Herbie Hancock

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap korábbi változatát látod, amilyen Kismenők (vitalap | szerkesztései) 2021. május 25., 12:39-kor történt szerkesztése után volt. Ez a változat jelentősen eltérhet az aktuális változattól.
Herbie Hancock
Herbie Hancock Camdenben, 2006.
Herbie Hancock Camdenben, 2006.
Életrajzi adatok
Születési névHerbert Jeffrey Hancock
Született1940. április 12. (84 éves)
Chicago, Illinois, USA
Iskolái
  • Grinnell College
  • Manhattan School of Music
  • Hyde Park Academy High School
  • Wendell Phillips Academy High School
Pályafutás
Műfajokjazz, hard bop, post-bop, jazz funk, funk, R&B
Hangszerzongora, elektromos billentyűsök, szintetizátor
Díjak
Tevékenység
Kiadók
  • Blue Note
  • Columbia Records
  • Verve Records
  • Mercury Records
  • PolyGram
  • Sony BMG
  • Warner Bros. Records
www.herbiehancock.com Herbie Hancock weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Herbie Hancock témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Herbie Hancock (született Herbert Jeffrey Hancock, (Chicago, 1940. április 12. –) amerikai jazz-zongorista és zeneszerző.[1] A poszt-bop úttörője, a fúziós zene és a crossover (stíluskeresztezés) egyik kulcsfigurája a jazzben, kísérletezéseivel és radikális újításaival a jazzvilág nagyra becsült, ugyanakkor meglehetősen ellentmondásos alakja.

Életpályája

Kezdetek

Herbie Hancock 1940. április 12-én született Chicagóban. Hétéves korától kezdett zongorázni tanulni, emellett komolyzenei képzésben részesült. Igazi csodagyerek volt, tizenegy évesen már a Chicagoi Szimfonikusok kíséretében adta elő Mozart D-dúr zongorakoncertjét. Középiskolás korában, Oscar Peterson és Bill Evans zenéjét hallgatva kedvelte meg a dzsesszt. Húszévesen Donald Byrd jazztrombitás csapatának tagja lett, és Byrd révén fedezte fel Hancockot a Blue Note Records. Az első szólóalbumát, a Takin' offot 1962-ben vette fel, amivel egyből felkeltette Miles Davis figyelmét, valamint a Watermelon Man című számból Mongo Santamaría feldolgozásában egy máig ismert sláger és közkedvelt standard született.

A második Miles Davis Kvintet

1963. májusában csatlakozott a második Miles Davis kvintethez, és Tony Williams valamint Ron Carter mellett öt évre tagja lett a jazz történetének egyik legjobb ritmusszekciójának. Az E.S.P. (1965) volt az első kiemelkedő albumuk, amit követett a Miles Smiles (1966), a Sorcerer (1967), a Nefertiti (1967), majd a jazz-rock előfutáraként a Miles in the Sky (1968) és a Filles de Kilimanjaro (1968). Eközben szólókarrierje is virágzásnak indult , az Empyrean Isles (1964) és a Maiden Voyage (1965) a hatvanas évek meghatározó lemezei, a post-bop megalapozói. Az első filmzenéjét Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmje számára készítette. Az évtized második felében Davis rábeszélésére kezdett elektromos zongorát használni, először a Miles in the Sky-on.

Head Hunters

Miután 1968-ban kilépett a Davis-féle kvintetből (bár később többször zenéltek még együtt), saját szextetet alakított, és több kísérleti albumot is felvettek, például a Mwandishit (1971). A hetvenes években Hancock belemerült a jazz funkba, és The Headhunters nevű csapatával 1973-ban felvették az óriási sikerű Head Hunterst, a stílusirányzat egyik kiemelkedő lemezét, melynek segítségével a korábbinál jóval szélesebb rétegekhez jutott el a zenéje. Ekkor használt először szintetizátort, és a közönségsikeren felbuzdulva ezután még populárisabb funk-albumokkal jött ki, 1975-ben a Man-Childdal, majd 1976-ban a Secretsszel. A "The Headhunters" is kiadott még néhány lemezt Hancockkal (Thrust) és nélküle is (Survival of the Fittest).

V.S.O.P. Kvintet és jazz/disco crossover

A 70-es évek második felétől a 80-as évek elejéig a V.S.O.P. kvintettel turnézott, amely gyakorlatilag megegyezett a Miles Davis kvintettel, kivéve, hogy Freddie Hubbard volt a trombitás. 1975. óta több Hancock-album csak Japánban jelent meg. 1978. és 1982. között kiadott pop- és discoalbumait a jazzrajongók egyértelműen elutasították, és a kritikusokat sem nyűgözte le velük, de a brit poplistákon előkelő helyen szerepeltek. A Sunlighton (1978) még énekelt is ún. vocoderen keresztül. Ebből az időszakból talán csak a Mr. Hands (1980) volt az az album, amely pozitív kritikát kapott. Továbbra is játszott tradicionális jazzt, a Herbie Hancock Trion Williams és Carter voltak zenésztársai, és Wynton Marsalisszal is felvettek egy lemezt (Quartet).

