Bauhaus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bauhaus logo
A Bauhaus-eszme meghirdetése
A Bauhaus épülete Dessauban

A Bauhaus a 20. század első felének legjelentősebb művészeti intézménye, a konstruktív törekvések központja és gyűjtőhelye, amely a nevelési módszerek és az alkotó művészet megújítása révén vált kiemelkedő szerepűvé. Alapja a „Bauhaus-eszme". Walter Gropius szerint felelet arra a kérdésre, milyen képzettségre van szüksége egy művésznek ahhoz, hogy el tudja foglalni helyét a (gép)ipari társadalomban. A Bauhaus-eszme több mint csupán az iskolát irányító célkitűzés. Évtizedekre szóló szellemi program, még William Morris-tól induló és a századfordulón kibomló művészeti törekvések összegezése, alkotó módszer és alkotói magatartás. A művészet és ipar, a művészet és technika közötti szakadékot kívánta áthidalni. Egyszerre küzdött a művészet eszméjének fenntartásáért és a művészet korszerű eszközeinek a megtalálásáért. A formaképzés problémáit új módszerrel közelítette meg, felismerte, hogy a formálás, az anyagok, alakítási módok, lehetőségek és a funkció, a rendeltetés követelményeinek megismeréséből, feltárásából fakad. Az anyagok ismeretével és az azokban rejlő lehetőségek kutatásával új művészeti eszközöket adott tanítványai kezébe. Működésének későbbi szakaszában fokozódó szociális-társadalmi problémaérzékenység is jellemzi.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Állami Bauhaus intézményét 1919-ben Walter Gropius [1] a két weimari művészeti iskola összevonásával alapította. Az iparművészeti iskolát még Henry van de Velde hozta létre (1902), az ő tervei alapján készült az iskola- és műhelyépület (1906). Irányítása alatt az intézmény a német „Jugendstil" (szecesszió), majd az ezt követő kísérletek egyik szellemi központja volt.

A háború alatt van de Velde Gropiust javasolta utódjául. Gropius egyesítette az iskolát a tanerőiben megfogyatkozott művészeti akadémiával, és új tanárok sorát hívta meg az intézménybe. Johannes Ittent, a színdinamika egyik megalapozóját, aki a szín- és tapintóérzék fejlesztésére új utakat kereső bécsi festő, az amerikai Lyonel Feiningert, a szobrász Gerhard Marckst, majd továbbá Paul Kleet, Oskar Schlemmert, Adolf Meyert (aki a Fagus Művek és a kölni kiállítási épület tervezésében Gropius társa volt), Georg Muche, és Lothar Schreyer akik az iskola első mesterei voltak. Rövidesen bekapcsolódott a munkába Vaszilij Kandinszkij és Moholy-Nagy László is, aki később az előképzést vette át Ittentől. A volt tanítványok közül később kerülnek a mesterek sorába Herbert Bayer, a tipográfia tanára, Breuer Marcell, az asztalosműhely vezetője, Josef Albers, az előképzés irányítója, Gunta Stölz textiltervező és mások. A mesterek között a kor szinte minden szellemi irányának képviselőjét megtaláljuk. Ez a sokarcúság aztán már kezdetektől magában rejtette a később kialakult belső ellentmondások alapját is.

Az iskola híre, hatása gyorsan terjedt, már 1922-ben vezérszerepe volt az európai konstruktív irányzatok (konstruktivizmus) között. A De Stijl körül csoportosuló művészek és az orosz konstruktivisták, Kazimir Malevics és El Liszickij is a Bauhausban találtak szövetségesre.

Az 1923-ban rendezett weimari kiállításon a Bauhaus már a prototípusok egész sorát mutatta be. Ezek még jórészt kézműipari formatervezési kísérletek eredményei. A kiállításra felépített Am Horn „kísérleti" ház berendezésében azonban már megjelent a gépipari technikát kifejező tárgyi környezet is. Az intézmény a következő évek jobboldali támadásainak hatására Weimarból Dessauba költözött (1925), ahol már formatervező főiskolaként, módosított tantervvel és új mesterek bevonásával működött. Az 1926-ban elkészült új iskolaépületet és a mesterházakat maga Gropius tervezte.

