőlt el a harc, hogy Alfonsó Durón kapitány emberei átálltak Villa oldalára, így az ottani szövetségi erők maradéka kénytelen volt visszavonulni Torreónba.[138]

23-án estére elfoglalták Lerdót,[139] de a Gómez Palació-i hegyek géppuskákkal, lövészárkokkal védett kis erődítményeit hiába támadták napokon keresztül, mindig visszaverték őket.[140] Végül 26-án a huertisták elhagyták Gómez Palaciót, és összevonták erőiket a Nazas túlpartján fekvő Torreónban.[141] Míg Villához durangói csapatok is csatlakoztak,[142] valamint Manuel Chao is küldött ezer embert Chihuahuából, addig a szövetségiek Monterrey irányából érkező erősítését a forradalmárok csapatai feltartóztatták,[143] ez pedig döntőnek bizonyult: április 2-án a város megmaradt védői elmenekültek. A két hétig tartó harc rendkívül sok halottat követelt mindkét oldalon, és a városban is hatalmas pusztítást végzett,[144] ráadásul a zsákmány sem volt jelentős, mert amit a menekülők nem vittek el, azt elégették. Megmaradt viszont rengeteg gyapot, amit Villa északra küldött eladni,[145] és a többek között ezért kapott pénzből kenyeret, kukoricát és babot osztott a torreóni lakosoknak.[146]

A győzelem után még egy jelentős összecsapásra került sor a San Pedro de las Coloniasban összegyűlő, valamivel több mint 10 000 fős, soraiban nem kevesebb mint 22 tábornokot felvonultató[147] sereggel: a 12–16 ezer forradalmár[148] április 14-én mért rájuk vereséget, a megmaradtak Saltillo irányába távoztak.[149]

Veracruz amerikai megszállása, viszony az Egyesült Államokkal[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az amerikai zászló felvonása Veracruzban

Villa 19-én Chihuahuába utazott, ahol több év után találkozott először személyesen a magát a forradalom vezérének nevező Carranzával.[150] Találkozójukon, ahol Villa az északkeleti hadosztályt vezető Pablo González segítségének elmaradását is szóvá tette, először szívélyesen üdvözölték egymást, de Villában hamar kialakult egyfajta ellenérzés Carranzával szemben.[151] Eleinte ki nem mondott ellentétüket jelentősen elmélyítette Veracruz amerikai megszállása.

Az amerikaiak a jelentéktelen tampicói incidenst ürügyként használva április 22-én hadihajókat küldtek Veracruz kikötőjébe, és megakadályozták egy Huertának Európából fegyvert szállító hajó kikötését. Bár annak Carranza is örült, hogy a fegyverek nem jutnak el Huertához, az amerikai műveletet Mexikó nemzeti szuverenitásának súlyos megsértésének és az ország függetlensége elleni merényletnek tartotta. Villa azonban jó viszonyra törekedett az Egyesült Államokkal, mivel az északi szomszédot a chihuahuai hadszíntér hátországának tekintette, ahonnan a fegyvereket, a lőszert, sőt, az élelmiszerek egy részét is beszerezte.[152] Hogy Carranza szavainak negatív hatását tompítsa, Ciudad Juárezbe utazott, ahol találkozott George Carothers különleges ügynökkel és Hugh Lenox Scottal, az amerikai hadsereg egyik vezető alakjával, és biztosította őket, valamint a sajtón keresztül az amerikai lakosságot is, hogy Mexikó nem viszonyul ellenségesen országukhoz, Carranza szavait pedig súlyos hibának minősítette.[153] Chihuahuába visszatérve többen is felkeresték az eddig ellene harcolók közül: mind a vörösök, mind a szövetségiek felajánlották Villának, hogy kössenek szövetséget az amerikai megszállók ellen, ő azonban ezt elutasította.[154]

Május elején összeült a forradalmárok juntája, ahol Carranza arra utasította Villát, hogy ne az eredeti terveknek megfelelően Zacatecas, hanem Saltillo irányába induljon el. Ő eleinte tiltakozott ugyan, ám végül meggyőzték azzal, hogy rámutattak: Saltillo a vonatok számára nélkülözhetetlen szén fontos lelőhelyének, a coahuilai szénmedencéknek a kijáratában fekszik, ezért stratégiai fontosságú hely. Carranza valódi célja azonban az volt, hogy megakadályozza, hogy az „irányíthatatlan”, ráadásul a szociális kérdésekben vele egyet nem értő Villa érje el először Mexikóvárost, és elősegítse, hogy Villa helyett egy megbízhatóbb carranzista, az északnyugati hadosztályt vezető Álvaro Obregón legyen inkább ez a személy.[155]

