Szerkesztő:Milei.vencel/hist of papacy

A római katolikus egyház tanítása alapján Krisztus alapította meg a pápaság intézményét, jelezve ezzel a legfőbb pásztori címet. Nézetük szerint Péter apostol, azaz katolikus nevén Szent Péter volt az első pápa, amikor Jézus neki adta a Mennyei Királyság ”kulcsait”. Péternek és utódainak az elsőbbségét az apostolok, ill. a püspökök között az Újszövetségi Szentírás olyan szövegeiből vezetik le, mint például Máté evangéliuma alapján: „Te Péter vagy és én erre a sziklára fogom építeni egyházamat, és ezen az alvilág erői nem fognak győzedelmeskedni. Neked adom a mennyek országának a kulcsait; amit a földön megkötsz, az meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.”

A katolikus tanítás szerint a mindenkori pápa Szt. Péter utóda a római püspöki székben és az azzal összefüggő primátusban. Úgy vélik, hogy "a pápaságról szóló doktrína bibliai, és Szent Péter Jézus apostolai feletti elsőbbségéből származik. Ez alapján a római pápa, mint a katolikus egyház vezetőjének története közel kétezer éve kezdődött.

A pápaság a világ egyik leghosszabban fennálló intézménye, és kiemelkedő szerepet játszott a kereszténység és az egész emberiség történelmében is. A jelenlegi Ferenc pápáig összesen 307 pápa uralkodott, de ezek közül 42 egyházfő legitimitása megkérdőjelezhető, mert vagy ellenpápaként, vagy egyéb okokból nem törvényesen kezdték meg pontifikátusukat. (atir)

Az őskeresztény korban (1. sz.) és ókeresztény egyház idején (2-4. sz.) a római püspökök egészen Nagy Konstantin idejéig (4. sz.) nem élveztek tényleges hatalmat. A történészek egybehangzó véleménye alapján a pápaság mint intézmény a 4. századtól kezdett kiformálódni. A kereszténység első három századában azért nem lehet még pápaságról beszélni, mert ekkor még ez a sajátos hatalmi képződmény nem létezett. Róma püspökei a 4. századtól kezdték használni azokat a címeket, amelyek a pápaság meghatározó és elengedhetetlen tartozékai és ismérvei mindmáig. Ezek közé tartozik maga a pápa, azaz atya, Szentatya kifejezés, a pontifex maximus cím, továbbá a Péter apostol utóda, Jézus Krisztus helytartója, az egyház feje titulusok.

Őskeresztények

Egyes történészek azt állítják, hogy Péter soha nem ment Rómába, ez a hiedelem csak később jött létre.

Mások, akik korai keresztény dokumentumokat idéznek (mint Péter és Pál római halálának leírása Kelemen leveleiben ??? , Antioch 107-ben Szent Ignác, Korinthus Dionysius 166 és 176 között [12] és Ireneusz Lyons körül 180 körül [14]) arra a következtetésre jutottak, hogy Péter valóban mártír volt Rómában

A római püspökség már az apostoli korban létrejött??

A római püspökök/pápák listája

A római püspökök/pápák listája az őskeresztény korban (1. század) a katolikus egyház alapján

Keresztény ókor

Jusztinosz (kb. 103 – 166) még egy pápa nevét sem említi és egyházi hivatalokról, hierarchiáról sem beszél.

A 2. század közepén Róma még mindig jelentéktelen, viszonylag minimális keresztény élettel rendelkezett ^[forrás?] és más városok keresztény gyülekezetei előtt még minimálisabb tekintéllyel rendelkező város volt.^[forrás?] (atir) Népesebb, viszonylagosan jelentősnek mondható keresztény gyülekezetek, egyházak mind keleten voltak; Alexandria, Efezus, és Antiókia központokkal.^[forrás?] (atir) Mivel ezek a vallásközpontok még nem rendelkeztek egységes szervezettel, intézményrendszerrel, így velük kapcsolatban sem beszélhetünk egy mai értelemben vett 'egyház' létezéséről. (atir)

A 2. század folyamán az eddig jelentéktelen szerepet betöltő püspökök döntő szerephez jutottak a keresztény élet irányításában és meggyorsult a vezetői hatalom egy kézben történő összpontosulása. A püspök kiemelkedése a presbitertársai közül azzal egy időben történt, ahogy a missziós papság helyét fokozatosan a pasztorális papság vette át. Antiókhiai Szent Ignác - aki maga is püspök volt - állította, hogy a helyi püspök az egység középpontja, Isten földi képviselője, a mennyei egyeduralkodó földi megfelelője, így tehát "úgy kell a püspökökre tekintenünk, mint magára az Úrra."

Róma??

Több presbiter szorgalmazására kb. 154-ben Anikétoszt (Anicét/Anicetus) elöljáróvá választották. Valószínűleg ő volt az első római püspök/pápa, akinek történetiségét elfogadhatjuk,^[forrás?] a 2. század közepe előtt csak “fantompápákról” beszélhetünk.^[forrás?] (Leszámítva Kelement). (atir)

Anikétosz a markioniták gnosztikus-páli tanításainak ellensúlyozására, Péter apostolt helyezte előtérbe. Péter lett az a szent apostol, akinek tanításához illett igazodni az ’igaz’ keresztény egyháznak és közben Pál apostolt, ha nem is kell ellenezni, de mind személyét, mind tanítását Péter alá kell rendelni. (atir)

160 körül bevezették a húsvét ünnepét, de a keresztények között eltérések alakultak ki a húsvét megünneplésének időpontja körül. A 2. század végén Viktor (189-199) követelni kezdte a húsvét megünneplésének egységesítését. A kis-ázsiai egyházak ezt önkényes és sértő intézkedésnek tartották. Erre I. Viktor azokat a püspököket, akik nem voltak hajlandóak vele egyetérteni, kizárta az egyházból. Kijelentette, hogy akik más napon tartják az ünnepet, azok nem tekinthetők keresztényeknek. Ekkor vált ketté a keleti és a nyugati egyház először élesen egymástól.

A montanizmus karizmatikus mozgalma elutasította az ekkoriban kialakuló püspökség intézményét. A mozgalomhoz Tertullianus, a korai kereszténység egyik legfontosabb személyisége is csatlakozott. Megdöbbent, amikor a katolikus egyház egy vezetője – akit nem nevezett meg, de a püspökök püspökének titulálta – kinyilvánította, hogy az egyház még a keresztség után elkövetett súlyos bűnöket is megbocsáthatja. Kilépett az egyházból, és azt mint világias, intézményesített és szégyenbe jutott közösséget elítélte.

Kallixtus (217-222) bevezette a bűnbocsánatot, a megbánt bűnnek a felhatalmazott pap által való elengedését, de a gyónás szélesebb körökben csak később, a 7. századtól terjedt el. Kallixtusz uralkodásának kezdetén lépett fel az első ellenpápa, Hippolütosz.

A 3. századra a püspöki intézmény megszilárdult. A püspök feladata volt a tanítások hűséges őrzése, a rábízott keresztények vezetése, irányítása, a közös liturgia vezetése. Több felszabadított rabszolgából lett püspök, ugyanis az egyházban a gazdák és a rabszolgák testvérek voltak. Róma, Alexandria, és Antiokheia püspökei különleges méltóságot kapnak. A pápa címet elsőként Héraklász , Alexandria püspöke viselte.

Az ókereszténység vezetői többnyire mindannyian az apostolok utódainak tekintették magukat a püspöki széken. A 3. század közepén a római gyülekezet hatalma már igen nagy és tekintélye kifelé is erősödött. Ugyanakkor a 4. századi eleji I. nikaiai zsinat (325) még éppoly központnak tekintette Alexandriát, Antiókhiát és Jeruzsálemet, mint Rómát, s püspökeiknek ugyanolyan jogokat biztosított. Később pedig Konstantinápoly püspöke vált a római püspök fő riválisává.

Konstantin 330-ban a székhelyét Rómából Bizáncba helyezte át és magáról Konstantinápolynak (Constantinopolis = Konstantin városa) nevezte el. Az „Új Rómát” a régihez hasonló fénnyel és pompával építette ki és gazdasági, kulturális központtá tette. Ezzel a konstantinápolyi püspök (pátriárka) tekintélye is növekedni kezdett, aki ugyanakkor a császár teljes kiszolgálója lett. Ezzel egyidejűleg a római püspök helyzete is megváltozott. Konstantin elköltözése után a római püspökök kezdtek úgy viselkedni, mint a Nyugat egyedüli és kizárólagos urai (nemcsak vallási, hanem ún. világi ügyekben is), akikre a hatalmat a császár ruházta át.

A 4. században a papság már olyan fényűző életmódot folytatott, hogy nem egy egyházatya (így például Szent Jeromos) szót emelt ellene. A római püspökséget „Sedes apostolica”-nak, vagyis Apostoli Széknek kezdték nevezni, és a világi hatóságokkal is elismertették azt, mint a többi püspökök fellebbviteli fórumát.

A 4. század végén Sziriciusz (384–399) már olyan hatalmasnak érezte magát, hogy bevezette az uralkodói stílust. Kialakult hatalma miatt sokan őt tartják az első igazi pápának. Továbbá ő nevezte először saját magát is római pápának. Irataiban jelent meg ez a szó, és azóta használatos a római püspöki tisztség szinonimájaként. Tevékenysége több évszázados hagyományokat, szabályokat teremtett. Átformálta a keresztséget, a szenteléseket, a böjtöt és a gyónást is. 386-ban egy zsinatot hívott össze, amelynek legfőbb eredményeként bevezették a papi nőtlenséget. Akkoriban még voltak nős papok, nekik tartózkodniuk kellett a házas élettől.

382-ben a római zsinat, I. Damasus pápa alatt fektette le a Biblia kánonját. A pápa Szt. Jeromos egyházatyát bízta meg a Biblia latin szövegének (a Vetus Latina néven ismert korábbi latin fordításnak) revíziójával, amit ma Vulgata néven ismer a világ.

Középkori egyház

Amikor III. Leó pápa Nagy Károlyt 800-ban császárrá koronázta, és megújult a római birodalom, az egyház erős támogatásra talált, természetesen egyelőre anélkül, hogy megalapozta volna az egyház hegemóniáját a világi hatalom felett.

A pápaságnak új védelmező kellett, s ezt a szerepet a Frank Birodalom vállalta, miután II. István pápa királlyá szentelte fel III. Pipin frank uralkodót. Pipin két csatában megverte a longobárdokat (754-756) – akik Bizánc védelmének megszűnése után a Római Fejedelemség nagy részét elfoglalták. A csatanyertes Pipin visszavette és a pápaságnak ajándékozta az Exarchátust és a Pentapolist (A Római Fejedelemség 5 települését). Ezen az "ajándék" birtokon alakult meg a Pápai állam. A püspökök azonban jónak látták, ha egy régi nagy tekintélytől szereznek egy okiratot - adománylevelet - a területre (a frankok jönnek-mennek), s hamisítottak Constantinus aláírásával egy dokumentumot (ld. Constantinusi adománylevél). Ezzel meg is lett alapítva az egyházi állam.

Pipin utódja, Nagy Károly azonban ugyanolyan hatalmat gyakorolt az egyház felett, mint a bizánci császár a keleti területek egyháza felett (cezaropapizmus). Az egyház-kormányzatot teljesen a maga kezébe vette és a pápának nem szánt az imádkozáson kívül más szerepet. Ez a helyzet Nagy Károly birodalmának felbomlásával módosult. A pápaságnak nemcsak világi hatalma és tekintélye növekedett, hanem egyre szélesebb körű és hatékonyabb lett az egyház belső életére gyakorolt befolyása is. Az újonnan megtért népek körében szervezett egyházakat a pápa fennhatósága alá rendelték, aki a hatalmát a tőle függésben levő érsekeken és püspökökön keresztül érvényesítette. A pápa nemcsak az egyház-kormányzatot centralizálta, hanem kezébe ragadta a legfőbb törvényhozás és bíráskodás jogát is. Az egyetemes zsinatok (az egyház legfőbb kollektív törvényhozó testületei) teljesen a pápa uralma alá kerültek: a pápa hívta össze a zsinatokat és ő is szentesítette azok határozatait.

A pápák megszabadultak a frank befolyástól, de belföldi gazdag családok hatalma alá kerültek, s a legnagyobb erkölcstelenség kapott lábra közöttük, amit a történelem "a paráznák uralma" (pornokrácia) névvel jelöl. A 10. században a Német-római Császárság megszületésével az uralkodók újra erős befolyásuk alá vonták a pápaságot. I. Ottó császár teljesen a kezébe ragadta a pápaválasztás jogát. Ő és utódai nem csak a pápák felett gyakoroltak hatalmat, hanem a főpapokat is erősen a kezükben tartották, mint hűbéreseiket.

Print

• http://papasagtortenete.blog.hu/2010/05/16/papasag_1_resz_szent_peter_megszuletik
• http://papasagtortenete.blog.hu/2010/05/13/papasag_2_resz_fantom_papak
• http://tortenelemcikkek.hu/node/137
• https://mult-kor.hu/20100927_botranyos_papak
• https://hu.wikipedia.org/wiki/Katolikus_egyh%C3%A1zt%C3%B6rt%C3%A9neti_kronol%C3%B3gia

Linus (kb. 64-78)

Semmit nem tudunk róla, még azt sem, hogy élt-e egyáltalán ilyen nevű keresztény ember Rómában. Euszébiosz annyit közöl csak, hogy mártírhalált halt.

A nemsokkal utána élt és Rómában is tevékenykedő Tertullianus atya (160-220) nem hallott róla, nevét nem ismeri. Tertullianus tudomása szerint Péter és Kelemen között nem létezett más pápa. Liber Pontificalis redaktorja, így rákényszerült, hogy kiagyaljon valamit róla, mert még legenda formában sem volt személyéről semmi adat. Eszerint, római származású, Toszkánából való, az apját Herclaunusnak hívták. Egyetlen egyházrendeletet tulajdonítottak néki; hogy a nőknek be kell kendőzni a fejüket a templomokban és imaházakban. A kései szerkesztő pontos történelmi munkából másolhatta a fantom Linus valóban élt kortársait; Neró, Saturnius, Scipio, Capito és Rufus. Azt meri állítani, hogy Linus 15 püspököt és 18 papot szentelt fel. Vajon hol lehettek ezek a püspökségek, mikor a római reform-zsidó közösség maximum néhány száz tagból verődhetett össze? A mese szerint mártír lett belőle, de sok valláskritikával foglalkozó történész rámutat, Néró és Domitianus császárok közötti időben nem volt semmilyen keresztényüldözés Rómában, így a pápai mártíromsággal történő kacérkodás nem helytálló. Szent Péter mellé temették.

Anaklétosz (kb. 78-90)

Hasonlóan elődjéhez, semmit nem tudunk róla biztosan, kivéve, hogy ő sem volt zsidó. Euszébiosz Anaklétosz pápát is mártíromsággal magasztosítja föl, aminek nincs történelmi alapja. Tertullainus, vagy más korábbi atya a nevét nem említi, személyéről senki sem közöl semmit. Kivétel az V. században irkáló Szent Ágoston (Augustin), (2) aki összekeverve a dolgokat csak annyit közöl, hogy a sorrendben őt követő Kelemen előtte volt pápa. Liber Pontificalis hozzátoldja; sok papot szentelt fel, és Rómát 25 plébánia közösségre osztotta. (abszurd, lehetetlen állítás) A VI. századi redaktor kényszeredve érezhette magát valós történelmi szereplők felsorolásában, hogy így teremtsen nagyobb hitelt a maga által kitalált közlések elfogadásához. Anaklétosznál is sorakoztatja Vespasianus, Titus, Domitianus, Rufus neveit (valószinüleg Tacitus művéből merítve). Tizenkét évig volt pápa szent Péter és Linus mellé temették.

I. Kelemen (kb. 90-99)

Kelemen is zsidó származású volt, mint szinte az összes korai kereszténynek mondott szereplő, mely állapot csak a II. sz. végén, III. sz. elején kezdett lassan megváltozni. Ám ez cseppet sem zavarta szerkesztőt – már csak azért is – az első három pápát római származásúnak, a következő kettőt echte görögnek mondja, majd két római- két görög és ez így váltakozik Evaristuszig, akiről végre említi, hogy zsidó volt. Személyéről, munkásságáról semmit sem tudunk, kivéve híres levelét a Korinthosziakhoz, aminek következtében vallásvezető méltóságához semmi kétség nem férhet. Ő az egyetlen történelmi személy a fantom pápasorban. (Kelemen levelét egy külön tanulmányban már megpróbáltam bemutatni.) A keresztény tradíció (Euszébiosz, Liber Pontificalis) szerint, Trajanus császár bebörtönözte, Görögországban, egy kőbányában raboskodott mártíromsága bekövetkeztéig. Fogságában több rabtársát megtérítette, ami kiváltotta fogvatartói dühét. Sok könyvet irt a kereszténységről, melyet senki nem olvasott, hiszen még a címüket sem ismerjük és valaha volt létezésüket a VI. sz. előtt még említve sincs. 2 dékánt és 15 püspököt szentelt fel, akik mind abban az egyetlen római imaházban szolgálhattak, minek nevét, helyét senki soha fel nem jegyezte.

A sokáig neki tulajdonított 2. Kelemen levéllel nem érdemes itt foglalkozni, mert az csak egy nevében íródott kései hamisítvány.

Nincs arra jobb példa, hogy mennyire kitalált, át nem gondolt a korai pápák létezésé t alátámasztó igyekezet sántaságára, mint maga a pápák könyve, melyben I. Kelemen után következő pápának egy másik Anaklétoszt helyez be pápának a szerkesztő. Az egyházi történelemtudomány egyszerű, ártalmatlan duplikációnak mondja a második Anaklétosz szerepeltetését pedig a helyzet nem szimpla. Ha csak egy sima kettőzés lenne, akkor a vékonyan közölt mellékadatok is ismétlődnének, ám a második Anaklétosz nem Itáliában, hanem görög földön született, másképp hívták at apját, 9 év, két hónap és 10 napig regnált a 12 év,1 hónap és 11 nap helyett, mely az az első Anaklétosz kormányzási idejére van megadva. A Vi. századi szerzőt úgy látszik csöppet sem zavarta, hogy a második Anaklétosz kilenc évét lehetetlenség besajtolni egy logikus kronológiába, mégis egy fiktív időt teremtve odabiggyesztette. A Liber Pontificalis kéziratán kívüli összes pápai listából, névsorból, ismertetésből szándékosan hiányzik a második Anaklétosz említése, hogy evvel is elejét vegyék a felmerülhető kétségeknek, kérdéseknek.

Evaristus. (kb. 100-105)

Görög földön született, másik neve Aristus, és ő az egyetlen fantom pápa, akiről az egyház beismeri, hogy zsidó volt, - már ha élt egyáltalán. Családját Betlehemi zsidóknak mondták, és Euszébiosz csak annyit közöl róla, hogy Kelement követte a trónon, Trajanus 12. uralkodási évében és 8 évig volt pápa. Evvel szemben az LP. 9 év, 10 hónap uralkodási időt ad meg, míg későbbi hagyomány az akkor még koránt sem létező bíboros-intézmény létrehozását tulajdonítja Evaristusnak, mely állítás sértően történelemhamisítvány. 15 püspököt, két dékánt és 17 papot szentelt, mely azt jelenti – ha minden igaz –, hogy Evaristus idejében, Rómában minden második keresztény püspök, bíboros, dékán vagy pap volt. Őt is Szent Péter sírja mellé temették.

I.Sándor. (kb. 105-115)

Őróla sem tudunk semmit, a Liber Pontificalis is néhány olyan jelentéktelen mondattal intézi el, mint pl. Rómában született, rendeletével a szentelt vizet sóval kevertette, mielőtt szétspriccelték megtisztításra szánt keresztény otthonokban – mely közléseket lehetetlen független forrásokból leellenőrizni. Neki tulajdonítják a misében helyezett állandó középső főrész (kánon) bevezetését, amelyben az áldozati cselekmény végbemegy. Áldásaival embereket szabadított meg a gonosz szellemektől, sót és vizet használva 'ördögűzéséhez'. Állítólag lefejezték, mely adat az LP. kívül sehol máshol nem került említésre.

Sixtus (kb. 115- 125)

Talán humorosnak is felfoghatnánk Irenaeus által frappánsan kitalált nevet, ha nem történelemről lenne szó. Igaz a kereszténység történelme ebben az esetben is csak paródiája a valós történelemnek. A 'sixtus' hatodikat jelent, mely szintén mágikus varázsszámnak számított, és a számmisztikában kóválygó Irenaeusznak felüdülés lehetett ilyesmiken spekulálnia. A zsidó örökségű számmisztika megtörhette az egyébként szellemiekben rugalmatlan atya, fanatizmusba zárt világának egyhangúságát. Ezért a Sixtus nevet ragasztotta rá a hatodik pápára Irenaeus, mert fantáziája szerint csak is ilyen nevet érdemelt a Péter utáni hatodik pápa.

Euszébiosz a rá jellemző trehánysággal a 'krónikájában' Sixtus pápaságát, 114-124-re helyezi, míg a történelemkönyvében, 114-128 dátumot közli. (Még arra sem volt hajlandó, hogy legalább egyforma dátumot írjon a két szerzeményében.) Természetesen ő sem volt zsidó, rómainak mondták származását, az apját meg találóan 'Pastornak' hívták.

Vele is ugyanaz a helyzet, mint az előtte lévő pápákkal; semmit sem tudunk róla, nincs más egyházi feljegyzésektől független forrás. A Liber Pontificalis szerzője sem tudott semmit hozzáírni az életével kapcsolatban, így tőle eredőnek tüntet fel később bevezetett ediktumokat. Három vallási előírást (rendeletet) tulajdonítottak a sosem létező pápának. 1. Csak felszentelt pap érintheti meg a felszentelt kelyhet. 2. Püspökök, akik a Szent Szék elé lettek idézve, csak apostoli levél felmutatása után térhettek vissza és vehették át megint az egyházmegyéjük irányítását. 3. A mise bevezetőjében a püspöknek, papnak a hívekkel együtt kell mondani a 'Sanctust' (szentséget). Annak ellenére, hogy több mint tíz évig volt hatalmon papokon és dékánokon felül mindössze négy püspököt szentelt hivatalba, ami elődjei buzgóságához képest langyos igyekezetnek tűnhet. Őt is Péter mellé temették.

Teleszphorosz (kb. 125-136)

A helyzet itt is hasonló, mint elődjeinél: róla sincs semmi kézzelfogható adat. A mindenben olyan jól informált Irenaeus közli, hogy mártír volt ő is, természetesen nem zsidó, hanem görög. A Liber Pontificalis szerint, ő vezette be a karácsonyi éjféli misét és vasárnap celebrálta a húsvéti feltámadást. Az LP. Röviden közli még, hogy 12 papot, nyolc dékánt és 13 püspököt szentelt föl.

Ez minden. Nem sok ugye, egy pápáról, aki állítólag 11 évig uralkodott.

Hyginus (kb. 136-142)

Euszébiosz csak annyit közöl, hogy melyik évben halt meg, de a nevét Irenaeustól veszi, mert Hyginus nevét rajta kívül egyetlen kortárs keresztény szerző sem említi. Irenaeus írja, hogy a gnosztikus Valentinus az ő idejében érkezett Rómába.

A Liber Pontificalis már különböző egyházi törvények bevezetéseit tulajdonít neki, pl. meghatározta a klérus előjogait, kiváltságait, kimérte az eklézsia rangsorát, bevezette a 'keresztapa' szerepeltetését a baptista szertartásban. Természetesen ezekkel is úgy vagyunk, mint az őt megelőző pápák rendeleteivel; kortárs keresztény atyák nem ismerik, azokat nem említik s nem hivatkoznak rájuk. A Hyginus pápa által kibocsájtott eredeti rendeletek közül egy sem maradt az utókorra még másolattöredék formájában sem.. De hát, igazából nem is csodálkozhatunk azon, ha nincs semmi írott dokumentum a nem létező pápáktól.

Ő is mártírként végezte Auerilus császár állítólagos keresztényüldözése eredményeként. Ugyanez a később összeállított könyv közli még; görög volt, (tehát nem zsidó) és értett a filozófiához.

I.Pius (kb. 142-154)

Nem létező személyét még hiteltelenebbé alakítják a különböző korai meseköltő papok egymásnak ellentmondó adatai melyben trónra lépésének évét, regnálása idejét sem tudták összehangolni. Eusebiosz – Irenaeus adatát ismételve – 14 évig vélte pápai hatalomban (140-154) a Liberian Katalógus (146-1619) helyezte regnálását, míg az LP. kb. 145-től 19 év, 4 hónap és 3 napig mondja uralkodását, melynek vége ezek szerint 164 körülre eshetett. Evvel élesen ellentmond szmirnai Polükárposz 154-ben történt római látogatása, mikor is az egy másik Anakétosz nevű pápát talált ott.

Irenaeus és Euszébiosz tudatják velünk, hogy Markiont ő átkozta ki az egyházból. Ebből a 'kurta-farkú' tudósításból nem derül ki; hogy az ortodox felekezet Rómában, csak egy volt a sok egymással versengő szekta között és jelentőségnélküliségét ennek a csapatnak mi sem mutatja jobban, mint az általuk soha meg nem írt vallásirodalmi anyagok teljes hiánya. Markion minden kiátkozás ellenére nagyobb népszerűséggel bírt, mint az összes vele kortárs zsidó-keresztény gyülekezet együttvéve. Liber Pontificalis: Aquileia-ban született, nem zsidó, apja neve Rufinus. A biográfia gyűjtemény Piusnak tulajdonítja azt a kegyes rendeletet, hogy a zsidókat megkeresztelkedésük után belehet fogadni az ortodox egyházba.

A legmerészebb állítás, amit személyéhez kötnek mind a mai napig, hogy ő építette Róma legrégibb keresztény templomát a Santa Pudenziánát, melyről a régészet egyértelműen kimondta, hogy az az állítólagos Piusz ideje után jó kétszáz évvel később épült.

Piusz pápa személye pont annyira hiteles, mint Jaffé Regestájában található két piuszi levél, melyeket egy nem létező Justus nevű viennei püspöknek irt; hamis és orcátlanul groteszk.

Visszaérkeztünk 154. évbe, mikor is a fentebb már tárgyalt Anikétosz, pontosabban névrokona foglalja el a 'trónt'. Az ő halála (kb. 167) után következendő hét évben megint nem tudjuk pontosan mi is történik. Mivel senki nem rendelkezett biztos adatokkal erre az időszakra, így a keresztény történelemírás odavarázsolta az utolsó fantom pápát: Szótér pápát. (167-174)

Szótér pápa történelmiségét mindössze Euszébiosz támasztja alá, aki a pontos vonalvezetés érdekében megteremtett egy II. századi Dyonusius nevű korinthoszi püspököt, hozzátoldva hét levelét, melyeket Euszébiosz előtt senki nem ismert, nem idézett. Természetesen magát Dyonusius püspököt sem ismerte senki Euszébioszig, aki szerint a hét levél közül az egyiket Szótér pápának küldte Rómába. Egyháztörténelem c. munkájában (IV.-23) részleteket közöl Euszébiosz a sosem élt korinthoszi püspök leveléből, hogy legyen mivel hitelesíteni Szótér létezését. Szótér után következő pápák már valamivel elfogadhatóbban történelmi keretben, eseményekben elhelyezhető majdnem valós történelmi személyek. Az ő dicső szereplésükkel majd későbbi tanulmányokban fogunk foglalkozni.

Euszébiosz és munkatársai a római pápákon kívül elkészítették a sosem élt fantom püspökök sorát is, külön Jeruzsálemit, Antiokiait, és ha kellett még Karthágóban, vagy Ázsia bármelyik városában odakreáltak atyákat, püspököket. A fantom kategóriában sorolható egyházi emberekről nincs független történelmi adat, munkáik csak Euszébiosz által ismertek, sírjaikat a régészet nem találja. A fantom atyáknak, püspököknek tulajdonított vallásirodalmat, mind kései hamisítványoknak kell tekintenünk.

Külön tanulmányt lehetne írni a fantom mártírokról, kiknek kiötlésében Euszébiosz ugyancsak kimagaslóan jeleskedett.