Az intézményben jelentkező belső ellentétek azonban tovább éleződnek. 1928-ban Gropius megvált az intézménytől. Utódja Hannes Meyer, svájci származású, baloldali társadalmi érzékenységű (kommunista?) építész lett. Hannes Meyer kezdetben a dessaui Bauhausban mesteroktató volt az építészműhelyben, majd 1928-tól 1930. július 31-ig Gropius utódjaként a Bauhaus igazgatója lett. Az építészet szociális kérdései iránti személyes vonzódása miatt a közvélemény és a városvezetés szemében baloldali politikai beállítottságúnak tekintették. Megítéléséhez hozzájárult (az adott németországi belpolitikai körülményekhez igazodó) az intézeten belül is jelenlevő hallgatói politikai radikalizmus is. Az intézet irányában fokozatosan erősödő nemzetiszocialista politikai nyomás miatt, (amit az intézetet fenntartó városi hatóság nem tudott feloldani) Meyer és a vele szolidáris mesterek és tanítványok azonnali eltávolítása mellett döntöttek 1930. augusztus 1-jén.

Mies van der Rohe volt 1930–1933 között a Bauhaus utolsó igazgatója. Az intézményt fenntartó szervek úgy vélték, a korábbi semleges légkör visszaállítását a deklaráltan baloldali szellemű Hannes Meyer menesztésével - amennyiben helyére megfelelő személyt találnak - megoldották. Ezért választásuk az akkor már egyértelmű szakmai tekintéllyel bíró Ludwig Mies van der Rohéra esett.

Mies igazgatósága rosszul kezdődött. Meyer elbocsátása miatt a hallgatók sztrájkot szerveztek, s követelték, hogy folytatódjék annak a tudományos alapú, rendszeres alakítástannak a létrehozása, amelyet Hannes Meyer kezdett el. Mies tekintélyelvű vezetéssel, főpolgármesteri segítséggel (és rendőri intézkedéssel) lett úrrá a helyzeten. Új tantervet vezettek be, amelyben a korábbihoz képest lényegesen bővült az építészeti képzés. Mies megszüntette a szakmai műhelyekben folyó árutermelést, aminek kiesése érzékenyen érintette az intézmény költségvetését.

Igazgatói működése során a Bauhaus képzési szelleme határozottan az építészoktatás felé tolódott. Az építészképzést megreformálták és három képzési fokozatot alakítottak ki. A harmadik fokozatot kizárólag Mies oktatta.

Új igazgatóként a nyomasztó társadalmi kérdések hidegen hagyták. Az építészetet művészetként értékelte, amelynek fő kérdései a tér, az arányok és az anyag. Ezt képviselte mintaháza is, amelyet a Bauhaus 1931. évi kiállítására tervezett. Ezen a tárlaton a klasszikusan Bauhaus-szellemű építészek, köztük Albers, Volger, Figer, Breuer jellegzetes kislakás-terveket állított ki, míg Mies terve pazarló térszervezéssel és anyaghasználattal az exkluzív lakásépítés kielégítését célozta. (Mai szemmel nézve, úgy tűnik, itt jelenik meg Mies van der Rohe (vitathatatlanul kimagasló építészi teljesítménye mellett) következő építészeti korszakának alapjellege: a különleges és nagyvonalú, költséges építészeti feladatok, reprezentatív megoldások felé fordulása.)

Mies van der Rohe igazgatói működési ideje alatt minden tőle elvárhatót megtett a Bauhaus politikamentességének megőrzéséért. 1931-ben még rendezvénysorozatot is indított az intézetben „az eszmék harcának jegyében” címmel. Brosúrát is készített, amelyben állásfoglalása a következő: „A Bauhausnak a modern kultúra megteremtésére tett erőfeszítései ellenére sem kell átpolitizált korunkban elköteleződnie valamely párt iránt”.