Huerta bukása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Villa vonatai hamarosan elindultak Saltillo felé, ám 250 kilométer megtétele után a felszedett sínek miatt nem tudtak továbbhaladni.[156] Ekkor értesültek róla, hogy a közeli Paredónnál a szövetségiek összegyűltek,[157] ezért 17-én mintegy 8000 lovassal lerohanták őket, és gyors győzelmet arattak.[158] A következő napokban a kormányerők elhagyták Saltillót is, amit így harc nélkül sikerült bevenni.[159] A várost északkeleti hadosztály gondjaira bízták, Villa pedig június első napjaiban visszatért Chihuahuába, majd Torreónba.[160]

A következő napokban távírón keresztül számos üzenetet váltottak az ez idő alatt Saltillóban tartózkodó Carranzával, és nagyon elmérgesedett köztük a viszony. Carranza megtiltotta Villának, hogy engedélye nélkül akár egyetlen vonatot is elindítson Torreónból,[161] majd pedig azt kérte tőlük, indítsanak 5000 embert Pánfilo Natera segítségére, aki Zacatecast támadja.[162] Június 12-én Natera seregei annak köszönhetően szenvedtek vereséget, hogy Villa ellenszegült Carranzának, és nem küldött segítséget Zacatecasba. Nem nézte jó szemmel, hogy Carranza beleavatkozik az eddig sikeresen működő északi hadosztály életébe, és meg akarja osztani erőit, ezért felajánlotta lemondását, amit 13-án Carranza el is fogadott.[163] Villa tábornokai és más hű emberei hiába küldtek tiltakozó táviratot Carranzához, ő hajthatatlan maradt,[164] ezért a villisták úgy döntöttek: 15-étől kezdve az egész hadosztály elindul Zacatecas felé.[165]

A Natera embereivel együtt mintegy 20 000 fős had és a várost védő, feleekkora szövetségi sereg néhány napon át kisebb harcokat vívott egymással,[166] de az összehangolt támadásra 23-án került sor, egy nappal azután, hogy Villa személyesen megérkezett a város mellé. A forradalmárok egyszerre több irányból támadták a hegyekkel körülvett várost, és körülbelül 8 óra leforgása alatt győzelmet arattak.[167] A csata rendkívül véres volt, a védők közül 4–6 ezren meghaltak, több ezren fogságba kerültek, kevesen tudtak elmenekülni.[168]

Amikor a villisták már éppen tovább akartak indulni dél felé újabb városokat elfoglalni, megérkezett a hír, hogy Carranza blokád alá helyezte azokat a vasutakat, amiken keresztül vonataik szénhez juthattak volna, illetve elzárta a Tampico kikötőjén keresztül az országba behozott lőszer útját is.[169] A kiéleződött Villa–Carranza szembenállás megoldására az északi és az északkeleti hadosztály Torreónba egy konferenciát hívott össze. Obregón és az északnyugati hadosztály ekkor már Jalisco államban harcolt, ezért ők nem vettek részt a konferencián.[170] A tárgyalások július 4-től 8-ig tartottak, és megegyeztek abban, hogy elismerik Carranzát az egész mozgalom vezérének, de Villának az északi hadosztály élén kell maradnia. Amint győz a forradalom, Carranzát ideiglenes elnökké választják, aki mielőbb választásokat hív össze, amin azonban nem indulhat jelöltként a forradalom egyetlen vezére sem.[171] Megegyeztek, hogy földosztással vagy más módszerrel rendezik a parasztok és a szegények helyzetét, valamint megbüntetik a katolikus egyház azon képviselőit, akik segítették Huerta kormányát.[172] Carranza 13-án általánosságban elfogadta a határozatokat, ám a szociális kérdésekről úgy vélekedett, azok nem tartoznak a vita tárgykörébe.[173]