Az egyháztörténelem összeállítói az itt bemutatott pápákról semmi határozott dolgot nem tudtak kiizzadni, és mégis mindegyiknél, Evaristus pápát leszámítva fontosnak tartották származásukkal kapcsolatosan kiemelni, hogy nem voltak zsidók. A történelemi valóságban pont az ellenkezője volt igaz, mert a II. század közepéig a Józsua-Jézus misztériumkövetők, – főleg a szektavezetés – jobbára zsidókból tevődött össze, nem csak Rómában, de szinte a birodalomban mindenhol, ahol jelentősebb számú zsidó szórványok éltek. Természetesen a későbbi keresztény-történelemszemlélet roppantul szégyellte a zsidó múltat, kényesnek találta azt, hogy generációkon keresztül mindenki zsidó az ősegyházban, és ennek eltitkolása céljából módosították, átköltötték múltjuk kétes vezetőfiguráinak származását. A valóságos helyzetet jobban visszatükrözi a II. századi szerzemény, ahol nem szégyellik annyira a zsidó ősöket: „ … és a római jövevények mind zsidók, mind prozeliták.” (Ap. Csel. 2:10)

A fentebb említett fantom pápák - a kereszténytörténelem szerint - majdnem mindet a 'Monte Vatican-ón' temették el, azonban a régészet egynek sem találta meg a sírját, történészek neveiket hiába keresik feliratokon, vagy a kortárs írók ránk maradt feljegyzései között.

---

Munkában a mesterhamisító

A középkor legsötétebb évszázadait felvázoló történészek nem képesek az oda vonatkozó események egymásutániságát következetesen bemutatni, pedig forrásként rendelkezésükre áll a Karoling irodalom gazdag anyaga; a sok egyházi levél-zsinat-kapitulárégyűjtemény, miket a Karoling reneszánsz kimagasló tudósai rendszereztek, hűségesen másolva azokat az eredeti kéziratokból. Minden pontatlanság és lódítás ellenére mégis muszáj komolyan venni ezeket az irományokat, mert a károlyi szerzetesek kétes közlései nélkül egyszerűen nem létezne a VIII. és a IX. század elejének történelme. Természetesen a korunkat megelőző évszázadok krónikaírói és történészei, kutatásaik során ezekre a dokumentumokra támaszkodtak, de még így is, a rengeteg írott forrás ellenére sem volt könnyű egy – feltűnő ellentmondás nélküli – királyokkal, hercegekkel, hadjáratokkal, stb. színesített történésfolyamat levezetése. A középkori kéziratokkal kapcsolatos problémák, mégpedig a források autentikusságának megkérdőjelezése végigkíséri a tárgyilagosságra vágyó, kritikus szemlélettel közelítő érdeklődőt. Az olvasó mindig azt szeretné tudni, hogy az adott közlést ki, milyen könyvben, műben írta le először, hol van a tovább már nem osztható ősforrás. Mert pl. hiába kapjuk meg forrásként sokszor a Liber Pontificalist, (L.P.), ha az abban található adat valamelyik kétes eredetű frank-germán szerzetes hamisítóműhelyében lett először összetákolva (majd csak utána, pótlólag bemásolva a Pápák Könyvébe), mert bizony sokszor fabatkát sem érnek ezek az ismeretlen szerzőktől eredő közlések, még úgy sem, hogy azokat közben szentesítette az egyházi elismerés. Néhány olyan iratgyűjteményt szeretnék bemutatni, melyek a sötét évszázadokra vonatkozó történelmünk megírásához alapműként járultak hozzá. Legjobb lenne talán a híres Pápák Könyvével kezdeni, mivel a középkor-kutató történészek szüntelenül és nagy előszeretettel idéznek ebből a könyvből.

A Pápák Könyvéről 1376-ban Albert de Stemberg püspök által készített másolat.

A Liber Pontificalis (LP.) a pápák életrajzgyűjteménye, melynek legősibb része a 'Catalogus Felicianus' Szent Pétertől kezdődően III. Félixig (526-53O) ismerteti a pápák tetteit, életét. A katalógus ezen része rendkívül megbízhatatlan, a benne lévő pápák jó része inkább legenda, mint történelmi alak, és még a ténylegesen létező pápák cselekedetei, vagy rendeletei is sokszor ellenőrizhetetlen forrásként magányosan árválkodnak. Az elkövetkező évszázadokban a pápai kancellária tovább bővítette a pápai életrajzokat, egészen II. Hadrianusig (867-872), míg egy másik verzió V. Istvánig (885-891) közli a bemutatást. De ezek a hozzáadások, bővítések mind a X. században a – vagy utána – lettek megszerkesztve, mert IV. István (817) pápa halálának időpontját követően megszakadt a bejegyzések sora, közel száz évnyi időtartamra megtörik a könyv feljegyzés-folyama, és csupán rövid, táblásformájú 'katalógus' bejegyzéseket tartalmaz. A bejegyzésekben csak a jelentősebb dolgokat említették néhány szóban, valamint a pápák nevét, uralkodási idejét, származását közölték még.

A Pápák Könyve kezdetben csak a pápa nevét, pontifikálásának éveit tartalmazta, más adat vagy megjegyzés hozzáfűzése nélkül (korai katalógusok). Ilyen korai katalógus a 'Catalogus Liberinus', szerzője – Irenaeus koránál több mint száz évvel később alkotó –„Kronográfus”, kinek valódi nevét nem ismerjük. Rómában tevékenykedő Kronográfus 354. körül állította össze az akkor regnáló Liberius pápa megbízásából a 'Catalogus Liberinus' névvel ellátott pápai névsort, melynek valóságtartalma gyenge lábakon áll.

A könyv első jelentős bővítését, rendezését az V. század végén uralkodó, II. Anastasius (496-498) pápa kortársának tulajdonítják, aki a pápai titkárságon dolgozhatott. Az ismeretlen nevű egyházfi szorgoskodásának köszönhetően majdnem minden pápa II. Félix (483-492) pápáig bezárólag, neve után additióként születésük után kapott nevük, apjuk neve, születéshelye, felszentelés előtti pozíciójuk, haláluk dátuma, temetkezési helyük, valamint a pontifikálások közötti idő (sede vacante) lett feltüntetve. Az Anastasius titkárságán tevékenykedő ismeretlen szerző mindössze két meglévő dokumentumra támaszkodhatott; a 'Leonine' Katalógusra, és a 'Catalogus Liberinus'-ra. Leonin katalógusa rég elveszett, eredetéről, keletkezéséről semmit sem tudunk. A Liberinus Katalógus teljes egészében a már korábban bemutatott Irenaeus, és Hippolütosz egyházatyák kétes közléseire épült és így történelmi értéke erősen kétségbe vonható. Későbbi idők egyházatyái a már meglévő anyagot tovább-bővítve; jelentőségteljes teológiai állásfoglalásokat, egyházi rendeleteket, hitbéli eligazításokat, és történelmi eseményként véghezvitt hősies, küzdelmes cselekedeteket tulajdonítottak a pápáknak.

A XVI. századi tudós egyházatya, Onofrio Panvinio, az I. Miklósig (858-867) bezáródó pápai biográfiák összeállítóját egy Anastasius Bibliothecarius nevű titkárban vélte felfedezni. Ő tehát az első főpap, aki a pápai kancellária egyik vezetője lehetett I. Miklós udvarában, és aki a pontatlan kuszaságot megpróbálta racionális keretbe rendezni Az évszázadok folyamán a lépcsőzetesen és rendszertelenül bővített életrajzokból, – Bibliothecarius összehangoló figyelmességét követve – a X. századra már kialakult egy pontos évszámokkal, akadálytalanul követhető pápai sorrend, minek tengelyére más kódex és annales szerkesztők már könnyebben kapcsolhatták a saját igaz vagy kitalált közléseiket. Mindettől függetlenül hibák azért mégis becsúsztak, mert hiányzott VII. János, I. Marinus, III. Adorján pápák életrajza, és V. István (885-891) életrajza is befejezetlen. IV. Istvántól (817) számított majd két évszázadból pedig teljesen hiányoznak a pápákkal kapcsolatos adatok: nevüket, származási helyüket és uralkodó éveiket ismerjük csak. A pápai biográfiák teljesen elhalványulnak a nyolcszázas évek végétől, és csak a XII. századi Petrus Guillermus által szerkesztett Pápák Könyve új változata jelentette az újjáéledést. Guillermus idejében szintén napvilágot látott egy másik pápai életrajzgyűjtemény a 'Tortonai Liber Pontificalis'.

A középkori keresztény világ jogrendszerének, korpusza tizennégy kánongyűjteményen nyugszik; a 'Collectio Anselmo Dedicata'-val kezdődően, a 'Gratian Decretium' (kb. 1140.) összeállításáig bezárólag.

A hamisított oklevelekhez, kánoni határozatok megszerkesztéséhez mindig eredeti okmányokat használtak fel, melyek attól függetlenül, hogy legtöbbször másolatformában kerültek a hamisítók kezébe, páratlan értéket jelenthettek, mert tartalmi hitelességük, szó-nyelvtani használatuk, stilisztikai sajátosságaik miatt kitűnő alapanyagként szolgáltak a saját hamisításaikhoz. Ilyen korai dekretál-kollekció a 'Collectio Quesuelliana', mely 495-ben tűnt fel először, és melynek passzusai rendre bekerültek a későbbi gall és itáliai gyűjteményekbe. A 'Canonis Urbanici' szintén korai gyűjteménynek számít: másolatai a VI. század közepén készültek Cologne-ban. Időben kicsit később összeállított Itáliai gyűjtemény az 'Epistolea Dekretáliák', melynek anyagában már megtalálható az Urbanici Kánonok sajátságos rendelkezései. Hubert Mordek felvetette, hogy a gyűjteményt I. Leó pápa kancelláriája állíthatta össze, mely feltevés elfogadható. Az ilyen autentikus alapanyagból szerkesztett hamisítványhalmaz leghírhedtebb gyűjteménye a sevillai Izidor nevét felvevő mesterhamisító gigantikus munkája a pszeudonim 'ál-Izidor' gyűjtemény.

Olyan dokumentumokat nevezünk dekretáliáknak, melyekben pápai határozatok, döntések szabályozzák a kánoni tanításokat, ügyelve azok dogmatikus fegyelmére. Továbbá hitkérdésekben, egyházügyi, jogi kérdésekben irányadó pápai válaszok, rendelkezések, melyek megkövetelik az egyházfegyelem szigorú betartását.

Ál-Izidor (pszeudo-Izidor) 'dekretáliáknak' nevezzük azt a IX. végén vagy a X. század elején összeállított kéziratgyűjteményt, melynek korpusza korábbi időszakok pápáinak leveleit, egyházi törvényeket, (kánon) rendeleteket tartalmaz. A kéziratok valótlanságát először a XVI. században hozták nyilvánosságra, és addig, – meg még utána is – tartalmukat felhasználták jogi, gazdasági, területi, örökösödési, viták érvényesítésére mintha azok tartalma bármily törvényes alapot jelentett volna. Történelemkönyveinkben közölt események, cselekmények sokasága még a mai napig is a hamis levelek, sosem volt zsinati döntések leírásain, adatain nyugszanak és a kéziratgyűjteményeket válogató, rendező kiadók mellékelnek az olvasó számára minden figyelmeztetést forrásaik csalfa mivoltját illetően. Mert nem elég odaírni a levélszámot, az okmánykollekció nevét, meg a kiadót, hanem illene még világosan megemlíteni az adatokban meglévő megbízhatatlanságot is. A kritikus hozzáállásban nem szabadna, hogy kivételt alkosson a 'pápák könyve' sem, különösen, ha az idézett anyag valamelyik frank-germán hamisítványgyűjteményből került oda, mint pl. az Izidor-féle gyűjteményből. Az 'ál-Izidor' kifejezés már a szövegkritika hajnalától, a XVI. századtól megfogalmazódott, igaz akkor még nagyon óvatosan használták a hamisítvány szót az egyházi kéziratgyűjtemények minősítésében. 1866-ban jelent meg a középkori egyházjog egyik alappillérének számító ál-Izidor dekretálégyűjteménye első teljes kritikai kiadása a híres egyházjogász, Paul Hinschius szerkesztésében. (Decretales Pseudoisidorianae et Capitula Angilramni. Leipzig)

Talán nem kell ismételten hangsúlyozni, hogy a hamisítások nem csak úgy a 'vékony' levegőből születtek, hanem az V.-VI. század pápai kancellária által megírt, és többnyire Hispániába, Galliába küldött levelek szolgáltatták a mintalapot a későbbi korok hamisítóinak. Ezenfelül még a hamisításokhoz minden elérhető irodalmat felhasználtak; a Bibliát, római, germán törvénygyűjteményeket, valódi Meroving okmányokat, történelem és teológiakönyveket. Paul Hinschius monumentális kiadása bevezetőjében több száz forrást sorol fel, mely példányok eredetiben, másolatokban ill. nagyrészt töredékekben mind fellelhetőnek kellettek legyenek a középkori frank-germán kolostorokban. Tehát az izidori gyűjtemények alapját is mindig olyan korábbi másolatok, ill. valódi kéziratok alkották, melyek autentikus eredetét megkérdőjelezni még akkor sem lehet, ha azok a passzusai a későbbi hamisítók által rendszeresen interpolálva lettek. Az ál-Izidor Gyűjtemény – hasonlóan az összes középkori törvényszerkezethez – nem szisztematikusan, hanem kronológiailag van megalkotva és így az első részét kitevő zsinati határozatok a Nikeai Zsinattól a Sevilliai Zsinatig 325-től 619-ig sorolja a határozatokat. A másik részben Damasus pápától II. Gergelyig 384-től 731-ig íródott hamisított levelekben ismerteti az általa kitalált pápai dekrétumokat. Ezenfelül még vagy száz másik pápai levél külön alcsoportot alkotva gazdagítja a bizonytalan eredetű okmányhalmazt. Kiegészítő műként beletartozik még az Izidor anyagba a Capitula Angilramni és a Collectio Danieliana kivonat, valamint ismét külön csoportot alkot a Benedek Dékán (Benedictus Levita) neve alatt szereplő hatalmas kapitulárégyűjtemény. Az egész ál-Izidor munkát végeredményben egy korábbi spanyol munka többszörösen felduzzasztott bővítésnek tekinthetjük, melyhez 'Hispania Gallica Augustodunensis' (HGA) elnevezésű törvénykönyv szolgáltatta az alapot. A középkori kézirat-szakértők rámutatnak a Spanyolországban készült HGA. gyűjteményben található hitelt érdemlő zsinati határozatok, pápai levelek anyagára, melyek originális tartalmiságát elvitatni értelmetlenség lenne. A HGA. kézirataiban könnyen felfedezhető a Vulgáta és az 506. körül íródott Breviarium Alaricianum nyelvezetének utánzása, ill. másolásszerű használata, mely tény csak erősíti ősiségét, hogy valamikor létezett egy teljesen hamisítatlan változat. Mindezek ismeretében akár valósnak is lehetne mondani a 'Hispania Gallica”-t, de minden valódinak mondható passzus ellenére is a kései beszúrásoknak köszönhetően a gyűjtemény minden egyes kéziratlapja hamisítványoktól terhes.

A hamisítványok mögött lévő személyek azonosságát nem ismerjük, és pontos beazonosításuk nehézségekbe ütközik, ám mégis néhány esetben elég tiszta képet kaphatunk róluk. A Karoling okmányok tudós szakértője Klaus Zechiel-Eckes az Észak-Francia Corbie monostorát nevezi meg mint a Benedek dékáni kapitulárék hamisítóműhelyét, és határozottan rámutat Paschasius Radbertus apátra (apát: 842-847), kinek keze nyomát szövegelemzés és összehasonlítással határozottan képes volt kimutatni. Szintén kiemeli a rheimszi monostor másolóműhelyét, mint az ál-Izidor okmányok keletkezési helyét, ám véleményével ellenkezve néhány szakember kétségbe vonja a származáshelyként megjelölt Rheims templom-kolostor papi-szerzetes központ fontosságát és sokkal nyugatabbra helyezi a hamisítványok bölcsőjét. Akárhol is volt a központi hamisítóműhely a szerzők, és megbízóik gondoskodtak kiegészítő gyűjteményekről, mint pl. a fentebb említett Capitula Angilramni, és a Collectio Danieliana kivonatok. Ezeket a kéziratgyűjteményeket más frank-germán hamisítóműhelyekben nagy buzgalommal kopírozták, bővítették az adott hatalmi igények alátámasztásának megfelelően és a benne rejlő könnyű lehetőségeket a maximálisan kihasználták. Ennek köszönhetően az ál-Izidor okmányanyaga Nyugat-Európában széles körben elterjedt. Az elterjedtség mértékére jellemző, hogy 75 önálló kéziratgyűjtemény maradt fenn, melyek anyaga sokszor élesen eltér egymástól, pl. egy-egy meghatározott pápai levél tartalma feltűnően különbözik, holott elméletben azoknak pontosan szóról-szóra egyezni kéne.

A pápai levelek kéziratgyűjteményét három további alcsoportba lehet besorolni; az első, hatvan korai pápának tulajdonított levelet tartalmaz római Kelementől (9O körül) Miltiadészig (311-314), – ebből a hatvan levélből 58 bizonyítottan hamisítvány és a maradék kettő eredete még vitatott. A második csoportban az ős, (primitív) egyházról szóló értekezések, tanulmányok tartoznak, valamint pszeudonim dokumentumok a Nikeai Zsinatról, melyeket teljes egészében ál-Izidor írt. Ebbe a csoportba tartozik a fentebb már bemutatott Konstantini ajándékos dokumentum is. A harmadik csoport 33 pápai levelet tartalmaz Szilvesztertől (314-335) II. Gergelyig (715-731), melyből 30 bizonyítottan hiteltelen, míg a maradék iratok eredete erősen vitatott.

Miként a X.-XI. századi LP. redaktorjai felhasználtak és bedolgoztak adatokat munkájukba az Izidor levelekből, úgy használta az Izidor álnéven szerkesztő hamisító forrásnak az ő idejében meglévő – szintén kétes értékű, és rendkívül hiányos – római kancellárián szerkesztett LP. adatait. Ám Izidor a saját műve megszerkesztésében (mint azt említettem), főleg a 633. óta meglévő HGA. (másik nevén Spanyol Gyűjtemény) iratgyűjtemény anyagára támaszkodott. Nem elégedett meg azonban a 'Spanyol Gyűjtemény' forráskénti felhasználásával, hanem az eredeti iratok nagy többségét annak megfelelően interpolálta, hogy az összhangban legyen az általa megszerkesztett korábbi hamisításokkal. Tehát hozzányúlt azokhoz az őt megsegítő anyaghoz, aminek elsősorban köszönhette, hogy egyáltalán képes volt hamisítani. Az eredeti iratokban történő közbeiktatásoknak köszönhetően az egész – valamikor még eredeti állapotban lévő – HGA. iratgyűjteménye elvesztette autentikusságát, mert az annyira fertőzött a kétes értékű hozzáadásoktól, hogy azokból a hamisat a valóditól megkülönböztetni szinte lehetetlen. Izidor saját munkáihoz felhasználta még a kicsit korábban szerkesztett másik híres-hírhedt hamisítványgyűjteményt, a Levita Benedek, 'Capituláré-it' (1) és mely okiratok idővel szintén az Izidor kollekció szerves részévé váltak. (Az egymástól való másolás kölcsönösség jegyében Benedek művének utolsó fejezeteiben ismételten előfordul az ál-Izidor anyag mint forrás.)

Izidor összegyűjtött, kibővített (önkényesen átírt) anyagát valamikor a IX. század közepe táján, – vagy a végén – több példányban lemásolták, amit vehetünk kiadásnak is azzal a szándékkal, hogy más frank-germán kolostorok másolószobáiban alapanyagot, mintát nyújthasson más hamisítások megszerkesztéséhez.

Több mint hétezer oldalt kitöltő hamisítványdömping közléseiből a mai történelemtudomány – helytelenül – mindent feltétel nélkül elfogad, minek segítségével tényleg képesek kiszínezni történelmünk legsötétebb évszázadait. Pedig abból kellene kiindulni, hogy aki hamisít az erkölcstelen, és egy erkölcstelen ember szavát, irományát fenntartással kell fogadni.

A gyűjtemény neve onnan ered, hogy a bevezető disztichonokban a szerző magát ‘Benedictus’nak nevezi, és „levita” címmel illeti magát (levita=diakónus). Tudatja, ő egy dékán Mainz templomában, és hogy munkája szerkesztéséhez a mainzi archiepiscopal okmánytár anyagát használta fel, Autgar (825-847) mainzi püspök megbízásából. A mintegy 1641, kapitulárénak nevezett szerkesztmény 3 könyvbe és 4 additióba van rendezve. Szerkesztésekor szinte minden elérhető jogforrást felhasználtak, beleértve a Hispana Gallica Augustodunensist is. A gyűjtemény szerkesztője csalárdul állítja, hogy ő csak egyszerűen összeválogatta és kiegészítette Fontanellas kolostorában alkotó Ansegis apát (meghalt, 833.) munkáit. (Természetesen Ansegis apát művéből egy oldalnyi sem maradt az utókorra és, hogy egyáltalán létezett egy ilyen mű arról is csak Benedictus állítása alapján van tudomásunk.) Benedek dékán személyéről semmit sem tudunk és paleográfikus vélemények szerint az iratok a nyugati Frank birodalomban készültek és nem Mainzban. A szövegben szereplő frank uralkodók – Német Lajos, Lothar, Kopasz Károly, (875-877) mértéktelen dicsőítése mindenképpen 880. éve utánira teszi annak megírását. Benedek úgy mutatja be szerzeményét, mintha az folytatása és kiegészítése lenne négy korábbi kapitulárégyűjteménynek, melyek összefoglalását – Benedek szerint –, a már említett, 827-ben Fontenalla monostor apátja Ansegisus szerkesztette egységbe, és ami a 'Capitularia Regnum Francorum' (Frank Királyi Törvénygyűjtemény) címet kapta. Benedek mindenesetre részletesen felhasználta a 'Frank Királyi Törvénygyűjteményt', és azokat mindenféle más részletekkel; római törvények, zsinati jegyzőkönyvek, egyházi kánonok és saját kitalált hivatkozásaival töltötte meg, de még így is műve nyelvezete, mondatszerkezete és más jellegzetességei nagyban megegyeznek más ál-Izidor dokumentum anyagával. A kézirat a X. század legelején tűnik fel először.

Benedek Dékán nem foglalkozott pápai levelek gyártásával, hanem Karoling királyok nevében (főleg Nagy Károly nevében) kiadott kapitulárék egész sorát fércelte össze mely törvények főleg vallásos és teológiai kérdésekben szabtak követendő irányt. Izidor megoldásait követve Benedek is hasznára fordította az általa fellelt kéziratokat, gyűjteményeket; Ír kánonok, 'Leges Visigothorum', Baiuwariorum, de még a ' Libri Penitentiales' (vezeklés könyve) című épületes művet is bedolgozta hamisításaiba. Csak nagyon ritkán hivatkozik vagy ad meg bármiféle hatósági, közigazgatási forrást az általa megszerkesztett törvények eredetére, és így törvényei alátámasztásában hiányzik az autoritás tekintélye. Nagyon sokszor ismétli saját magát a harmadik kötetében száz fejezetismétlés, míg a 'aditio' IV.-ben kilencven fejezetet ismételt. Ebben a kötetben 170 olyan kivonatot lehet felfedezni, melyek közeli rokonságot mutatnak az ál-Izidor kéziratokkal. Mikor írták, állították össze Benedek kapitulérégyűjteményét? Ansegis fejezeteit leszámítva a IX. század második felétől a X. század elejéig évtizedeken keresztül bővíthették, alakítgatták, de más aditio, mint a 'Episcoporum ad Hludowicum imperatorem relatio' (829. aug.) még ennél is később lett hozzácsapva a gyűjteményhez.

Habár korábban már többször említettem a Frankföldön elterjedt Collectio Hispanát, mely a frank-germán területeken az ál-izidori műhely „átdolgozása” után az ún. Collecttio Hispana Gallica címet kapta, mégis összefoglalva a korábban elhangzottakat még egyszer megemlíteném. Több olyan kódex is maradt ránk, amely a gyűjtemény pszeudo-izidori változatát tartalmazza, de közülük mindössze egy teljes: a kézirat jelentős része valószínűleg Autun-ban (mely latinul Augustodunum) keletkezett, innen az elnevezés: Coll. Hispana Gallica Augustodunensis (HGA).

A gyűjtemény 71 (más áthagyományozásban 72) rövid jogi formulát tartalmaz, melyeknek legfontosabb forrásai a Breviarium Alaricianum, a Dionysio-Hadriana, valamint egyéb gyűjtemények. A kivonatokat sokszor úgy alakították át, hogy elsősorban a püspököket, apátokat védjék bírósági eljárásoktól. Nevét onnan nyerte, hogy a kéziratok többségében a bevezető szerint ezeket a határozatokat I. Hadrianus pápa (772–795) küldi Angilramnus metzi püspöknek (768–791) – innen a másik elnevezés: Capitula Hadriani.

A HGA. eredetileg spanyol földön lett összeállítva, spanyol püspökökhöz, egyházi és világi méltóságokhoz küldött pápai levelek, valamint más egyházi dokumentumok (pl. zsinati kánonok) másolatait tartalmazta a IV. századtól a VII. század végéig bezárólag. A mai okmányszakértőknek komoly feladatot jelent az eredeti passzusok helyreállítása, mert Izidor Mercator nevű mesterhamisító azokat a felismerhetetlenségig átírogatta, hogy garantálva legyen a püspökök, egyházi méltóságok minden létező törvény felett álló sérthetetlensége. A becses kéziratot jelenleg a Vatikánban őrzik (Cod. Vat. Lat. 1341.).

Bonifác pápa nevét kapta az a levélgyűjtemény, melyben II. Gergely (715-731), III. Gergely (731-741), és Zakariás (741-752) kancelláriája által kiállított, és 755 körül összeállított dokumentumokat tartalmazott. A levélgyűjtemény két elkülöníthető részre oszlik, melyeket 'Collectio Pontificia' és 'Collectio Communis' néven ismer az egyházirodalom. A gyűjtemény legkorábbi fennmaradt változata (későbbi másolat) Hrabanus Maurus, (847-856) Mainz érseke jóvoltából maradt ránk. A problémát az okozza, hogy nincs birtokunkban egyetlen eredeti kéziratlap sem ebből a VIII. századi gyűjteményből, sőt még Hrabanus Maurus (847-856) mainzi püspök átmásolt, kibővített, és egy kollekcióba rendezett munkájából sem maradt ránk egyetlen töredék darabka sem. Ami a Bonifác Gyűjteményt kiteszi, az meghatározhatatlan időben, beazonosíthatatlan szerzők által készített másolatkollekció, amely hat kéziratcsoportra oszlik. A 4-5-6. csoportba tartozó dokumentumok szerzőségét, Michel Tangl, – a középkori kéziratok jeles szakértője – a XI. században élt, és Szent Emmeramban tevékenykedő mesterhamisítónak, Otlohnak tulajdonítja. Otloh másik hamisított művével a 'Vita Bonifatii'-val meglévő hasonlóságok, egyezések azt jelentik, hogy a dokumentumok ugyanabban az időben, és műhelyben készültek. (Studien zur Neuausgabe) A levelekben található egyes autentikus szakaszok, (pápai döntések, határozatok) ugyanúgy alapot és mintát szolgáltattak Benedek Dékán kapitulárégyűjteménye megszerkesztéséhez, mint a Bonifác megírásához, hiszen, mint arról szó volt – az ősmagot mindig valódi okmányok alkották. Könnyen kimutatható tehát a Benedek kapitulárék és a Bonifác Gyűjtemény közötti hasonlóság, sőt az ál-Izidornak elkeresztelt mesterhamisító is a Bonifác Gyűjteményt használta fel (többek közt) a saját maga farigcsált pápai levelek megszerkesztésénél.

Dionysius Exegius (500-545) ókeresztény író, komputista, aki joggyűjteményeket is szerkesztett. Kánonkollekciója másolata elkerülhetett Spanyolországba, ahol Sevilliai Izidor azokat rendezte, kibővítette, hogy ez az anyag alapot szolgáltasson a kétszáz évvel később alkotó mesterhamisítónak, aki ráadásul megtévesztési szándékkal, orcátlanul még pont az Izidor nevet vette fel. Az elfogadhatatlan keresztény mese szerint a Dionüsza-Hadrián (Dionysia-Hadriana) egy olyan kánongyűjtemény verzió, melyet Dionysius Exegius szerkesztett egybe majd e változat a Vatikán okmánytárába került, ahonnét mint I. Adorján (Hadrián) ajándéka Nagy Károly levéltárába vándorolt. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy a VII. században a pápai levéltár rendelkezett egy ilyen gyűjteménnyel, és valószínű, hogy ez a joggyűjtemény is csak a X. században (vagy még később) került Rómába a többi ál-Izidor okmánymásolattal együtt.

