Schokland és környékének lápvidéke már a történelem előtti időktől lakott volt, az első védőgátakat a 4. században kezdték építeni. A félszigetet folyamatosan fenyegették az árhullámok, a középkorban szigetté változott. A gátak megvédték a földterületeket a dagálytól, de időnként így is le kellett csapolni a területet, miközben a tenger szintje folyamatosan nőtt. A helyzet a 19. század közepére kezelhetetlenné vált, az itt lakókat 1859-ben kitelepítették. A környéket 1927 és 1932 között hódították vissza a tengertől, azóta a vízzel folytatott évszázados küzdelem jelképévé vált. A régészeti kutatások során bebizonyították, hogy a térségben már az őskorban megtelepedett az ember, és már ekkor is erőfeszítéseket kellett tenni a víz visszaszorítása érdekében. Előkerültek településeik maradványai is. Később az itt épület templomokat az alapokig teljesen lebontották és az építőanyagot átszállítva magasabb helyen újra felépítették.
A védművonal Amszterdam körül egy 135 kilométer hosszan gyűrű alakban kiépített erődrendszer. Egyedi módon vizet használ védekezéshez, amivel tervezett módon eláraszthatták a környéket. A védelmi vonal kiépítése 1883-ban kezdődött és csak 1920-ban fejeződött be. Nem sokkal ezután a légierő fejlődésével a védmű el is vesztette jelentőségét. Összesen negyvenöt erőd tartozott hozzá, valamint lőállások kazamaták, zsilipek csatornák és gátak bonyolult rendszere. A tervek szerint úgy árasztották volna el a környéket, hogy sem gyalogosan sem hajóval nem lehetett volna megközelíteni, mivel a vízszint körülbelül egy méter magas lett volna. A hollandok már a 16. század óta használták vízmérnöki tudásukat védelmi célokra, ez a védművonal régebbiek megerősített, összevont és továbbfejlesztett változata. A védelmi gyűrű leglátványosabb része Pampus erődszigete az IJ folyó torkolatánál.
A Rotterdam közelében lévő Kinderdijk és Elshout falvak térségében víztározók, gátak, szivattyúüzemek, hivatali épületek és legfeltűnőbb elemei a szélmalmok határozzák meg a tájképet. A terület fontos technikai vívmánya és helyszíne annak a folyamatnak, amely során az itt élők földterületeket nyertek a tenger visszaszorításával. Kindekjinktől délre tizenkilenc szélmalom áll egy sorban, ez az ország legkiterjedtebb történelmi malomegyüttese. A legtöbb malomnak csak a felső része forog, lapátjaik 30 centiméterre megközelítik a talajt. Legtöbbjük a 18. század közepén épült és az 1940-es évekig működött. Ezután kivonták őket a forgalomból de jelenleg is működőképesek. Egykor több mint százötven szélmalom működött, majd számuk 1870 körülre hetvennyolcra esett vissza. A világörökségi helyszínhez tizenkilenc tartozik. A malmok segítségével két fázisban szivattyúzták ki a vizet a területről, először egy alacsonyabban futó csatornából egy magasabb csatornába és onnan egy tározóba, ahonnan később más elvezették.
Védett terület: 86 ha, puffer zóna: 87 ha, hivatkozás: 819
Holland kereskedők Curaçao szigetének egyik természetes kikötőjénél alapították meg a települést 1634-ben. Hamar kihasználták a tengerrel egy természetes csatornával kapcsolatban lévő hely lehetőségeit, így Willenstad hamarosan a Holland Nyugat-indiai Társaság legfontosabb kikötőjévé fejlődött, a Holland Antillák fővárosa lett. Jellegzetességei a természetes kikötő által elválasztott egyedi városrészei, amelyek spanyol, holland, és portugál gyarmati városokra emlékeztetnek. Az építkezéseket az afrikai rabszolgakereskedelem és a dél-amerikai ültetvények áruinak átmenő forgalma után keletkezett haszonból finanszírozták. Az Anglia és Hollandia közti háborúk alatt a települést sokszor kifosztották, ennek ellenére számos történelmi épület fennmaradt, a kikötő mellett sok színes, holland stílusú ház áll. A sajátos szerkezetű városnegyedek legjelentősebb épületei a holland református egyház temploma és az 1732-ben alapított zsinagóga.
Védett terület: 7,32 ha, puffer zóna: 20,68 ha, hivatkozás: 867
Hollandiában évszázadokon keresztül szélmalmok erejét használták fel a víz visszaszorítására, később, a 19. század első harmadában a gőzszivattyúra tértek át. A 20. század elején már körülbelül hétszáz gőzszivattyú működött. A D. F. Wonda gőzszivattyú rendszert, ami a valaha épített legnagyobb ilyen típusú szerkezet egy 1894-es árvíz után építették. Ma is működik, évente több alkalommal ezzel szivattyúzzák le a felesleges vizet Frízföld egy részéről az IJssel-tóba, ezzel csökkentve az ár- és belvízveszélyt. Az 1920-ban megnyitott szivattyútelep a holland mérnökök által alkotott ipari épületek egyik remekműve, kialakításakor esztétikai szempontokat is figyelembe vettek. A szivattyúrendszer főbb részei a kazánház, a turbinaépület, a tó felé nyíló árvízkapuk, a centrifugális szivattyúk és négy gőzmotor.