Villa nem vett részt a konferencián, de figyelemmel kísérte alakulását, közben pedig amerikai kapcsolatain keresztül az iránt puhatolózott, hogy vajon az Egyesült Államok vezetői körei hogyan fogadnák, ha esetleg végleg szakítana Carranzával. Az USA-nak azonban még nem volt kialakult álláspontja.[172] A konferencia után az északi hadosztály nem indult el délre, hanem Villa, aki Ciudad Juárezbe utazott és ott több tízezer, a chihuahuai nagybirtokos, Luis Terrazas birtokairól elkobzott marha árából újabb lőszereket és ruhákat vásárolt, szétosztotta újjászervezett csapatait a Torreón és Juárez közötti vasútvonal mentén fekvő városokban.[174]

Július 15-én Victoriano Huerta elnök lemondott, majd hamarosan elhajózott az országból.[175] Az ideiglenes elnök, Francisco Carvajal bukásával augusztus 13-án aláírták a teoloyucani egyezményt, ami által felbomlott a szövetségi hadsereg. A carranzisták hamarosan bevonultak a fővárosba, ám Villa kimaradt ebből a dicsőségből,[176] és rövid időre Chihuahuában telepedett le.[177]

Harcai Carranza ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Obregón és Villa útban Sonora felé, mellettük John Pershing

Augusztusra Sonora államban is feszültté vált a helyzet: a Villával szövetséges José María Maytorena is szembe került a carranzista Plutarco Elías Callesszel és Benjamin Hill-lel. Hogy helyzetüket rendezzék, Villa és Álvaro Obregón tábornok Sonorába utaztak,[178] majd szeptemberben Chihuahuában újra tárgyaltak az ügyről. Villa azonban ekkor már a Carranza kémének gondolt Obregón árulását vélte látni a háttérben, valamint azzal is megvádolta, hogy embereit fel akarja lázítani, ezért elfogatta, majd kis híján agyonlövette Obregónt,[179][180] és csak Felipe Ángeles győzködésére állt el ettől a tervétől.[181] Amikor Obregón vonata elindult Mexikóvárosba, Villa mégis kiküldött egy táviratot Torreónba, hogy amint odaér a vonat, lőjék le a tábornokot. Ismét társai beszélték rá, hogy vonja vissza az utasítást.[182]

Mindeközben Villa táviratban üzente meg Carranzának, hogy nem ismeri el ideiglenes elnöknek, majd hamarosan megjelent a szeptemberi keltezésű Chihuahuai kiáltvány, amelyben a többi tábornokot is erre szólította fel. A Carranza által október elsejére, Mexikóvárosba összehívott konvent így a villisták és az carranzistákkal szintén szembefordult[183] zapatisták nélkül kezdődött el.[184]

A forradalmi konvent[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A konvent hívei (pirossal) és a carranzisták (lilával) területei 1914 decemberében

A Carranzával szemben állók nyomására a konventet néhány nap múlva áttelepítették Aguascalientesbe, egy semleges helyszínre. Ide már a Zacatecasban tartózkodó Villa is küldött 35 képviselőt, Roque González Garza vezetésével, azzal a feladattal megbízva, hogy a torreóni konferencián elfogadott pontokért harcoljanak a konventben is.[185] A hónap közepén úgy dönöttek, egy mexikói zászló aláírásával a konvent kimondja saját szuverenitását, ezáltal az országot irányító intézménnyé alakul.[186] Villa október 16-án írta nevét a zászlóra.[187] 25-én megérkeztek a környékre a zapatisták küldöttei is, és másnap megegyeztek Villával, hogy ő is támogatni fogja fő követeléseiket, azaz az azóta is megoldatlan földkérdés rendezésére még 1911-ben kiadott Ayala-tervet.[188] A tervet 28-án be is fogadta a konvent,[189] ami Carranzát, aki egyébként sem ismerte el a konvent szuverenitását, még jobban felbosszantotta.[190] Kijelentette, hogy ha az ő személyét ennyire akadálynak látják, hajlandó akár az országot is elhagyni, de csak ha Villa is megteszi ugyanezt.[189] Később azt ajánlotta, visszavonul a politikától, ha Villa és Zapata is lemond. Villa hajlandó is lett volna erre, sőt, azt a lehetőséget is felvetette, hogy lőjék agyon őt és Carranzát is. Erre végül nem került sor, de azt a határozatot elfogadták, hogy Carranzát visszahívják az elnöki posztról, Villát pedig az északi hadosztály vezetéséből.[191]

