Franz von Liechtenstein

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Franz von Liechtenstein
Franz liechtenstein.JPG
Franz von Liechtenstein herceg
Született
1802. február 25.
Bécs
Elhunyt
1887. március 31. (85 évesen)
Bécs

Franz de Paula Joachim Joseph von Liechtenstein (Bécs, 1802. február 25. – Bécs, 1887. március 31.) Liechtenstein hercege, császári katonatiszt az 1848–49-es forradalom elleni harcban.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Édesapja I. János József liechtensteini herceg volt (1760–1836), Liechtenstein uralkodó hercege 1805–1806, majd 1814–1836 között. Ő volt Liechtenstein utolsó hercege, aki a Német-római Birodalom hűbéreseként uralkodott. (A napóleoni háborúk során 1806–14 között országát régensként kormányozta).

Édesanyja Josephine Sophie fürstenberg–weitrai őrgrófnő (Landgräfin) volt (1776–1848). A hercegi párnak több gyermeke született, köztük a hatodik, Franz de Paula Joachim herceg. Apjának hercegi trónját 1836-ban harmadszülött bátyja, Aloys herceg örökölte, II. Alajos (Aloys II) néven.

Ősi arisztokrata családból származott, ahol a katonai szolgálat régi hagyományként öröklődött. Apja, Liechtenstein hercege, a napóleoni háborúkban szolgált tábornagyi rangban. Ő maga 1821-től az 1. svalizsér-ezred hadnagya lett. 1832-ben őrnagy a 7. Liechtenstein huszárezredben, amelynek ezredtulajdonosa saját édesapja volt. 1834-ben alezredes, 1836-ban ezredes, és a 9. huszárezred parancsnoka lett. 1844-től vezérőrnagyként a Prágába dandárparancsnokká nevezték ki.

Házassága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1841-ben Bécsben feleségül vette Ewa Jozefina Julia Eudoksia Potocki lengyel grófnőt (1818–1895); Alfred Józef Potocki gróf (1817–1889), osztrák miniszter húgát. Leszármazottaik lettek a ma uralkodó Liechtenstein hercegi család ősei.

Szerepe az 1848–49-es hadjáratokban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1848-ban az itáliai felkelők elleni hadjáratban a Ludwig Welden tábornok által vezetett tartalék hadtestben szolgált, és dandárparancsnokként kitüntette magát. Megkapta a Lipót-rend lovagkeresztjét, ősszel Windisch-Grätz tábornagy hadseregéhez osztották be. A schwechati csatában a császári lovasság parancsnokaként harcolt. Jellasics haditerve szerint át kellett volna karolnia a magyar balszárnyat, de a magyar huszárok eredményesen feltartóztatták, közben a magyarok megfutamodása miatt nem nagyon maradt mit átkarolnia.

1848 decemberében altábornaggyá léptették elő, és a fősereg tartalék-hadtestének lovashadosztályát vezette. Tavasszal a Schlik tábornok által vezetett III. hadtest egyik hadosztályparancsnokává nevezték ki. Az isaszegi csatában hadosztálya eredményesen helytállt Damjanich csapataival szemben.

A nyári hadjárat minden csatájában fontos szerepet játszott. Július közepétől a IV. (tartalék) hadtest parancsnoka lett. Újszegednél könnyebben megsebesült, de nem adta át a vezényletet. Temesvárnál oldalba kapta a magyar jobbszárnyat, eldöntve ezzel a csatát. Ősztől Haynau táborszernagy helyettese lett a 3. hadsereg élén.

Hat nappal a világosi fegyverletétel után Liechtenstein herceg azt a tanácsot adta régi bajtársának, Dessewffy Arisztid honvéd tábornoknak, hogy külföldre menekülés helyett egységével tegye le a fegyvert a császári csapatok előtt, mert csak így van esélye az uralkodói kegyelemre. Barátja ígéretében bízva Dessewffy augusztus 19-én valóban megadta magát a császáriaknak. Liechtenstein hercege azonban eredménytelenül igyekezett közbenjárni parancsnokánál a letartóztatott bajtárs érdekében. Az aradi hadbíróság Dessewffyt kötél általi halálra ítélte. Az a tény, hogy császári csapatok előtt kapitulált, csak annyiban „enyhítette” sorsát, hogy ítéletét Haynau utóbb golyó általi halálra változtatta.

A temesvári csatában nyújtott teljesítményéért Liechtenstein altábornagy 1850-ben megkapta a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]