Dionüszian Gyűjtemény zsinati jegyzőkönyvek (Nikea, Anküra, Chalcedon, Gangra, Sardica, stb.) egyházi törvények, büntetőeljárások szabályzatai, melyek két csoportra vannak osztva. Az elsőben (Codex Canonum Ecclesiae), keleti zsinatok, szinódusok, és főpapi tanácskozások anyaga görög és latin nyelven rögzített másolataiból áll, és mely rész szintén tartalmazza a Nikea-i, és a Chalcedoni (magyarosan Kálkédoni) egyetemes zsinat határozatait is. A második része (Codex Canonum Ecclesiasticarum) csak latinul íródott, tartalma nagyban egyezik az előző csoport anyagával, de kiegészítve más munkákkal; 'Apostolok Kánonjával', a Sardika-i zsinat határozataival, az Afrikai Tanács, Karthágóban, 419-ben tartott határozatok 138 kánonjával, Hormisdas (514-523) pápa alatt hozott kánonokkal, pápai konstitúciós gyűjteménnyel, valamint a 'Collectio Decretorum Pontificum Romanorum' teljes anyagával. A két részre osztott kánongyűjtemény a VII. században bekerült a hispániai egyházhivatal nyilvántartásába, hogy kétszáz évvel később forrást szolgáltasson valamelyik frank-germán kolostor ál-Izidor néven elhíresült szerzetes hamisításaihoz.

E. Seckel, (Pseudoisidor) c. művében az 'ál-Izidor' szerkesztőjét látja a a Dionysia, és a Gallican Hispana gyűjtemények összeállítója mögött.

Hilduin atyának tulajdonítják a Dionüszian-legenda megírását. Hilduin legendája merészen egyesíti a III. század Szent Dionysius-át (Szent Dénes, Párizs első püspöke) az I. század Dionüsziosz Aeropagitájával, valamint az ötszázas években alkotó Dionysius Exegius atyával. Tehát három különböző Dionüsziosz személyt mos egybe, hogy még jobban megkavarja az adatok forrása után kutató érdeklődőt, és homályossá tegye a hamisítók rikító csalfaságait.

A Dionysius összezavart valóságát tovább nehezíti egy másik ugyanazon névre hallgató tudós férfiú, Furius Dionysius Philocalus, aki Damasus pápa szépírójaként tevékenykedett a IV. század közepén. Ami a legfontosabb: ő is létrehozott egy naptárt melynek alap évszámadatai Jézus születésére vonatkoznak. Mint tudjuk Dionysius Exegius 525-ben készített egy húsvéti táblát, amelyben 532-től 626 előre kiszámította a húsvéti időpontokat.

A közelmúlt Pszeudo-Izidor-kutatásainak egyik legérdekesebb és legjelentősebb eredménye egy eddig ismeretlen, a hamisítók által készített gyűjtemény, a már említett Collectio Danieliana felfedezése. Nevét a szöveget hiánytalanul ránk hagyományozó egyetlen kézirat kora újkori birtokosáról, François Danielről kapta. Bár ez a kézirat – melyet jelenleg a berni Burgerbibliothekban őriznek – a X. század közepén készült, maga a kollekció ennél majd egy századdal korábbi, erről tanúskodik a szövegek jellege, a felhasznált források és nem utolsósorban két, a IX. század második feléből származó recepció is. A 195 – többségében rövid – cikkely más ál-izidori hamisítványok szövegeivel is jelentős átfedéseket mutat.

Az Angilramni Kapitulárégyűjtemény 71 rövid, kivonatos törvény maximot tartalmaz, és tartalmukra nézve kizárólag majdnem mind a vétkező klérustagok, de különösen püspökök ellen történő vádemelés, büntetőeljárás törvényszerű megfogalmazására és a tárgyalás lefolytatására ad iránymutatást. A törvényszabályozást behatóbban megvizsgálva derül ki; hogy szinte soha senkinek nincs joga a püspököt semmivel sem megvádolni és ha mégis megvádolnak közülük egyet, akkor a bíróságnak nincs joga, hatalma ítélkezni felette. A kapitulárét I. Adorján pápa küldte volt Metz püspökének, Angilramni-nak (768-791), aki így lett névadója a gyűjteménynek, de a valós történelemben se Adorján pápának, sem Angilramni püspöknek semmi köze nem lehetett a kéziratukhoz, hiszen azokat a haláluk után két bő generációval később írták. A CA. szerkesztői művük megírásához korábbi római törvénygyűjteményeket használtak, mint a 'Breviarium Alaricianum' (ami római törvények pontos vizigót másolatai), 'Dionysia Hadriana', és Cassiodorus 'Historia Tripartita' című munkáját. A dokumentum hitelességét beárnyékolja az ál-Izidorral való szövegegyezései, melyek az egymáshoz való viszonya – Fuhrmann szerint még nincsenek kellően tisztázva. Benedek Dékán szerzeményével való egyezések, szintén magyarázatra és kiértékelő tanulmányozásra várnak. A törvénygyűjtemény megalkotását a 850-es évekre helyezik, és először Hincmar érsek hivatkozik fejezeteire 870 körül.

Az Avellana Gyűjtemény azon kevés késő-antik gyűjtemények közé tartozik, melynek eredetiségét akkor sem lehet kétségbe vonni ha azok mind csak sokkal későbbi másolatformában maradtak ránk. A kollekció 243 pápai és birodalmi levelet tartalmaz, Damasus pápától, kb. 367-től Vigilius pápa konstitúciójáig, melyből több mint 200 kézirat csak ebben a gyűjteményben volt fellelhető. Az Avellana szellemi 'magja' a negyven darabból álló, VI. századból származó Laurentius (1) kollekció, a pápaválasztás viszályainál fellépő, 'dupla-választás' körüli egyházjogi, egyházrendi problémákkal, valamint az ilyen esetben fennálló politikai, dogmai nézeteltérések szabályozásával foglalkozott. Különösen részletesen tárgyalják Damasus és Ursinus, valamint I.Bonifác és Eulaius közötti viszály jogi következményeit, ill. annak viszonyát az egyház, és az állampolitikára. Az iratokból továbbá fontos információkat kapunk Gratianus és II. Valentinian császárok uralkodásáról, valamint a trónbitorló Maximusról is.

Az eredeti leveleket nemsokkal 500. előtt a pápai regiszter archívumából Laurentius ellenpápa hívei hozták el magukkal, azzal a céllal, hogy hátha azokban megfelelő bizonyítékokra lelnek Laurentius ellenpápa pozíciójának megerősítésére. A levelekkel nem sokat értek el a lelkes partizánok, de mindenesetre arra jó volt, hogy valaki lemásolja, majd frank-germán földön, több száz évvel később azokat ismét újramásolva, teljesen más tartalommal megtöltve új hamisítások megszerkesztésére használja, kiszolgálva evvel a megrendelő püspökök, világi urak kapzsi előnyszerzési szándékát. (Ne felejtsük el, hogy minden hamis irat a hatalom és a pénz halmozásáért jött létre, és a dogmatikus ideológia ismételgetése csak 'álcakörítésként' szolgált.) A Laurentius kollekció néhány levele a karthágói archívumból került át Nyugat-Európába. A VI. századi gyűjteményből egy eredeti papirusztöredék sem maradt ránk, ám ettől függetlenül a szakemberek – nyolc levelet leszámítva – mégis autentikusnak tartják az egész másolatkollekciót.

A törvénygyűjteményt, papi feljegyzések szerint Nagy Károly 789-ben léptette életbe, mely állítás erősen megkérdőjelezhető a sok utólagos interpolációnak köszönhetően. Fontosnak számító törvénykezési (kapituláré) gyűjtemény, mely 82 klazulát; paragrafusokat, egyházrendi szabályozásokat tartalmaz. A Karoling kutatás ezen szabályok és előírások szerkesztőjében Alkuin atyát vélik látni, ami lehet hogy helyes, de lehet, hogy nem. Egyháziakra vonatkozó erkölcsi fegyelem, mint pl. a papság igazmondása, dogmatikus tanok tiszta tolmácsolása, püspöki-papi felelősség az egyházi oktatásban, stb. töltik ki jobbára a kollekció tartalmát, melynek 80. pontja kimondja: „Minden pap kötelességének kell hogy tekintse az egyházi énekek pontos szöveg és helyes tónusának megtanulását.” Még hozzáfűzi erősítésnek: „ … miképp azt királyi atyánk elrendelte, mikor megtiltotta a frank nyelven történő kántálást.” Egyházügyi szempontból legfontosabbnak számító 72-ik bekezdésben Nagy Károly az egyházoktatás alapvető feladatait foglalja egybe, kimondva a fiúgyermekek tanításának szükségét, püspökök, szerzetesek felelősségét a templomi zene elsajátításában, zsoltárok szövegeinek ismeretében, az egyházi énekek gyakorlásában és az egyházirodalom széleskörű tanításában. További elvárás a fiatalok írás-olvasás tudományának kifejlesztése, hogy minél többen terjeszthessék a 'szentírás' igazságait. A gyűjteményből 59. paragrafus direkt átmásolás az ál-Izidor elnevezésű gigantikus hamisítványgyűjteménybe tartozó Dionysia-Hadrianából, és ez a tény kétségessé teszi az egész Admonito Genaralis gyűjtemény hitelességét.

Nevét Domenico Cardmal Grimani, Aquileia főapátja után kapta (meghalt, 1523). A 104 levéldarabból álló kéziratgyűjtemény IX. századi másolat, melynek minden egyes darabja hamisítvány. A középkori kéziratok tudós szakértője, Karl Silva Tarouca több, szintén IX. századi másolatgyűjteményekből átírt, hamisításoktól hemzsegő műnek tartja. Megszerkesztéséhez négy művet nevez meg (Quesnelliana, Collectio Rattisbonensis, Rusticus Gyűjtemény, Hispana), és keletkezési idejét a X. század elejére helyezve is elképzelhetőnek tartja.

Gratianus dekretália-kollekciója egy Gratianus nevű jogtudósról (jurista) kapta nevét, aki a törvénykönyvként használt XII. századi kánonjogi gyűjteményt összeállította. A Benedek rendbe tartozó jogtudós gyűjteményének másik – kevésbé használt – elnevezése a ' Concordia Discordantium Canonum' (Eltérő Törvények Harmóniája), minek címéből már lehet következtetni Gratianus egységes lényegre való törekvésére. A gyűjtemény első része hat törvény-textusból tevődik össze, melyek összefoglaló neve a 'Corpus Juris Canonici'. Gratianus atya gyűjteménye 1917 május 27-ig a Római Katolikus Egyház törvénykönyvének alapját képezte. Gratianus atya munkájához forrásként használt: korai római törvénygyűjteményeket, zsinatok egyházjogi határozatait, pápai leveleket, korai és későbbi egyházatyák fellelhető irományait, természetesen a Bibliát, valamint a bibliamagyarázatok gazdag irodalmát. Munkája gerincét ezenfelül más, korábban szerkesztett kánongyűjtemények szolgáltatták, mint pl. a Lucca-i Anselm Kánonkollekciója, melyet 1083 körül állítottak össze. Továbbá a Chartesi Ivo, 'Collectio Tripartita' című munkája, és a szintén Ivotól származó 'Panormia' című mű is gazdag alapanyagként szolgát Gratianus atya jogegységesítő munkásságához. Szintén fellelhető még művében a Grisogono-i Szent Gergely (meghalt, 1113) kánongyűjteménye a 'Canonum Collectio Polycarpus'. Gratianus munkája jelentősége abban magaslik ki, hogy megpróbálta harmonizálni az egymásnak ellentmondó kánonhatározatokat, egyháztörvényeket, és az ezekből fakadó eltérő értelmezések megvitatásának tág teret biztosítva óhajtotta a helyes megoldást elérni.

De minden hamisítványdömping ellenére, mégsem tudom magamévá tenni Dr. Illig összefoglalását: „Károllyal együtt korszaka nagyjainak is búcsúzniuk kell: így apjának, Pippinnek, nagyapjainak, Heribert von Leonnak és Martell Károlynak … Le kell lépniük a színről Károly ellenfeleinek is: III. Taszilónak, Widukindnak és Harun al-Rasidnak, valamint vazallusainak és szövetségeseinek, és közvetlen utódainak. Velük együtt egy sor ország dinasztiájának, csaknem 25 bizánci császárnak, és több mint 50 pápának nincs tovább helye a valódi történelemben. Természetesen az én ismeretem csupán piciny töredéke a híres történésznek, ám szerény tudásom nem engedheti meg magának az ilyen merész elmélet elfogadását. Felsorolni is túl sok lenne a rengeteg nevet, adatot, eseményt, melyek úgy-ahogy; pontatlanul, rosszul dátumozva, felnagyítva, meghamisítva, átmásolva, vagy akárhogy rögzítve vannak ezekre az évszázadokra vonatkozóan. Igen, rengeteg levél, okmány, dekrétum, évkönyv, egyházi és történelmi munkák hitelességét, elkészítésük idejét, tartalmiságuk valóságát meg lehet kérdőjelezni. De ne felejtsük pl. el; a pápai levélhamisítványok is valami mintára épültek, magjukat alkotó nyelvezeti, szövegfelépítési, és eseményekhez kötöttségi viszonyát az összes jellegzetességgel: valahol valakik megalkották. A rég elveszett eredeti dokumentumok, vagy azok hű másolatai alapmintaként szolgáltak, a megváltoztatott, átszerkesztett hamisításokhoz, ám azok tartalmában meglévő adatok részleges hitelessége elvitathatatlan.

Vegyük pl. I. Miklós pápa (858-867), nagy számban fennmaradt leveleit, melyek között – igaz – , szép számmal előfordulnak hamisítások, de a levelek széleskörű elterjedése, és gyakori használata annyi nyomot hagyott maga után, melyeknek későbbi, visszamenőleges, 'illigi' elméleten nyugvó szervezett elosztása fizikailag elképzelhetetlen.

De kitolni időben száz évekre előre vagy hátra minden dokumentum tartalmában szereplő személyeket, eseményeket volumenében nézve elfogadhatatlan. Egyszerűen túl sok ilyen van. Dr. Illig sok esetben, nagyon korrektül hivatkozik a régészet és az okmányok között fennálló ellentmondásokra, ill. annak hiányosságaira, ám pl. az érme leleteknél nem képes kielégítő magyarázatot nyújtani. Az avar sírokban talált bizánci érmékről azt állítani, hogy azokat később verték visszamenőlegesen kitalált nevekkel, csak azért, hogy megtévesszék a kíváncsi utókort, nos az egyfajta elkeseredett erőlködésre vall. De hagyjuk Illig urat és térjünk vissza a vitatott évszázadok további fontosnak számító okmányaira.

Állítólag Nagy Károly parancsára 791-ben, kezdték el a dokumentumok összeállítását. A kollekciónak III. Gergely pápától, I. Adorján (Hadrianus, 772-795) pápáig uralkodó római egyházfők a frank-germán királyi és egyházi udvaraiba küldött leveleiből kellene állnia. A 99 darabból álló levélmásolatból 49-nek Adorján pápát látják szerzőjeként, és ezt a 'nagyszerű' gyűjteményt Bécsben, a Nemzeti Könyvtárban őrzik. Sajnos van vele egy kis baj. Mégpedig, hogy egyetlen darabja sem származik a Vatikán pápai kancelláriájáról, mert a mese szerint – azok – a Rómából küldött eredeti levélpéldányai mind egytől-egyig 'elvesztek'. Ha Nagy Károly tényleg készíttetett egy gyűjteményt, akkor a gyűjtemény összeállítójának le kellett másolnia az egész anyagot az udvari levéltár számára. Nos, ez a Nagy Károly korából származó másolásos munka sincs meg, hanem ami van helyette az a cologni (Köln) apátság másolóműhelyében, Willibert (870-889) érsek irányítása alatt készült levélgyűjtemény, melynek vagy volt eredeti VIII. századi mintája, vagy az egészet Willibert találta ki. Másképp megfogalmazva: van egy pápai levélgyűjteményünk, amelynek egyetlen pápai hivatalban megírt eredeti darabja sincs, de még a károlyi másolatokból sem maradt egyetlen példány sem, és így a kollekcióból származó minden történelmi adat, esemény, szereplő létezése erősen megkérdőjelezhető. Az akadémista történelemírást vajon miért nem érdekli a kérdés, hogy mi lett az eredeti okmányokkal? Miért elégednek meg a szimpla 'elveszett' magyarázással, mikor több mint száz év teljes dokumentum hiányát próbálják megválaszolni. Ennek a hiánynak tudható be, hogy történészek és középkori okmányszakértők hamisítványnak tartják az egész károlyi gyűjteményt úgy, ahogy van, beleértve a Codex Carolinust is. Detlev Jasper írja a bécsi kéziratgyűjteményről: „A levelekben semmilyen dátumozás nem létezik, pápák, uralkodók, történelmi események kronológiájában teljes összevisszaság uralkodik, éppen ezért a tudományosan meghatározható eredmények korlátoltak.”

És ha már az elismert szakértőt idéztem – hadd említsem még –, hogy több érdekes dolgot közöl még Detlev Jasper, a 'Papal Letters in the Early Middle Ages' című művében a középkor legsötétebb időszakának iratszegénységéről, amit szerinte a vatikáni kancellária működésének teljes hiánya jellemez. Mint írja: „Európa egyházi levélgyűjteményeiben a Gratianus kollekció összeállításáig nem léteztek olyan pápai levelek vagy kánoni határozatok másolatai, melyek a VIII. század közepétől a IX. közepéig tartó időszakból származtak volna.” - Azaz, III. Istvántól (752-757), IV. Gergelyig (827-844) minden erre az időre besorolt pápai levél, zsinati döntés: hamisítvány, és ezen időszakra tulajdonított levelek (vagy kivonatok) csak a Gratianus megszerkesztése után lettek bemásolva a már korábban létező számtalan más Nyugat-európai gyűjteménybe.

http://tortenelemcikkek.hu/node/137 Pápának a katolikus egyházszervezet fejét, Jézus Krisztus földi helytartóját (vicarius Christi), Róma városának püspökét és Vatikán Állam uralkodóját nevezik. Az egyházi jog szerint ő gyakorolja az úgynevezett kegyosztói, kormányzói és tanítói főhatalmat a katolikus egyházban. Az elsőhöz (kegyosztói hatalom) a súlyosabb bűnök alóli feloldozás, illetve a kiátkozás tartozik, a másodikat (kormányzói hatalom) a püspökök, érsekek kinevezése és beszámoltatása, egyetemes zsinatok összehívása, határozatainak szentesítése, bizonyos egyházi törvények meghozatala jelenti; a harmadikat (tanítói hatalom) az egyes hittételeknek megváltoztatásából, az egyházzal és vallási dogmákkal szemben álló tanok elítéléséből áll. A pápa hatalmát a hét pápai jelvény jelképezi: a tiara (pápai hármas korona), a pápai pásztorbot, a pallium (köpeny), a pápai kulcsok, a halászgyűrű (Szent Péter képével), a pápai trón (Sedia gestatoria), és a pápai kereszt. A katolikus tanítás szerint a mindenkori pápa, azaz atya, más néven Szentatya, a pontifex maximus, Péter apostol utóda a római püspöki székben és az azzal összefüggő primátusban. Péter apostol pedig magától Jézus Krisztustól kapta legitimitását, amikor a Megváltó éppen őrá hagyományozta a keresztény egyház megteremtésének, működtetésének és vezetésének feladatát. (Máté evangéliumának 16. fejezete szerint: „Te Péter vagy és én erre a sziklára fogom építeni egyházamat … Neked adom a mennyek országának a kulcsait; amit a földön megkötsz, az meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.”)! A katolikus hagyomány szerint Jézus megfeszítése és feltámadása után Péter elzarándokolt Rómába, és ott megteremtette az első jelentős keresztény közösséget, majd Krisztus után 67-ben Róma első püspökeként vértanúhalált szenvedett. Az őt követő római püspökök lettek később a pápák. Ezzel a magyarázattal szemben a történészek egy része inkább úgy tartja, a pápaság intézménye csak a 4. századtól kezdett kiformálódni. A kereszténység első három századában azért nem lehet még pápaságról beszélni, mert ekkor még ez a sajátos hatalmi képződmény nem létezett. Róma püspökei a 4. századtól kezdték használni azokat a címeket, amelyek a pápaság meghatározó és elengedhetetlen tartozékai és ismérvei mindmáig. Ezek közé tartozik maga a pápa, azaz atya, Szentatya kifejezés, a pontifex maximus cím, továbbá a Péter apostol utóda, Jézus Krisztus helytartója, az egyház feje titulusok. A pápaválasztás

Az első évszázadokban még közvetlenül Róma városának népe választotta meg az egyház fejét, majd később ezt a feladatot a helyi papok vették át. Idővel a döntést az európai püspökök és érsekek hozták meg, maguk közül kiválasztva azt aki a pápai címet viselhette. A napjainkra jellemző pápaválasztási rendszer csak 1241 –re alakult ki. Ebben a szisztémában a katolikus egyház legmagasabb rangú főpapjai, a bíborosok választják meg a pápát, mégpedig a 80 év alatti bíborosok alkotta konklávé kétharmados szavazása során. A pápaválasztók számát VI. Pál (1963-1978) éppen 120 főben állapította meg. A XVI. Benedek február 28-i lemondása után, márciusra összehívni tervezett konklávéban jelenleg 118 bíboros rendelkezik szavazati joggal (közülük négy tölti majd be március végéig a 80. életévét). Több mint felüket már XVI. Benedek iktatta be tisztségébe, s a legtöbb (28) tagot továbbra is Olaszország adja. II. János Pál pápa 1996. február 23-i apostoli konstitúciója kényelmesebbé tette a pápaválasztó konklávé körülményeit, de szigorított a szabályokon. A pápaválasztást a vatikáni Sixtus-kápolnában tartják, a procedúra idejére a bíborosokat elzárják a világtól, innen a konklávé (kulcsra zártan) elnevezés. E gyakorlat 1271-re nyúlik vissza, amikor a bíborosok a közép-itáliai Viterbóban nem tudtak megegyezni IV. Kelemen pápa utódáról, mire keresztény hittestvéreik bezárták őket, és száraz kenyéren és vízen tartották őket, amíg egyezségre nem jutottak. Az így megválasztott pápa, X. Gergely már előírta a pápaválasztó testület elzárásának gyakorlatát, igaz, azt nem írta elő, hogy a bíborosok érjék be száraz kenyérrel és vízzel.

Ma már a pápaválasztó bíborosok a Vatikánban, a Szent Márta-házban kapnak kényelmes szállást éjszakára. A pápát csak a szavazatok kétharmadával plusz egy szavazattal lehet megválasztani. A testület naponta négyszer szavaz - kétszer reggel és kétszer este -, a voksolás eredményességét fehér, eredménytelenségét fekete füst kibocsátásával jelzik a Sixtus-kápolna kéményén. Három nap után egynapos gondolkodási szünetet kapnak a bíborosok, ilyen megszakításra további eredménytelen szavazások után is sor kerül. Hosszú eredménytelenség után a szavazólapra csak a két legtöbb voksot kapott bíboros neve kerül, ők ilyenkor nem szavazhatnak. Ha zsákutcába kerül a szavazási procedúra, kétharmados többség helyett egyszerű többségi szavazás is lehetséges. A megválasztott személynek felteszik a kérdést, elfogadja-e a hivatalt, s ha az Accepto (elfogadom) választ adja, és már püspök, azonnal hivatalba lép, majd azt kérdezik tőle, milyen néven óhajt uralkodni. Mindezek után a Szent Péter-bazilika erkélyéről kihirdetik a döntést ("habemus papam" - van pápánk), az új egyházfő pedig áldást oszt Urbi et Orbi - Rómának és a világnak. A 20. század eleje óta kilenc pápát választottak a Vatikánban, a pápaválasztó konklávék időtartama 2-5 nap között mozgott. II. János Pált 1978-ban három nap alatt, XVI. Benedeket 2005-ben két nap alatt választotta meg a bíborosi testület. A címet a megválasztott főpap élethosszig, vagy lemondásáig viseli. A megválasztott pápának legfőbb, teljes (törvényhozói, kormányzati és bírói), közvetlen és egyetemes hatalma van az egész katolikus egyház felett. A pápa a püspökök testületének is a feje, így az egyetemes zsinatok összehívója és elnöke. Eddig, XVI. Benedek pápáig összesen 306 pápa uralkodott, de ezek közül 42 egyházfő legitimitása megkérdőjelezhető, mert vagy ellenpápaként, vagy egyéb okokból nem törvényesen kezdték meg pontifikátusukat. A pápaság kialakulása

A keresztény egyházak tanítása szerint a kereszténység és az egyház Palesztinában keletkezett Augustus (Kr. e. 31-Kr. u. 14) és Tiberius (14-37) idején. Az egyház krisztusi alapítását a katolikus teológia az evangéliumokra hivatkozva magyarázza. (Máté 16:18) Krisztus valamennyi apostolának (és utódaiknak, a püspököknek) megadta az apostoli küldetést és az egyházkormányzati jogosultságot. Péter apostol a többiekkel egyenrangú volt, mégis, a Péternek adott különleges hatalom az egyházon belül alkotmányjogi természetű, és így örökletes. A korai keresztény gyülekezetek az 1. század második felétől kapcsolatba kerültek a Palesztinán kívüli népekkel, és a kereszténység hamarosan szakított zsidó (judaikus) gyökereivel, főként, mert egyre nagyobb számú nem zsidó (pogány) népesség csatlakozott hozzá. A 2. század folyamán - a hellenizmussal való találkozása révén - a kereszténység a Római Birodalom egészében megjelent, mindenki számára követhető módon, azaz univerzálissá lett. A kereszténység továbbterjesztésének központjai a hellenisztikus gyülekezetek voltak. (A birodalomban először a Biblia is görög nyelven terjedt.) Az egyetemességre való törekvés nemcsak földrajzilag érvényesült, hanem szociálisan is: a kereszténység tömegméretű mozgalommá válása együtt járt azzal, hogy vagyonosak is csatlakoztak hozzá, így a kereszténységnek egyidejűleg ellentétes igényeket kellett kielégítenie. Megszületett az intézményes egyház, és fokozatosan létrejött a monarchikus egyházi szervezet. A 2. század második felére kialakult a püspökség intézménye és vele együtt az egyház. A 3. században a püspökök hatalma és tekintélye megszilárdult, irányító, liturgikus, valamint tanító funkciójuk mellé a tanítás hivatalos őrzőjének és autentikus magyarázójának a feladatköre is csatlakozott. A római egyházközösség a kezdetektől kiemelt szerepet játszott az egyházon belül, mert alapítójának Péter apostolt tekintették, aki az apostolok között különleges helyet foglalt el. Ebből kiindulva a római püspököt is megillette az ún. primátus, a püspökök közötti elsőbbség. A római püspökökről az első három évszázadból csak neveiket ismerjük. A pápaság első három évszázadát - az apostoli korszakot és a katakombák egyházának korát - a vértanúság idejének tartják. A római püspök tanítói tekintélye azonban már a 2. és a 3. században nagy súlyt kapott, ő döntött különböző hitbéli nézetekről, hogy azok hamisak, veszélyesek, vagy az igazságot tartalmazzák. A nagy teológiai munka ugyan Keleten folyt, és az ókeresztény ökumenikus zsinatok is ott zajlottak, de jogi és fegyelmi kérdésekben már nagyon korai időktől a római püspök számított a legfelsőbb fórumnak. A keresztényeknek I. (Nagy) Konstantin császár (312- 337) biztosította a vallásszabadságot. A Milánói Edictum (313) a kereszténységet nemcsak vallásként, hanem testületként is elismerte. A püspökök ítélkezési jogot kaptak világi ügyekben is; 319-ben eltörölték a császárkultuszt; a vasárnap 321-től munkaszüneti nap, majd 325-ben általános ünnep lett. A Napisten addigi születésnapjaként ünnepelt december 25-ét elfogadták Jézus születésnapjának. I. Konstantin és fiai, valamint I. Theodosius alatt (380: a kereszténység lett az egyetlen engedélyezett vallás) a kereszténység vált a Római Birodalom uralkodó politikai-vallási ideológiájává. A császári hatalom 392-ben megtiltotta a pogány kultuszok minden formáját, 394-ben betiltották az olümpiai játékokat, és bezárták Vesta római szentélyét. Konstantin állami épületeket (bazilikákat) adott át a keresztényeknek templom céljára. A lateráni palotát pedig a római püspöknek, a pápának ajándékozta, akinek ez lett a székhelye. A vatikáni dombot Szent Péter sírja körül elegyengette, és a sír fölé Szent Péter tiszteletére bazilikát építtetett, amely az 1500-as évekig állt. Amikor Konstantin császár 330-ban Konstantinápolyba helyezte át székhelyét, az addigi főváros, Róma politikailag háttérbe szorult, ezzel szemben a római püspök helyzete megerősödött. A császár ugyanis az egyház ügyeibe is beavatkozott: püspököket nevezett ki és távolított el, sőt a hit dolgába is bele kívánt szólni. A konstantinápolyi püspök így szinte teljesen alá volt vetve a császárnak, míg a római püspök nem érezte a császári hatalom súlyát. I. (Nagy Szent) Leó pápa (440-461) elődeinél is jobban próbálta érvényesíteni a pápa egyetemes püspöki hatalmát: ahogy Péter első volt az apostolok között, úgy a pápa is első a püspökök között. Kimondta, hogy a római primátus a Kelet egyházára is érvényes. (A khalkedoni zsinat (451) azonban ezt visszautasította, és Bizánc pátriárkájának ugyanazokat a jogokat adta, mint amelyek Róma püspökét illették meg.) III. Valentinianus császár (425-455) 455-ben rendeletet adott ki, melyben megerősítette, hogy Péter apostol utódaira nemcsak a legfelsőbb bíró tisztét, hanem az egyház legfőbb irányítását és a legfőbb tanítói hivatalt is ráruházta. Miközben Keleten a pátriárka mindinkább a császár befolyása alá került (cezaropapizmus), a római püspök - épp a nyugati császárság gyengesége miatt - egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Amikor 476-ban a Nyugatrómai Birodalom elbukott, ez már nem érintette a pápaságot. A keresztény egyház Nyugat-Európa vezető politikai és szellemi ereje lett a népvándorlás korában. Az átmenet századaiban a kereszténység, az egyházszervezet a kultúra, a műveltség és a működőképes igazgatási rendszer megóvásának letéteményese volt. [1] Róma város püspökének egyházon belüli vezető szerepe a többi négy pátriárkával – a konstantinápolyi, jeruzsálemi, alexandriai és antiochiai vallásvezetővel - szemben a 8. századra lett szembeötlő, mivel az ötből négy patriarkhátus arab megszállás alá került. Maradt a római és a konstantinápolyi hatalmi központ, melyek közt ekkor már rivalizálás is érezhető lett. (A tényleges egyházszakadásra, vagyis a katolikus és görög-keleti kereszténység kettéválására végül 1054-ben került sor.) Közben kialakult az egyházi tanítások és dogmák „hivatalos” rendszere is, hiszen a 325-ös niceai zsinaton (első egyetemes zsinat) megalkotott Nikaia–konstantinápolyi hitvallás kimondta Jézus Krisztus egylényegűségét az Atyával. (Az ezzel ellentétesen gondolkodó Arius püspököt és követőit, az Arianusokat eretneknek nyilvánították.) A Biblia kanonizációja – isteni ihletettségűnek való elfogadása – is ekkoriban, a 397-es III. Kárthágói Zsinaton zárult le. Itt döntöttek arról, hogy a Jézus halála után született számtalan irat, feljegyzés és evangélium közül melyeket fog a továbbiakban szentnek és isteni eredetűnek elfogadni az egyház. A Biblia könyveihez hasonló, de az egyház által hamisítványnak (pszeudoepigráf) vagy nem Isten által sugalltnak ítélt, és ezért a kánonból kihagyott könyveket apokrifoknak nevezték. A 6. századra megjelent és kialakult az egyházszervezet szerzetesi ága is, először a Bencés Szerzetesrend, majd sorra újabb szerzetesrendek létrejöttével (529). A Pápai Állam kialakulása