Mies minden erőlködése ellenére nem sikerült az intézményben a politikamentesség légkörét fenntartani. A tanintézetbeliek alapfeladataik révén mindenképpen érintkeztek a társadalmi környezettel, annak problémái természetszerűen „begyűrűztek” az oktatásba, s a tanítványok szemléletébe. A korabeli – egyre inkább fasizálódó – politikai légkörben kívülről a Bauhaust baloldali („bolsevikkommunista”) szervezetként jellemezték.

Fokozatos politikai és költségvetési szorításokat követve 1932. október 1-jével Dessau város felmondta a műhely fenntartását. Ezen időben két másik város jelentkezett ugyan az intézmény fogadására, de Mies már hónapokkal korábban elhatározta, hogy a Bauhaust Berlinben, magánintézetként fogja fenntartani. Egy használaton kívüli gyárépületben bérelt új helyet is. Az intézményt balsorsa itt is követte. Egy "vitatható korrektségű” házkutatás során az intézet könyvtárában kommunista folyóiratokra bukkantak. 1933. április 11-én a politikai rendőrség (?Gestapo?) lepecsételte az épületet. Az intézmény újraindítására tett sorozatos kísérletek eredménytelenek maradtak.

Bauhaus-műhelyek és tanszékvezetők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bauhaus - új esztétikum születik (Dessau)
Bauhaus-műhelyek Tanszékvezetők
Nyomdászat Lyonel Feininger
Üvegfestés Josef Albers, Johannes Itten
Fémműhely Johannes Itten, Moholy-Nagy László
Asztalosműhely Walter Gropius, Breuer Marcell
Szövés Georg Muche
Fotográfia Walter Peterhans
Falfestészet Oskar Schlemmer, Vaszilij Kandinszkij
Színpadtechnika Lothar Schreyer, Oskar Schlemmer
Könyvkötészet Paul Klee
Kerámiaművészet Gerhard Marcks
Építészet Walter Gropius, Hannes Meyer, Ludwig Mies van der Rohe
Kiállítástervezés Joost Schmidt
Harmonizálástan Gertrud Grunow

Más neves tanárok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]


A Bauhaus-eszme és hangsúlyváltozásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Itten művészetpedagógiai elvei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Gropius-korszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hannes Meyer időszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mies van der Rohe befolyása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tanítványok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bauhaus-műhelyek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kiállítások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bauhaus-eszme termőre fordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bauhaus-kritikák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bauhaus (kultur)történelmi jelentősége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bauhaus-hatások a magyar építészetben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bauhaus magyarországi vonatkozásai óhatatlanul a magyarországi avantgárd-(aktivista) mozgalom keretei között keresendők, amely alapjában véve az előző, monarchiabeli társadalmi-kulturális megújítási törekvéseknek – a megváltozott társadalompolitikai viszonyokra adaptált – továbbfejlődéseként kell értelmezni [2]

Ez a korszak (a húszas évek) a magyar művészet történetében azért olyan fontos, mert helyzete sajátos, kísérletei pedig heroikusak, és mert nagyrészt a Magyarországon kívüli művészeti központokba szorult művészek gyakorolták. A világháború és a tanácsköztársaság bukása után a haladó magyar irodalmi/művészeti törekvések elsősorban az országon kívül egzisztálhattak (csoportosulásaik Bécsben, Berlinben, illetv továbbra is Párizsban, majd később Rómában alakultak ki). Csak a húszas évek közepén térhetett vissza az írók és művészek egy része, többen azonban még ekkor sem találtak megfelelő környezetet művészi célkitűzéseik kibontakoztatásához, megvalósításához.

