Herbie Hancock

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Herbie Hancock
Herbie Hancock Camdenben, 2006.
Herbie Hancock Camdenben, 2006.
Életrajzi adatok
Születési név Herbert Jeffrey Hancock
Született 1940. április 12. (75 éves)
Chicago, Illinois, USA
Iskolái Grinnell College
Pályafutás
Műfajok jazz, hard bop, post-bop, jazz funk, funk, R&B
Hangszer zongora, elektromos billentyűk, szintetizátor
Díjak Academy Award for Best Original Score
Grammy-díj

www.herbiehancock.com Herbie Hancock weboldala
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Herbie Hancock témájú médiaállományokat.

Herbie Hancock (született Herbert Jeffrey Hancock, Chicago, Illinois, USA,[1] 1940. április 12. –) amerikai jazz-zongorista és zeneszerző. A poszt-bop úttörője, a fúziós zene és a crossover (stíluskeresztezés) egyik kulcsfigurája a jazzben, kísérletezéseivel és radikális újításaival a jazzvilág nagyra becsült, ugyanakkor meglehetősen ellentmondásos alakja.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Herbie Hancock 1940. április 12-én született Chicagoban. Hétéves korától kezdett zongorázni tanulni, emellett komolyzenei képzésben részesült, és igazi csodagyerek volt, tizenegy évesen már a Chicagoi Szimfonikusok kíséretében adta elő Mozart D-dúr zongorakoncertjét. Középiskolás korában, Oscar Peterson és Bill Evans zenéjét hallgatva kedvelte meg a jazzt. Húszévesen Donald Byrd jazztrombitás csapatának tagja lett, és Byrd révén fedezte fel Hancockot a Blue Note Records. Az első szólóalbumát, a Takin' offot 1962-ben vette fel, amivel egyből felkeltette Miles Davis figyelmét, valamint a Watermelon Man című számból Mongo Santamaria feldolgozásában egy máig ismert sláger és közkedvelt standard született.

A második Miles Davis Kvintet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1963. májusában csatlakozott a második Miles Davis kvintethez, és Tony Williams valamint Ron Carter mellett öt évre tagja lett a jazz történetének egyik legjobb ritmusszekciójának. Az E.S.P. (1965) volt az első kiemelkedő albumuk, amit követett a Miles Smiles (1966), a Sorcerer (1967), a Nefertiti (1967), majd a jazz-rock előfutáraként a Miles in the Sky (1968) és a Filles de Kilimanjaro (1968). Eközben szólókarrierje is virágzásnak indult , az Empyrean Isles (1964) és a Maiden Voyage (1965) a hatvanas évek meghatározó lemezei, a post-bop megalapozói. Az első filmzenéjét Michelangelo Antonioni Nagyítás című filmje számára készítette. Az évtized második felében Davis rábeszélésére kezdett elektromos zongorát használni, először a Miles in the Sky-on.

Head Hunters[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután 1968-ban kilépett a Davis-féle kvintetből (bár később többször zenéltek még együtt), saját szextetet alakított, és több kísérleti albumot is felvettek, például a Mwandishit (1971). A hetvenes években Hancock belemerült a jazz funkba, és The Headhunters nevű csapatával 1973-ban felvették az óriási sikerű Head Hunterst, a stílusirányzat egyik kiemelkedő lemezét, melynek segítségével a korábbinál jóval szélesebb rétegekhez jutott el a zenéje. Ekkor használt először szintetizátort, és a közönségsikeren felbuzdulva ezután még populárisabb funk-albumokkal jött ki, 1975-ben a Man-Childdal, majd 1976-ban a Secretsszel. A "The Headhunters" is kiadott még néhány lemezt Hancockkal (Thrust) és nélküle is (Survival of the Fittest).

V.S.O.P. Kvintet és jazz/disco crossover[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 70-es évek második felétől a 80-as évek elejéig a V.S.O.P. kvintettel turnézott, amely gyakorlatilag megegyezett a Miles Davis kvintettel, kivéve, hogy Freddie Hubbard volt a trombitás. 1975. óta több Hancock-album csak Japánban jelent meg. 1978. és 1982. között kiadott pop- és discoalbumait a jazzrajongók egyértelműen elutasították, és a kritikusokat sem nyűgözte le velük, de a brit poplistákon előkelő helyen szerepeltek. A Sunlighton (1978) még énekelt is ún. vocoderen keresztül. Ebből az időszakból talán csak a Mr. Hands (1980) volt az az album, amely pozitív kritikát kapott. Továbbra is játszott tradicionális jazzt, a Herbie Hancock Trion Williams és Carter voltak zenésztársai, és Wynton Marsalisszal is felvettek egy lemezt (Quartet).

