Kályha

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vaskályha
Cserépkályha a szentpétervári Katalin Palota ebédlőjében

A kályha szobák felmelegítésére szolgáló, csukott tüzelő berendezés, melynek belülről megmelegített fala vagy köpenye közli a szobával a meleget hővezetés és hősugárzás révén. Minél jobb meleget vezető és meleget megtartó anyagból van tehát a kályha szerkesztve, melegítési célokra annál tökéletesebb. Működéséhez az égés (tüzelés) feltételeit kell biztosítani: levegő hozzávezetést a helyiségben, és az égéstermék elvezetését.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az őskor népei, melegebb éghajlat alatt is élvén, inkább kandallóval fűtötték lakóterüket. Ez azonban csak nagyon tökéletlenül melegít, s azért a hidegebb éghajlato lakói minden bizonnyal már nagyon korán feltalálhatták a kályhát; írott bizonyítékok azonban csak a Kr. u. 650. év körül kezdenek létezésükről tanúskodni, míg kályhafiókok csak a 15. századból, egész kályhák pedig attól kezdve maradtak reánk. Ezek a kályhák mind mázas vagy mázatlan, dombor- vagy festett díszítésű, égetett agyaglemezekből (a kályhafiókokból) vannak szerkeztve és kívülről fűthetők. Alakjuk általában négyszögletes, sokszor egész magasságukban egyforma szélességű, sokszor egy szélesebb alsó és egy keskenyebb felső építményre oszlik. Talapzatuk lábakon nyugszik; fölül, néha középütt is, többé-kevésbé díszes párkánnyal bírnak. Formailag és díszítésükben legtökéletesebbek e korban a svájci és német kályhák; ezeket utánozzák a többi országok, köztük Magyarország is, ez utóbbi inkább csak a kályhafiókok díszítésében, mint a kályha architektúrájában alkalmaz nemzeti motívumokat. A barokk és rokokó korszakban az addig testes kályhák megnyúlnak; nem fiókokból, hanem nagyobb darabokból (sokszor az egész kályha csak 2 darabból áll) szerkesztik és/vagy polikrom díszítésűek, vagy egészen fehérek, néha aranyozott részletekkel. E korszakban már a francia kályhák lépnek előtérbe. A vas- és porcelán kályhák használata a 18. században kezdődött. Magyarországon a 15. század közepén kezdett a kályha használata szélesebb körben elterjedni. Vajdahunyad várából töredékek maradtak fenn egy liliomos díszítésű fiókos és főpárkányú, háromszínű mázas kályhából. Nálunk a kályhát általában a szoba sarkába tették és melléje néha padokat helyeztek. A legrégibb reánk maradt magyar kályhák a 17. századból valók. Ilyen több van Felső-Magyarországon, pl. egy igen szép Krasznahorkán, azonkívül kettő az Iparművészeti Múzeumban. Az utóbbiak közül az egyik kisebb embermagasságú, polikrom díszítésű, a másik óriási nagy Besztercebányáról származik; ennek igen gazdag szőlőfürtös, baluszteres főpárkánya van, fiókjainak ónzománcos, fehér és kobaltkék tulipános díszítése pedig tipikus magyar ízlésre vall. Ugyanott van egy 1773 évszámmal ellátott székely zöld zománcos kályha is.

Típusok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kályhatípusok tüzelőanyag szerint

Tüzelőanyag szerint egy kályha lehet szilárd tüzelőanyagú (fa, szén), olajtüzelésű, villamos fűtésű, villamos fűtésű hötárolós, és gáztüzelésű kályha.

  • Kályhatípusok a kályha anyaga szerint

A kályha anyaga szerint lehet vaskályha, vagy cserépkályha.

Kályhatípusok tüzelőanyag szerint[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az olajtüzelésű, és gáztüzelésű kályha lassan elveszti jelentőségét, és újra előtérbe kerültek a szilárd tüzelésű, fa, faapríték, pellet, fabrikett, és széntüzelésű kályhák. Szilárd tüzelőanyaggal fűtött kályhák:

  • cserépkályhák
  • vaskályhák

Villamos fűtésű kályhák:

  • elektromos fűtőtestek
  • elektromos hőtárolós kályhák

Az elektromos hőtárolós kályhák előnye, hogy csúcskizárásos, vezérelt szabályozással, olcsóbb árammal felfűthetők, és az igény jelentkezésekor hőmérsékletszabályozással adják le a tárolt hőt.

Egyes kályhák néhány módosítás következtében eltérnek a típus alaptulajdonságaitól, mind építési anyag, tüzelőanyag, mind szerkezeti eltérések miatt, és közbenső változatoknak tekinthetők.

A kályhák története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fűtésére a legrégebbi módszer a nyitott tűzrakó hely és a helyiség tetején hagyott nyílás volt, amit a népvándorlás törzsei is sátraikban, ill. jurtáikban használtak. A máig létező módszer Mongóliában és Afrikában hétköznapi gyakorlat. Ezt a tűzrakó helyet körbeépítve, és a füstöt kéménybe terelve jöttek létre a nyitott kandallók, és melyekkel inkább a melegebb éghajlat alatt élő népek fűtötték lakóhelyüket. Ez azonban csak nagyon tökéletlenül melegít, s ezért a hidegebb éghajlat lakói bizonyára már nagyon korán találhatták fel a zárt tűzterű kandallókat/kályhákat.