A külföldön működő magyar avangárd egyik legfontosabb központja Bécs volt. Elsősorban sokirányú kommunikációs központként, mert innen éreztette hatását a magyar aktivizmus, mint a legradikálisabb irodalmi és művészeti mozgalom a Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia különböző városaiban kialakuló magyar és nem magyar művészeti mozgalmakra. Innen igyekezett felvenni a kapcsolatok legkülönbözőbb formáit Kelet- és Nyugat-Európa avangárd művészeti mozgalmaival. Tágabb értelemben a bécsi magyar avangárdot a Bécsben újonnan megjelenő, s 1926-ig Európa egyik legrangosabb művészeti lapjaként működő Ma (folyóirat) köre jelentette.

A Bauhaus sokoldalúságának eredményei értelemszerűen - és érezhetően - visszahatottak a "Ma" hasábjaira is, amelynek címlapjai, illusztrációi 1923-tól kezdve többször a weimari, majd később dessaui intézmény munkatársaitól származtak. Moholy-Nagy, Molnár Farkas fametszetei a mozgalom elméletében mindig jelenlevő építészeti szellemet erősítették. (A folyóirat utolsó bécsi száma is egy fiatal sziléziai építész-közösség műveinek bemutatásával zárult.)

A magyar aktivizmus (pontosabban az aktivista konstruktivizmus, a magyar avangárd legszervezettebb, céljait legjobban felismerő mozgalom) már 1921-től példaként szolgált a kelet-közép-európai modern törekvések képviselői számára. 1921 augusztusáig egyik igen fontos hatásterülete a Horthy-Magyarországhoz képest még külföldnek számító Pécs, (a kicsiny, mára szinte elfelejtett államalakulat: a Baranyai Köztársaság fővárosa) volt. A Pécsi Napló már korábban is rendszeresen beszámolt a "Ma" új számairól, rendezvényeiről, majd a Tanácsköztársaság bukása után a fellendülő pécsi szellemi élet képviselői maguk is több politikai, irodalmi lapot adtak ki. A pécsi művészkör 1920-1921-ben még a kubisztikus-expresszionista aktivizmus stílusáról írt, de a Krónika 1921-es számában már a „haldokló expresszionizmus"-ról, és a „vas esztétikája" új korának eljöveteléről írt. A pécsi származású, későbbi Bauhaus-tagok: Breuer Marcell, Forbát Alfréd, Molnár Farkas, Stefán Henrik, Weininger Andor életpályáján is visszatükröződik ez a hazai kulturális hagyomány. Ők jelentették meg Újvidéken az úgynevezett KURI manifesztum-ot is.

A KURI (a Konstruktív, Utilitárius, Racionális, Internacionális kezdőbetűinek összevonásából keletkezett rövidítés) manifesztum a Bauhaus magyar és szerb növendékeinek és a Gropius építészeti iroda munkatársainak műve volt. Az aktivizmus rendszerező szándékához hasonlóan áttekintette a modern művészet irányzatait, sürgette gondolataik szintézisét, az elemzett, szervezett tér fogalmát, mint az építész számára megvalósítandó feladatot, s ehhez fűzték a szigorú funkcionalizmus követelményét, amely különböző formákban tulajdonképpen már a századforduló óta jelentkezett az európai építészetben, s amelyet azonban első terveikben még nem valósítottak meg maradéktalanul.

Az építészek úgy képzelték el, hogy a szükségleteket kifejező ökonomikus, a szerkezeti-matematikus-és a szellemi-tartalmi rész egy alapjegyben, egyazon geometriai formában kifejezhető (ahogyan a képzőművészetben a szuprematizmus a négyzetet, úgy ők a kockát tették alapformájukká), s a „világ-kuri" első kocka alakú házát tervezték. A manifesztum egyik megalkotója, Molnár Farkas, a 1923-i Bauhaus-kiállításon tervek formájában is kiállította Vörös kockaház-át, mint a KURI megvalósításának egyik lehetőségét. (A 10×10×10 m-es méretű ház inkább szimbolikus jelentőségű, semmint funkcionálisan megoldott építmény).