Elektronikus korszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1983-as Future Shockot nevezhetjük posztmodernnek vagy teljes mértékben populárisnak (mainstream), de kétségkívül sikeres volt. Ez volt az egyik első album, amin a "sercegtetés" (scratching) technikáját alkalmazták, a Rockit című szám meghozta az első Grammyt Hancocknak, továbbá a Rockit klipje az Év Zenei Videója lett az MTV-n. Bill Laswell producerrel és basszusgitárossal további két elektronikus albumon is együttműködött, a Sound-Systemen (1984) és a Perfect Machine-en (1988). Ez utóbbiak lettek Hancock pályafutásának leginkább kigúnyolt és lenézett darabjai. A korabeli jazzközönség szemében még a jazz-pop probálkozásainál is mélyebbre süllyedt velük, ugyanis Hancockot inkább kiváló akusztikus jazz-zongoristaként tartották számon. Mai szemmel nézve ez a három elektronikus album azonban jobban kiállta az idő próbáját, mint sok kortársuk. 1986-ban szerepelt a 'Round Midnight című filmben, melynek zenéjét is ő szerezte, és a filmzenéért megkapta a Filmművészeti Akadémia díját. Gyakran írt zenét TV-reklámoknak is. A Perfect Machine turnéja után otthagyta a Columbia Recordsot, és rövid időre visszavonult.

A 90-es évek és utána[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A régi csapattal (Ron Carter, Tony Williams, Wayne Shorter) mentoruk, Miles Davis halála után vették fel az A Tribute to Milest (1994), melyen Wallace Roney játszott trombitán. Következő albumával, a Dis Is Da Drummal Hancock a 90-es évek elejének hangzatos acid jazz áramába kapcsolódott be. A The New Standardon (1995) a Nirvana, Stevie Wonder, The Beatles, Prince popszámait interpretálta olyan sztárzenészekkel, mint John Scofield, Michael Brecker és Jack DeJohnette. Az 1+1 (1997) duettalbuma Shorterrel, majd a Gershwin's World (1998) George Gershwin standardjaival nagy siker lett.

2005-ben adta ki a Possibilitiest, melyen duetteket játszik Carlos Santanával, Paul Simonnal, Annie Lennoxszal, John Mayerrel, Christina Aguilerával, Stinggel és másokkal. Régi barátja, Joni Mitchell munkája előtt tisztelgett a 2007-es River: The Joni Letters albummal, az előadók közt találjuk Norah Jonest, Tina Turnert és Mitchellt. Két Grammyt nyert vele, 40 év után először lett jazzalbum az év albuma. A Joni Letters turnéja során 2008. augusztusában a Veszprémi Ünnepi Játékokon is koncertezett. Hancock legutóbb Barack Obama 2009. január 18-i beiktatási ceremóniáján lépett fel nagy nyilvánosság előtt.

Díjak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Grammy-díjak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • 1983, R&B Legjobb Hangszeres Előadás (Best R&B Instrumental Performance), Rockit
  • 1984, R&B Legjobb Hangszeres Előadás (Best R&B Instrumental Performance), Sound-System
  • 1987, Legjobb Hangszeres Kompozíció (Best Instrumental Composition), Call Sheet Blues
  • 1994, Jazz Legjobb Hangszeres Előadás (Best Jazz Instrumental Performance, Individual Or Group), A Tribute to Miles
  • 1996, Legjobb Hangszeres Kompozíció (Best Instrumental Composition), Manhattan (Island Of Lights And Love)
  • 1998, Legjobb Hangszerelés Vokál Kísérettel (Best Instrumental Arrangement Accompanying Vocal(s)), St. Louis Blues
  • 1998, Jazz Legjobb Hangszeres Előadás (Best Jazz Instrumental Performance, Individual Or Group), Gershwin's World
  • 2002, Jazz Legjobb Hangszeres Album (Best Jazz Instrumental Album, Individual or Group), Directions in Music: Live at Massey Hall
  • 2002, Jazz Legjobb Hangszeres Szóló (Best Jazz Instrumental Solo), My Ship
  • 2004, Jazz Legjobb Hangszeres Szóló (Best Jazz Instrumental Solo), Speak Like a Child
  • 2008, Legjobb Kortárs Jazzalbum (Best Contemporary Jazz Album), River: The Joni Letters
  • 2008, Az Év Albuma (Album of the Year), River: The Joni Letters

Diszkográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]