A Nyugat-Római Birodalom 476-os bukását követően egész Itália és vele Róma is a gótok uralma alá került, majd következett a bizánci uralom. A bizánciakat azonban a rómaiak 722-ben elűzték, és a város körül létrehozták a Római Hercegséget (Ducatus Romanus) melynek élén a pápa állt. A kis állam a longobárd hódítókkal szemben egészen 750-ig meg tudta őrizni függetlenségét, ám ekkor Aistulf longobárd király ostrom alá vette Rómát. A szorult helyzetben III. István pápa (pontifikátusa: 752-757 köztre tehető) miután Bizánchoz hiába fordult segítségért, átkelt az Alpokon, és Kis Pipin frank király támogatását kérte. Pipin legyőzte Aistulfot, és az elhódított területekből 756-ban visszaadta a római dukátust, és a ravennai exarchátussal és a Pentapolisszal (Ancona, Fano, Pesaro, Rimini, Sinigaglia városokat) együtt ünnepélyesen Szent Péter apostolnak adományozta, és ezzel megalapította az Egyházi Államot. A pápa fölszabadult a kelet-római császár fönnhatósága alól, szuverén uralkodó lett, minek jeleként a pápai oklevelekből elmaradt a császár uralkodási éveihez igazodó keltezés. I. Adorján pápa pedig már saját pénzt is kezdett veretni. Nagy Károly megsemmisítve a longobárd birodalmat 774-ben, 781-ben, és 787-ben megerősítette és Toszkána egy részével növelte atyja adományait. III. Leó pápa hűséget esküdött Károlynak, majd 800. december 25-én császárrá koronázta. Károly mint római császár a római népet hűségesküre kötelezte, és a legfelső bírói hatalmat magának tartotta fenn. Az Egyházi Állam függésbe került a császártól: a 824-ben kiadott Constitutio Romana szerint a pápai tisztviselők (duces) alá voltak rendelve a császári megbízottaknak (missi), és a pápának népével együtt hűségesküt kellett tennie a császárnak. A császári fennhatóság nem bizonyult maradandónak: I. (Szent) Miklós pápa már teljesen szuverén uralkodó volt, és 875-ben Kopasz Károly király le is mondott az Egyházi Állam fölötti joghatóságról. A Frank Birodalom fölbomlását (843-880) a sötét század követte: Róma környékét a pápák rokonai foglalták el, a ravennai exarchátus és a Pentapolisz apró birtokokra szakadva a ravennai érsek hűbérese lett. Ennek Nagy Ottó német uralkodó vetett véget azzal, hogy 962-ben létrehozta a Német Római Császárságot – a Keleti frank Királyság és Itália egyesítésével - és koronázása után megerősítette Pipin és Nagy Károly adományait. A Pápai Állam kiterjedése és határvonala a későbbi évszázadokban, egészen a 18. századig változott. Jellemző mérete tengertől tengerig elérte a 42 000 km2 -t, melyen a 18. században 3 millió ember élt. A pápai hatalom megerősödése

A keresztény egyház a 6. és 10. század közt egy jelentős visszaesést élt meg, melynek során a pápai tekintély lecsökkent, a papok körében elterjedtek a világi szokások, és virágzott a szimónia. Ez utóbbi lényege az egyházi és lelki javaknak anyagi előnyök árán megszerzése vagy áruba bocsátása volt. (A kifejezés Simon mágus nevére vezethető vissza, aki pénzért akarta megvásárolni az apostolok csodatevő képességét.) A papok egy része változást követelt, így Clunyben – egy apró lotaringiai kolostorban – egy reform mozgalom bontakozott ki melyhez rengeteg, erkölcsileg megújulni kívánó bencés apátság csatlakozott. Ezzel létrejött az úgynevezett Cluny kongregáció, amelynek legfontosabb célkitűzése az eredeti bencés regulákhoz való visszatérés volt. A reformerek szerint az első halaszthatatlan lépés az egyházi és a világi uralom szétválasztása volt, hogy ezentúl ne legyen az uralkodóknak döntő befolyása a különböző szintű egyházi méltóságok, pozíciók betöltésében. Továbbá valósuljon meg az egyház szabadsága, mely csak úgy mehet végbe, hogy megszűntetik a szimóniát, az egyházi tisztségek áruba bocsátását. Az 1046. október 24-én a páviai zsinaton meg is történt a szimónia betiltása, és ezzel kezdetét vette az egyház megreformálásának folyamata. Egyházszakadás (1054)

A nagy egyházszakadásra 1054 július 16-án került sor, amikor a római küldöttség, Humbertus bíboros vezetésével a konstantinápolyi Hagia Szophia templomba vonult és az oltárra helyezte Kerulláriosz Mihály bizánci pátriárka kiközösítését elrendelő pápai bullát. Ekkor egyébként épp nem volt hivatalban lévő pápa, ugyanis IX. Leo az esemény előtt 3 hónappal elhúnyt, utódját, II. Vikort pedig csak 9 hónappal a híres kiközösítést követően (1055 április 13-án) választották meg.

Greogián reformok és invesztitúra harcok

Az alsópapság köreiből kiinduló megújulást az 1073-ban hatalomra kerülő új pápa VII. Gergely is támogatta. Gergely, akit a történetírás a legnagyobb pápák egyikének tart egy longobárd eredetű toszkánai településen, szegény családban született Ildebrando Aldobrandeschi di Soana néven. Gergely közvetlenül megválasztása után több levelet is írt távoli barátjainak, ismerőseinek. A levelekben aggasztó dolgokról írt. Felismerte, hogy a kereszténység történelmének egyik mélypontján veszi át az uralmat az egyház felett. A kereszténység intézményei immár beleolvadtak a rendetlen középkor viszonyaiba. A pogány invázió, az összeomlott birodalmak és társadalmak romjai egyedül az egyház tudott reményt, és biztatást nyújtani az embereknek, de a 10. századra elvesztette ezt a képességét, és az erkölcstelenség mocsarába süllyedt. Lesújtó véleménye ellenére nem tétlenkedett a pápai trón birtokában, és nekilátott az egyház teljes reformjának. Egyik első döntése az lett, hogy az Rómában összehívott 1075-ös zsinaton kimondatta, hogy ezentúl mindenkit kiátkozással büntet az egyház, aki törvénytelenül iktat be egyházi méltóságokat. Külön bekezdést szenteltek annak a kifejtésére, hogy a koronás fők sem kivételek ezen törvény alól. Ezt követően Gergely megfosztotta hatalmuktól IV. Henrik császár (uralkodott: 1053-1105) által kinevezett püspököket, és több császári hivatalnokot is kiközösített. A lépés kiváltotta a császár dühét és szembeszállva a pápával kirobbantotta az invesztitúra háborúkat. A harcokban végül a császár maradt alul (1077- Canossa járás) mert a pápai kiátkozás ellehetetlenítette a német uralkodót, a normann harcosok pedig a pápa hívó szavára megvédelmezték Rómát. Az 1122-es Wormsi Konkordátumban V. Henrik császár és II. Callixtus pápa kompromisszumot kötöttek (az invesztitúra joga ezután megoszlott köztük) ám valójában a pápaság került ki győztesen a viszályból és hozta a világ tudomására: a keresztény Európa valódi ura a pápa. A szimónia betiltása, a kötelező papi nőtlenség (cölibátus) bevezetése, a nyugati kereszténység univerzalizmusának deklarálása, a pápai hatalom elsősége a császárral szemben („Dictatus papae”) illetve újabb szerzetesrendek kialakulása (Karthausiak-1084, ciszterciták-1119. Ágoston rendiek: premontreiek-1121, pálosok-1225) mind – mind biztosították a pápaság és az egész egyházszervezet megújulását! A pápaság virágkora

A pápa európai hatalmának csúcspontja a keresztes háborúk idejére tehető. A keresztes háborúk a világtörténelem sajátos fejezetét jelentették, hiszen az egyház feje által szentesített, nagyarányú hadjáratok voltak a Szent Sír felszabadításáért. A pápa szavára és utasítására ekkor az egész európai kontinens megmozdult. A keresztes hadjáratok datálása - időbeni behatárolása - nem is annyira könnyű feladat, mivel több hadjáratról van szó. Ezek kezdete talán még egyértelmű, hiszen az II. Orbán pápa által 1095 –ben összehívott clermonti zsinathoz köthető, a hadjáratok vége azonban korántsem ilyen könnyen meghatározható évszám. Leggyakrabban az utolsó keresztény kézen lévő város elestének időpontját, azaz 1291-et szokták a korszak végeként elfogadni. Így azt mondhatjuk tehát, hogy a keresztes hadjáratok egy két évszázados időszakot ölelnek fel, 1095 és 1291 közt. Fő céljuk a Szentföld - azaz Jézus sírjának - megszerzése volt a muszlim araboktól és törököktől, bár némely hadjárat más afrikai és európai területek ellen irányult, például a negyedik, Konstantinápoly elleni keresztes háború. Keresztes seregeket később is szerveztek, például a Magyarországot megtámadó törökök ellen 1456-ban (lásd: Nándorfehérvári diadal.) A keresztes háború kifejezés napjainkban átvitt értelemben is használatos az erkölcstelennek ítélt jelenségekkel szemben szervezett, felülről irányított nagy ideológiai-politikai kampányokra. A legelső hadjárat II. Orbán pápa áldásával 1096. augusztus 15-én indult a Szentföld felszabadítására. A pápa francia származása miatt a hadjáratban elsősorban francia, burgund és normann nemesek közül kikerülő keresztes lovagok vettek részt és 1099. június 8-án vették be Jeruzsálemet Bouillon Gottfried lotaringiai herceg vezetésével. Keresztény államok és lovagrendek (Johanniták, Német Lovagrend, Templomos Lovagrend) születtek a térségben, ám alig egy évszázad múlva 1187. október 2-án a kurd származású Szaladin (Szaláh ad-Dín) szultán visszafoglalta Jeruzsálemet. Fokozatosan véget ért a pápai hatalom az egyház uralma a Szentföldön. A pápai hatalom csúcsidőszakát III. Ince pápához szokás kötni (uralkodott: 1198-1216). Incének sikerült elérnie, hogy Európa minden fejedelme és uralkodója elismerje a pápa elsőségét, és az egyetemes egyházon belül is sikerült ezt biztosítania. Kezdeményezte a negyedik keresztes hadjáratot (Zára és Konstantinápoly ellen) és az albigensek (francia eretnekek) ellen vívott háborút. Jóváhagyta Szent Domonkos és Assisi Szent Ferenc, valamint követőik tevékenységét. 1215-ben összehívta a fontos negyedik lateráni zsinatot. A zsinaton elnöklő Ince hetven dekretáliát fogadtatott el a zsinattal, amelyek között az egyházi élet minden területét felölelő rendelkezések szerepeltek. (Ezért nevezte a történetírás Incét a kánonjog atyjának.) III. Ince befolyása arra is elegendőnek bizonyult, hogy megleckéztesse Anglia királyát. A vita oka legfőképp a canterbury érsek kinevezésének kérdése volt. Ugyanis Földnélküli János király elutasította a pápa jelöltjét Stephen Langtont. Ince válaszul 1208. március 24-én egész Angliát interdiktum alá helyezte. János erre szembefordult a klérussal, és több egyházi méltóságot is megfosztott hivatalától és vagyonától is. Ince dühbe gurult és 1209-ben kiközösítette Jánost az egyházból, majd 1212-ben megfosztotta őt trónjától, és az ítélet behajtását Fülöp Ágost francia királyra bízta. Anglia és Franciaország közt a francia területeken fekvő angol birtokokért ekkor már 53 éve, 1159 óta folyt háború. (Első 100 éves háború: 1159-1259.) Földnélküli János végül arra eszmélt, hogy a francia seregek határainál állnak és elveszítette a lordok valamint a klérus támogatását is. Mindezek hatására János felkereste Pandulphot, Ince pápai legátusát, és megígérte neki, hogy elfogadja Langton kinevezését, visszaadja az elvett javakat és méltóságokat a klérusnak, és mindezen felül kártérítést fizet az angol egyháznak. Sőt 1213. május 13-án János egész királyságát hűbérül adta Incének, és évi 1000 márka adó fizetésére kötelezte magát. A pápa feloldotta az átkot Jánosról, és miután beváltotta minden ígéretét 1214-ben az interdiktumot is semmissé nyilvánította. Közben a franciák óriási vereséget mértek az angolokra Bouvinesnél. A pápaság virágkorában jelent meg az inkvizíció is, mely félelemben tartotta a lakosságot, hiszen bármikor bárki ellen indulhatott halálos ítélettel végződő egyházi eljárás, ha felmerült a gyanú, hogy valaki idegen isteneket imád, vagy az ördögnek hódol.Az inkvizíció első hulláma a balkáni bogumil mozgalomhoz hasonlatos dél-franciaországi albigens eretnekmozgalom ellen szerveződött. Ezt kezdetben az egyházi, majd ennek hatására a világi hatóságok is üldözték, először kiközösítéssel és hatósági úton (például harmadik lateráni zsinat, 1179). Ennek hatástalansága indította az első, ún. episzkopális inkvizíciót 1184-ben az Ad abolendam… kezdetű pápai bulla kiadásával. 1206-ban Domingo de Guzmán, az osmai székesegyház szerzeteseinek alperjele Diego osmai püspökkel együtt kívánt harcolni a „fertőzés” ellen. Diego azonban még 1206-ban meghalt, így a kivitelezés egyedül Guzmánra maradt. 1207 és 1221 között rengeteg kathart küldött máglyára. Az egyes eseteket kivizsgáló inkvizíciós bíróságnak mindig több tagja volt. Élén az inkvizítor állt, neki volt alárendelve a helyi püspök. Munkájukat segédek, tanúk és jogi végzettséggel rendelkezők (kvalifikátorok) segítették. Az inkvizíció legtöbbször úgy zajlott le, hogy előre bejelentették az inkvizítor érkezését, de sokszor minden előzetes bejelentés nélkül állított be egy településre, kíséretével együtt. A terület lakosságának össze kellett gyűlnie az adott napon; aki nem volt ott, azt rögtön eretnekgyanúsként kezelték. Az inkvizítor, miután megérkezett, beszédet tartott, majd felszólította az embereket, hogy tegyenek vallomást önmaguk ellen, ha eretnekek, valamint jelentsék fel a gyanús egyéneket. A környékbeli eretnekek 15–30 nap türelmi időt kaptak arra, hogy vallomást tegyenek saját maguk ellen. Az adott határidő alatt jelentkezők számára általában egyszerű vezeklést írtak elő azon felül, hogy minél több más eretneket kellett feladniuk. Akik úgy gondolták, hogy gyanúsak az inkvizítor szemében, sokszor adták fel magukat, inkább vállalva a vezeklést, mint a kínpadot, ugyanakkor a vallomási kényszer miatt legtöbbször hosszú listát készítettek más eretnekekről vagy olyanokról, akiket eretneknek gondoltak, de sokszor csak a haragosaik kerültek a vádlottak padjára. Aki viszont már feljelentés alapján került az inkvizíció elé, az nem kerülhette el a kínpadot, ahol megint csak hosszú listák születtek a későbbi vádlottakról. Ez a rendszer volt az alapja az inkvizítor hatékony működésének és tömeges ítéleteinek. (A későbbi boszorkányüldözések alkalmával már nem adtak lehetőséget megbánásra és vezeklésre, legfeljebb enyhébb ítéletre számíthatott, aki töredelmesen és kellő részletességgel vallott.) Egy személy beidézéséhez elegendő volt két tanú. Az egyház és a pápa tehát a 12. és 14. század közt valóban élet – halál ura volt! Sem a jelzett időszak előtt, sem utána nem koncentrálódott akkora hatalom a pápa kezébe, mint a középkor derekán. A pápaság válsága és hanyatlása

A pápai hatalom a középkor második felében és az újkor kezdetén négy traumát szenvedett el, melyek erősen lecsökkentették a pápák világi befolyását és tekintélyét. Az első traumát IV. Fülöp francia király (uralkodott: 1286-1314) megerősödése jelentette, mely lehetővé tette számára, hogy befolyása alá vonja a pápaságot. Az esemény komoly válsággá vált, amikor négy évtizedre bekövetkezett a nagy nyugati egyházszakadás. Eleinte kettő, majd az időszak végén három pápát választottak. A második trauma akkor érkezett el, amikor a XV. században megjelentek Európában a korábbi nagy háborúk és járványok (pestis) okozta anarchiáknak abszolutizmussal véget vető erőskezű uralkodók. A pápai hatalomra nézve harmadik válságtényezőt a reneszánsz és humanizmus megjelenése és elterjedése hozta el, és végül a „kegyelemdöfést” a korábban szinte korlátlan pápai hatalom számára a reformáció okozta! A három említett válságtényező közül az első, avignoni pápaság néven vált ismerté a történelemben. Közvetlen előzménye a francia klérus pápai engedély nélküli megadóztatása volt, ami miatt VIII. Bonifác pápa (1294-1303) ki akarta közösíteni IV. (Szép) Fülöp francia királyt. A király emberei azonban foglyul ejtették a pápát, aki hamarosan meg is halt. Ezután V. Kelemen (1305-1314) személyében a királypárti bordeaux-i érseket választották pápává, aki 1309-ben a dél-franciaországi Avignonba költözött. Ő volt az első avignoni pápa, akit még hatan követtek. V. Orbán (1362-1370) volt az első, aki német és olasz nyomásra 1367-ben visszatért Rómába, de mivel az ott dúló anarchiával nem tudott megbirkózni, visszaköltözött Avignonba. A Szentszék Rómába való visszaköltözésére XI. Gergely (1370-1378) alatt került sor, aki 1377. január 17-én vonult be a Vatikánba, ami a Laterán helyett ekkortól a pápák székhelye. Halála után az olasz és francia párt külön pápát választott, ami a nyugati egyházszakadás (1378-1414) és a középkori pápaság legmélyebb válságának kezdetét jelentette. Az egyház egyik része - és a püspökök egyik fele - az avignoni, míg a másik részük a római pápa hatalmát fogadta el. A sajátos helyzetet végül Luxemburg Zsigmond a konstanzi zsinaton (1414-1418) megoldotta, és újra egyetlen pápa vezette az egyházat, ám ezt követően pápák befolyása az abszolutista uralkodók megjelenésével mégis tovább csökkent. Végül 1517-ben a reformációval – és annak robbanásszerű terjedésével, melynek során a protestáns egyházak kiváltak a katolikus egyházból - a pápák európai világi hatalma addigi minimumára esett vissza. A XV. és XVI. század a Borgia és Medici családokból kikerülő pápák kora lett: III. Callixtus eredeti nevén Alfonso de Borgia 1455-1458 közt, VI. Sándor, azaz Rodrigo de Borgia pedig 1492-1503 közt uralkodott. Majd következett a négy Medici pápa: X. Leó (Giovanni di Lorenzo de Medici, 1513-1521) aki az egyetlen "pápaesélyes" magyar bíborost, Bakócz Tamást "ütötte el" a pápává választás esélyétől. A második Medici: VII. Kelemen azaz Guliano de Medici (1523-1534) volt, majd jött IV. Piusz, azaz Giovanni Angelo de Medici (1559-1565) és végül XI. Leó (Alessandro Ottaviano de Medici) 1605-ben. (Mindössze két hétig volt pápa, majd súlyos betegségben elhunyt.) A reformáció Nyugat-Európában a katolikus egyház hibáinak bírálatával és hibáira való válaszként indult mozgalom volt, melynek elindítójának Luther Márton Ágoston rendi szerzetest tekintjük. A reformáció robbanásszerű gyors terjedésének közvetlen kiváltó okaként X. Leó (1513-1521) magatartását és politikáját mindenképp meg kell említeni, hiszen a pápai kincstár feltöltése érdekében búcsúcédulák kiárusításának engedélyezésére vetemedett. A hívők bűnbocsánatot nyerhettek, a pápa pedig pluszforrásokhoz jutott, így be tudta fejezni a monstre építkezéseket. Ám az erkölcsileg kétes és az egyházhoz nem méltó "tranzakciók" felháborodást szültek szerte a világban. Luther megtisztulást és reformokat követelt. A reformáció pedig egy olyan jelenségsorozatot indított el Európában, amely lavinaként forgatta fel az egész európai hatalmi berendezkedést. Tulajdonképpen három szálon futott: egyrészt német területeken, ahol meggyengítette a pápával szövetséges Habsburg császárok uralmát, másrészt új, pápától elszakadó államok megjelenését hozta (pl: Anglia, Hollandia), harmadrészt a tudományok és művészetek terén egy új korszakot nyitott az egész világ fejlődésében. (új tudományok, könyvnyomtatás) A reformáció térnyerése után egy hatalmi átrendeződés is fokozta a pápaság hatalomvesztését, hiszen a harminc éves háború (1618-1640) után a nagy katolikus hatalmak – Spanyolország Portugália – helyébe új országok emelkedtek, melyek közül Anglia és Hollandia protestáns területekként a pápa befolyását elutasította. A pápaság a reformációra kettős választ adott: egyrészt kísérletet tett arra, hogy a meggyőzés eszközével visszahódítsa a protestáns vallásokra áttérő korábbi híveiket (iskolák alapítása, búcsúcédula árusítások beszüntetése, papképzés, Jezsuita rend működése, főnemesi családokban és nemzetközi diplomáciában való megjelenés), másrészt erőszakos eszközökkel, az inkvizíció újbóli felerősítésével próbálta meggátolni a további áttéréseket. (Giordano Bruno máglyahalála, Galilei pere). A pápa tiltólistára helyezte a haladó eszméket bemutató könyveket és minden eszközzel üldözte a protestánsokat. Az ellenreformáció elindítója III. Pál (1534-1549), eredeti nevén: Alessandro Farnese bizottságot (bíborosi kollégiumot) állított fel az egyház helyzetének felülvizsgálatára, majd 1540-ben jóváhagyta Loyolai Szent Ignác Jézus Társaságának alapszabályát. 1542-ben felállította a Szent Hivatalt (Officiumot), melynek feladata a hit- és erkölcsvédelem biztosítása volt, s ebben a tekintetben törvényszékként is működött. 1545-ben összehívta Tridentbe a XIX. egyetemes zsinatot, melyen dogmatikai és fegyelmi kérdésekkel egyaránt foglalkoztak. Az ellenreformáció hatására mérséklődött a protestantizmus térnyerése. A 16. században a pápaság még képes volt megőrizni erejét, ám érezhető volt, hogy a pápák hatalma már bőven túljutott virágkorán. Ugyanakkor ebben a században épültek fel a pápaság legnagyobb épületei: a Szent Péter bazilika és a 17. században a Szent Péter tér. A 18. században megjelenő felvilágosodás viszont már egyértelműen a pápai hatalom visszaszorulását eredményezte. A felvilágosodás 17. századi Európában kezdődő és 18. századra uralkodóvá váló, polgári társadalmat megteremteni akaró, az értelmet, logikus gondolkodást, tapasztalati megismerést és a hagyományos intézmények, szokások, erkölcsök és egyházi hatalom kritikai megkérdőjelezését középpontba állító eszmeáramlat volt. Kétségtelenül eszmei konkurenciát hozott a hagyományos egyházi tanokkal, kultúrával és katolikus "merevséggel" szemben. A régi és új gyarmatosítások révén a 18. századra kialakult a kereszténység máig jellemző megoszlása a földgolyón. A 16. századi spanyol és portugál gyarmatosítások nyomán Közép-, és Dél-Amerika katolikus többségű lett, míg az észak-amerikai angol-francia hódítók a protestantizmus térnyerését hozták el az USA számára. Európában az északi országok (Skandináv államok, illetve Hollandia, Anglia) a mai napig protestáns többségűek, míg a déli államokban (Olaszország, Spanyolország) elsöprő a katolikus lakosság túlsúlya. A pápai állam túlélte a „nagy viharokat”, még a reformációt is, és VIII. Orbán pápa 1623-1644 között újjászervezte az államtitkárságot. Ezeknek köszönhetően az Egyházi Állam a 17-18. században nyugodt belső életével a tudományok és művészetek nagy támogatója lett. Később 1796-ban Bonaparte tábornok megszállta az Egyházi Állam egy részét, majd 1798-ban a Rómát megszálló Berthier tábornok az Egyházi Államot köztársasággá nyilvánította, február 20-án pedig a Francia Köztársasághoz csatolta. A bécsi kongresszus 1815-ben Avignon, a Venaissin-i Grófság és a ferrarai legáció kis részének kivételével az Egyházi Államot helyreállította. A következő évtizedekben az olasz egység mozgalmai támadták Szent Péter Örökségét. Végül az olasz egység során, 1870-ben a 9 évvel korábban (1861. március 18.) megalakult Olasz Királyság bekebelezte a Pápai Államot. A Szentatya ekkor a Vatikánba húzódott vissza, és noha törvény született Olaszországon belüli különleges jogállásáról, a pápák még majdnem 60 évig (1870-1929) nem fogadták el a kialakult helyzetet. Pedig a törvény a pápát már ekkor szuverén államfőként kezelte, személyét sérthetetlennek nevezte, aki követeket küldhet és fogadhat. Kijelölt felségterülete a Vatikán volt, pontosabban a Laterán és a Castel Gandolfói kastélyok környéke, és évente 3 225 000 líra illette meg. Lateráni egyezmény (1929)