A polderek olyan a tengertől elhódított területek, amelyeket gátak, malmok, szivattyúk összetett rendszere óv meg a folyamatos árvizektől. A 17. század elejétől kialakuló Beenster polder az elsők között volt, amelyet sikerült hasznosítani. Ahogy a szivattyúzási technikák folyamatosan fejlődtek úgy sikerült egyre nagyobb földterületet vízmentesíteni. Korábban szélmalmokkal hajtották meg a vízikerekeket, később gőzgéppel, a 20. század egy részében dízelolajjal, jelenleg pedig egy teljesen automatizált elektromos rendszerrel. A 17. században a lecsapolást követő évtizedekben tervszerűen építették be a területet, ami fokozatosan benépesült. Mai, földekből, utakból, csatornákból, gátakból, legelőkből, falvakból, tanyákból, kisebb városokból álló képe még mindig őrzi klasszikus tájrendező elvek szerint kialakított szigorú elrendezését. A polder kialakításakor alkalmazott technikai újítások jelentős hatással voltak európai és más árvízmentesítő munkálatokra.
Az Utrechtben található Rietveld Schöder házat 1924-ben építették és az úgynevezett De Stijl művészcsoport egyfajta hitvallásának tekinthető. A mozgalom 1917-ben indult és kapcsolatban állt a németBauhaus irányzattal. A művészekből és építészekből álló holland csoport sajátos geometrikus-absztrakt formanyelvet hozott létre. A házat a modern építészet egyik jelképének tartják, tervezése és építése egy időben zajlott. A kis családi ház rugalmas térbeli elrendezésű, szerkezetét tekintve egy hagyományos téglaház, viszont a felső szintet Gerrit Rietveld – a tervező – egy folytatólagos nyílt térnek alakította ki, amelynek falai a tulajdonos igényeinek megfelelően eltolhatók. A ház mennyezete fagerendás, alapja, a pince és az erkélyek betonból készültek. A tulajdonos és az építész részletes fotódokumentációt készített az építés folyamatáról, ami jelentős dokumentuma a De Stijl művészcsoport tevékenységének. Befejezése után a szakemberek szinte azonnal a klasszikus modernizmus egyik remekműveként tekintettek rá.
A tenger része a világ legnagyobb összefüggő árapálysíkságjának, amely Európa északnyugati partvidéke és a Fríz-szigetek között terül el. Tágabb értelemben véve a hollandiai Den Heldertől Németország északnyugati partjain át a dániai Esbjergig húzódó watt-típusú tengerpartokat is a Watt-tengerhez sorolják. Hossza mintegy 500 kilométer. A tengerparti sávot kiterjedt fövenyes partok, homokdűnék, tengerifű-telepek és iszapos lapályok jellemzik, és körülbelül tízezer növény- és állatfaj élőhelyét biztosítják. A területen minden évben több millió vándormadár talál magának pihenőhelyet. Az utolsó jégkorszakot követően keletkezett legfeltűnőbb tájeleme a Nyugati-Fríz-szigetek öt tagja. Az itt jelenlévő ökoszisztéma árapályon alapul, a tenger drámai szintkülönbségeket produkál. Ez az egyik utolsó érintetlen ökoszisztéma Európa északi partvidékén. Különlegessége abból is áll, hogy szinte teljesen árapálysíkság nagyon kevés folyóvízi hatással. A veszélyeztetett tengeri állatok közül megtalálható itt a borjúfóka, a kúpos fóka és a barna delfin.
Védett terület: 198,2 ha, puffer zóna: 481,7 ha, hivatkozás: 1349
Amszterdam teljes építészeti arculatát meghatározza az a közel száz kilométeres csatornagyűrű-rendszer amelyet a 16. század végén és a 17. század elején alakítottak ki. Ekkor kezdődött a holland aranykor, amikor a Holland Kelet-indiai és Nyugat-indiai Társaságok által kiépített kereskedelmi hálózatok óriási profitot termeltek. Ennek köszönhetően ekkor Amszterdam a világ egyik leggazdagabb városa volt, így lehetővé vált számára a kor legnagyobb és legegységesebb városfejlesztése, hogy helyet biztosítsanak a gyorsan növekvő népesség számára. A csatornák közötti mocsarakat lecsapolták, ezzel is növelték a beépíthető területet. A növekvő város így már nem is fért el a korábbi megerősített városhatárok mögé így ezek helyét is módosítani kellett. A csatornák partjain álló házakat különböző homlokzatokkal látták el amik egyedi jelleget kölcsönöznek az egyes vízi utaknak. A világörökségi helyszínhez az óvárostól és a középkori kikötőktől déli és nyugati irányban húzódó csatornarendszer védművein belüli részek tartoznak.
Védett terület: 6,94 ha, puffer zóna: 87,57 ha, hivatkozás: 1441
A Van Nelle-gyár az 1920-as években épült Rotterdam északnyugati ipari zónájában a Spaause polder partján. A gyárépület a 20. századi ipari építészet egyik ikonikus darabja, a két világháború közötti modernista és funkcionalista törekvések egyik jelképe. A gyártelep kialakításakor az oldalfalakhoz főleg acélt és üveget használtak fel, egy ideális üzemet akartak létrehozni ami nyitott a külvilágra. Belső terét az igényeknek megfelelően lehetett módosítani és a természetes fény kellemesebbé tette a munkakörülményeket. Az itt használt technológiai és építészeti újdonságok Európa számos részéből és Észak-Amerikából származtak. A gyárban a kikötőkhöz kapcsolódó áruk (például tea, kávé, dohány) feldolgozását végezték, amelynek nagy hagyományai voltak Hollandiában. Ezt a funkcióját sokáig meg is őrizte, majd a 20. század végi gazdasági átalakulásakor az épületet eredeti formájában megőrizték. Már 1985-ben védelem alá került mint nemzeti műemlék, azóta a legmagasabb szintű állami védelem alatt áll.