November elsején az ország ideiglenes elnökévé a „semmiből feltűnt” Elulalio Gutiérrezt választotta a konvent.[192] Ekkorra már egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a carranzisták és a konvent hívei között újabb polgárháború várható. Carranza nem volt hajlandó elismerni a konvent döntését és lemondani a kitűzött november 10-i határidőig, ezért a konvent lázadóvá nyilvánította.[190] Több tízezer katonájából ráadásul nagyon sokan letették a fegyvert vagy átálltak a konvencionisták oldalára, így kénytelen volt visszahúzódni Veracruzba, ahonnan néhány nap múlva kivonulak az amerikai megszállók. Villa csapatai 16-án harc nélkül elfoglalták León városát, majd Mexikóváros irányába haladtak tovább. 21-én Querétaróba, 23-án Tulába,[193] december másodikán pedig Tacubába[194] érkeztek. A forradalom újabb szakaszba lépett, november végére országszerte körülbelül 60 000 konvencionisa és 30 000 carranzista katona állt szemben egymással.[195]

Az erők átrendeződése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Villa az elnöki székben, mellette Zapata

December 4-én Xochimilcóban került sor Villa és Emiliano Zapata találkozójára, ahol egy négy fő pontot tartalmazó megállapodást kötöttek: az északi hadosztály szövetségre lép Zapata déli felszabadító hadseregével, az északiak elfogadják az Ayala-tervet (kivéve a Francisco I. Maderót támadó részeit), Villáék lőszereket és fegyvereket küldenek a zapatistáknak, valamint hogy egy civilt ajánlanak majd a köztársasági elnöki posztra.[196] Másnap megalakult Eulalio Gutiérrez kormánya,[197] 6-án a forradalmárok egy nagyszabású, hatórás lovas felvonulást tartottak Mexikóváros utcáin,[198] végül a Nemzeti Palotában Gutiérrez fogadta Villát és Zapatát. Amikor a palota egyik termében rátaláltak egy díszes székre, ami a mexikói köztudatban azóta is „elnöki szék”-ként él, Agustín Víctor Casasola, a forradalom egyik híres fényképésze (két változatban) elkészítette az ország történetének egyik leghíresebb képét: Pancho Villa ebben a székben ül, mellette pedig Zapata.[199]

December 8-án délelőtt Villa ünnepélyes keretek között elhelyezte a San Francisco utca új névtábláját: ettől a pillanattól kezdve az út a Frnacisco I. Madero nevet viseli. A táblára egy kisebb feliratot is elhelyeztek, amiben arra figyelmeztettek, hogy aki eltávolítja a táblát, azt azonnal agyonlövik. Az eseményt követően Madero sírjánál is megemlékezést tartottak, itt Villa egy rövid beszédet mondott, majd annyira elérzékenyült, hogy sírni kezdett.[200]

Mialatt a forradalmárok több ezres tömege Mexikóvárosban tartózkodott, gyakoriak voltak a fosztogatások, a garázdaságok, sőt, számos gyilkosság is történt. Ezt kihasználva ellenfeleik sokszor túlzásokba bocsátkozva igyekeztek befeketíteni a villisták hírét, magát Villát is megvádolták szexuális zaklatással,[201] sőt, azzal is, hogy része volt egy zapatista újságíró, Paulino Martínez meggyilkolásában.[202] Zapata azonban nem hitt ezekben a gyanúsítgatásokban, és ezt írta Villának: „Ellenségeink nagyon aktívan dolgoznak, hogy megosszák az északot és a délt [...] ezért kötelességemnek érzem figyelmeztetni, hogy legyen óvatosabb.”[203]

December 10-én hír érkezett a Comarca Lagunerából, hogy a carranzisták Torreónt fenyegetik. Villa odaküldte Felipe Ángelest és két brigádot, és úgy tervezte, hogy amíg a zapatisták Pueblában küzdenek, addig Tomás Urbina Tampico felé indul, ő pedig Irapuatón keresztül Guadalajarába.[204] Néhány nap múlva be is vonult a városba, ahol az egyház felé tett egy fontos gesztust: engedélyezte a rendkívül vallásellenes carranzisták által bezáratott jaliscói templomok újranyitását.[205] Bár ő maga is távol állt a vallási fanatizmustól, sőt, annak idején a Huertát támogató papokat is több alkalommal bezáratta vagy elhurcoltatta, most az egyház valóságos megmentőként tekintett rá. Többek között ugyanezért azonban Obregón és Antonio I. Villarreal ráaggatta a „reakciós” jelzőt.[205] Sokakban felháborodást keltett az is, hogy január elején beválogatott seregébe számos régi szövetségi tisztet (igaz, csak azzal a feltétellel, hogy nem vettek részt a Madero-kormány elleni államcsínyben és nem követtek el becstelenségeket az azt követő háború során sem).[206]