Az 1870 és 1929 közti évek öt pápája - IX. Piusz, XIII. Leo, X. Piusz, XV. Benedek és XI. Piusz - következetesen ragaszkodtak az önálló pápai állam gondolatához, fönntartották az Egyházi Államhoz való jogukat! Az ebből fakadó római kérdést végül 1929. február 11-én a lateráni egyezmény oldotta meg! Ekkor jött létre hivatalosan a Vatikán Állam! A szerződésben deklarálták, hogy a Vatikán Rómától és Olaszországtól független, jogilag önálló politikai képződmény, önálló városállam a mindenkori pápa mint államfő vezetésével. A szerződést XI. Piusz pápa és Benito Mussolini írták alá. Tartalmazta a 23 Vatikán falain kívül elhelyezkedő, ám a pápai államhoz tartozó ingatlant (pl.: Castel Gandolfoi pápai nyaraló). A lateráni szerződés a fasizmus bukása után is hatályban maradt, 1958-ban némileg módosították, mivel Olaszországban azóta nem államvallás a katolikus. Az egyezménnyel együtt aláírt, a katolikus egyház olaszországi tevékenységét szabályozó konkordátumot 1984. február 18-án a II. vatikáni zsinat és az 1983-as Kánonjogi Kódex változtatásait, valamint az olasz társadalmi fejlődést tükröző Villa Madama-i megállapodás váltotta fel, ma ebben a változatban van hatályban. Vatikán Állam

A Vatikán a Szentszék függetlenségének biztosítékául szolgáló állam, mely a világon a legkisebb területű és lakosságú független politikai egység. Tulajdonképpen Róma egyik városrésze, melyet fal vesz körül, alig 0,44 km2 területen, 900 körüli lakosságszámmal. A Vatikán államformája teokratikus monarchia, abszolút uralkodója a pápa, aki a végső és legfőbb joghatóság mind a Vatikánváros, mind pedig a katolikus egyház vonatkozásában. A pápa jogainak egy részét különböző hivatalai útján gyakorolja (főleg a bírói és végrehajtói jogköröket). A Szentszék (Sedes Sancta) Róma püspökének hivatala (voltaképpen minden püspöki hivatal szentszék, de praktikusan a külön jelző nélküli szentszék alatt mindig Róma püspökének hivatalát értik), melynek székhelye a jelenlegi állapot szerint a Vatikánban van. Vatikán államnak érdekeltségei vannak különböző – nagyrészt olaszországi – bankokban, illetve földtulajdonokban. Jövedelmeit egyéb forrásokból is kiegészíti: egyházi adók, adományok, kegytárgyárusítás, bélyegkibocsátás, idegenforgalom stb. 1931-ben indult rádióadója, (Radio Vaticana) valamint önálló újságja (L'Osservatore Romano) és televízióadója is van. A városállamnak saját vasútállomása van, mely kapcsolatban áll az olasz vasúthálózattal. Vatikánváros központja természetesen a Szent Péter sírjára épült bazilika. További területén az apostoli palota komplexuma, a Vatikáni Múzeum épületei, a Vatikáni Kertek, egy ipari és egy kormányzati negyed osztozik. A bazilika melletti alacsonyabb magaslaton (egykori nevén Mons Saccorum) áll az apostoli palota. Tőle északra, egy másik dombon (Mons Sancti Aegidii) a XV. század végén VIII. Ince építtetett magának nyaralókastélyt (Palazzetto del Belvedere), amelynek nyolcszögletű udvara lett később a Vatikáni Múzeum magja (Cortile Ottagono). A pápai palotát és a Belvedere-kastélyt a következő évszázadban két párhuzamos folyosóval kötötték össze. Eredetileg a kis völgyet áthidaló „viaduktként” szolgáltak, majd fokozatosan beépültek, hogy helyet adjanak a különféle vatikáni gyűjteményeknek. Az így kialakított, lépcsőzetesen emelkedő Belvedere-udvart később az Apostoli Könyvtár épülete, majd pedig a Vatikáni Múzeum klasszicista „új szárnya” (Braccio Nuovo) osztotta három részre. A könyvtár udvara (Cortile della Biblioteca), valamint az ókori bronz fenyőtoboz nevét viselő Cortile della Pigna alatt a Titkos Levéltár raktárai terjeszkedtek tovább a XX. század folyamán. A pápai palota központja a három oldalról loggiákkal övezett, s a Szent Péter tér felé nyitott Damasus-udvar (Cortile di San Damaso). Tőle nyugatra helyezkedik el a palota legrégibb, középkori része. Benne a IV. Sixtus által újjáépített – s így róla elnevezett – XV. századi palotakápolnával (Cappella Sistina), ahol mindmáig a pápai udvar jelesebb egyházi eseményei zajlanak. (A palota ezen részének egyes termei a Vatikáni Múzeum részét képezik, így a nagyközönség számára is nyitva állnak.) A díszudvartól keletre emelkedik az V. Sixtus-féle palota zárt tömbje, aminek harmadik emeletét a pápai magánlakosztály foglalja el. Első szintjén a bíboros államtitkár rezidenciája és hivatala, a másodikon pedig reprezentatív fogadótermek találhatók. A városállam területének felét a híres Vatikáni Kertek (Giardini Vaticani) foglalják el, amelyek eredete a XIII. század végére nyúlik vissza, mai képét pedig – a XVI. századi rendezést követően – főként az 1930-as évek építkezései határozták meg. Fő funkciójuk, hogy kikapcsolódási lehetőséget biztosítsanak a pápa számára, de helyet kapott bennük egy kerti lak (Casina di Pio IV), egy női kolostor (Monastero „Mater Ecclesiae”) és egy szeminárium (Pontificio Collegio Etiopico), a Vatikáni Rádió központja és adóállomása, a „pápai veteményes” és az üvegházak, továbbá számos szökőkút és szobor. A Szent Péter bazilika és a Szent Péter tér

Caligula császár idejében (37-41) a mai Vatikán területén egy kőcirkuszt építettek fel, ahol gladiátor- és állatviadalokat tartottak. Később Néró (54-68) idején, a keresztényüldözések során, a viadalok mellett, a keresztények nyilvános, látványszámba menő kivégzésének helyszínévé is vált. A hagyomány szerint Kr.e. 67-ben Szent Péter is ebben a cirkuszban szenvedett mártírhalált, és az északi irányban elterülő közeli temetőben temették el. Késő antik források szerint, 20 évvel később (I. Anaklét pápa idejében) kisméretű kápolnát emeltek a szent sírja fölé, ami hamarosan az első keresztények népszerű zarándokhelyévé vált. Két és fél évszázaddal később, 330 körül Constantinus császár bazilikát emeltetett a sír fölé, melyet a 5. század közepén fejezték be, és a 16. század elejéig állt. A templomban koronázták meg a német-római császárokat, és itt ünnepelték 1300-ban a kereszténység első szentévét is. A 15. század közepére nyilvánvalóvá vált, hogy az épület állapota teljesen leromlott. Ezenkívül egyre kevésbé felelt meg az avignoni fogságból visszatért és fokozatosan egyre nagyobb befolyást szerző pápaság reprezentációs igényeinek. V. Miklós pápa volt az első, aki elkezdte átépíttetni a templomot. Végül 1506 és 1626 közt épült fel a mai is megtekinthető Szent Péter-bazilika, mely a római katolikus egyház első számú szentélye lett, a négy nagy bazilika (basilica maior) egyike, és a világ legnagyobb keresztény temploma. A Vatikán állam területén épült, befogadóképessége körülbelül 60 000 fő. Szent Péter apostol sírjára építették, ennek ellenére nem ez a templom Róma püspökének a székesegyháza, hanem a lateráni bazilika. Belső hosszúsága 211,5 méter, magassága 132,5 méter, alapterülete körülbelül 15 160 m², ezzel a Szent Péter-bazilika a világ egyik legnagyobb belső terével rendelkező építménye. A templom befejezése után szükségessé vált egy olyan tér kialakítása az épület előtt, ahol a hívek részt vehettek az egyházi ünnepségeken és láthatták a körmeneteket. VII. Sándor pápa 1656-ban megbízta Berninit a tér kialakításával, és a munkálatok gyorsan, 1657 és 1667 között be is fejeződtek. Létrejött a Szent Péter tér. A tér kiterjedésével és a városhoz kapcsolódásával a kupola ellenpontja lett, a diadalmas egyház jelképe. Elrendezésében nagy szerepet játszik, hogy különböző szertartásokat és körmeneteket tartanak itt, és a templom melletti palota lodzsájáról adja a pápa karácsonykor és húsvétkor áldását Rómára és a földkerekségre (urbi et orbi). A térnek a befogadó formája ezeknek a feladatoknak felel meg. Ellipszis alakú területének szélessége 320, hosszúsága 240 méter. A teret két oldalról egy-egy 17 méter széles kolonnád szegélyezi, amelyek négy-négy oszlopsorból állnak. A tér közepén, 8 méter magas alapon egy 25 méter magas, egy darab vörös márványból faragott obeliszk áll, amely az egyiptomi Héliopoliszból származik. I. sz. 37-ben, Caligula idejében szállították Rómába, majd a cirkusz mellett állították fel. V. Szixtusz pápa parancsára, 1586-ban helyezték át a Szent Péter-tér közepére. Az obeliszk és az oszlopsorok között féltávolságra, mindkét oldalon egy-egy 14 méter magas szökőkutat állítottak fel. Érdekességek és érdekes pápák

Ha a vitatott vagy ellenpápákat nem vesszük számításba, akkor az összesen 264 pápa eddigi közül 215 (azaz 81%) a mai Olaszország területén született, és csak 49 máshol. Közülük 16 francia földön, nyolc Görögországban, 5 a mai Németország területén, 4 Szíriában, 3 Spanyolországban, kettő-kettő Afrikában, Palesztinában és Dalmáciában és egy-egy Püroszban, Törökországban, Angliában, Portugáliában, a Németalföldön és Lengyelországban. A János nevet huszonegyen, a Gergelyt és a Benedeket tizenhatan, Kelement tizennégyen választották pápai névként! Sok szempontból a jelenleg lemondott pápa előtt uralkodó II. János Pál (Karol Józef Wojtyła) volt az összes egyházfő közül a legkülönlegesebb. Munkássága, embersége, közvetlensége okán kétségtelenül ő a történelem eddig legismertebb és legközkedveltebb pápája 455 év óta ő volt az első nem olasz pápa, az első, aki egy kommunista országból jött, II. János Pál volt a legtöbbet utazó pápa (Több mint 100 látogatást tett Olaszországon kívül a világban, amelyek során egymillió kilométernél többet tett meg a Föld körül.) Mind az öt kontinensen járt, 130 országban több mint 600 helyet látogatott meg. Európában csak Oroszországban, Beloruszban, Szerbia-Montenegróban, Cipruson, Moldáviában, Monacóban és Andorrában nem járt. Mindenkinél több szentet és boldogot avatott, bíborost nevezett ki, általános kihallgatást tartott. Megreformálta a kánonjogot, a katolikus egyház törvénykönyvét, elkészíttette az új katolikus katekizmust, a vallásoktatás egyetemesnek szánt kézikönyvét. II. János Pál volt az első pápa, aki meglátogatott egy zsinagógát, és szintén elsőként tett látogatást az auschwitzi holokauszt emlékműnél. Az első, aki műkedvelő színész volt és gyárban dolgozott. Az első pápa volt, aki felkeresett egy protestáns templomot és nyilvános párbeszédet kezdett a muzulmánokkal. A pápák közül elsőként kért bocsánatot a Szentszék nevében a katolikusok által a múltban elkövetett bűnökért. Beszédeit maga írta, és a pápai többes szám (MI) helyett az egyes szám első személyt (ÉN) használta. Több mint 3300-szor szólt a hívők tízmillióihoz az általa kezdeményezett új evangelizáció jegyében. Több mint húsz alkalommal kíséreltek meg ellene merényletet. Ő volt a huszadik század leghosszabb ideig uralkodó pápája (1978-2005) Néhány szó XVI. Benedekről:

Joseph Ratzinger Németországban született, és 16 évesen, a második világháború kellős közepén sorozták be katonának. A háború után a müncheni egyetemen tanult, majd 1951-ben, alig 24 évesen szentelték pappá. Egy ideig egyetemi oktató volt több rangos német intézményben (közben egyházi folyóiratot is alapított), majd 1977-ben München érseke és II. János Pál pápa közvetlen környezetének tagja lett bíborosként. A Hittani Kongregációnak, majd 2002 -től a bíborosi kollégiumnak volt a dékánja. Pápává választását követő nyolc évben liberalizálta a régi rítusú, tridenti, avagy latin misét, anglikánok számára lehetővé tette, csoportosan, hagyományaikat megtartva térjenek át a katolikus hitre, küzdött a papi pedofíliával kapcsolatos ügyek eltussolása ellen és a vatikáni pénzügyi reformot is elindította. Mindezek mellett megrögzött ellenzője a mesterséges születésszabályozásnak, a homoszexuális párkapcsolatok polgári elismerésének, az abortusznak és az eutanáziának. Pontifikátusának megítélése a hívek egy részénél mégis negatív, ami elsősorban erős konzervativizmusának és a Vatikán körül kialakult két botránynak köszönhető. Az egyik botrány XVI. Benedek komornyikja által pénzért kiszivárogtatott vatikáni visszaélések miatt robbant ki, míg a másik egy sokak által vitatott pápai döntéshez kötődik. XVI. Benedek ugyanis 2009 januárjában rehabilitálta és a kiközösítés alól feloldotta a X. Szent Piusz Testvériség négy püspökét. A pápa döntését azért követte felháborodás, mert négy püspök egyike Richard Williamson (az alapító Marcel Lefebvre tanítványa) korábban a svéd televízióban kifejtette: szerinte a második világháborúban "nem voltak gázkamrák", és azokkal a "revizionistákkal" ért egyet, akik azt állítják, hogy "200 ezer-300 ezer zsidó pusztult el a náci koncentrációs táborokban, de egyikük sem gázkamrában". A világszerte érezhető felzúdulás erősen aláásta XVI. Benedek tekintélyét. Lemondása hátterében több tényező is szerepet játszhatott, talán ezek a botrányok is. XVI. Benedek művelt, hat nyelven beszél, kiválóan zongorázik, emberileg kedves, konzervatív felfogású - ismerői szerint szerény, gyakran visszahúzódó - ember. A fontosabb pápákról

1.) Aki hullazsinatot rendezett: VI. István (uralkodása: 896-897)

Eredeti neve: Bonifacius. Amilyen rövid ideig töltötte be a legmagasabb egyházi hivatalt (896-897), olyannyira nagy nyomot hagyott a pápaság történetében a VI. Bonifácot követő VI. István. A szentatya megválasztása után nem elégedett meg egyik legfőbb ellenlábasának, Formosius halálával: kiásatta elődje kilenc hónapos tetemét, papi ruhát adott rá, trónra ültette, s bíróság (Synodus Horrenda) elé citálta. Mivel Formosius érthetően nem tudott mit felhozni mentségére, koholt vádak alapján elítélték, majd három, áldásosztó ujját levágták, földi maradványait pedig a Tiberiusba dobták, a damnatio memoriae értelmében ráadásul az összes rendelkezését annulálták és törölték a pápák sorából. A kegyetlen VI. Istvánt végül utolérte a népharag, a spoletoi párt túlerejétől megriadt rómaiak börtönbe vetették az egyházfőt, majd még ugyanabban az évben, 897-ben megfojtották. 2.) Aki bérgyilkosokat fogadott III. Sergius (uralkodása: 904-911)

Eredeti neve: Sergius. Valószínűleg III. Sergius (904-911) volt az egyetlen olyan egyházfő a pápák történetében, akinek a nevéhez gyilkosság elrendelése fűződik: 904-ben ugyanis az ő parancsára fojtották meg a börtönben a pápai palliumot mindössze harminc napon át viselő V. Leót és a 20. századig még legitimnek tartott, de az Annuario Pontificóban már ellenpápaként szereplő Kristófot. III. Sergius uralkodása a pápaság történetének legsötétebb korszakára esett (latinul saeculum obscurum, azaz sötét kor), egyes történészek ezt az időszakot egyenesen ’pornokráciának’ (a szajhák uralma) nevezik. Ekkor a háttérben a Tusculani bárók mozgatták a szálakat, akik kényük-kedvük szerint tették le székükből és nevezték ki köreikből a pápákat – köztük a tisztséget tizenhat éven megtartó IX. Benedeket. A befolyásos család nőtagjai is komoly hatalomra tettek szert, elsősorban Theodora és leánya, Marozia aki III. Sergius ágyasa volt: kettejük kapcsolatából egy gyermek is született, a későbbi XI. János. 3.) Aki pápaként aljas, gonosz és utálatos volt: IX. Benedek (uralkodása: 1032-1044)

Eredeti neve: III. Theophylactus, Tusculum grófja. A saeculum obscurum másik nevezetes alakja, a híres-hírhedt Tusculani bárók egyik képviselője, a Theophylactus néven született IX. Benedek (1032-1044) példátlan módon, háromszor is felülhetett Szent Péter trónjára, s az egyik legfiatalabb (tizennyolc vagy húsz éves lehetett, amikor a palliumot először magára ölthette) szentatya volt, aki betöltötte a legmagasabb egyházi hivatalt. III. Viktor (1086-1087) pápa írja róla: „pápaként aljas, gonosz és utálatos volt, beleborzongok, ha csak rá kell gondolnom”. Politikai ellenfelei a Szent Péter bazilikában életére törtek, hatalmába II. Konrád császár segítette vissza. Benedek 1045-ben mondott le tisztségéről, nem hétköznapi körülmények között: el akarta venni unokahúgát, majd eladta a pápai címet keresztapjának, Johannes Gratianusnak, aki VI. Gergelyként lett a katolikus egyház 149. pápája 4.) Aki a legnagyobb hatalmú volt: III. Ince (uralkodott: 1198-1216)

Eredeti neve: Lothario di Segni. Családja kiemelkedő szerepet játszott a pápaság történetében, hiszen az egyház pártján többször is fegyvert ragadtak, és nem kevesebb, mint kilenc egyházfőt adtak a katolikus egyháznak. Az ifjú III. Ince tanult embernek számított: Párizsban teológiát, Bolognában kánonjogot tanult. Mestere az egyházjog nagy tudósa, a pisai Huguccio volt, akinek az egyházi és a világi hatalom kapcsolatáról vallott mérsékelt nézetei nagy hatást tettek a leendő pápára. Később, 1190-ben III. Kelemen pápa, aki valószínűleg rokona volt, a Szent Sergius és Szent Bacchus nevét viselő templom diakónus-bíborosának rangjára emelte az ifjú esperest. A középkori pápaság az ő uralkodása idején érte el tekintélyének és hatalmának csúcspontját. Incének sikerült elérnie, hogy Európa minden fejedelme és uralkodója elismerje a pápa elsőségét, és az egyetemes egyházon belül is sikerült ezt biztosítania. Megleckéztette például Anglia királyát, akit rákényszerített arra, hogy elfogadja saját jelöltjét a canterbury érseki székbe. (Az angol uralkodó kiközösítéssel fenyegetése és a franciák felkérése az angolok megregulázására megfélemlítette János királyt, és inkább behódolt a pápának.) A fiatalon fellépő egyházfő tizennyolc éves uralkodása átrajzolta a Pápai Állam határait, de a kontinens politikai térképét is. Korának minden fontosabb hatalmi vitájába belevetette magát, és kiváló diplomáciai érzékével ritkán maradt alul. Kezdeményezte a negyedik keresztes hadjáratot (Zára és Konstantinápoly ellen) és az albigensek (francia eretnekek) ellen vívott háborút. Jóváhagyta Szent Domonkos és Assisi Szent Ferenc, valamint követőik tevékenységét. 1215-ben összehívta a fontos negyedik lateráni zsinatot. A zsinaton elnöklő Ince hetven dekretáliát fogadtatott el a zsinattal, amelyek között az egyházi élet minden területét felölelő rendelkezések szerepeltek. (Ezért nevezte a történetírás Incét a kánonjog atyjának.) 5.) Aki rokonait emelte maga mellé: III. Miklós (uralkodása: 1277-1280)

Eredeti neve: Giovanni Gaetano Orsini. V. Kelemenhez hasonlóan III. Miklós (1277-1280) pápát is Dante poklában találhatjuk – talán nem véletlenül. A nagyhatalmú Orsini családból származó, politikusként nyolc pápát is kiszolgáló szentatya egy hathónapos interregnum után került – XXI. Jánost követve – Szent Péter trónjára. Pontifikátusa alatt megszilárdította a pápai hatalmat, I. Habsburg Rudolf (1273-1291) császárral pedig konkordátumban mondatta ki, hogy Romagna és Ravenna vidéke a Pápai Állam elidegeníthetetlen részét képezi. A kiváló politikusi erényeket azonban beárnyékolta III. Miklós féktelen nepotizmusa és az egyházpolitikai primátussá emelt szimónia (szentségárulás); az egyházfő négy legközelebbi rokona közül hármat is bíborosi rangra emelt, két kézzel osztotta a különböző pozíciókat és az értékes földeket. III. Miklós volt az első olyan pápa, aki szándékosan fosztotta meg az Egyházat annak értékes tulajdonaitól, amelyet később családtagjainak juttatott – állítja Pompeo Litta olasz történész 6.) Aki szembeszállt a nemzetállamokkal: VIII. Bonifác (uralkodása: 1294-1303)

Eredeti neve: Benedetto Gaetani. VIII. Bonifác (1294-1303) pápa pontifikátusa az európai nemzetállamok megerősödésének és féktelen expanziójának idejére esett. Bonifác a világi hatalmaknak – különösen Franciaországnak – az egyházra kivetett adóiban a hagyományos klerikális jogok csorbítását vélte felfedezni, amelyeket a Clericis Laiocos kezdetű bullájában előzetes pápai jóváhagyáshoz kötötte volna. Ez IV. Fülöp francia király nemtetszésével találkozott, majd ezt követően hosszú, több felvonásos dráma bontakozott ki közöttük. Kettejük párviadala vezetett a katolikus egyház egyik legfontosabb pápai bullájának kiadásához; az Unam Sanctam kezdetű pápai oklevél deklarálta, hogy mind a spirituális, mind pedig a világi hatalom a szentatya iurisdictiója alá tartozik. VIII. Bonifác kiközösítette az egyházból Fülöpöt, de összetűzésbe került Dantéval is, akinek Isteni Színjátéka még a pápa életében került kiadásra, amelyben a firenzei költő a katolikus egyházfőt szintén a Pokolba száműzte 7.) Aki babiloni fogságba vitte a pápákat: V. Kelemen (uralkodása: 1305-1314)

Eredeti neve: Bertrand du Got. A francia származású V. Kelemen (1305-1314) pontifikátusa élesen szemben állt elődje, VIII. Bonifác frankofób magatartásával. A szentatya huszonhárom francia bíborost nevezett ki, majd a IV. Fülöp király iránti hódolatának jeléül udvarát átköltöztette a franciaországi Avignon városába, s ezzel megkezdődött a „pápaság babiloni fogsága”. Az elkövetkező közel hét évtizedben innen igazgattak Szent Péter apostol utódai, összesen hét egyházfő, mindannyian francia származásúak. (1377-ben XI. Gergely vetett véget az avignoni pápák időszakának.) V. Kelemen uralkodása alatt igyekezte kijátszani egymás ellen az európai országokat, a muzulmánok elleni francia-mongol szövetség megálmodásával diplomáciai erényeket csillogtatott, magas adókat vezetett be, támogatóinak és családtagjainak pedig bőkezűen osztogatta a pápai birtokokat. IV. Fülöp sugallatára feloszlatta a francia király által eretnekeknek tartott templomosok rendjét, több száz tagjukat letartóztatta, majd közülük többeket is kivégeztetett 8.) Aki ellen még hívei is fellázadtak: VI. Orbán (uralkodása: 1378-1389)

Eredeti neve: Bartolomeo Prignano. VI. Orbán (1378-1389) a „pápaság babiloni fogságának” véget vető XI. Gergelyt váltotta Szent Péter trónján, hogy aztán megkísérelje a római hatalom és a pápai tekintély helyreállítását. A szentatya azonban népszerűtlen vezetési stílusával még a hozzá leglojálisabb támogatóit is elidegenítette magától, mire a francia bíborosok fellázadtak, kiátkozták az Antikrisztusnak tartott VI. Orbánt, visszavonultak a franciaországi Anagnibe, 1378. szeptember 20-án pedig VII. Kelemen személyében ellenpápát választottak, aki visszaköltözött Avignonba. Ezzel kezdetét vette a nagy nyugati egyházszakadás, amely egy négy évtizeden át tartó patthelyzetet – pápák és ellenpápák sorát – eredményezett, s amelyre pontot csak az 1414-es konstanzi zsinat tett 9.) Aki az első reneszánsz pápa volt: II. Piusz (uralkodott: 1458-1464)

Eredeti nevén: Enea Silvio de' Piccolomini, Corsignano (a pápa emlékére ma Pienza a város neve) Ifjúkorában nem volt mintaképe a vallási elkötelezettségnek, de amikor eldöntötte, hogy nagy dolgokat fog véghez vinni egyházi emberként, akkortól "megjavult" és idővel Siena püspöke lett. Nagy energiával vetette magát az egyházi munkába, sikereket is ért el újító szándékával. A változásokat már nagyon kívánó Itália nagyon nagy lelkesedéssel fogadta a reneszánsz embereszmény megtestesítőjének számító pápát, aki azonban különböző okok miatt nem hozott akkora változást, mint amekkorát vártak tőle. Idejét leginkább a törökök elleni fellépés hiábavaló szervezései (ha rajta múlik, akkor Magyarország történelme nem úgy alakul, ahogy alakult), vagy éppen irodalmi munkássága kötötte le, no meg mindössze 6 évig volt pápa. De a reneszánsz pápák sora elindult, és nagy változásokat vittek véghez szerte Itáliában, persze nem mindig a legjobb irányban, sokan, mondhatni a többség, nem volt méltó a betöltött tisztségre, de ez már nem ide tartozik. És ennek az időszaknak meg lesz a böjtje az inkvizíció belépésével a későbbiekben, de ez végképp nem ide tartozik szerencsére. 10.) Akiről a leghíresebb kápolnát nevezték el: IV. Sixtus (uralkodott: 1471-1484)

Eredeti neve: Francesco della Rovere. Neve örökre közszájon forog az általa építtetett kápolna miatt, bár nem őt emlegetik emberek milliói, hanem Michelangelót, annak ellenére, hogy a kápolna falait az ő megrendelésére Firenze legnagyobb mesterei borították freskóikkal. A kiválóan képzett teológus osztozott a humanizmus eszményében, ez leginkább Róma építészeti megújulásában mutatkozott meg. Rómára gyakorlatilag rá sem lehetett ismerni uralkodása után, mert nem csak épületeket, templomokat építtetett, hanem utcákat, tereket is, kialakítva a reneszánsz római negyedet. Szenvedélyesen gyűjtötte az antik szobrokat és könyveket. A tudományok terén is nagyon felvilágosult volt, ő adott először engedélyt a bűnözők holttestének felboncolására tudományos célból. A nepotizmus talán az ő uralkodása idején öltötte a legnagyobb méretet. Ennek legemlékezetesebb akciója volt a "Pazzi féle összeesküvés" névvel elhíresült gyilkossági kísérlet a Medici fivérek iránt, melyben Giuliano de Medici meghalt, de Lorenzo de Medici megmenekült. De a pápa nem adta fel, a leleplezett és megtorolz összeesküvés után még háborút is indított a Mediciek által kormányzott Firenze ellen, ami végül Lorenzo de Medici bátorságának köszönhetően kudarcba fulladt.. Róma város legfontosabb pozicíóit a Rovere család tagjai foglalhatták el, hatalmas erőre téve így szert. Ekkoriban került Urbino is a Rovere család hatalma alá. A pápaságával járó ügyek nem különösebben érdekelték, a család és a művészetek élveztek előnyt az egyházi reformokkal szemben. Halálakor a 32 tagból álló bíborosi kollégium 23 tagját ő nevezte ki korábban a pozícióba. 11.) Aki orgiákat rendezett: VI. Sándor (uralkodása: 1492-1503)

