Kandalló

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kandalló kő vagy kerámia esetleg egyéb burkolattal körülépített fűtőberendezés mely tűztere öntvényből, lemezből, vagy samottból készül zárt vagy nyitott kivitelben. Általában lakások fűtésére alkalmazott 4-30 KW közötti esetleg nagyobb hőleadású fűtőkészülék, melyet fűtőértéke és ma már nagy hatásfoka mellett megjelenéséért is telepítenek. A kandalló tűztérben az égéskor keletkező füstgáz elvezetése kéményen keresztül történik ami készülhet saválló acélból, vagy kerámiából, az égéshez a helyiségbe levegőbevezetés szükséges.

Típusai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tűztér zártsága szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • nyitott kandalló
  • zárt tűzterű kandalló

Fűtőanyag szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • fatüzeléses (plusz barnaszén tüzeléses)
  • pellettüzeléses
  • gáztüzeléses
  • elektromos működtetésű
  • bioetanol tüzeléses

Szerkezet anyaga szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • öntvény
  • lemez (általában samott béléssel)
  • samott (nyitott kandallóknál)

Hőleadás szempontjából[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • légfűtő konvekciós légáramlással
  • légfűtő ventilátoros befúvással
  • központi fűtésre köthető

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kandallók már az őskorban is kialakulóban voltak Az ősember barlangja vagy kunyhója közepén tűzhelyet állított fel, ahol melegedni és sütni is lehetősége volt. A körülbelül 40 cm mély gödröt kövekkel rakta ki, a kunyhó tetején nyílást hagyott ahol a keletkező füst távozhatott. A görög korban a padlófűtés jelent meg, szenes táplálással csövek fűtötték a padlót. A római korban aztán jelentős fejlődés következett be, megjelent a focus a családi központi tűzhely és a hypocaustum amely a pincében fűtött kemencék hőjét kéményeken keresztül a központi fűtőhelyiségbe terelte, és az e helyiség fölötti szobákat fűtötte.

A valódi értelemben vett kandallók Nyugat-Európában jelentek meg a 13-14. századi kastélyokban, ahol a nyitott kandallók még minimális hőt adtak le a nagy termekben és inkább presztízs értékkel rendelkeztek mint fűtőértékkel. A középkorban a kandallók nagy formaválasztékban terjedtek el Nyugat-Európában, míg keleten inkább a nagyobb hatásfokkal üzemelő cserépkályhák váltak ismertebbé. A huszadik század végén a kandalló kultúra erős fejlődésnek indult a polgári rétegekben is, az 1970-es évektől kezdték gyártani Franciaországban a zárt öntvény kandalló tűztereket, amelyek a mai napig a legismertebb formáját képezik a kandalló betéteknek.

A kandallók szerkezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A teljesen építési munkával készült hagyományos, eredeti kandalló tűztere samott, belső tere és külseje kerámia, ill. építőanyagokból áll, egy függőleges huzammal, ajtó nélkül. Később kialakult a zárt tűzterű típus is. A tűztérbetétes ún. fűtőkandallók, vagy csempekandallók körbefalazott fém, ajtós tűztérbetétből, és a fölötte lévő falazott aknából (légtérből) állnak, a tűztér külön füstcsővel csatlakozik a kéménybe. A belső légtér nyílásokon át konvekciósan is fűti a helyiséget. Központi fűtésre köthető, ún. vízteres betétes kandallók vízoldalon gyakorlatilag azonosak a szilárd tüzelésű kazános fűtési rendszerekkel.

A kandallók szabályzása nagy változáson ment keresztül. Az elsődleges égési levegő alapvetően szükséges az égés szabályzásához. Ezt már az első zárt tűzterű kandallóknál is alkalmazták. A 20. század végén az elsődleges égési levegő szabályzáshoz társult a szekunder égési levegő amely az égés hatásfokát hivatott javítani ugyanúgy mint a szilárd tüzelésű kazán esetében. Napjainkban megvalósult a kandalló tűzterek tökéletes égési optimalizálása, melynek során a nyitott kandalló kb. 30%-os hatásfokától elérkeztünk a zárt utóégéssel kombinált tűzterek akár 90%-os hatásfokához. Az égést a legmodernebb kandalló tűztereknél elektronikus szabályzás irányítja, minimálisra csökkentve a káros anyag kibocsátást.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gerhard Wild: Cserépkályhák és kandallók (Csináld magad sorozat, Budapest, 2002)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]