A Bauhaus-növendékek kísérletező működése, az aktivista lapokban publikált manifesztumokban megnyilvánuló összefoglaló, integráló, abszolutizáló szándéka jól jellemzi a húszas évekbeli magyar avangárd-aktivizmusnak a Bauhaus elvekkel való kapcsolatát. A tízes évek „plakát" elvét differenciálták a környezetalakító művészeti ágak és műfajok, de az ezek megújításáért folytatott anyagi, térformálási tapasztalatokat még egy ideig a totális világalakító szándékok foglalták keretbe.

A másik képviselt szempontjuk az aktuális történelemmel való konok szembeszegülésük, s olyan elképzelések hangoztatása, mint világ-kuri, világállam vagy - nem kevésbé merész tervként - a Közép-európai Egyesült Államok. (ez utóbbi a pozsonyi Tűz című lap beköszöntőjében).

Bortnyik Sándor 1929-ben reklámgrafikai iskolát nyitott MŰHELY címen, amelyet eredetileg nagyobb szabású intézménynek, Magyar Bauhaus-nak terveztek. Építészhallgatóik azonban nem voltak. (E műhely növendéke volt a hatvanas évek jelentős európai mestere, Vásárhelyi Győző - Victor Vasarely.)

A Bauhaus átalakulása, Gropius, Moholy-Nagy távozása (1928), majd az intézmény felbomlása (1933) után (vagy még előtte) hazakerült építészek: Molnár Farkas (1926), Forbát Alfréd, Fischer József és mások Budapesten és Pécsett dolgoztak. Megkísérelték összehangolni az építészet és társadalom problémáit (gondoljunk itt Hannes Meyer oktatói hatására), korszerű munkáslakásokat terveztek, ezekből azonban csak kevés valósult meg.

Az európai haladó építészeti szellem Magyarországon csak a harmincas évek második felétől kezdett elfogadottá válni, meghonosodni. A kor paradoxona, hogy a bauhausisták ekkor munkásságukat csupán a tehetősebb, feltörekvő felső-, és középosztály magánházépítésében, a villa műfajában bontakoztathatták ki. A vörös kockaház is megépült, de csupán kicsinyített (6x6x6 m-es) formában, s eredeti jelentése eltűnt, mivel sem a „világkuri", sem a "zenitista" balkáni forradalom, sem az emigrációs világállam, a kelet-európai - Duna-völgyi -, vagy magyar államszövetség - mint a törekvések társadalmi alapja - nem vált aktualitássá, vagy a távoli jövő távlataiban elérhetővé. A jövő progresszív építőművészete végtelen távolságba került, és a jelen egyre fenyegetőbbé vált: a második világháború közeledett. (A magyarországi Bauhaus-osok munkásságát részletezi a CIAM szócikk „magyarországi csoport” fejezete.) Ideológiai és szakmai felkészültségük kamatoztatására - bár csak rövid időre - a vesztett háború okozta sebek felszámolása, az újjáépítés során nyílt lehetőség.

"... A művészettörténet és a történelem sajátos paradoxonja, hogy - már a húszas évek végére - a Kommunisták Magyarországi Pártja és az egykor vele rokonságban felnövő művészeti avantgarde mozgalmak - melyeket manapság tévesen csak az egyik alkotóelemmel, a Bauhaus-névvel azonosítanak - teljesen elváltak egymástól. A KMP és az MSZMP soraiban igen erős avantgarde-ellenes hangulat uralkodott, ennek elméleti előzményei és párhuzamai aztán majd az avantgarde emigrációs köreiben is megtalálhatók. Egykor a Nyolcak munkásságát támogató Lukács György a realizmus tradicionális koncepciójának befogadásához közeledett. A harmincas évek elején a Das Wort című, Moszkvában kiadott emigráns politikai-művészeti lapban vita robbant ki a német avantgarde és Lukács között, amelyben Lukács a német expresszionizmust és aktivizmust a fasizmust előkészítő mozgalmak közé sorolta. Hasonló türelmetlen álláspont jellemezte a magyar kommunista mozgalom fórumait a húszas-harmincas évek fordulóján is, a hazai tartalék-aktivista törekvésekkel szemben. A Tamás Aladár által szerkesztett 100% (1927-1928) című lapban a Kassák-kört szintén igazságtalanul a szociálfasizmus kategóriájába sorolták...." [3]