Eredeti neve: Rodrigo de Borgia. A befolyásos Borgia családból került ki a reneszánsz pápák egyik legellentmondásosabb alakja, VI. Sándor (1492-1503), aki miután pénzért minden tisztséget megvett, pápasága alatt igyekezte meghálálni az érte tett szívességet: szeretője, Vannozza Catanei rokonait a legmagasabb pozíciókba juttatta. Ha az általa elrendelt gyilkosságok és a pápai rezidencián rendezett orgiákról szóló pletykák nem is volnának igazak, VI. Sándornak akkor is sok vaj van a füle mögött. Cataneitől négy gyermeke is származott, sőt, állítólag egyik leányuk, Lucrezia is megajándékozta egy utóddal. A műkincsek iránt érzett olthatatlan vágya miatt viszont a legnagyobb művészetpártolók között emlegetik VI. Sándort: felkérte Michelangelót, hogy készítsen terveket a régi, Constantinus idejében épült Szent Péter bazilika átépítésére, de az ő nevéhez fűződik a vatikáni paloták felújítása és az Angyalvár helyreállítása is 12.) Aki állandóan háborúzott: II. Gyula (uralkodása: 1503-1513)

Eredeti neve: Guliano della Rovere. A ferences szerzetesből nagybátyja, II. Sixtus pápa csinált bíborost, amivel egyben komoly vagyonhoz is jutatta őt. VI. Sándorral való rossz viszony miatt - életét féltve - Franciaországba menekült, sőt még VIII. Károly, francia király itáliai hadjáratában is részt vett. Pápává választása különösebb bonyodalmak nélkül egy nap alatt megtörtént, de makacsságával, könyörtelenségével később kiérdemelte a "rettenetes" gúnynevet. Az ő célja nem a saját családjának a támogatása volt, hanem álmai egy helyreállított tekintélyű, erős itáliai országként megjelenő pápai államról szóltak. Folyamatosan háborúzott, hogy visszaszerezze az idegen kézre került itáliai területeket, így került szembe a korábban őt menekültként befogadó franciákkal is. Létrehozta a Szent Ligát a spanyolok és Velence részvételével, így próbálta biztosítani a pápaság védelmét. A háborúk mellett maradt energiája - és pénze, hogy figyelmét a művészetekre irányítsa. Megkezdődött a Szent Péter bazilika felépítése, a Vatikán kiépítése igen jól haladt, Raffaelló és Michelangelo dolgoztak megrendelései alapján. A legnagyobb reneszánsz pápák közé tartozik, a "rettenetes" bőkezű mecénásként szerepel a művészettörténetben. 13.) Aki miatt elindult a reformáció X. Leo (uralkodása: 1513-1521)

Giovanni de’Medici reneszánsz pápaként óriási összegeket fordított Róma felvirágoztatására, felépítette a Vatikáni Könyvtárat, meggyorsította a Szent Péter székesegyház építését, de mecénásként komoly érdemei voltak a művészetek előmozdításában is. Két év alatt azonban már az ürességtől kongott a pápai kincstár, s látván az aggasztó jeleket, X. Leó (1513-1521) szinte mindent pénzzé tett, amely a vatikáni palotában csak mozdítható volt: bútort, ékszereket és apostoli szobrokat adott el. Az egyházi körökben a legnagyobb felzúdulást a búcsúcédulák kiárusítása váltotta ki, amellyel a hívők bűnbocsánatot nyertek, a pápa pedig ezzel pluszforrásokhoz jutott, így be tudta fejezni a monstre építkezéseket. Sergiushoz hasonlóan – amely a gregoriánus reformot indította útjára – X. Leó egyházpolitikája is földrengésszerű változásokat idézett elő, nevezetesen a Luther Márton vezetésével indult reformációt 14.) Aki a legnagyobb zsinatot összehívta: III. Pál (uralkodása: 1534-1549)

Eredeti neve: Alessandro Farnese. A legéltesebb bíborosként, 67 éves korában választották pápává. Egy híres zsoldosvezér leszármazottjaként a Farnese család érdekeit szolgálta. Nővére VI. (Borgia) Sándor pápa szeretője volt, így Pál már 25 éves korában bíboros diakónus lehetett, s ezáltal busás jövedelmekre tehetett szert. Reneszánsz emberként a filozófia és művészetek érdekelték, emellett a földi élvezeteket sem vetette meg, szeretőt tartott, akitől négy gyermeke is született. 1513-ban azonban szakított korábbi életvitelével, pappá szenteltette magát, és az egyházi reformok képviselője lett. (Persze a Farnese család istápolásáról továbbra sem mondott le, így történhetett, hogy tizennégy és tizenhat éves unokáit bíborossá nevezte ki.) Művészetpártoló tevékenységével sem hagyott fel, s ennek köszönhető, hogy Michelangelo befejezte az Utolsó ítéletet a szixtuszi kápolnában, hogy gyarapodott a vatikáni könyvtár. A reformáció korában III. Pál felismerte, hogy a katolikus egyháznak is cselekednie kell, hiszen Franciaországban, Svédországban, Dániában és Norvégiában egyre nagyobb tért hódítottak a reformáció irányzatai. Ekkor a pápa bizottságot (bíborosi kollégiumot) állított fel az egyház helyzetének felülvizsgálatára, majd 1540-ben jóváhagyta Loyolai Szent Ignác Jézus Társaságának alapszabályát. 1542-ben felállította a Szent Hivatalt (Officiumot), melynek feladata a hit- és erkölcsvédelem biztosítása volt, s ebben a tekintetben törvényszékként is működött. 1545-ben összehívta Tridentbe a XIX. egyetemes zsinatot, melyen dogmatikai és fegyelmi kérdésekkel egyaránt foglalkoztak. 15.) Az inkvizitor pápa, akit titokban kellett eltemetni: IV. Pál (uralkodása: 1555-1559)

Eredeti neve Gianpetro Carafa, aki hetvenkilenc éves korában került 1555-ben a pápai trónra. Megválasztásakor már ötven éve püspök volt. 1513-ban Angliában, majd Spanyolországban járt pápai követként, bár nápolyi báróként eredetileg spanyolellenes beállítottságú volt Humanista érdeklődésű (a görög és héber nyelv ismerője), aszketikus életvitelű egyházfi volt, aki 1536-os, bíborosi kinevezésétől fogva a reformok egyik legelkötelezettebb hívének bizonyult. Az újjáéledő inkvizíció vezetőjeként csodálták és félték is. A pápai trónon a középkori típusú pápaként viselkedett: Nápoly miatt háborúba keveredett Spanyolországgal, nem volt hajlandó elismerni a "cuius regio, eius religio" elvét képviselő augsburgi vallásbékét. Amikor V. Károly lemondott a császárságról öccse, I. Ferdinánd javára, akkor ezt Pál nem volt hajlandó elismerni, mivel nem kérték ki a pápa jóváhagyását. Pápasága alatt a Szent officium lett a legfőbb hivatal, s még bíborost is bezáratott az angyalvárba az eretnekség gyanújával. 1559-ben kiadta a tiltott könyvek listáját, az Indexet. Túlzott szigora, következetlen politikai fellépése következtében halálakor (1559-ben) zavargások törtek ki Rómában: az inkvizíció palotáját felgyújtották, III. Pált pedig titokban kellett eltemetni. IV. Pius követte a pápai trónon (1559-1565). 16.) Aki még ma is a legvitatottabb megítélésű: XII. Pius (uralkodása: 1939-1958)

Maria Giuseppe Pacelli. A 20. század legvitatottabb egyházfője minden kétséget kizáróan XII. Pius volt, akinek pontifikátusáról a mai napig is élénk vita zajlik, januárban például a római zsidóság támadta XVI. Benedeket, amiért az kiállt XII. Pius boldoggá avatása mellett. XII. Pius 1939 és 1958 között állt a Vatikán élén, s ezen időszakban sokszor érte kritika, hogy a második világháború idején cinkos módon csöndbe burkolózott, s nem emelte fel szavát a holokauszt ellen. John Cornwell 1999-ben fejezte be a Hitler pápája című könyvét, amelyben a brit szerző a nácikkal való kollaborálással, illetve antiszemitizmussal vádolta meg a pápát. Az Egyház váltig állítja, hogy a pápa aktívan részt vett a zsidók kimenekítésében, s több ezerre, akár több tízezerre tehető azon személyek száma, akik XII. Pius fellépésének köszönhetik életüket, ezt pedig a közeljövőben a kutatók számára is elérhető vatikáni források támasztják alá Harmat Árpád Péter Felhasznált irodalom: Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest, Kossuth Kiadó, 1982 Reinhard Barth: Pápák. Szent Pétertől XVI. Benedekig. Alexandra Kiadó, Bp., 2011 [1] historia.hu [2] mult-kor.hu

http://www.historia.hu/archivum/2005/0504papasag.htm A keresztény egyházak tanítása szerint a kereszténység és az egyház Palesztinában keletkezett Augustus (Kr. e. 31-Kr. u. 14) és Tiberius (14-37) idején. Az egyház krisztusi alapítását a katolikus teológia az evangéliumokra hivatkozva magyarázza. ("Én pedig ezt mondom neked: Te Péter vagy /Petrus=kőszikla/, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta." Máté 16,18.) Krisztus valamennyi apostolának (és utódaiknak, a püspököknek) megadta az apostoli küldetést és az egyházkormányzati jogosultságot. Péter apostol a többiekkel egyenrangú volt, mégis, a Péternek adott különleges hatalom az egyházon belül alkotmányjogi természetű, és így örökletes. A korai keresztény gyülekezetek az 1. század második felétől kapcsolatba kerültek a Palesztinán kívüli népekkel, és a kereszténység hamarosan szakított zsidó (judaikus) gyökereivel, főként, mert egyre nagyobb számú nem zsidó (pogány) népesség csatlakozott hozzá. A 2. század folyamán - a hellenizmussal való találkozása révén - a kereszténység a Római Birodalom egészében megjelent, mindenki számára követhető módon, azaz univerzálissá lett. A kereszténység továbbterjesztésének központjai a hellenisztikus gyülekezetek voltak. (A birodalomban először a Biblia is görög nyelven terjedt.) Az egyetemességre való törekvés nemcsak földrajzilag érvényesült, hanem szociálisan is: a kereszténység tömegméretű mozgalommá válása együtt járt azzal, hogy vagyonosak is csatlakoztak hozzá, így a kereszténységnek egyidejűleg ellentétes igényeket kellett kielégítenie. Megszületett az intézményes egyház, és fokozatosan létrejött a monarchikus egyházi szervezet. A 2. század második felére kialakult a püspökség intézménye és vele együtt az egyház. A 3. században a püspökök hatalma és tekintélye megszilárdult, irányító, liturgikus, valamint tanító funkciójuk mellé a tanítás hivatalos őrzőjének és autentikus magyarázójának a feladatköre is csatlakozott. A római egyházközösség a kezdetektől kiemelt szerepet játszott az egyházon belül, mert alapítójának Péter apostolt tekintették, aki az apostolok között különleges helyet foglalt el. Ebből kiindulva a római püspököt is megillette az ún. primátus, a püspökök közötti elsőbbség. A római püspökökről az első három évszázadból csak neveiket ismerjük. A pápaság első három évszázadát - az apostoli korszakot és a katakombák egyházának korát - a vértanúság idejének tartják. A római püspök tanítói tekintélye azonban már a 2. és a 3. században nagy súlyt kapott, ő döntött különböző hitbéli nézetekről, hogy azok hamisak, veszélyesek, vagy az igazságot tartalmazzák. A nagy teológiai munka ugyan Keleten folyt, és az ókeresztény ökumenikus zsinatok is ott zajlottak, de jogi és fegyelmi kérdésekben már nagyon korai időktől a római püspök számított a legfelsőbb fórumnak. A keresztényeknek I. (Nagy) Konstantin császár (312- 337) biztosította a vallásszabadságot. A Milánói Edictum (313) a kereszténységet nemcsak vallásként, hanem testületként is elismerte. A püspökök ítélkezési jogot kaptak világi ügyekben is; 319-ben eltörölték a császárkultuszt; a vasárnap 321-től munkaszüneti nap, majd 325-ben általános ünnep lett. A Napisten addigi születésnapjaként ünnepelt december 25-ét elfogadták Jézus születésnapjának. I. Konstantin és fiai, valamint I. Theodosius alatt (380: a kereszténység lett az egyetlen engedélyezett vallás) a kereszténység vált a Római Birodalom uralkodó politikai-vallási ideológiájává. A császári hatalom 392-ben megtiltotta a pogány kultuszok minden formáját, 394-ben betiltották az olümpiai játékokat, és bezárták Vesta római szentélyét. Konstantin állami épületeket (bazilikákat) adott át a keresztényeknek templom céljára. A lateráni palotát pedig a római püspöknek, a pápának ajándékozta, akinek ez lett a székhelye. A vatikáni dombot Szent Péter sírja körül elegyengette, és a sír fölé Szent Péter tiszteletére bazilikát építtetett, amely az 1500-as évekig állt. Amikor Konstantin császár 330-ban Konstantinápolyba helyezte át székhelyét, az addigi főváros, Róma politikailag háttérbe szorult, ezzel szemben a római püspök helyzete megerősödött. A császár ugyanis az egyház ügyeibe is beavatkozott: püspököket nevezett ki és távolított el, sőt a hit dolgába is bele kívánt szólni. A konstantinápolyi püspök így szinte teljesen alá volt vetve a császárnak, míg a római püspök nem érezte a császári hatalom súlyát. I. (Nagy Szent) Leó pápa (440-461) elődeinél is jobban próbálta érvényesíteni a pápa egyetemes püspöki hatalmát: ahogy Péter első volt az apostolok között, úgy a pápa is első a püspökök között. Kimondta, hogy a római primátus a Kelet egyházára is érvényes. (A khalkedoni zsinat [451] azonban ezt visszautasította, és Bizánc pátriárkájának ugyanazokat a jogokat adta, mint amelyek Róma püspökét illették meg.) III. Valentinianus császár (425-455) 455-ben rendeletet adott ki, melyben megerősítette, hogy Péter apostol utódaira nemcsak a legfelsőbb bíró tisztét, hanem az egyház legfőbb irányítását és a legfőbb tanítói hivatalt is ráruházta. Miközben Keleten a pátriárka mindinkább a császár befolyása alá került (cezaropapizmus), a római püspök - épp a nyugati császárság gyengesége miatt - egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Amikor 476-ban a Nyugatrómai Birodalom elbukott, ez már nem érintette a pápaságot. A keresztény egyház Nyugat-Európa vezető politikai és szellemi ereje lett a népvándorlás korában. Az átmenet századaiban a kereszténység, az egyházszervezet a kultúra, a műveltség és a működőképes igazgatási rendszer megóvásának letéteményese volt.

http://papasagtortenete.blog.hu/2010/05/02/papasag_4_resz_a_iii_szazad_kozepetol_a_iv_szazad_kozepeig A III. évszázad közepét átlépve egy gyengülő birodalmat találunk, melyet minden oldalról romboltak - kívülről támadtak, belülről bomlasztottak. 238-tól, Filippus Arabus halálától 268-ig terjedő 30 év alatt 28 császára, trónkövetelője, trónbitorlója, ellencsászára volt a Római Birodalomnak, akik mind egymással versengve, a birodalmat véreztetve próbálták hatalmukat megtartani, ill. még több hatalmat megkaparintani. Ebben az időben a kereszténység még mindig jelentéktelennek mondható vallásmozgalom volt, eltörpült a pogány vallások között. Nem volt egységes tanítása, hitvallása, doktrínája állandóan cserélődött, és az egyszerű, kereszténynek mondott hívő valláselképzelései inkább pogány-misztikus, mint ortodox keresztény volt. Ezt támasztják alá a reánk maradt sírdomborművek, katakombák falára festett misztikus istenek képei is. Jézust mindenhol Jó Pásztornak, Dionüszosznak, Orfeusznak ábrázolták, még nem találták ki a feszületen lógó véres test ábrázolását. Sok keresztény hívő Jézust a Nappal is azonosította és hogy ez mennyire mélyen és sokáig megmaradt, arra példaként láthatjuk, a majdnem 200 évvel később élt 'Nagy' Szent Leó pápa prédikációját, (Sermon, 27:4) melyben támadja azokat a keresztény hívőket, akik a Szent Péter templom lépcsőin a Nap felé fordulnak, hogy tiszteletüket fejezzék ki, mielőtt bemennek a bazilikába. Rómában, 251-ben – Cornelius pápa idején - 154 felszentelt pap volt, közülük 52 az ördögűző tisztségét töltötte be. Ugyanakkor a keresztény hívők száma jóindulattal 30-40 ezerre becsülhető, ami az egymilliós városnak csak 3-4 százaléka. Nincs tudomásunk arról, hogy a III. század közepén létezett-e Rómában keresztény templom, vagy bazilika, mint ahogy nyilvános, nyitott istentiszteletekről sem tudunk, csupán magánházakban berendezett imatermek, vagy magániskolákon belül kialakított imaszobák próbálták kielégíteni a tömegeknek nem nevezhető hívőközösség vallásgyakorlását. De nézzünk meg egy másik példát, hogy máshol mi volt a helyzet. Észak-Afrika, három tartományában, ebben az időben 130 'püspök' serénykedett, ám ez a szám megtévesztő, mert sokszor minden második falunak volt egy 'püspöke' akik valójában csak presbiteri feladatokat láthattak el. Követőik számát a modern vallástörténész nehezen tudja meghatározni, mert csak az ortodoxok számíthatók igazán mai értelemben vett keresztényeknek, és akkor egész Észak-Afrikában, a III. század közepén jó ha néhány ezren voltak. Erre az időre estek az első jelentősebbnek mondható keresztényüldözések, mikor is egy illír katona, Decius (249-251) lett Róma császára. Decius a belső bajkeverőktől is féltette birodalmát és minden keleti vallással szemben bizalmatlan volt, de különösen a kereszténységet vélte nagyon veszélyesnek. Birodalma erkölcsi és társadalmi megerősítése érdekében rendeletet hozott, mely előírta, hogy mindenkinek kötelessége visszatérni a régi római istenek tiszteletéhez. Bizottságokat állított fel, kik előtt egy egyszerű áldozatot kellett bemutatni az arra felszólítottaknak, amiről a szertartás után igazolványt (libellus) állítottak ki. Ha figyelembe vesszük, hogy abban az időben majdnem minden második ember valamilyen 'idegen' istent követett, akkor mégsem beszélhetünk kegyetlen üldözésekről, gyilkosságok sorozatáról, mert az idegen istenekben hívők mind elmentek, áldoztak, majd hazamentek és az élet ment tovább. Még a keresztények nagy többsége is így cselekedett, kivéve egy vékony ortodox réteget, és azokat a szerencsétlen sorsú embereket akik démoni hatásuk alatt állottak. Elhitették velük a mennyei jutalmat, az örök életet Krisztus jobbján, dicsfényben, a boldogság véget nem érő extázisában. Rászedték őket: áldozzák fel magukat Krisztusért, az egyházért az értelmetlen dogmákért. De az is lehet, sokan közülük a halál előtti pillanatokban rájöttek, hogy meghintáztatták őket, és borzalmas pusztulásukat nem követi a beígért üdvözítő kegyesség, de akkor már késő volt ... Ebben a történelmi háttérben az üldöztetés mértékének minden utólagos eltúlzása ellenére a római keresztényeknek még mindig elég szabadteret engedtek egy mérsékelt jelenléthez, és alaptalan az az állítás, hogy vallásukat csak titokban, a katakombák sötét járataiban gyakorolhatták. Még csak 14 év telt el az első pápa-ellenpápa (Hippolütosz és Pontianus) halála óta és Rómának már megint két pápája volt: egy rendes meg egy ellen. Fábiánus pápa halála után 250-ben, majdnem egy évre megüresedett a trón, majd az elöljárók végül is Cornelius atyát választották meg az egyház fejévé, aki tisztességes jószívű ember lehetett. Tudjuk ezt abból a tényből, hogy egyházpolitikájának fontos része volt a megbocsájtás, azon hívek visszafogadása az egyház kebelére, akik - mikor szorult a hurok a nyakuk körül - gyöngének bizonyultak a hatósági nyomással szemben, és engedelmeskedtek a hivatalos elvárásoknak. Ezeket az embereket a fanatikus ortodoxia megvetette, úgy tekintett rájuk, mint akik 'elbuktak'. Fájt az nekik, hogy nem mindenki makacs, halálfélelmet megvető zélóta a soraikban, mert bizony a keresztények túlnyomó többsége józan volt és inkább az életet választotta a kínzás, meg a halál helyett. Ha megkövetelték tőlük az áldozat bemutatását valamelyik tradicionális istennek, hát elmentek és bemutatták; nem szakadt le az ég, élhettek tovább, élvezhették az életet. Cornelius a szíve mélyén egyetértett ezekkel az emberekkel és nem akarta őket megbántani, elveszíteni. Ellenben nem mindenki gondolkodott úgy, mint Cornelius pápa, más keresztény vezetők megkövetelték híveiktől az öngyilkosságot, a hős mártíromságot: ha éppen úgy hozta a sors. Ilyen volt Novatianus atya is, (kb. 200-258) aki már Fabiánus pápa körül is ott somfordált és aki meg volt győződve, hogy vakbuzgó hozzáállása egy szép napon adukártyává válhat a pápai trón megkaparintásáért folytatott küzdelemben. Magától értetődően, Corneliust gyengekezű, engedékeny egyházfőnek tartotta, aki alkalmatlan a vezetésre, nem úgy mint ő, aki a tiszta hit legyőzhetetlen harcosának szerepében tetszelegve büszkélkedett avval, hogy szívéből hiányzik minden kegyelem. Persze az is lehet: Novatianus csak ürügynek használta az új pápa emberséges viselkedését, jó indoknak, hogy csatát indítson a hatalom elnyeréséért. Célja elérésének érdekében maga köré gyűjtötte a hasonszőrű keményvonalas meg nem alkuvókat, és még az évben, 251-ben segítségükkel pápává választatta magát. Egyházában kihirdette: hittagadásra, házasságtörésre és gyilkosságra nincs bűnbocsánat, de ugyanakkor kevésbé fontos bűnökkel nem foglalkozott, azok elkövetésének elítélését nem szorgalmazta, azaz semmibe vette. (Furcsának hangzik a 'házasságtörés' elleni durrogása Novatianusnak, ha figyelembe vesszük, hogy a püspökök, papok, törvényes és törvénytelen gyermekeikkel körbevéve jártak misézni, és aki megtehette közülük több szeretőt is tartott.) A szentségesség látszatát keltő ellenpápa ott acsarkodott a fővárosban, keverte a bajt, mígnem Valerius császár (253-260) uralkodása kezdetén jobbnak látta felszívódni Rómából, mert tudta, az új császárban nincs sok tolerancia olyan fanatikusokkal szemben, mint ő. Rejtekhelyekről tovább folytatta harcát, és áhítozott, hogy egy szép napon őt választják meg igazi pápának. Amiből persze semmi nem lett, és a mérgeskedéstől megaszalódott Novatianus csak messziről figyelhette, hogy amikor Cornelius pápa eltávozott az árnyékvilágból; senki nem szaladt hozzá a felkéréssel, nem hívták a pontifikátus betöltésére. Cornelius pápát Lucius, (253-254) követte, aki még egy évig sem uralkodott és az ő halála után Novatianus megint hoppon maradt, mert I. István (254-257) lett a pápai trón örököse. Novatianus atya tehát mindkétszer lecsúszott Péter trónjáról és haláláig megmaradt ellenpápának. István pápát – Lucius utódát - sem hiába megválasztották meg: rövid pápasága alatt sikerült összeugornia az Észak-afrikai ortodox vezetéssel, egy bolhából elefántot csinálva. Olyan jelentéktelen és értelmetlen dolgokon civakodott Cyprianus karthágói püspökkel, mint érvényes-e az eretnekeknek kiszolgáltatott keresztség, meg elegendő-e az egyház kebelére visszatérő hitehagyottak visszafogadásakor a kézfeltétellel szentesített eskü, vagy még egyszer meg kell őket keresztelni. A virágnyelven elhangzott kölcsönös sértegetéseket István megunva 'Antikrisztusnak' nevezte Cyprianust és kiátkozta. Válaszképpen, Cyprianus zsinatra hívta össze a saját csapatát, ahol kimondták: nem tartoznak felelősséggel a pápának, csak közvetlenül az Istennek kell elszámolniuk döntéseikkel, és cselekedeteikkel. Erre válaszképp István pápa kiátkozta az összes Észak-afrikai püspököt. Persze, Cyprianus atyát sem kell nagyon sajnálni, hiszen néhány évvel korábban ő átkozta ki ellenlábasát, Felicissius atyát párthíveivel egyetemben. Mellesleg Cyprianus volt az, aki először fogalmazta meg és doktrinaként szegezte le ezt a tételt, amit a katolikus vallás rögtön a magáévá tett: 'Az egyházon kívül nincs üdvösség.' (extra ecclesiam salus non est) A szokatlanul hosszú ideig uralkodó Dénes pápát (259-268) egy mondat erejéig érdemes megemlíteni: a rendkívül simulékony, könnyen hajladozó pápa addig hízelgett, esedezett Gallienus császárnak, míg az kiadta a 'tolerancia' rendeletét, mely védte a keresztényeket. Még két generáció sem telt el és a toleranciáért esengők elfelejtették még e fogalom értelmét is, mintha szótárukban ez a szó sosem létezett volna. A III. század utolsó negyedében a kereszténység nagyon megerősödött, világi hatalma vetekedett a császárság intézményeivel, befolyását éreztette a közhivatalokban, katonaságban, szenátusban és a gazdasági életben is. Diocletianus császár (uralkodott 284-305) aggódva figyelte ezt a példátlan térnyerést, de a társadalmat bomlasztó, birodalmára tényleges veszélyt jelentő hatását még sokáig nem ismerte fel, és ezért hosszú uralkodásának majdnem a végéig békésen élhettek keresztény alattvalói. Sajnos a bajok korai orvoslásával elkésett, túl későn próbált meg a sarkára állni. Mikor végre felocsúdott, akkor nem tűrhette már tovább, hogy egy állam uralkodjék az államban. A császár korábban vétett egy hibát: először a manicheus-keresztény szektákkal számolt le és csak jóval utána, Galerius (uralkodott, 305-311) erős nyomására kezdte üldözni a birodalom egységére és erkölcseire veszélyes ortodox keresztényeket. Valójában, 303 február 24-én kiadott ediktummal kezdődtek csak az ortodox keresztényüldözések. De birodalma megtisztítása nem sikerült, mert rendeleteit ahol csak lehetett elszabotálták, vagy csak tessék-lássék módon hajtották végre parancsait. Sok helyen a végrehajtó hatóságok megelégedtek a 'szen tiratok' beszolgáltatásával, vagy módosabb keresztények egyszerűen megvesztegették őket a hamis bizonylatokért. Diocletianus, ill. Galerius császár halála után az ortodoxok felhevülten megerősödve, és még jobban felpaprikázva kerültek ki az 'üldözésekből'. Ebből az időből egy pápát érdemes megemlíteni: Marcellinusz pápát, (296-304) aki Dioclatianus császár alatt visszatért a pogány hitre és a császár főpapja lett. Marcellinusz pápát mind a mai napig 'szentnek' és 'mártírnak' vallja az egyházirodalom, holott Duchesne egyértelműen bebizonyította, hogy ágyban, párnák közt érte utol vége, így hősies mártíromsága később kitalált mese. (Joseph McCabe, Rationalist Encyclopaedia) Négy évig 304-308 között nem volt pápája a keresztény egyháznak, mikor is a főpap megint fordított egyet köpönyegén, 308-ban megtagadta pogányságát, nevét Marcellra változtatta és megint keresztény főpap lett belőle. A Liber Pontificalis (hivatalos keresztény pápakatalógus) hamis módon, – talán mert szégyellik – két különböző embernek mutatja be Marcellinust és Marcellt, holott egy és ugyanazon személyről van szó. I. Marcellt, Maxentius (308-312) uralkodása alatt választották meg, és mindjárt szigorú törvényeket szeretett volna bevezetni azok ellen, akik gyengéknek mutatkoztak az üldözések miatt. Pont ő! A hívők sokaságát felháborította ez a hipokrita, keménykedő hozzáállás, hiszen tisztában voltak a pápa köpönyegforgatásával. A fővárosban ezért zavargások törtek ki, Marcellt elűzték trónjáról és menekülnie kellett Rómából. Néhány hónapra rá megbetegedett és meghalt Marcell főpap/pápa, aki kétszer volt megválasztva és kétszer pápaként felkenve. Nagy Konstantin megtérésével, a Niceai zsinattal, Euszébiosszal: általában a kereszténység dicsőséges hatalomra jutásával már foglalkoztunk korábban, így hát az ismételgetések helyett ugorjunk át néhány évtizedet, amikor Rómában épp Liberius volt a pápa. Anélkül, hogy belemennénk az évtizedeken át dúló ariánus viták tárgyalásába, témánk közepébe belevágva: 354-ben Constantius császár, aki a Nagy Konstantin fia volt, (ne tévesszük össze testvérével Constantinusszal, aki 340-ben meghalt.) Róma helyett inkább Milánóba tette székhelyét, csak hogy ne kelljen a volt főváros klérusával meg a pápával bajlódnia. Onnan szerette volna rávenni Liberius pápát Athanasius püspök elvei elítélésére. Liberius vakmerő pimaszsággal visszautasította a császár jóindulatú közelítését, mire a császár Liberius letartoztatására és Milánóba történő toloncolására utasította a római hatóságokat. A parancs Rómába érkezésekor a pápa hívei utcai zavargásokat kezdeményeztek, amivel nem sikerült megakadályozni a császár parancsának végrehajtását; Liberiust az ágyából rángatták ki éjszaka, majd Milánóba szállították. A csökönyösen megátalkodott pápa tovább dacolt a császárral és örülhetett, hogy makacssága ellenére a nyakán maradt a feje, mert a császár nagylelkűen csak kolostori visszavonulásra kényszerítette Liberiust egy eldugott helyre küldte, Trákia hegyei közé. A megüresedett pápai trónt egy Félix nevű fődiakónus próbálta betölteni, de mivel nem volt elég keményvonalas, nem sok követőre talált a presbiterek és elöljárók között. Döntéseit nem ismerték el, trónját elkerülték, amolyan látszat pápa volt. Száműzetése unalmas magányát megunva Liberius pápa 358. év elején elhatározta, hogy beadja a derekát és aláírta, hogy hajlandó elvi egyeztetések keretén belül elismerni az arianizmus főbb pontjait. Ezek után császári engedéllyel visszatérthetett Rómába, ahonnét rögtön kiűzték az éppen csak pápa Félixet és híveit. A dicsőséges visszatérés öröme nem sokáig tartott, mert Félix kellemetlenül kitartó szívós ellenfélnek bizonyult. A volt látszatpápa vidéki kisvárosokban híveket toborzott, harci egységekbe szervezte őket, majd élükön Rómába vonult. A gyenge helyi hatóságok képviseletei nem tudták, és nem is akarták megakadályozni Félix osztagainak térnyerését, akik több templomot, egyházi épületet elfoglaltak, és évekig ellenállva harcoltak igazukért. A gyűlölettől fűtött küzdelem hat évig tartott és az egész városra kiterjedt. Nyilvános helyeken, fürdőkben, köztereken, ivókban, ahol csak találkoztak a két párt képviselői, kitört a véres verekedés. Lehet, a legfelsőbb mennyei hatalom elégelte meg hűséges hívei ilyen formájú rajongását, mert 365-ben Félix hirtelen meghalt, rá egy évre Liberius pápa is eltávozott az élők sorából és így, ez a probléma megoldódott. Még felsorolni is sok az állandóan ismétlődő belső vallási harcok eseményeit, a temérdek ellentétet, intrikát, amit a keresztény vezetők egymás ellen folytattak az 'aranykor' kezdetén. Ugyanúgy felesleges belemenni a hitvallási viták részletezésébe, vagy mélyebben bemutatni azok eltéréseit, mert teljesen mindegy ki hirdette a Fiú-Atya egylényegűségét, hasonlóságát, vagy az Atya-Fiú egységét, ill. köztük levő különbséget, mert igazából nem ez volt a lényeg. A lényeg a hatalom, pénz, bíbor-bársony (na meg a nők) voltak és nem az, hogy mi a különbség az 'uszia' meg a 'hiposztasztisz' fogalmai között. Ezen viták kánonjait, feljegyzéseit csak a későbbi – és mai – vallásvédelmezők boncolgatják, elemezgetik, mert palástolni óhajtják az igazságot, elterelni a figyelmet a IV. századi keresztény vezetők valódi és kártékony jelleméről, cselekedeteikről. Néhány példa: A nikomédiai Euszébiosz, Nagy Konstantin mindenható bizalmasa, (a hamisító) szolgálataiért megkapta a Konstantinápolyi püspöki széket. Hatalmával visszaélve, évekig tartó áskálódás után három rivális, számára alkalmatlan püspököt intézett el: Antiokia, Alexandria, Anküra vezetői kerültek a süllyesztőbe. Halála után 342-ben Paulosz és Makedoniosz püspökök mérges, késhegyre menő csatározásba kezdtek egymással a megüresedett konstantinápolyi püspöki szék birtoklásáért. A szünet nélkül marakodó Athanasziosz, alexandriai püspök, annyiszor vált száműzötté, hogy az úton néha maga sem tudta, most éppen jön vagy megy a száműzetésből. Ankürai Baszileosz, és a Mursai püspök Valens felváltva hízelegtek, lihegtek Constantius császár udvarában. Egy cél vezérelte őket: a másiknak minél jobban alátenni, elérni a másik kiátkozását, száműzetését. A szűnni nem akaró hajszálhasogató vitákban néha belefájdult az uralkodók feje is, és szerettek volna egységet, egyetértést elérni a vallásvezetők között, hogy széthullóban lévő birodalmuk további szétforgácsolódását megakadályozzák. Nagy Konstantin fiai, Constans és II. Constantius, - akik társcsászárként uralkodtak - a marakodást megunva zsinatot hívtak össze, hogy békés harmóniát kényszerítsenek ki a keresztény vezetőrétegből. Serdicai zsinat (342-343) egy éven keresztül tartott, minden eredmény nélkül vitáztak, sértegették egymást nap mint nap, majd a keleti püspökök egyszerűen otthagyták az egész zsinatot és átvonultak Philippopoliszba, ahol elkülönülve tovább zsinatozgattak. Nesze neked császári akarat! És ez a huzavona így ment évekig, évtizedekig. Bő 15 évvel az értelmetlen serdicai zsinat után 359-ben, Constantius császár még mindig ott volt a civakodó keresztényekkel, ahol a part szakad. Megoldásban reménykedve megint zsinatot akart összehozni, mely már a kezdeténél megakadt, mert az egyik fél Szeleukiában, míg a másik Riminiben ült össze. Egy idő múlva a császár megunta a packázást, és mindkét gyűlés vezetőit magához hívatta Konstantinápolyba, ahol egy hitvallási formulát íratott alá velük, mely annyit sem ért az aláíró püspökök szemében, mint a papirusz, amelyre írták. Szinte az egész IV. évszázad belső harcokkal, pártoskodással, egymás kiközösítésével telt el, melyben nem sok krisztusi szeretet találtatott. Hylarius, (300-368) Poitiers püspöke az áldatlan állapotokról így ír: „Minden évben, ha nem minden hónapban új hitvallási rendeletet adunk ki, hogy a láthatatlan misztériumot megfogalmazzuk. Megbánjuk bűneinket, megvédjük azokat akik bűnbánatot éreznek, majd kiátkozzuk azokat, akiket korábban segítettünk. Mások doktrínáit elítéljük közben a saját doktrínánkat is elítéltetjük másokkal, kölcsönösen egymást marcangolva mi vagyunk az okai saját romlásunknak.” De az ortodox keresztények mindennél jobban gyűlölték a pogány vallásokat követő hívőket és amikor lehetőség adódott pusztították, irtották őket. Iskoláikat bezáratták, könyvtáraikat felégették, templomaikat megrongálták, papjaikat megkínozták: úgy kényszerítették őket hitük feladására Jézus követésére. Franz Cumont (The Mysteries of Mithras) közli, hogy Mithras templomok kiásott romjai között az oltárhoz láncolt Mithras papokat találtak, akiket így gyilkoltak meg, mert hitüket nem adták föl. A szerző szerint, ennek a bestiális praktikának az volt a lényege, hogy így 'beszennyezzék', tisztátlanná tegyék a helyiséget, hogy azt ne lehessen többé tiszta hitéletre használni. A vádak csak úgy repkedtek a pogányok ellen: gyermekáldozás, keresztény oltárok vérrel való beszennyezése, rontás, boszorkányság, a vádak megfogalmazását mindig a minden bizonyítékot mellőző tárgyalások követték, minek része volt az áldozatok megkínzása, majd az elkerülhetetlen elevenen történő megégetés tetőzte be Jézus híveinek tobzódását. Téves az a szemlélet, miszerint a más vallású embereket csak a középkorban az inkvizítorok fellépésével kezdték el tömegesen irtani, mert a keresztények már a késő- ókorban elkezdték ezt a gyalázatot.