Ezekben a napokban Villa külpolitikai ügyekkel is foglalkozott. Felkereste őt a japán haditengerészet követe, hogy megtudja, mi lenne a villisták álláspontja, ha Japán megtámadná az Egyesült Államokat, de Villa kijelentette, hogy abban az esetben az USA-t támogatná.[207] Január 7-én Ciudad Juárez és El Paso határán találkozott az amerikai hadsereg képviselőjével is, akivel szóba ejtették a Chihuahuában működő amerikai bányák ügyét, a fegyverszállításokat, valamint megállapodtak, hogy Villa leállíttatja Maytorena harcait Sonora határvidékeinek kényes pontjain, mivel a határon áttévedt lövedékek megsebesítettek 28 amerikai állampolgárt, közülük egyet halálosan.[208]

Január közepén Eulalio Gutiérrez elárulta a konventet, és titkos szövetséget kötött Obregónnal és Villarreallal. 15-én hajnalban bizalmi embereinek és tízezernyi katonának a társaságában észak felé elhagyta Mexikóvárost, hogy csatlakozzon a carranzistákhoz.[209] Villa felkészült az elkövetkezendő harcokra, és Aguascalientesben rendezte be főhadiszállását.[210] Érzékeny veszteséget jelentett számára, hogy az utóbbi időkben elvesztette több fontos emberét: Maclovio Herrera már hónapokkal ezelőtt átállt az ellenséghez, Martiniano Servín a napokban vesztette életét a Saltillo környéki csatákban,[211] José Isabel Robles pedig Gutiérrez pártjára állt.[212]

Villa Guanajuato állam területén bocsátkozott csatákba, azonban Celayánál, Leónnál és Trinidadnál is vereséget szenvedett. Visszatért északra, ahol 1915-ig harcolt, de amikor Sonorába akart betörni, ez a kísérlete is kudarccal végződött.[7]

1916-ban megtámadta az Új-Mexikó déli részén található Columbus városát, ezzel pedig az USA bosszúját vívta ki: egy úgynevezett büntető hadjáratot indítottak Villa ellen, de őt magát nem tudták elfogni. Csapatai jelentősen megfogyatkoztak, és bár ahhoz még volt ereje, hogy szembeszálljon a querétarói kongresszus híveivel, hamarosan hadvezérből gerillaharcossá vált.[7]

1920 májusában, amikor Carranza halála után Adolfo de la Huertát nevezték ki ideiglenes elnökké, a chihuahuai Allende település mellett találkozóra került sor Villa és Ignacio C. Enríquez tábornok között. Enríquez arról próbálta meggyőzni Villát, hogy fogadja el az Agua Prieta-terv által kinevezett kormányt és tegye le a fegyvert, hiszen Carranza, aki ellen eddig harcolt, már halott. Enríquez csapatai megpróbálták bekeríteni és elfogni Villát, ám ő még időben elmenekült. Végül egy barátjának, Elías Torresnek köszönhetően a sabinasi egyezmény aláírásával amnesztiát kapott, és megkapta a Hidalgo del Parral közelében található Canutillo haciendát is, amihez 25 hektár földbirtok is tartozott. Itt régi északihadosztály-beli társaival gazdálkodásba kezdett, ezt a tevékenységét évekig folytatta.[7]

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1923. július 20-án Hidalgo del Parral város határában Jesús Salas Barraza csapdát állított és meggyilkolta a hű társával, Miguel Trillóval oda érkező Villát.[7]

Holttestének sorsa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Villa még 1913–1914-ben, Chihuahuában építtetett magának egy mauzóleumot, hogy majd később ott temessék el, azonban testét soha nem helyezték el benne, hanem Parralban temették el.[213] 1926 februárjában egy amerikai állampolgár megbecstelenítette Villa sírját és magával vitte a holttest fejét.[7]