Cserépkályhák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Burkolatuk általában égetett kerámia, ill. cserép, változatos anyagokból készül, belső felépítésük is tűzálló, épített szerkezet. Részletesen lásd cserépkályhák alatt. A kályhák sorában a kandalló után kifejlődött típus. A cserépkályhák és kandallók közti eltérés lényegében az, hogy a hagyományos kandalló elnevezés a mai szóhasználatban az olyan épített (kerámiából, falazattal készült) berendezésekre vonatkozik, melyekben nincsenek járatok, mint a cserépkályhákban. Egy függőleges huzamban áramlik a füstgáz, akár épített tűztérben, akár fémszerkezetű tűztérbetétben történik az égés. Tüzelőanyaguk általában fa, tűzterük eredetileg nyitott, később zárt. Ezeket a jobb hatásfok végett idővel felváltotta a cserépkályha, amit egy helyiség egyedi fűtésére alkalmaznak (a különleges, falba épített szerkezetektől eltekintve), az alaptípus nagy tömegű, hőtárolásra alkalmas, zárt tűzterű (ajtós). A zárt tűztér nem azonos a zárt égéstérrel, amelyik nem a belső helyiségekből veszi a levegőt, hanem külön vezetéken kívülről kapja. Tüzelőanyaga legtöbbször fa (egyajtós), a jobb hatásfok céljából több függőleges, vagy vízszintes huzammal, járattal.

Cserépkályhák gyártása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az agyagkályhákat anyaguk szerint osztályozzák.

  1. A közönséges színes agyagkályhákat többé-kevésbé tűzálló, vörös-sárga, homokos vagy samottos agyagból készítik és színes, átlátszó (rendszerint zöld vagy barna) ólmos mázzal vonják be.
  2. Az engobozott kályhákat tűzálló, rendszerint vöröses-sárga agyagból készítik és fehér, kaolinos agyagkeverékkel engobozzák. Az ilyenképen nyert fehér színű kályhacsempét átlátszó, színtelen mázzal vonják be. Ilyen kályha a meisseni, ugynevezett Beguss-kachelofen; a magyar fazekas häuptolt kályhának mondja.
  3. A fajansz kályhák (zománcos kályha, porcellán kályha), anyagra nézve durva, fajansz, tehát sárga, meszes agyagból készülnek, melyet fehér, átlátszatlan zománccal (ún. Schmelz) vonnak be.
  4. Majolika kályha, sárgás színű, tűzálló agyagból, engobe-bal vagy anélkül is készül. A rendszerint domborműves kályhára ecsettel festik a többszínű mázat. A kályha-agyagot rendszerint porrá törik, szitálják és összekeverik a szükséges homokkal vagy samottal. A keveréket beáztatják, tapossák és összegyúrják és végre ujjnyi vastag lemezeket vágnak belőle. Ezeket hagyják megszikkadni. A sima felszínű csempéket úgy készítik, hogy a megszikkadt lemezből megfelelő nagyságú darabot vágnak, kisimítják és túlsó oldalára hígabb agyagpéppel ráragasztják a bordákat, amelyeket ugyanabból az agyaglemezből vágják ki, vagy külön e célra szolgáló sajtóval préselik. A domborműves csempéket és kályharészleteket gipszmintákban formálják, melyekbe a megszikkadt lemezt belenyomogatják és ezután a bordákat ráragasztják. Az engobozott csempéket úgy készítik, hogy vagy már a lemezeket 1-2 mm vastag fehér engobe-bal vonják be, vagy le is öntik a kiformált csempét a híg engobe-iszappal. Az ún. svéd kályhákat, a kandallókat úgy mint a kályha alapzatát és fedőjét a megszikkadt lemezekből építik össze, ráragasztják agyagpéppel a domború díszítményeket és párkányokat és végül késsel szétvágják egyes darabokra, úgy hogy az összeillesztés helyei, amennyire az lehetséges, a párkányokkal el legyenek fedve. A kályhacsempéket a fazekas-kemencében égetik, a finomabb, sima felszínű fajanszcsempéket pedig még egyenesre is csiszolják és ezután leöntéssel mázolják és másodszor égetik.

A mai gyakorlat a kályha és kandalló elnevezést kissé másképp használja, kandallónak (esetleg kandalló-kályhának) nevezhetnek vasvázas, fémszerkezetű (belül szigetelt), egy-, vagy kétajtós, üvegajtós, a kéménybe füstcsővel csatlakozó, iparilag egyben előállított, helyszíni építési munkát, körbefalazást nem igénylő fűtőberendezést is [1]. Ezeken a burkolat díszítő célt szolgál, kisebb tömegű, kevesebb hőt tárol.

Vaskályhák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A vaskályhák vegyes tüzelőanyagra alkalmasak, ezen belül az egyaknás kályhák a jó minőségű, kis gáztartalmú szenek eltüzelésére. Egy helyiség egyedi fűtésére alkalmazzák. Szerkezetük acéllemez burkolatból, öntöttvas testből, és samott szigetelésből áll, általában két (esetleg három) ajtóval. Az égés szakaszos, ezért időszakos fűtésre alkalmas, a hőt gyorsan leadja, tömege kicsi. Az alsó részben rostély helyezkedik el, levegőt az ajtók állítható nyílásain át kap. A kétaknás, ún. folytonégő kályha állandó fűtésre alkalmas. Egyik aknájába tesszük a tüzelőanyagot, ami a rostélyra csúszva ég el, az égés a rostély mozgatásával, kihamuzással szabályozható, a tüzelőanyag utánadagolásával az égés folyamatos.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]