Heinrich Hentzi

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Heinrich Hentzi von Arthurm
HentziLitho.jpg
Josef Kriehuber litográfiája (1849)
Született
1785. október 24.
Debrecen
Elhunyt
1849. május 21. (63 évesen)
Buda
Nemzetisége svájci
Fegyvernem utász
Szolgálati ideje 1805-1849
Rendfokozata vezérőrnagy
Csatái Budavár védelme (1849)
Kitüntetései Katonai Mária Terézia-rend kiskeresztje
Rokonai Samuel Hentzi, svájci forradalmár és költő
Hentzi megsebesülése 1849. május 24-én (korabeli rajz)
Hentzi emlékműve a budavári Szent György téren

Heinrich Hentzi von Arthurm (Debrecen, 1785. október 24.Buda, 1849. május 21.) császári és királyi vezérőrnagy, az 1848–49-es szabadságharcban az osztrák császári hadsereg egyik katonai vezetője, 1849 januárjától haláláig a budai vár parancsnoka.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nagybátyja, Samuel Hentzi, svájci forradalmár és költő volt, aki összeesküvést szervezett Svájc fennálló alkotmánya ellen és ezért 1749. július 17-én kivégezték. A menekülni kényszerült család Debrecenben telepedett le. Heinrich 1805-ben lépett be a császári-királyi hadseregbe. 1805-ben lett főhadnagy és részt vett a Napóleon elleni hadjáratokban. 1808 és 1813 között a komáromi vár erősítésén dolgozott. 1842-ben ezredesi rangban kinevezték a császári és királyi utászkar parancsnokává. 1844-ben nemesi címet, 1847-ben vezérőrnagyi rangot kapott. Egyike volt a császári-királyi hadsereg műszakilag legképzettebb tisztjeinek. Közismert volt uralkodóhű beállítottsága.

A forradalom idején a péterváradi várőrség parancsnoka volt és királyi parancsra ő is letette az esküt a magyar alkotmányra. Az október 3-ai királyi manifesztum után számítani lehetett rá, hogy a várat meg fogja védeni a rebellis erőktől, ezért letartoztatták és Pesten házi őrizetbe került. A császári-királyi seregek 1849. január 5-ei bevonulásakor kiszabadult és szolgálatra jelentkezett Windisch-Grätz tábornagynál, aki a budai vár parancsnokává nevezte ki. Mikor a honvéd hadsereg tavaszi sikerei után nyilvánvalóvá vált, hogy a várat ostrom fenyegeti, Hentzi mindent megtett, hogy az erősséget védhetővé tegye.

Halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Görgey május 4-én érkezett a vár alá és egy hadifogoly tiszt útján – a megadásra való felszólítás mellett – közölte a várparancsnokkal, hogy Pest felől nem fog ostromolni, ha viszont Hentzi ennek ellenére lövetné a védtelen várost, a vár bevétele után az őrség nem számíthat kegyelemre.

Ha pedig ön az úgynevezett Budavárának végsőkig való megvédésével összekötendi a Lánchíd megrontását, vagy Pestnek bombázását, honnét ön megegyezésünk folytán megtámadástól egyáltalán nem tarthat, s mely tett nyilván csak alávalónak lenne mondható, akkor önnek becsületszavamat adom, hogy a vár bekövetkezett megvétele után az egész várőrség kardra fog hányatni.
– Görgey Artúr

A felszólítás ellenére a királyi vezérőrnagy az ostrom szinte minden napján lövette Pestet, ahol pedig semmilyen katonai célpont nem volt, nyilván csak saját célból a magyar polgári lakosság megfélemlítését szolgálta, mivel magyarországi születése ellenére közismert volt mindig is magyarellenességéről. A céltalan rombolásnak számos építészeti műremek - többek között a Lánchíd is - esett áldozatául. A tizenhét napig tartó ostrom utolsó napján Hentzi maga állt a védők élére, azonban a Szent György téren halálos sebet kapott.

Hentzi lövegeitől leégett már a pesti Duna-sor harminckét új háza, a Redut, az Angol királyné szálló, a Lipót-templom, a mázsaház és a Diána-fürdő. Végre május 20-ának éjjelén megkezdte Görgey a döntő támadást, mégpedig több ponton: így a Teleki-háznál, a fehérvári és bécsi kapunál és a Nádor-kertben. Hajnal volt, amikor Inkey, a 47. zászlóalj őrnagya, elsőnek hágott föl a bástyafalra. Nemsokára egészen a magyarok kezében volt a Vár, és minden oldalról vörös zsinóros, barna atillás honvédek nyomultak elő. A 47. zászlóalj kapitánya, Hertelendy Kálmán lőtte meg Hentzit, és a zászlóalj egyik honvéde, Püspöky Gracián tűzte ki az első nemzeti zászlót, amiért jutalmul 1000 pengő forintot kapott. Azt az örömmámort nem tudta, és nem fogja tudni leírni toll soha!

Pár nap múlva Kossuth is megérkezett Debrecenből. Útja a Váczi úton át a Nádor utcai lakásáig valóságos diadalmenet volt. Az ablakokból annyi virágot szórtak kocsijára, hogy végre maga is alig látszott a tömérdek rózsától és gyöngyvirágtól. A nap aranyos sugarai pedig beözönlötték a romba dőlt utcákat,a leégett házakat, fölszárították a kiömlött vért, amelyből a legszebb virág: a szabadság, egyenlőség, testvériség virága sarjad!.

– Vay Sándor gróf: 'Régi nemes urak', 1909

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1850-ben posztumusz megkapta a Katonai Mária Terézia-rend kiskeresztjét, fiát bárói rangra emelték. 1852. július 11-én Ferenc József személyes parancsára a budavári Szent György téren emlékművet emeltek Hentzi és bajtársai tiszteletére, amely a főváros lakosságának ismételt tiltakozása ellenére 1899-ig helyén maradt. Az emlékművet nyílt provokációnak vélte a magyar közönség, a korabeli magyarországi nacionalista fölfogás és a Monarchia nemzetek fölötti szemléletének ütközése miatt. A negatív érzetet fokozta, hogy a kiegyezés után a Monarchia bornírt hivatalnokai gyakran rendeltek ki magyar honvédegységeket a Hentzi-obeliszk megkoszorúzására. Erzsébet császárné és királyné meggyilkolása után Budapest Székesfőváros Tanácsa felajánlotta, hogy az uralkodónak egy Sissy-emlékművet adományoznak. „Véletlenül” éppen arra a reprezentatív helyre kívánták azt állítani, ahol a Hentzi-emlékmű állt. Mivel a cél szent volt, Ferenc József beleegyezett a tervbe, hogy a Hentzi-emlékművet a Hűvösvölgybe, a későbbi Bolyai laktanya területére helyezzék át.

Felhasznált források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hermann Róbert: Az 1848-1849-es szabadságharc nagy csatái, Zrínyi Kiadó – 2004, ISBN 9633273676
  • Révai nagy lexikona

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]