Luis Echeverría kormánya idején, 1976 körül Villát elnöki rendelettel nemzeti hőssé nyilvánították, és elhatározták, hogy maradványait áthelyezik Mexikóvárosba, Francisco Ignacio Madero és más forradalmárok sírjai mellé, a forradalmi emlékmű kriptájába. Villa egyik felesége, Bertha Rentería azonban később azt állította, hogy miután ellopták Villa koponyáját a parrali sírból, ő kicseréltette a holttestet, nehogy még egyszer valaki megszentségtelenítse a megmaradt csontokat, így ha ez igaz, akkor akinek a testét áthelyezték Mexikóvárosba, az nem is Villa volt.[213]

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1967-ben nevét arany betűkkel írták fel a Képviselőházban, 1969. december 20-án pedig Mexikóvárosban lovasszobrot emeltek tiszteletére.[7]
  • Egy Viva Villa!(wd) című 1934-es amerikai film is róla szól, és számos más film is merített élete legendájából.

Magánélete, személyisége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Villa és egyik felesége, Luz Corral

Villának élete nagy részében nem volt állandó lakhelye, legfeljebb néhány hónapra telepedett le egy-egy városban. Vándorlásai miatt igazi családja sem volt, viszont alkalmi kapcsolata annál több. Legalább 27 nővel volt került kapcsolatba, közülük sokat feleségül is vett, így egyszerre számos felesége volt szerte az országban. Házasságaiból és azon kívül legalább 26 gyermeke született, bár több közülük fiatalon elhunyt.[214]

Nem dohányzott,[142] támogatta a kábítószer elleni küzdelmet,[124] és elszánt antialkoholista volt.[214] Sok esetben, ha elfoglalt egy-egy várost, bezáratta a kocsmákat, megtiltotta az alkoholos italok árusítását,[47][215] összetörette az alkoholos italok üvegeit,[216][217] sőt, esetenkét azt is elrendelte, hogy aki alkoholt iszik, arra halálbüntetést szabjanak ki.[144] 1914 májusában Torreónban erre hivatkozva meg is történt, hogy agyonlőtt egy bort ivó embert.[218]

Szeretett kártyázni,[4][170] elképzelhető, hogy fiatalon első bűntényét is azért követte el, mert kártyán sok pénzt vesztett.[219] Szívesen látogatta a táncos mulatságokat, ahol a legkitartóbb táncosok közé tartozott.[214][220][221][183] Kedvelte az édességeket és a fagyit,[214][222] amikor 1912 elején El Pasóban élt, minden nap járt cukrászdába, földimogyorós palanquetából pedig gyakran akár napi fél kilót is megevett.[223] Ugyancsak El Pasóban galambokat is tenyésztett, és megette őket,[223] de a húsok közül legjobban a marhahúst szerette: egyszer orvosa javaslatára egy rövid időre húsmentesen próbált étkezni, de ezt nagyon nehezen bírta.[224]

Igen bizalmatlan volt, és félt tőle, hogy álmában meggyilkolják, ezért éjszaka is vándorolt: sokszor máshol ébredt, mint ahol lefeküdt,[225][226] és valószínűleg sokszor cipőben aludt, hogy gyorsan menekülni tudjon, ha vészhelyzetben ébred.[227] Több merényletet is megkíséreltek ellene éjszaka, elképzelhető, hogy mindannyiszor ezen szokásai miatt menekült meg.[228][229]


Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Taibo 2006 16.
  2. Taibo 2006 21.
  3. Taibo 2006 18.
  4. ^ a b c Taibo 2006 20.
  5. Taibo 2006 35.
  6. Taibo 2006 19.
  7. ^ a b c d e f g h i j Életrajza a forradalom kitörésének 100. évfordulója alkalmából létrehozott kormányzati oldalon (spanyol nyelven). (Hozzáférés: 2014. május 5.)
  8. Taibo 2006 23–24.
  9. Taibo 2006 24–25.
  10. Taibo 2006 28.
  11. Taibo 2006 29–30.
  12. Taibo 2006 30–31.
  13. Taibo 2006 31.
  14. ^ a b Taibo 2006 32.
  15. Taibo 2006 36.
  16. Taibo 2006 33.
  17. Taibo 2006 34.
  18. Taibo 2006 36–37.
  19. Taibo 2006 39.
  20. Taibo 2006 40–43.
  21. Taibo 2006 51–55.
  22. Taibo 2006 57.
  23. Taibo 2006 58–59.
  24. Taibo 2006 61–62.
  25. Taibo 2006 62.
  26. Taibo 2006 63.
  27. Taibo 2006 66.
  28. Taibo 2006 67.
  29. Taibo 2006 68–69.
  30. Taibo 2006 69–70.
  31. Taibo 2006 72.
  32. Taibo 2006 73.
  33. Taibo 2006 79.
  34. Taibo 2006 82.
  35. Taibo 2006 87.
  36. Taibo 2006 94–95.
  37. Taibo 2006 97.
  38. Taibo 2006 98–99.
  39. Taibo 2006 105–106.
  40. Taibo 2006 110–111.
  41. Taibo 2006 115.
  42. Taibo 2006 116–117.
  43. Taibo 2006 124.
  44. Taibo 2006 122.
  45. ^ a b Taibo 2006 125.
  46. Taibo 2006 121.
  47. ^ a b Taibo 2006 127.
  48. Taibo 2006 128.
  49. Taibo 2006 132.
  50. Taibo 2006 133.
  51. Taibo 2006 134.
  52. Taibo 2006 135.
  53. Taibo 2006 136.
  54. Taibo 2006 136–137.
  55. Taibo 2006 137–139.
  56. Taibo 2006 140.
  57. Taibo 2006 140–142.
  58. Taibo 2006 143.
  59. ^ a b Taibo 2006 156.
  60. Taibo 2006 147.
  61. Taibo 2006 150–151.
  62. Taibo 2006 148.
  63. Taibo 2006 149.
  64. Taibo 2006 152.
  65. Taibo 2006 150.
  66. Taibo 2006 153.
  67. Taibo 2006 154.
  68. Taibo 2006 155.
  69. Taibo 2006 158.
  70. Taibo 2006 160–161.
  71. Taibo 2006 161.
  72. Taibo 2006 164.
  73. Taibo 2006 165.
  74. Taibo 2006 167–168.
  75. Taibo 2006 175–176.
  76. Taibo 2006 173.
  77. Taibo 2006 178.
  78. Taibo 2006 179–180.
  79. Taibo 2006 180–181.
  80. Taibo 2006 182.
  81. Taibo 2006 183.
  82. Taibo 2006 184–185.
  83. Taibo 2006 186–187.
  84. Taibo 2006 187–188.
  85. Taibo 2006 190–191.
  86. Taibo 2006 192.
  87. Taibo 2006 194.
  88. Taibo 2006 199–200.
  89. Taibo 2006 200–203.
  90. Taibo 2006 203–204.
  91. Taibo 2006 208.
  92. Taibo 2006 209.
  93. Taibo 2006 212.
  94. Taibo 2006 212–215.
  95. Taibo 2006 216–218.
  96. Taibo 2006 217.
  97. Taibo 2006 218.
  98. Taibo 2006 221–222.
  99. Taibo 2006 223–224.
  100. Taibo 2006 228–229.
  101. Taibo 2006 235.
  102. Taibo 2006 234.
  103. Taibo 2006 237–239.
  104. Taibo 2006 241–242.
  105. Taibo 2006 247.
  106. Taibo 2006 261.
  107. Taibo 2006 247.
  108. ^ a b Taibo 2006 248.
  109. Taibo 2006 261.
  110. Taibo 2006 251.
  111. Taibo 2006 257.
  112. Taibo 2006 250.
  113. Taibo 2006 256.
  114. Taibo 2006 264.
  115. Taibo 2006 252.
  116. Taibo 2006 257.
  117. Taib4 2006 260.
  118. Taibo 2006 265.
  119. Taibo 2006 267.
  120. Taibo 2006 265–266.
  121. Taibo 2006 269.
  122. Taibo 2006 279.
  123. Taibo 2006 294.
  124. ^ a b Taibo 2006 281.
  125. Taibo 2006 277.
  126. Taibo 2006 276.
  127. Taibo 2006 282.