Ezzel a szellemi konfrontációval azonosítható a hazai, úgynevezett szocreál építészet beköszöntét jelképező, Perényi Imre és Major Máté közti, emlékezetes építőművész-szövetségi vita is. A Bauhaus-szellem hazai reneszánszát az 1956-os forradalmat követő időkben érte meg, amikor az avangárd szellemet képviselő „öregek”, illetve a gyorsan felfrissülő felsőfokú művészeti- és építészoktatás által felnevelt új, alkotó (építő)művész-generáció lépett a színre.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források és szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nemzetközi szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Magdalena Droste: Bauhaus 1919-1933. (Bauhaus Archiv) - Taschen/Vince K.2003. - ISBN 3-8228-2584-0
  • Magdalena Droste: Bauhaus 1919-1933. Reform und Avantgarde - Taschen, Köln 2006. - ISBN 3-8228-2222-1
  • Jürgen Joedicke: Modern építészettörténet - Bp. 1961. Műszaki K. - ETO 72 036
  • Wend Fischer: Bau-Raum-Gerät (Der Kunst des 20. Jahrhunderts) - R. Piper & Co. Verlag, München 1957.
  • M Wingler: Das Bauhaus - 1962. Berlin

Magyar szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Enciklopédia Hungarica (Britannica) 2005. CD vers.
  • Modern építészeti lexikon. Szerk. Kubinszky Mihály. Budapest: Műszaki. 1978. 32–34. o. ISBN 963-10-1780-X
  • Szentkirályi Zoltán: Az építészet világtörténete 2. kötet - Bp. 1980. Képzőműv. A. K. - ISBN 963-336-121-4
  • Szilágyi G.: A fotóművészet története - Bp. 1982. Képzőműv. A. K. - ISBN 963-336-282-2
  • Pamer Nóra: Magyar építészet a két világháború között - Műszaki K. Bp. 1986 - ISBN 963-10-6505-7
  • Forgó Pál: Új építészet - Budapest, 1928.
  • Gábor Eszter: A CIAM magyar csoportja (1928-1938) – Bp. 1972. Akadémiai K. – 71.71128. Akadémiai Nyomda (Bőséges hazai és nemzetközi forrás listájával)
  • Kiss Tamás: Változó urbanisztika – Középvárosok reflektorfényben - (INTA/MUT szeminárium Szombathely,(1986. június 3. – 7.) – Jótanács, 1986/6.sz.(KT_ARCHÍV_VeML)
  • Mezei Ottó: Molnár Farkas - Budapest, Akadémia Kiadó 1987 Architektúra sorozat - ISBN 963-05-4327-3
  • Forgács Éva: Bauhaus - Jelenkor, Pécs, 2010 - ISBN 978 963 676 489 0

Kapcsolódó magyar művészeti- és építészeti szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Szerk.: Kontha Sándor: Magyar művészet 1919-1945. (1-2. kötet, p. 327-367) - Akadémiai K. Bp.1985. - ISBN 963-05-2542-9.
  • Dercsényi D.-Zádor A.: Kis magyar művészettörténet - Bp. 1980. Képzőműv. A. K. - ISBN 963-05-3240-9 és ISBN 963-336-128-1
  • Esztétikai kislexikon. Főszerk. Szerdahelyi István, Zoltai Dénes. 2. bőv. kiadás. Budapest: Kossuth. 1972.

(A szócikk részletesebb megismeréséhez és kutatásához további szakirodalomjegyzékek a "Bauhaus-műhelyek és tanszékvezetők" fejezetben felsoroltak szócikkeiben találhatók.)

Képgaléria[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Bauhaus témájú médiaállományokat.
  1. Modern Építészeti Lexikon
  2. A fejezet alapvető forrását képező kiadvány: Magyar művészet 1919-1945. (1-2. kötet, p. 327-367) - Akadémiai K. Bp.1985.
  3. M.M.1919-1945)