Az ortodoxok kegyetlensége szinte mindig napirenden volt valahol a birodalomban. 341-ben, I. Gyula pápasága alatt, I. Pál, Konstantinápolyi püspöke a különleges képességekkel megáldott csodadoktorok, népi gyógyítók elpusztítását, kiirtását javasolta a császárnak. Indoklásában kihangsúlyozta: „az isteni gyógyító tehetség áldásos munkája Jézussal beteljesedett és annak valósága Jézusban betetőzött. Tehát ezek a gyógyítók mind hamis imitátorok, isteni kegyelemben nem részesült csalók.” 345-ben, a pogányból kereszténnyé lett római szenátor, Firmicus Maternus vak buzgalommal tüzelte Constantius császárt, hogy irtsa ki a pogány vallás híveit, különösen veszélyesnek tartotta a misztérium vallás követőit. „Isten által elrendeltetett, hogy sem fiúnak, sem testvérnek nincs kegyelem; ha kell könyörület nélkül a szerető feleség sújtson le kezében a karddal urára, barát a barátja ellen forduljon magasztos irgalmatlansággal, és minden igaz ember fegyverét használva szabdalja szét a szentségteleneknek kárhozatra ítélt testét. Egész városok elpusztítása megengedett és elrendeltetett, ha a szentségtelen hitetlenség bűnében találtatnak.” Tombolt a sötétség. Lane-Fox írja, 'Pagans and Christians' című nagylélegzetű művében, a Didimában állt Apolló templom prófétáját halálra kínozták, ugyanaz történt Antiókiában, ahol a pogány pap kínzása eredményeként ismerte be, hogy ő csaló, hitetlen szélhámos. Hiába lett Julianus császár (361-363) a birodalom egyeduralkodója Constantius halála után, és próbált vallásos toleranciát meghonosítani: a kicombosodott kereszténység hallani sem akart ilyesmiről. Hol volt már az az idő, mikor apologéta ortodoxok filozófia mögé bújva, szerényen és alázatosan esedeztek a hatalom türelmes jóindulatáért, vallásuk megtűréséért? Az üldözöttekből könyörületet nem ismerő üldözők lettek, akik már megkóstolták a hatalom édes ízét. Julianus, keresztény neveltetésben is részesült, de szíve mélyén platóni filozófus volt, aki beavatást kapott Mithras és Dionüszosz misztériumába. Mikor a császár pogány templomok helyreállítására adott ki rendelkezéseket a keresztények nemtetszésüket kimutatva több helyen rombolni, gyújtogatni kezdték a pogány templomokat, könyvtárakat. 362-ben pl. a szíriai Daphnéban leégették Apollón templomát és a hozzátartozó könyvtárat. Julianus a jeruzsálemi nagytemplomot is szerette volna újjáépíteni, mint tanúbizonyságot a vallások békés eltűrésének demonstrálására, azonban ez a terve sem sikerülhetett az antiszemita keresztény vezetés legnagyobb megelégedésére. Ma már reménytelen erőlködésnek tűnik, hogy a császár megpróbálta a keresztényeket visszaszorítani a közéletből, közoktatásból. Rendeleteit nem tartották be, ahol csak tudtak keresztbe tettek a császárnak és a végül aljas módon, - az ellenséggel vívott csata közepén - lándzsával hátulról leszúrták, meggyilkolták. Ő volt a pogányság utolsó reménye. A keresztény történetírás mindezek ellenére csak becsmérelte, rágalmazta a békés szívű császárt és a XVII. századig kellett várni, míg egy tisztességes történész, - Arnold Gottfrid – megírta, hogy a keresztények jobban üldözték Julianust, mint ő a keresztényeket. Julianus meggyilkolása után még jobban vérszemet kapnak az ortodoxok, és 363-ban, keresztény vezetők követelésére Flavius Jovianus császár (361-364) leégetteti Antiókia könyvtárát. Rá egy évre Jovianus császár megint csak engedve a keresztény nyomásnak: ediktumban megtiltja, hogy nemkeresztény katonák tisztségeket viseljenek a hadseregben. Róma napja egyre lejjebb süllyedt a horizonton.

http://papasagtortenete.blog.hu/2010/05/07/papasag_3_resz_hippolutosz_az_elso_ellenpapa Még mielőtt rátérnék Hippolütosz tettei ismertetésére fontos néhány mondatot ejteni I. Szótér után kinevezett Eleutherosz pápáról, aki Viktor pápa (Hippolütosz Rómában történő felbukkanásáig) előtt – állítólag – 15 éven át töltötte be a római püspöki hivatalt. Személyéről Euszébiosz munkájából értesülünk, aki több helyen – neve említésével – az általa ismert Hégesziposz feljegyzésére hivatkozik. Egyháztörténelmében (V.-4) szintén közöl egy Irenaeustól származó levélrészletet (Gall-egyház levele), melynek autentitása erősen megkérdőjelezhető, mert azt miképp Roberts-Donalson rámutat az Irenaeustól idézett levéltöredékek közül egyedül Viktor pápának címzett levéltöredék hiteles, mely egy Szír kéziratban is fennmaradt. (Kirsopp Lake, 'Ecclestical History'). A Liber Pontificalisban szereplő összes ókori pápáról szóló szegényes mondatok a VI. században alkotó Komplementertől (Catalogus Felicianus) származik, így Eleutherosz pápáról is ő az első, aki néhány mondatot képes közölni róla. Az ismeretlenség homályában burkozott Rómában tevékenykedő VI. századi papról semmit semmit sem tudunk, az Eleutherosz nevet Hégesziposztól-Euszébiosztól vette át, aki szerint egy Eleutherosz nevű korai keresztény a II. sz. második felében dékán, majd püspök volt Rómában. Nagyon valószínű, hogy Eleutherosz valódi történelmi személy volt, azonban a 'Komplementernek' (kipótló, kiegészítő) elkeresztelt papnak az a néhány sovány adat nem volt elég, még erősebb bizonysággal akarta lecementezni Eleutherosz valóságát. Ennek érdekében Euszébiosz gátlástalan stílusát átvéve kitalált egy sosem létező keresztény angliai királyt, aki szerinte levelet irt a Eleutherosz pápának. A királyt Luciusnak nevezte el és cseppet sem zavarta, hogy a Birodalom történelmi folyamatait rögzítő lelkiismeretes római történészek soha, sehol – még mint törzsfőnököt – sem említenek semmilyen Lucius nevű ókori albioni uralkodót. A VI. századi hamisító közlésére a VIII. században a saját keresztény történelmét tákolgató Bede nevű pap rácsapott, mint vak-varnyu a büdös sajtra, és máris egyre bővült, gazdagodott a korai angol keresztény király briliáns története, mely több mint ezer évig megkérdőjelezhetetlen tényként hirdette a keresztény történelemírás töretlen erkölcstelenségét.

A II. évszázad vége felé egy energikus, fiatal önbizalommal teli, tudós presbiter érkezett Rómába, hogy a szent gondossággal kidolgozott keresztény hittanát átadja az arra rászoruló hittestvéreinek. A fiatal, jámbor szenvedélytől duzzadó atyát Hippolütosznak hívták, (kb. 170-235) a 'híres' lyoni püspök, Irenaeus tanítványa volt és nem kisebb feladat hárult rá, mint győzelemre jutattni a mestere által alapított vallásirányzatot. Lyon püspöke nem csak összeszedte és átírta azt a négy evangéliumot, melyet tetszése szerint kiválasztott a több tucat ismert ókeresztény szentkönyvek közül, hanem ő volt az első teológus, aki markánsan megszabta a keresztény hittan újszerű értelmezését is, minek középpontjában egy történelmi Jézus állott; aki feláldoztatott, és aki testileg feltámadt, majd felment a mennyekbe. Jézus Krisztus misztikus üdvrendjét generációkon keresztül allegorikusan, helyhez, időhöz konkrétan nem köthető formában képzelték el, melyben az események valós történése helyett a megváltás misztériuma állt. Józsua üdvösségének áldó misztériuma semmivel sem tért el Ozirisz, vagy mondjuk Attisz misztériumától, hiszen a szimbolikus tanítási rendszerek mögött a halál utáni élet, az újjászületés misztikája alkotta mindenhol a tanítás tartalmi lényegét. A II. század közepén egyes zsidó-keresztény vallásvezetők megértették, hogy az ő zsidó megváltójuk nem lesz képes előnyhöz jutni a többi meghaló-feltámadó istenhős között, hacsak nem különítik el valami eddig nem alkalmazott, igaznak hirdetett állítássorozattal. Mivel a zsidó-kereszténység az Izraelita vallásfelfogás gyökeréből bújt elő, így örökölte annak ostoba babonáját is: a test feltámadása utáni vágyakozást. Testben történő feltámadás nem képzelhető el misztikus istenekkel, meghaló-feltámadó hősökkel, tehát a korábbi misztikus Józsua a 'felkent' hús-vér alakban történő szerepeltetése elkerülhetetlen volt. Ez ideig minden ókori nép vallásfelfogásában természetes volt a lélekfeltámadása és a test törvényszerű elenyészése. Irenaeus ezt a felfogást kiforgatta, nála a meggyőződés sarokkövét a testi feltámadás csodája képezte, amit ráadásul meghatározott történelmi keretekbe illesztett. Ezt a zavaros és ellentmondásosan kidolgozott hittant vitte tarsolyában Hippolütosz atya Rómába, hogy az ott működő kereszténygyülekezeteket a helyes ortodoxia belátására bírja. Rómába érkezése után tétlenkedés nélkül nekiállt a pápa ellen - mestere mindenkit kritizáló példáját követve - fondorlatoskodni. A római ortodox keresztény egyház feje akkor Viktor pápa (189-198) volt, aki már korábban kiváltotta Irenaeus nemtetszését. Irenaeus, Lyonból oda is pörkölt egyet a pápának, mert nem helyeselte a keleti egyházakkal folytatott politikáját. Viktor az egyház latinizációját szorgalmazta a görög nyelv, és kultúrsajátosságok visszaszorításával, ami nagyszámú görög származású keresztényt fordított ellene. Ráadásul, Viktor korábban kiátkozta a Kis-ázsiai egyházakat, mert nem értett egyet velük a húsvéti ünnepekre vonatkozó eltérő időrendbéli beosztásukkal. A Rómában élő jelentős számú görög közösségek keresztény csoportjait bántóan érintették a pápa görögellenes lépései és a belső viszonyok elmérgesedése miatt a szakadás elkerülhetetlenné vált. Ekkor egy másik ortodox egyház alakult Rómában, görög tagsággal, a 'pénzváltó' Theodotosz vezetésével. A frissen alakult egyház természetesen igyekezett a másik egyháztól eltérő hittant bevezetni; melyben visszautasították a szentháromság tanát, és azt az adoptionista elképzelést hirdették, melynek lényege, hogy Jézus egy közönséges halandó volt, azonban a keresztelkedésében a Szentlélek megtöltötte, ezáltal embertársai fölé emelkedett. Mondani sem kell, ez sem tetszett Hippolütosznak. A két ortodoxnak mondható egyházon kívül ott virágoztak még Rómában a különböző gnosztikus-keresztény egyházak, melyek közül a tanult presbiter először a Montanistákat (1.) állította támadásai kereszttüzébe, különösen Noetosz és Szabelliosz atyákat bírálta nagy előszeretettel. A sok színű, és különböző formákban megjelenő Jézus-követő felekezeteknek köszönhetően akadt bőven elég támadási felület Hippolütosz számára. Hiszen hiába közeledett már a II. évszázad vége: még mindig nem volt a hívők birtokában egy egységes, mindenki által tisztelt és elfogadott keresztény hittanítási rendszer. A kezdetlegesen megfogalmazott ortodox dogmák összefüggéstelenül himbálóztak, mint műszak előtt a vágóhíd henteskampói. Hippolütosz oktatója tanácsait megfogadva nem kereste a békés elmélkedés jámbor gyakorlatát, hiszen ha csak egy iskolát nyit, ahol szelíden tanítja az általa üdvösnek vélt hittant, akkor senki nem figyelt volna rá, csak egy lett volna a többi keresztény iskola vezetői közül. Ezért inkább az állandó kötekedést, viszálykodás feltűnést keltő eszközeivel próbált meg a figyelem középpontjába kerülni, minél nagyobb csinnadrattát csinálva becses személyének és műveinek. A filozófiát az eretnekség forrásának tekintette, amennyire lehetett elvetette. Munkássága magját képezte a minél jobban való eltérés, elkülönülés az ősi pogány-gnosztikus szokások, szertartások, templomi rituálék gyakorlatától, úgyhogy közben sunyi módon eltulajdonítja, kisajátítja a pogány vallásélet jellegzetes külsőségeit. Egy elkülönített szerkezetre épült új egyház létrehozásán fáradozott, melynek központi figurája egy zsidó származású történelmi személy, aki ugyanakkor a zsidó isten ellentmondásos reinkarnációja. Kiforgatott tanítása sikerét a babonaság és butaság elterjedésétől remélte. Egymás után írta lehengerlő műveit, melyekkel nem a keresztényi vallásrendszert terebélyesítette, hanem inkább más keresztény gyülekezeteket rongált, támadott, kritizált. Nagy alkotása a Refutatio, ('Összes Eretnekség Cáfolata') amiben sorban megtámadta az összes kortárs római keresztény és gnosztikus teológust. Beképzelt volt, túlértékelte saját műveit, és tanítómesterétől, Irenaeustól eltanult ortodox hitvallása, meg az ahhoz vezető út lelkesedéssel átitatott harcossága, abban a csalfa álomban ringatta Hippolütoszt, hogy a római keresztény elöljárók, presbiterek nagyra tartják őt, és őszintén elismerik személyét. Így hát, mikor 198-ban meghalt Viktor pápa, - Hippolütosz legnagyobb felháborodására – az ortodox gyülekezetek elöljárói nem őt, hanem Zephyrinus atyát (198-217) választották pápává. Hippolütosz, természetesen jól ismerte Zephyrinus atyát, aki, mint mindenki más bírálatai célpontja volt. Korábban írt könyvében, (Refutatio) még nagyon finoman fogalmaz az akkor még archidiakónus Zephyrinusról, – akinek valóban problémái voltak az írás-olvasással – és műveletlen közembernek hívta munkájában (Philosophumena). Későbbi, másik munkájában az Apostoli Hagyományban (mikor kitör belőle az irigység) jóval élesebben támadja az akkor már pápai méltóságba emelkedett Zephyrinust. Többek között bírálta; az egyház fegyelmezetlenségéért, a méltatlan szertartásokért, kihangsúlyozva, hogy nem nem ért az egyházkormányzáshoz. Azt is a szemére vetette, hogy túl megértő az eretnekekkel szemben, és képtelen megtisztítani egyházát az eltévelyedettektől. Zephyrinus nem volt egy keménykezű, határozott vezető, és alacsony műveltsége, kulturális szinvonala pontos tükörképe volt az ortodox kereszténységet irányító vezetőknek, és az alacsonyabb társadalmi rétegekből kikerült követőknek. Gyenge, jelentéktelen szerepe abban mutatkozik meg, hogy a 18 évnyi pápasága ellenére a Liber Pontificalis mindössze két liturgikus rendeletet tulajdonít néki. Határozatlan gyengesége kihatott a csodálatos megváltásra áhítozó 'lelkekre', akik, ha nem találták meg azt az irányítást, amire vágytak, akkor máshol keresték a bajaikra írt adó lélektani magyarázatokat. A különböző keresztény, és gnosztikus iskolák vezetői legjobb tudásuk szerint mindent megtettek saját tanításuk népszerűsítésére, és felekezetük bővítésére. Tehát nem lehet csodálkozni, ha Rómában több egymással rivális gyülekezet csatározásait látjuk, (igaz, nem kardokkal vagy vasdorongokkal, de mégis egy olyan barátságtalan környezetet teremtve), ahol a pápai tekintély már semmit sem jelentett a következő görög, szír vagy zsidó negyedben. A Montanisták ebben az időben komoly bázisokat építettek ki nem csak Kis-Ázsiában, hanem Rómában is, ahol szintén nagyon népszerű volt Szabelliosz egyháza is. Ők tagadták a Logosz (itt, a keresztény tanokban: a testet öltött Ige) tartalmiságát, mely csak külsőségesen az üdvrendben nyilatkozott ki; a Fiú csak névleges, valóban az Atya szenvedett, az Atya jelent meg egészében és így Jézus csak névben létezett. Továbbá természetesen ott voltak még a gnosztikus-keresztények, pl. Markioniták, Valentinusok, akiket minden ortodox apologéta előszeretettel próbált rongálni. Hippolütosz atya éles hangú polémiáitól, bíráló támadásaitól várta el ortodoxiája kikristályosodását, és közben nem látta, hogy inkább elfordulnak, megijednek zélóta hevességétől. Hippolütosz mindenkit ellenségének tartott, már a 'Refutatio' előtt írt egy művet, 'A harminckét eretnekség ellen', minek már a címéből is látni lehet, hogy miben jeleskedett a derék atya. Elismerésre és egyházi tekintélyre vágyakozva, megírja az 'Apostoli Tradíciókat', melyben világosan megszabja a püspök, presbiter, diakónus szerepét, azok szertartásait, előírja az egyházi imákat, és azok rendjét. Pogány és gnosztikus gyülekezetektől szokásaikat összegyűjtötte, szertartásaik, templomi gyakorlataik rendjét átvette, majd azok mintái alapján meghatározta a saját elképzelt egyházának szentelési rítusait, a hozzátartozó imaszövegekkel. Olyan apró részdolgok sem kerülik el alkotó figyelmét, mint a böjt, keresztség, bérmálás, vagy éppen az özvegyekre, árvákra, szüzekre, neofitákra vonatkozó utasítások pontos lefektetése. Mindent elkövetett, hogy ő legyen az a hivatalos személy, aki kodifikálja az egyházi dolgokat, szokásokat, hogy bebizonyítsa: nincs rajta kívül még egy olyan nagy műveltségű atya, aki képes lenne a felelősségteljes feladat végrehajtására. Majdnem húsz év telt el így, várakozva, hogy vajon mikor kapja meg az Úrtól a lehetőséget magasztos tervei véghezvitelére. Zephyrinus halála után érte Hippolütoszt a legnagyobb csapás, mert a római egyházvezetés megint eltekintett feje felett, és az általa gyűlölt Callixtus atyát választotta pápává, aki az elhunyt pápa fődiakónusa volt. Hippolütosz mindig is megvetette, lenézte Callixtust, mert riválist látott benne és már korábban is teológiai nézeteltérések merültek fel közöttük. Callixtus pápa közbűntényes múltja szintén nagyon bántotta Hippolütoszt. Történt pedig korábban volt: … Callixtus még a 180-as években rabszolgaként felvette a kereszténységet, bizalmába férkőzött gazdájának Carpophorosznak, aki elöljáróként vezető tisztséget töltött be a római keresztény egyházban. Gazdája segítségével egyre jobban beépült a gyülekezetbe és minden egyházi munkát, megbízatást lelkesen elvállalt. A gyors észjárással megáldott, simulékony Callixtus még Viktor pápához is bejáratos lett, ahol igen közel került több más egyházvezetőkhöz is. Carpophorosz naiv emberként megbízott a szintén kereszténnyé lett Callixtusban, és rábízta parókiájában elhelyezett pénzalap szétosztását az özvegyek, betegek és árvák között. A pénz azonban eltűnt, Callixtus meglépett, ám hamarosan nyomára akadtak, és elkapták egy Porthusba tartó hajón. Gazdája közbenjárására, - aki a naivitása mellett jószívű ember lehetett – aránylag olcsón megúszta tolvajlását. Csupán néhány évet kellett végigszenvednie egy taposómalomban. A szabadulása után rövid időn belül újra bajba került, ezúttal az egyik zsinagógában próbált meg pénzt kisajtolni néhány jómódú zsidóból. A próbálkozás verekedéssel végződött. A zsidók rögtön rohantak a hatóságokhoz, és feljelentették az erőszakos zsarolót. Callixtust, Fruscianus prefektus elfogatta, majd kényszermunkára küldte egy Szardinia szigetén lévő ezüstbányába. Nem sokáig volt ott. Megint rámosolygott Callixtusra a szerencse és összeköttetéseit kihasználva hamarosan megszabadult a bánya poklától. Hogy tudott kiszabadulni a biztos halált jelentő bányából? Nos, évekkel korábban, mikor még Callixtus bejáratos volt Viktor pápához, megismerkedett egy Hyacinthus nevű presbiterrel és annak fiatal, csinos ágyasával Marciával, akivel ő is összeszűrte a levet. Marcia asszonynak nagy szíve lehetett, mert egyházi embereken kívül rendszeresen ágyba bújt másod unokatestvérével, Marcus Quadratus Annianus szenátorral is. Marcus Aurelius császár (161-180) halála után fia Commodus követte őt a trónon, és az új császár, érthetetlen módon maga köré gyűjtött néhány keresztény figurát is. Így lett a császár ágyasa Marcia, akit előző tulajdonosa, - Hyacinthus - nekiajándékozott a császárnak, mint egy tárgyat. Az okos és szép Marcia persze nem bánta az odaajándékozást, és a császári hálószobának köszönhetően hamarosan komoly befolyással bíró személy lett. Mikor tudomására jutott volt szeretője tragikus balsorsa, képes volt kieszközölni a császártól Callixtus szabadságát. Mikor szabadon engedték Callixtust, akkor még mindig Viktor volt a pápa, aki boldogan oltalmába vette a frissen szabadultat és egy vidéki keresztény temető kezelését bízta rá. Röviden visszatérve Commodusra: a császárnak a végén semmi üdvös nem származott abból, hogy a keresztény Marciát ágyasaként tartotta, mivel az jócskán kivette részét a császár elleni összeesküvésben, minek a végét ismerjük: a császárt megfojtották. Viktor pápa utóda Zephyrinus, maga mellé rendelte tanácsadónak a minden hájjal megkent Callixtust, aki mint a fél-analfabéta pápa jobbkeze serénykedett annak 217-ben bekövetkezett haláláig, - Hippolütosz nagy bosszúságára. Zephyrinus 18 évig töltötte be a legmagasabb keresztény méltóságot, és mikor végleg eltávozott e világból, a ravasz Callixtus nem habozott, azonnal elfoglalta a megüresedett trónt, még mielőtt az kihűlhetett volna. Tehette, mert a 'mellényzsebében' tartotta az akkori római egyházvezetést, kivéve Hippolütosz köré csoportosult 'ultra' ortodoxokat. Hippolütosz hebegve-hápogva dühöngött, mert egy általa megvetett szélhámos, 'kalmár' foglalta el Szent Péter székét, miközben őt a magasan képzett rendíthetetlen harcost már megint mellőzték. Még ugyanabban az évben, 217-ben Hippolütosz ellene fordult a Katolikus Egyháznak és híveivel saját magát megválasztattva ellen-pápa lett. Még nem volt egységes keresztségi hitvallás, még nem voltak pontosan körülírt doktrínák, dogmák, még az alapkrisztológia-összhang sem volt meg, de már volt egy kettészakadt ortodox pápaság: két pápával. Callixtus pápasága (217-222) majdnem pontosan egybeesett az egzotikusnak mondható transzvesztita Elagabalus császár (218-222) uralkodásával. A szíriai származású császár 14 évesen került a trónra és biszexualitását ügyesen egybemosta vallási fanatizmusával. Érzelmileg teljesen az anyja befolyása alatt állt, akivel beteges nemi kapcsolatot tartott fenn. Egymás után ötször nősült és rosznyelvek szerint a negyedik 'felesége' egy kocsihajtó férfiember volt. Méltón lépkedett azon az úton, melyet előtte olyan erkölcsileg romlott császárok tapostak ki, mint Tiberius és Caligula. Nőies selyemruhákat hordott, szőke parókát viselt, és imádta a saját tiszteletére megrendezett felvonulásokat. Elagabalus, - Callixtushoz hasonlóan – főpap volt és vallásos megnyilvánulásának egyik fontos, külsőséges tárgyát egy díszkeretben foglalt fekete kő jelentette, melyet a szíriai Emesából hozott magával, mint szent ereklyét. Ezt a követ babonás félelemmel imádta és magával hurcolta mindenhová. Természetesen a napisten reinkarnációjának hitte magát és megkövetelte, hogy élő istenként tiszteljék. Feladatának tartotta, hogy a sokistenhitben tévelygő Rómaikat az egy isten hitére térítse, mely nemes terv megegyezett (külsőségekben) Callixtus pápa célkitűzéseivel. Elagalabus és Callixtus, ha nem is voltak barátok, de azért jól kijöttek egymással, vagy inkább egymás mellett. A nemi élet furcsaságainak megítélésében is hasonlított a pápa meg a császár. Callixtus kiakarta terjeszteni a keresztényi megbocsájtást a szexuális transzgresszióra és törvényesíteni szerette volna a szabad keresztények és azok rabszolgái között megkötendő házasságokat. (A római törvények ezt szigorúan tiltották.) Ebben az időben nem csak Hippolütosz volt mélységesen megbotránkozva Callixtus egyházvezetési módszerein, de még Tertullianus atyának is égnek állt a haja a sábeszdeklije alatt Karthágóban, mikor olyanokat hallott, hogy a pápa gyilkosokat, bűnözőket, paráználkodókat fogadott be az egyházba, ha azok vezekelve megbánták bűneiket. (Tert. Pudicitia, I.) Rigoristák, és precizionisták bírálatára Callixtus bibliai példák idézésével próbált válaszolni, feleletében kihangsúlyozva: „Noé bárkájában 'tiszta' és 'tisztátlan' állatok is helyet kaptak”, – valamint – „Krisztus mondá, hogy a gyom együtt nö a gabonával.” (McCabe, 'Crisis in Papacy') Érdekes módon mindkét embert, - császárt, és pápát – azonos időben és körülmények között érte el a vég. 222 márciusában, Julia Mease és lánya által vezetett összeesküvésben a császárt és az anyját megölték, majd folytatásképpen zavargások, lázongások törtek ki Rómában. A felhergelt nép minden valós vagy igaz vádnak hitelt adva, dühödt bosszúszomjjal vetette rá magát a meggyilkolt császár bizalmasaira, védenceire. Mivel a római pápa is Elagalabus kedvencei közé tartozott, sorsát ő sem kerülhette el. Rátörték palotája kapuját, majd az utcára rángatva meglincselték, és testét egy közeli kútba dobták. (Eamon Duffy, 'Saints and Sinners) Callixtus halálával hiába vált szabaddá a pálya a Hippolütosz előtt, a népszerűtlen, mindenkibe belekötő ellenpápát megint csak nem választották meg törvényesen Szent Péter utódjának. A már harmadszor is hoppon maradt Hippolütosznak talán sohasem fordult meg a fejében, vagy beképzeltségében nemvolt képes észrevenni, hogy mindenkivel civakodó stílusa ellenszenvet vált ki, és így felesleges volt megrökönyödnie azon, hogy helyette inkább Orbánt (222-230) ültették Szent Péter trónjára. Ezt a döntést a sértődékeny Hippolütosz nem volt képes elfogadni, Orbánt trónbitorlónak tartotta és megmaradt ellenpápának. Saját 'udvart' tartott fenn, és a köréje csoportosuló keményvonalasok is rendíthetetlenül tovább támogatták. Maradt tehát a két pápa, ami azért lehetett jó egyeseknek, mert durcáskodó hisztizések esetén átlehetett lihegni a másik pápa táborába. Nem változott a helyzet, I. Orbán halála után sem, amikor 230-ban, a római klérus Pontiaus püspököt nevezte ki pápának, - ismét – most már negyedszerre mellőzve a fanatikus, áltudós presbitert. Hippolütösz csalódása bizonyos szemszögből érthető; az egész életét, minden tudását beleadta, hogy a katolikus egyházat az ő általa elképzelt apostoli hagyományokba ágyazza, majd aszerint kormányozza, irányítsa. Hát bizony pont ez nem jött be! 235-ben a viszálykodó atyák akaratán kívülálló eseménysorozat megszüntette a kettős pápaságot: véget ért a pártosság, mert abban az évben Maximus Thrax császár (235-238) vette át a birodalom irányítását, aki minden volt, csak nem barátja a keresztényeknek. A felerősödött germán veszély épp elég álmatlan éjszakát okozott Thrax császárnak, és nem volt türelme az olyan zavaró dolgokkal bíbelődnie, mint a római keresztények viszálykodásai. A legegyszerűbb megoldást választva Pontianus pápát, Hippolütosz ellenpápával egyetemben, sok követőikkel együtt a császár kényszermunkára száműzte a korzikai ezüstbányákba. Pontianus ott is halt meg, - már az első évben – Hippolütosz a hagyomány szerint túlélte, kiszabadult és a következő év augusztus 13-án halt meg. Ez a feltevés azonban fenntartással kezelendő, mert hihetetlennek tűnik, hogy valakit ilyen hamar felmentettek volna a bányában végzendő kényszermunka alól. 1551-ben egy márványszobrot találtak az Ager Veranuson, - Rómában – melyet ma a Lateran Múzeumban őriznek és úgy mutogatják mint Hippolütosz szobrát. Ma már gondos régészeti szakvéleményekből tudjuk, hogy eredetileg a szobor feje és felsőteste hiányzott, letörött vagy leverték. Megrongálása után a szobor egy ideig kallódhatott, vagy a föld alatt nyugodott, míg rá nem leltek, majd restaurálták, kijavították és a megcsonkított szobor egy új, szakállas fejet kapott. A szobor valamikor egy epikureus (2) filozófusnőt ábrázolt, amire a szék karfájának oroszlánfejes díszítése is utal. A szobor alsó és hátsó lapjain egy lista található, nagy része Hippolütosz műveinek címét tartalmazza. Ebből a katalógusból következtettek arra, hogy a szobor mást nem is ábrázolhatott eredetileg csakis Hippolütoszt. Ebből a hamis következtetésből kiindulva, Hippolütosz követői, talán még a III. évszázadban valahonnét előkerítettek egy megrongálódott női márványszobrot, amit átalakítottak és rávésték sebtében írásainak katalógusát. Azonban jellemzően, olyan munkákat is neki tulajdonítottak, amit nem ő írt. Az első ellenpápa, Euszébiosz szerint 8 művet írt, Jeromos 19-re teszi azok számát, míg a mai vallásos jóindulat vagy 40 munkát tulajdonít neki. Ennek a 40 munkának mintegy egyharmada teljesen elveszett és csak a címüket ismerjük. A többi nekitulajdonított művet többszörös fordításon átesett örmény, kopt, szír, latin, stb. nyelven írva hagyta ránk az egyházirodalom. Modern valláskutatók azonban rámutatnak az eltérő stiláris különbségekre az eretnekeket támadó, ill. az exegetikai jellegű munkák között. Ennek következtében sokan csak 3 írást tulajdonítanak neki, (Refutatio, Contra Noetum, Apostoli Tradíció) míg a szentírás-magyarázatokat tartalmazó, szintén Hippolütosznak tulajdonított írások szerzősége erősen vitatott. Callixtus pápa életéről fennmaradt adatok jó része a VII. században szerkesztett 'Acta Santa Callisti' kéziratából származik, amit a Trastevere negyed Santa Maria templom irattárában őriztek. 1. Montanizmus: vallása a misztérium vallásokból kinövő profetikus, félig keresztény vallás volt, melynek tartalmát a zsidó apokaliptika jobban befolyásolta mint a gnosztikus miszticizmus. A közeli világvégét várták, hol a testek fizikai feltámadása bekövetkezik. A nőket egyenrangúnak fogadták el, sajátos egyházszervezetet építettek ki, és az ortodoxia élesen támadta tanaikat. 2. Epikureus: Epikurosz (i. e. 341-270) ókori görög filozófusnak materialista tanítása, melyben a mozgás belső energiájával rendelkező anyag az elsődleges. Hangsúlyozza az emberi szabad akarat jelentőségét, etikájában elismeri a természetes élvezetek jogosultságát, de azt az értelemnek rendeli alá. Kihangsúlyozta a halál és az Istenfélelem megvetését, mert azt a lelki betegségek forrásának tartja.

