Káldy Gyula

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Káldy Gyula
Káldy Gyula 1901-10 160.JPG
Káldy Gyula arcképe a Vasárnapi Újságban
Életrajzi adatok
Született 1838. december 18.
Pest
Elhunyt 1901. március 6. (62 évesen)
Budapest
Tevékenység karmester, főrendező, színházigazgató, zeneszerző, zenei író

Káldy Gyula (Pest, 1838. december 18.Budapest, 1901. március 6.) karmester, főrendező, színházigazgató, zeneszerző, zenei író, a magyar királyi operaház igazgatója.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Iskoláit a pesti piaristák gimnáziumában végezte, és már kora ifjú éveiben nagy tehetséget mutatott a zene iránt, melyet nagyszülei igyekeztek kifejteni. 1850-ben a Nemzeti Színházban a Próféta című operában az egyik fiú szerepében énekelt. A pesti zenedében nyerte alapképzését, majd Bécsben, az ottani konzervatóriumban fejezte be tanulmányait Fischoff és Sechter tanárok vezetése alatt. A zene elméletén és a zongorán kívül majd minden hangszeren alapos képzettséget szerzett, ami későbbi karnagyi és kompozitori pályáján nagy előnyére vált. E mellett tanulmányozta az éneket és a hangszerelést; ugyanekkor elsajátította a francia és olasz nyelvet. Bécsben La Grua, a nagy hírű énekművésznő mellett ismétlő, kísérő és szereptanító volt. Az Akademia der Tonkunst által négyes szólamú karra kiírt pályázatnál 22 pályázó közül ő nyerte a pályadíjat; mint szép hangú énekes három évig az udvari kápolna énekkarában mint magánénekes működött, és az operaháznál is szerepelt. 1858 augusztusában a kolozsvári opera karnagyi állására szerződtették, ahol 1866 májusig működött; 1860-ban a Bukarestben nagy sikerrel működött magyar operának volt az igazgatója. Kolozsvárról 1866-ban Aradra ment, ahol a színház karnagyi és művezetői állását töltötte be 1871-ig; azután karnagy volt Pécsett, 1872 májusáig. 1872 májusában Budapestre költözött, és 1874 októberéig volt karnagy; 1873-ban a Nemzeti Színház színitanodájának ének- és operakiművelési tanára lett; itt 1881-ig működött. 1874-ben, Richter János távoztával a budapesti zeneműkedvelők egylete karnagyának választotta, és a klasszikus zeneművek mellett egymásután mutatta be a modern és a magyar zeneirodalom legjobb alkotásait. Bizet és Massenet zenekari műveivel szintén ő ismertette meg először a fővárosi közönséget. Keresett énektanár volt, még Koburg herceg neje, a belga király leánya is őt választotta tanárul.