  128. Taibo 2006 294–295.
  129. Taibo 2006 296.
  130. Taibo 2006 280.
  131. Taibo 2006 283–285.
  132. Taibo 2006 286–287.
  133. Taibo 2006 306.
  134. Taibo 2006 308.
  135. Taibo 2006 310.
  136. Taibo 2006 311–313.
  137. Taibo 2006 314.
  138. Taibo 2006 315.
  139. Taibo 2006 320.
  140. Taibo 2006 321–324.
  141. Taibo 2006 324.
  142. ^ a b Taibo 2006 321.
  143. Taibo 2006 329.
  144. ^ a b Taibo 2006 332.
  145. Taibo 2006 333.
  146. Taibo 2006 334.
  147. Taibo 2006 342.
  148. Taibo 2006 344.
  149. Taibo 2006 343.
  150. Taibo 2006 345.
  151. Taibo 2006 346.
  152. Taibo 2006 347–349.
  153. Taibo 2006 348–349.
  154. Taibo 2006 350.
  155. Taibo 2006 353.
  156. Taibo 2006 358.
  157. Taibo 2006 359.
  158. Taibo 2006 360–361.
  159. Taibo 2006 364.
  160. Taibo 2006 366–370.
  161. Taibo 2006 370.
  162. Taibo 2006 371.
  163. Taibo 2006 372–373.
  164. Taibo 2006 373–374.
  165. Taibo 2006 375.
  166. Taibo 2006 380–382.
  167. Taibo 2006 383–386.
  168. Taibo 2006 386–387.
  169. Taibo 2006 393.
  170. ^ a b Taibo 2006 395.
  171. Rafael Hernández Ángeles: Los inútiles arreglos: Las conferencias de Torreón (spanyol nyelven). INEHRM. (Hozzáférés: 2015. február 22.)
  172. ^ a b Taibo 2006 396–397.
  173. Taibo 2006 398.
  174. Taibo 2006 399–401.
  175. Taibo 2006 399.
  176. Taibo 2006 402–403.
  177. Taibo 2006 407.
  178. Taibo 2006 408–409.
  179. Taibo 2006 412–413.
  180. Lavrov 1972 220.
  181. Taibo 2006 414.
  182. Taibo 2006 416–417.
  183. ^ a b Taibo 2006 411.
  184. Taibo 2006 420.
  185. Taibo 2006 423–424.
  186. Taibo 2006 425.
  187. Taibo 2006 426.
  188. Taibo 2006 429–430.
  189. ^ a b Taibo 2006 430.
  190. ^ a b Taibo 2006 438.
  191. Taibo 2006 435.
  192. Taibo 2006 436.
  193. Taibo 2006 438–440.
  194. Taibo 2006 445.
  195. Taibo 2006 440.
  196. Taibo 2006 447–450.
  197. Taibo 2006 451.
  198. Taibo 2006 451–452.
  199. Taibo 2006 452–454.
  200. Taibo 2006 456.
  201. Taibo 2006 457.
  202. Taibo 2006 462.
  203. Taibo 2006 463.
  204. Taibo 2006 461–462.
  205. ^ a b Taibo 2006 464.
  206. Taibo 2006 475.
  207. Taibo 2006 477.
  208. Taibo 2006 476–477.
  209. Taibo 2006 477–480.
  210. Taibo 2006 480.
  211. Taibo 2006 478.
  212. Taibo 2006 480.
  213. ^ a b Restos de Pancho Villa nunca descansaron en su mausoleo (spanyol nyelven). Tiempo, 2013. március 1. (Hozzáférés: 2015. január 5.)
  214. ^ a b c d Taibo 2006 10.
  215. Taibo 2006 189.
  216. Taibo 2006 227.
  217. Taibo 2006 387.
  218. Taibo 2006 354.
  219. Taibo 2006 23.
  220. Taibo 2006 309.
  221. Taibo 2006 365–366.
  222. Taibo 2006 94.
  223. ^ a b Taibo 2006 167.
  224. Taibo 2006 308–309.
  225. Taibo 2006 9.
  226. Taibo 2006 313.
  227. Taibo 2006 187.
  228. Taibo 2006 142.
  229. Taibo 2006 230.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Lavrov 1972: Lavrov, Nyikolaj Matvejevics. A mexikói forradalom 1910–1917 (magyar nyelven). Kossuth Könyvkiadó. ISBN 9630922517 [1972] (1983) 
  • Taibo 2006: Taibo II, Paco Ignacio. Pancho Villa. Una biografía narrativa (spanyol nyelven). Editorial Planeta. ISBN 9788408073147 [2006] (2007) 

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]