Elektronikus korszak

Az 1983-as Future Shockot nevezhetjük posztmodernnek vagy teljes mértékben populárisnak (mainstream), de kétségkívül sikeres volt. Ez volt az egyik első album, amin a „sercegtetés” (scratching) technikáját alkalmazták, a Rockit című szám meghozta az első Grammyt Hancocknak, továbbá a Rockit klipje az Év Zenei Videója lett az MTV-n. Bill Laswell producerrel és basszusgitárossal további két elektronikus albumon is együttműködött, a Sound-Systemen (1984) és a Perfect Machine-en (1988). Ez utóbbiak lettek Hancock pályafutásának leginkább kigúnyolt és lenézett darabjai. A korabeli jazzközönség szemében még a jazz-pop probálkozásainál is mélyebbre süllyedt velük, ugyanis Hancockot inkább kiváló akusztikus jazz-zongoristaként tartották számon. Mai szemmel nézve ez a három elektronikus album azonban jobban kiállta az idő próbáját, mint sok kortársuk. 1986-ban szerepelt a 'Round Midnight című filmben, melynek zenéjét is ő szerezte, és a filmzenéért megkapta a Filmművészeti Akadémia díját. Gyakran írt zenét TV-reklámoknak is. A Perfect Machine turnéja után otthagyta a Columbia Recordsot, és rövid időre visszavonult.

A 90-es évek és utána

A régi csapattal (Ron Carter, Tony Williams, Wayne Shorter) mentoruk, Miles Davis halála után vették fel az A Tribute to Milest (1994), melyen Wallace Roney játszott trombitán. Következő albumával, a Dis Is Da Drummal Hancock a 90-es évek elejének hangzatos acid jazz áramába kapcsolódott be. A The New Standardon (1995) a Nirvana, Stevie Wonder, The Beatles, Prince popszámait interpretálta olyan sztárzenészekkel, mint John Scofield, Michael Brecker és Jack DeJohnette. Az 1+1 (1997) duettalbuma Shorterrel, majd a Gershwin's World (1998) George Gershwin standardjaival nagy siker lett.

2005-ben adta ki a Possibilitiest, melyen duetteket játszik Carlos Santanával, Paul Simonnal, Annie Lennoxszal, John Mayerrel, Christina Aguilerával, Stinggel és másokkal. Régi barátja, Joni Mitchell munkája előtt tisztelgett a 2007-es River: The Joni Letters albummal, az előadók közt találjuk Norah Jonest, Tina Turnert és Mitchellt. Két Grammyt nyert vele, 40 év után először lett jazzalbum az év albuma. A Joni Letters turnéja során 2008. augusztusában a Veszprémi Ünnepi Játékokon is koncertezett. Hancock legutóbb Barack Obama 2009. január 18-i beiktatási ceremóniáján lépett fel nagy nyilvánosság előtt.

Díjak

Grammy-díjak

  • 1983, R&B Legjobb Hangszeres Előadás (Best R&B Instrumental Performance), Rockit
  • 1984, R&B Legjobb Hangszeres Előadás (Best R&B Instrumental Performance), Sound-System
  • 1987, Legjobb Hangszeres Kompozíció (Best Instrumental Composition), Call Sheet Blues
  • 1994, Jazz Legjobb Hangszeres Előadás (Best Jazz Instrumental Performance, Individual Or Group), A Tribute to Miles
  • 1996, Legjobb Hangszeres Kompozíció (Best Instrumental Composition), Manhattan (Island Of Lights And Love)
  • 1998, Legjobb Hangszerelés Vokál Kísérettel (Best Instrumental Arrangement Accompanying Vocal(s)), St. Louis Blues
  • 1998, Jazz Legjobb Hangszeres Előadás (Best Jazz Instrumental Performance, Individual Or Group), Gershwin's World
  • 2002, Jazz Legjobb Hangszeres Album (Best Jazz Instrumental Album, Individual or Group), Directions in Music: Live at Massey Hall
  • 2002, Jazz Legjobb Hangszeres Szóló (Best Jazz Instrumental Solo), My Ship
  • 2004, Jazz Legjobb Hangszeres Szóló (Best Jazz Instrumental Solo), Speak Like a Child
  • 2008, Legjobb Kortárs Jazzalbum (Best Contemporary Jazz Album), River: The Joni Letters
  • 2008, Az Év Albuma (Album of the Year), River: The Joni Letters

Diszkográfia

Bővebben: Herbie Hancock-diszkográfia

Jegyzetek

Források

További információk

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Herbie_Hancock&oldid=23895538”