1881-ben a Nemzeti Színház rendezője lett, majd 1884-ben, a Magyar Királyi Opera megnyitása után abban a főrendező lett, ahol 1888 októberig működött. A hugenották, a Carmen, a Lucrezia Borgia operák rendezését többen mintaelőadásoknak tartották. 1889 őszén Nikolics Sándorral alapította a magyar zeneiskolát, melynek élén mint alelnök, igazgató és énektanár nemzeti szellemben működött. Nikolics Sándor halála után (1895) a magyar zeneegyesület közgyűlése őt választotta elnökének és a magyar zeneiskola igazgatójának. 1895. februártól kezdve mint a magyar zene sajátságait előadó tanár, az országos magyar királyi zeneakadémián működött, a magyar királyi pedagógiumban pedig 1894 szeptembertől az éneket és a zenetörténetet tanította. 1895. augusztus 18-án (Nikisch Artúr távozása után) az Operaház igazgatójának nevezte ki a kormány. 1875-től 1879-ig Budapesten mint énektanár működött a felső leányiskolában, 1894–95-ben pedig az állami pedagógiumban. Zenei kíséretes felolvasásokat tartott a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében, a néprajzi társaság gyűlésein 1892. március 27-én és 1894. május 20-án a Thököly Imre és I. Rákóczi Ferenc korabeli és a közvetlen utána következő időből való dalokról, nótákról, egyházi énekekről és táncokról. A Magyar Történelmi Társulat ülésein 1895. március 31-én, 1896. március 25-én és december 20-án a régi magyar katona-, tábori és hazai dalokról adott elő.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mint zeneszerző, élénk tevékenységet fejtett ki, önálló művei közül fölemlítendők a Zuávok című háromfelvonásos vígopera (szövegét Follinus Emil írta), amit 1868-ban Aradon mutattak be, és később a fővárosban 25-nél több előadást ért meg; Ünnepi nyitány a székesfejérvári új magyar színház megnyitásához 1874; Bevezető zene, gróf Zichy Géza, Hazánk című opera- és népszínmű-egyveleghez 1892-ben az operaházban; Nyitány a 100 éves szini jubileum alkalmára (Kolozsvár, 1892); XVIII. századbeli tábori kép (Operaház, 1895 májusa); a Te Deum laudamus férfikarra orgonakísérettel és négy trombitára írt műve (1891-ben, Valéria királykisasszony eljegyzése alkalmával adták elő). Kórusművei közül megemlítendők: a 16 kuruc dal, Márcziusban, Vándordal, Tavasz ébredése, Karácsony, Távolból üdvözlet stb.. Kísérőzenét a következő színművekhez szerzett: Szigligeti Ede: Mátyás király lesz (1858), Benedek József: Szegedi kupecz (1859), Katona József: Lucza széke, Tóth Kálmán: Dobó Katicza (1862), Szigligeti Ede: Istenhegyi székely leány (1863), Haray Viktor: Székely támad (1864), Szigeti József: Széchy Mária (1865), P. Szatmáry Károly: Mátyás király Erdélyben (1865), Lukácsi Sándor: Zsidó honvéd, Ubrik Borbála: Zsidó apácza, Kurta szoknyás leány (1868–69.), Szépfaludy Ö. Ferenc: Amerika (1873), Szegfi Mór: Senki leánya, Molière: Úrhatnám polgár, Octave Feuillet: Erdő szépe (1881), William Shakespeare: Othelló (1882), Dóczy Lajos: Utolsó szerelem (1883), Erckmann: Két Rantzau. Külön figyelmet érdemel még A régi magyar zene kincsei (I., II. füzet zongorára négy kézre), amely Bihari János, Lavotta János, Csermák Antal, az öreg Boka András és Rózsavölgyi Márk legszebb műveit tartalmazza.

Cikkei a Fővárosi Lapokban (1878., 186., 187. sz. zenészeti tárcák a világtárlatról, a párisi színházakról és az ottani zeneviszonyokról, 1880. 275. sz. A magyar operák, 1888. 346. sz. Erkel Ferenczről, a magyar királyi opera öt évi működése, 1889. 178. sz. A franczia nagy forradalom zeneművei); a Zenelapban (1888. Az operaénekesek és énekesnők díjazásáról); A Budapesti Ujságban (1889. nov. 15., 17. Apróságok a m. kir. operaházból); a Zenevilágban (1890. Mátyás király a külföldi s a hazai opera irodalomban); az Ethnographiában (III. 1892. A Thököly Imre és Rákóczy Ferencz korabeli dalok, egyházi énekek, tánczok; németül az Ung. Revueben); a Magyar Szalonban (1894. Régi magyar harczi és katonadalok); az Új Időkben 1895. (Két régi hegedűsről: Barna Mihály, Czinka Panna); Az Osztrák-magyar Monarchiában (A világi zene); Az ezredéses magyar állam és népe cz. műben (Bpest, 1896. A magyar zene.) A Pallas nagy lexikonában (I-XIII. k. Bpest, 1893-96.) a magyar zene és tánc cikkeit írta.

Munkái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A régi magyar zene kincsei. Bpest, 1890. Két füzet. (Zongorára négy kézre 29 zenedarab.)
  • Kurucz dalok. U. ott, 1892. (Énekre zongorakisérettel, 29 zenedarab, 3 hat régi dallal bőv. kiadása. U. ott, 1896.)
  • Régi magyar harczi dalok és verbunkosok 1716-1809. U. ott, 1893. (30 zenedarab.)
  • Az 1848-49. szabadságharcz dalai és indulói. U. ott, 1895. (56 dal, táncz és induló. Ism. Nemzet 232., Főv. L. 234., P. Napló 235. Bud. Hirlap 231., Politikai Heti Szemle 35. sz.)
  • Az 1821-1861. években keletkezett magyar történeti énekekről és indulókról. Bpest, 1895. (M. történelmi társulat felolvasásai I.)
  • A régi és újabb magyar tánczokról 1563-1848. U. ott, 1896. (M. tört. társ. felolvasásai II.)
  • XVI., XVII., XVIII. századi magyar történeti énekek. U. ott, 1897. (Magyar történelmi társ. felolvasásai III.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]