Jacques Lefèvre d’Étaples

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jacques Lefèvre d’Étaples
FaberStapulensis.jpg
Jacques Lefèvre d’Étaples fametszetű portréja
Született
1450
Elhunyt
1536 (86 évesen)
Foglalkozása teológus
fordító
Klérus
filozófus

Jacques Lefèvre d’Étaples vagy latinosan Faber Stapulensis (Étaples (Nord-Pas-de-Calais), 1450Nérac (Aquitánia), 1536 márciusa) francia katolikus pap, teológus, filozófus, humanista, vallási reformátor.

Francia nyelvű bibliafordítása 200 kiadást ért meg.

Élete, munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tanulmányait George Hermonymus tanítványaként kezdte Párizsban, komoly jártasságot szerezve a görög és a latin nyelvekben. Itáliában tanult tovább, ahol pappá is szentelték. Komoly hatást gyakorolt rá a firenzei újplatonista filozófia. Megismerkedett a megújított arisztotelészi szövegekkel, s olyan kiváló gondolkodókkal került kapcsolatba, mint Marsilio Ficino, Giovanni Pico della Mirandola, Ermolao Barbaro és Pietro Pomponazzi. Hazatérte után Párizsban a Sorbonne tanára lett, a Cardinal Lemoine kollégiumban tanított filozófiát. 1517-ben Meaux-ba költözött, ahol később tanítványa és barátja, Briconnet lett a püspök, és 1523-ban az idős tudóst nevezte ki általános helynökévé. Ekkor alapította meg a papság reformján munkálkodó Cénacle de Meaux-t, és Briconnet püspök kiadta Lefèvre Újszövetség-fordítását.

Már Párizsban a humanista tudományokkal való hosszas foglalkozás után hozzákezdett az egyháztanítók és a Biblia tanulmányozásához. Ezek vizsgálata közben arra a megállapításra jutott, hogy az ősegyház tanítása és a korabeli egyházi viszonyok között többlet van. Az egyháznak - hirdette - vissza kellene térnie az ősegyház tanításához és gyakorlatához, és az őskereszténység szellemében meg kell reformálnia önmagát. Ezeknek a nézeteknek az Újszövetség fordítása előszavában is hangot adott. 1525-ben a Sorbonne tanárai 48 tételét elítélték, ezért Strasbourgba menekült. 1526-ban visszatért hazájába, miután I. Ferenc francia király visszahívta és Blois-ban rábízta a fia, Károly nevelését. Egy újabb elítélés elől Néracban a miszticizmus felé hajló Navarrai Margit környezetéhez csatlakozott, ahol 1534-ben Kálvin is meglátogatta. Bár az egyház reformját és a Biblia hatékonyabb alkalmazását követelte, nem állt a reformátorok táborába, és mindvégig katolikus maradt, és inkább a katolikus megújulás előfutárának tekinthető.[1] A nevével fémjelzett fevrista mozgalom sem kapcsolódik közvetlenül a protestantizmushoz.

Szerteágazó irodalmi tevékenysége hamar önálló iskolát teremtett, amelyet a nehézkes, skolasztikus stílussal szemben könnyed frissesség jellemez. Jól példázza ezt Introductio in cognitionem terminorum (Bevezetés a szavak megismeréséhez) című műve is. Egyéb ismertebb munkái: Commentaire sur les épîtres de Saint Paul (Szent Pál leveleinek kommentárja, 1512); Epstre de Evangile de Cinquante-deux dimanches, avec brieve et très utile exposition d'icelles (Szentlecke és evangélium az év 52 vasárnapjára - hasznos és rövid magyarázatokkal). 1527-ben a katolikus levelekhez, 1532-ben pedig az evangéliumokhoz írt kommentárt. Latinra fordította 1498-ban Pszeudo-Dionüszioszt, 1507-ben Damaszkuszi Szent Jánost, 1510-ben Poitiers-i Szent Hilárt, 1513-ban pedig Bingeni Szent Hildegárdot.

Az 1523-as Újszövetség-fordítása után, 1525-ben megjelentette a Zsoltárok könyvének fordítását Le Psautier de David (Dávid zsoltároskönyve) címmel Antwerpenben, két évvel később pedig francia nyelvű Tóra-fordítása jelent meg. Szent Jeromos Vulgatájára alapuló teljes bibliafordítása 1530-ban látott napvilágot Merten de Keyser antwerpeni nyomdász műhelyében. Ugyanott jelent meg négy évvel később bibliafordításának átdolgozott, második kiadása is, melyet ez alkalommal a héber és a görög szövegből fordított.[2] Miután ezt a fordítását több löweni teológus átdolgozta, 200 kiadást ért meg.[3]

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Kiss Tihamér László: Lefèvre d'Étaples, a humanista pedagógus és vallásreformátor : halála 400-ik évfordulójára. Szeged : Szerző, 1936. 40 p.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Fliche, A. - Martin, V.: Histoire de l'Église depuis les Origines jusqu'à nos jours I-XXVI. Párizs, 1946. XVII. 367-368,1.
  2. Paul Arblaster, Gergely Juhász, Guido Latré (szerk.), Tyndale's Testament, Turnhout: Brepols, 2002, ISBN 2-503-51411-1, 130-135 o.
  3. Hubert Jedin (szerk.): Handbuch der Kirchengeschichte, I-VII. Freiburg, 1962-1979. IV. 574. o.