http://papasagtortenete.blog.hu/2010/04/20/papasag_7_resz_gotok_vandalok_frankok Hillárius (461-468) Jelentéktelen egyházvezető volt, akiről csak azt érdemes megjegyezni, hogy ellene fordult Anthemius (uralkodott: 467-472) Nyugat-római császár vallástürelmi indítványának, mely a macedóniai 'eretnekek' emberszámban vételét szorgalmazta volna. Hillárius pápa ezt a szándékot győzedelmesen megakadályozta és így biztosította a macedón eretnekek további üldözését. Simplicius (468-483) Leó pápa iskolájából kikerült dogmatikus főpap, korlátolt műveltsége megakadályozta, hogy bármi értéket hagyjon az utókorra, pedig relatíve elég sokáig ült a pápai trónon. Teljes közönnyel szemlélte, hogy Odoaker 476-ban elűzi az utolsó római császárt Romulus Augustulust. Számára az, hogy megszűnt a Római Császárság: semmit nem jelentett, mert azt nem Jézus alapította, kultúrája, intézményei, szellemisége mind pogány volt és így teljesen mindegy, hogy létezik-e vagy sem. Igaz, Odoakernek sem örült a pápaság, mert ariánus volt, de ugyanakkor tudták róla, hogy írni, olvasni nem tud és csak amolyan látszat keresztény aki nincs tisztában hitbéli kérdésekkel. Továbbá Odoaker változatlanul meghagyta a római közigazgatást, jog és adórendszert és a szenátust is érintetlenül engedte tovább működni, így a pápaságnak az új 'király' semmi kellemetlenséget nem okozott. Simplicius uralkodása vége felé I. Zénón (474-491) császár Bizáncban kiadta a 'Henótikon' című hitvallási egységformulát, - amit Akakiosz konstantinápolyi pátriárka (püspök) szerkesztett - mint ediktumot. Simplicius visszautasította a vallásszabályzási tervezetet és megerősítette egyháza korábbi ellenséges álláspontját a monofizita tanokkal szemben. Nagyon bosszantotta a pápát, hogy a császár rendeletét Antiokia és Alexandria pátriárkái minden további nélkül elfogadták, aláírták.

III. Félix (483-492) Hatalomra jutása után, 484-ben Rómában zsinatot hívott össze, aminek negatív, ártó szelleméről az ott meghozott döntések árulkodnak. A zsinaton résztvevő főpapokkal kiátkoztatta Zénón császárt, meg Akakiosz bizánci püspököt és azt minden méltóságától megfosztatta. Antiokia püspöke, Péter ugyanígy járt. Félix pápa bátran prüsszöghetett Zénón császárra, mert a herulok védelmet biztosítottak számára. Persze az öreg Akakioszt sem kellett félteni, még abban az évben, Konstantinápolyban ünnepélyes keretek között ő is kiátkozta Félix pápát, főpapjaival együtt. Közben, Itáliában még mindig a herulok királya Odoaker volt az úr, aki viszonylagos jólétet teremtve kormányzott, közös germán-római sereget szervezett, minek segítségével helyzetét erősítve folyamatosan gyarapította területeit. Zénon császár féltékeny aggódással szemlélte Odoaker térnyerését és a bevált bizánci taktikához fordulva meggyőzi a fiatal osztrogót királyt, Theodorikot, hogy Odoaker mennyire veszélyezteti az egész világmindenség létét. Az idő tájt Theodorik népével a Balkánon és a Szerémség területén éldegélt és boldogan elfogadta a császár ígéretét: ha megszabadul Odoakertől övé egész Itália, végre méltó hazát kaphatnak az osztrogótok. 488-ban, Odoaker Kelet-itáliai védővonalát messze kikerülve Theodorik válogatott osztrogót ezredekkel átkelt a Julian Alpokon és evvel meglepetésszerűen hátba támadta Odoakert. A herul seregek nem voltak képesek átrendeződni, egyesülni, hatékonyan felvenni a harcot és három csatában vereséget szenvedtek. Odoaker a maradék hadával visszavonult a jól védhető Ravennába és felvette a harcot Theodorik gótjaival. Ez a véres germán testvérháború különösen melengette a szívét nem csak a bizánci udvar cselszövőinek, de a római klérus naplopóinak is. Az ostrom elhúzódott három évig és Theodorik már rég nem volt nyerő helyzetben mikor cselhez folyamodott. Béketárgyalásokat kezdett Odoakerrel felajánlva Itália feletti közös, egyenlő arányban megosztott uralkodást. A szerződéses okmányok aláírása után Theodorik udvariasan béke-bankettre hívta Odoakert, aki mit sem gyanítva elfogadta a meghívást. Az ünnepi köszöntő után a vendégségbe hívott Odoakert és a herul urakat hátulról, orvul legyilkolták. Most már Theodorik volt a király. A Birodalom másik felében, ahol nem voltak barbár gótok, herulok még szépszerével léteztek elfogadhatóan élhető tájak, városok, mint a valamikor tudomány fellegvárának számító Alexandria, ahol a pogány tanítóknak köszönhetően ismét színvonalas oktatás folyt. Néhány évtizeddel a kiemelten kártékony Theophiliosz és unokaöccse, Cyril (Kürillosz) pogromjai után pár pogány professzor előmerészkedett illegalitásából, hogy tudásukkal felemeljék a város elzüllött iskolarendszerét. Cyril pátriárka 415-ben gyilkoltatta meg Alexandria utolsó bölcs tanítónőjét, Hüpátiát, utána tűzzel-vassal üldözte a másképp gondolkodókat, ám a pogány eszmeiséget sem ő, sem személyi titkára, a később püspökké lett zélóta Dioszkorosz pátriárka teljesen kiirtani nem tudta. A pogány eszmék az V. században sehol nem érvényesülhettek szabadon, és habár üldözésük 460 körül kicsit alábbhagyott Alexandriában, a látszólagos tolerancia mellett mégis felszínre tört egy, Philoponoi (elragadtatott igyekvők) elnevezésű ultra-ortodox keresztény szerveződés. Az alexandriai iskolákban befészkelődött szélsőséges társaság tagjai közül néhányan betegápolással, míg mások apológiával vagy még többen polémiával foglalták el magukat, azonban jelentős részük – mint azt Frank Trombley-nél olvassuk – a pogány szellemiséggel rokonszenvező tanárok, diákok után kémkedtek, feljelentették őket, ha áldozatot mertek bemutatni vagy ha pogány eszméket mertek hangoztatni. (Hellenic Religion and Christianization, II.) Szombat és vasárnap összejöttek hitük csiszolása érdekében, mely vallástovábbképzés kurzusa a jézusi egy-értelmetlenségben rejlő két-értelmetlenség kiderítésén kívül, a pogány művek bírálatából és a pogány szellemiség gyalázásából állt. A díszes társaság egyik szép példánya volt az Aphrodisias-i Paralios, aki egy idő után jellemtelen módon tanára és mentora, Horapollon ellen fordult, mert az titkos szertartásokon áldozatot mert bemutatni. Alexandria prefektusánál, Entrechiusnál bevádolta és feljelentette korábbi jótevőjét Horapollont és a pogány rituáléban résztvevő többi pogány tanárt, miközben társai segítségével a pogány tanárok ellen hergelte a város babonás népségét. Huszonöt év viszonylagos nyugalom után a gyűlölködő keresztény papoknak sikerült ismét a kevés számban maradt pogány bölcselő ellen hangolni a csőcseléket és még a nagyhírü filozófus, Hermiae-i Ammoniosz sem érezhette magát biztonságban. Paralios a pogány tanárára, a 'Psychapollon' (lélekromboló) szóösszetételt ragasztotta rá, az ostoba köznéppel elhitetve ezáltal, hogy tanára képes lelkeket elrabolni, megrontani. Horapollon és társai számára nem maradt más, mint elmenekülni a városból. Paralios nem elégedett meg ennyivel, a Philoponoi mozgalomból maga köré gyűjtötte a legelvetemültebb tagokat, és Mongus Péter püspök áldásától kísérve a város határában lévő, Menuthisban Izisz ősi templomát a földig rombolta. Mindez 485 körül történt, 70 évvel Hüpátia meggyilkolása után. I. Gelasius (492-496) A Liber Pontificalis szerint fekete bőrű volt, ha nem is szerecsen, de afrikai. Fő műve, 'De Dualos Christo Naturist' (Krisztus kettős természetéről) melyben a monofizita eszméket támadja, bírálja elítélendő eretnek tanoknak nyilvánítva azokat. Hasonlóan elődjeihez ahol csak tehette üldözte az akkor már illegalitásba vonult más vallású embereket. Betiltotta az addig még minden évben megrendezett Lupercaila ünnep megtartását, és helyette a Szűz Mária ünnepnapjává nevezte ki azt. Február 2. mindig is, - több ókori kultúrában - kiemelt nap volt, mert dátuma a téli napforduló dátumához hozzáadott mágikus 40-es szám eredménye. Uralkodásával egy időben a gót vezetésnek köszönhetően fokozatosan helyreállt a rend Itáliában, megtisztogatták megyéit a rablóbandáktól, beindult az ipar, kereskedelem, és a mezőgazdaság ismét felvirágzott. Az általános fejlődés Rómát is gazdagította, ami a pápaság intézményét tovább erősítette. Ilyen körülmények között Gelasius pápa egyre inkább vérszemet kapva már olyan hangnemet mert használni, a császárral szemben, ami korábban elképzelhetetlen volt. Egyenrangúnak kezdte magát hirdetni a császárral, királlyal. „Vallási dolgokban a császár van alárendelve a főpapságnak, világi dolgokban pedig az egyháziak vannak alárendelve a császárnak.” Persze azt, hogy mi pontosan az egyházi és mi a világi dolog azt, ő a pápa hivatott eldönteni. „Krisztus a hatalmát egyenlően megosztotta a püspökök és a királyok között, ezért mindkettőnek egyformán kell tehát részesedni Krisztus uralma gyakorlásában.” Burkoltan szintén kimondta: „a pápa felett senki nem tarthat ítélőszéket.” (Papa a nemine iudicatur) Hatalom éhsége és pimaszsága még a császárral való egyenrangúságot is túllépte, I. Anasztasziosz (431-518) császárhoz címzett levelében „legjámborabb fiunknak”, értésére adván, hogy a pap az 'atya', már pedig a szentírás értelmezésében a fiú alárendeltje az atyának, rögtön utána pedigrászól a csásszárra, hogy hajtson fejet a papok előtt: „... azok előtt, akik az isten dolgaiban elöljárók, magad is alázatosan meghajtod fejed”. Tovább utasítgatja a császárt: „... a vallás rendje szerint el kell ismerned azt, hogy neked kell magadat alájuk rendelned, s nem te állsz az ő élükön”, amivel azt mondja, 'ha nem állsz az élükön, akkor nem rendelkezhetsz, ítélkezhetsz felettük, a papság dolgaiba nincs beleszólásod'. Nem győzi eleget hangoztatni, hogy ő világ közepe: „soha nem történhet meg az, hogy akárki is, az emberi elmére támaszkodva, föléje akarjon kerekedni ama kiváltságos személynek, akit Krisztus szava helyezett mindenki fölé …” Sajnos ezeket a merész állításokat és követelőzéseket a későbbi világi uralkodók évszázadokon keresztül elfogadták, gyakorlatukat bevezették a közjogba. II. Anasztáz (496-498) Megpróbált békülni Bizánccal és a keleti püspökökkel, amiért határtalan gyűlölet zúdult rá saját itáliai klérusától, akik valószínűleg meg is gyilkolták. Saját kollégái árulónak nyilvánították, megbélyegezték, pedig csak békét akart. A ráaggatott vádak sokáig éltek a köztudatban, erről árulkodik az is, hogy Anasztáz pápa helye még Dante színjátékában is a pokolban van.

Klodvigot Reimsben megkeresztelik Anasztáz pápa uralkodásának idejére esett a katolikusok késő ókori markáns térnyerése, mikor is a száli frankok legerősebb királya, Klodvig (466-511) a Meroving-ház megalapítója felvette a kereszténységet. Igaz ehhez a jelentős történelmi lépésnek számító döntéshez a gyenge kezű Anasztáz pápa személyesen hozzájárulni képtelen volt. Inkább Klodvig felesége, Klotild asszony (aki buzgó katolikus volt) áhítatos eltökéltségével befolyásolhatta a királyt a keresztség felvevés döntésében. Klodvig 496-ban, Rheimsben 3000 nemesével és katonájával együtt vette fel a keresztség szentségét. Ettől kezdve a római keresztény egyház papjai támogatták hódításait, s nem csak áldásukat adták, hanem pénzt és anyagi juttatásokat is. Felmentették a szószegés, a hitszegés, a testvérgyilkosság bűne alól, s krónikásaik gondoskodtak Klodvig tettei megörökítéséről. Klodvig akkor csak egy volt a frank királyok között, igaz erőszakos kegyetlenségének köszönhetően a legerősebb, de még is csak egy volt a sok közül. Ennek megváltoztatása érdekében erős lelki támaszra talált barbár tettei igazolására a katolikus egyház intézményben. A többi frank király ariánus keresztény volt, vagy az ősi germán hitmeggyőződés szerint élt, meggyilkolásuk így nem is számíthatott bűnnek. Kölnben székelő rokonának, Sigebertnek fiát Kloderiket felbiztatta, hogy ölje meg tulajdon apját az öreg Sigebertet, mert az nem méltó a trónra, és különben is sánta. Kloderik megfogadta a nagy keresztény király tanácsát és apját álmában agyonverte. Kloderik az így szerzet hatalmát nem tudta sokáig élvezni, mert a Klodvig által küldött gratulálókövetség orvul megölte. Néhány nap múlva, Klodvig büszkén bevonult Kölnbe és átvette halott rokonai királyságát. Egy másik rokonát, Kharerik királyt és kiskorú fiát csellel elfogta, és mindkettőt lefejeztette. Hogy bűnei begbocsátassanak - és valami "jót" is csináljon - , Párizs mellett apátságot alapított, és Szent Geneviévet tette meg saját maga védőszentjének. Cambraiban uralkodó Ragnáchártot és testvérét Rickhártot - ugyancsak rokonait - bárddal ütötte agyon, miután megkötözve eléállították őket. Minden bűnük az volt, hogy még éltek. Uralkodása végére saját szűk családját leszámítva egyetlen rokona sem maradt, pedig mikor 496-ban felvette a kereszténységet, annyi unokatestvér, nagybácsi, sógor, volt még életben, hogy a neveiket sem tudta volna felsorolni. Tizenvalahány év alatt mindet kiirtotta családostul, hogy írmagjuk se maradjon. Három fia közül Klotár érte őt utol a szadista kegyetlenségben, de az már egy másik történet.

Symmachus (498-514) 498. november 22-én két római pápát szenteltek Itália katolikus egyházfői. Az egyik Anasztáz archidiakónusa, Symmmachus volt, aki benne lehetett főnöke hidegre tételében, és akit a római ortodox zsinat választott pápának. A bizánci érdekeket támogató ellenpárt - ugyanazon a napon Laurentiust, a Santa Prassade archipresbiterét kiáltotta ki pápának. Persze a két pápa rögtön összeugrott és az ariánus gót király, Theodorik gúnyosan bazsalyoghatott, mikor őhozzá fordult mindkét fél az orvoslásért. Megfelelőbb helyzetet nem is tudott volna elképzelni Theodorik, mert tálcán kínálkozot számára a katolikus papság megosztása. Az ilyen belharcokban a katolikusok a saját intézményüket rongálták, és ezt a helyzetet a gót király a döntéseivel még jobban meglovagolta, kihasználta. Theodorik látszólag megerősítette Symmachust pozíciójában, de ugyanakkor Laurentius is meghagyta a Lateran palotában, ahova az - megelőzve vetélytársát - szélsebesen betelepedett. Evvel kezdetét vette az un. 'Laurentiánus skizma' – mely négy évig tartó civakodást eredményezett. A botrányokkal fűszerezett harc egyik szakaszában Symmachust bíróság elé akarták állítani fajtalankodásért. Symmachus az ügyészségi vizsgálóbizottság előtti megjelenést megtagadta, - hangoztatva - „földi hatalomnak nincs joga őt felelősségre vonni.” Hívei élesen visszautasították, hogy az öreg kisfiúkkal disznólkodott volna, rámutatva, hogy a pápának fiatal, szép szeretője van (Condrita) akivel már évek óta tartós kapcsolatban áll. Négy évig hagyta tehát Theodorik, hogy a két tábor marakodjon, míg 502-ben zsinatot hívott össze Laurentius letétele érdekében. Döntését nem hitbéli igazságok kánonjai befolyásolták, hanem politikai szükség, mert Laurentius túlságosan szívén kezdte viselni Bizánci gazdaságpolitikai érdekeit. Laurentiust a zsinat után száműzték, és onnantól Symmachus 12 éven keresztül békésen üldözhette a tőle eltérő gondolkodású embereket, egészen haláláig 514-ig. Vandálok Észak-Afrikában ebben az időben a vandálok virágzó királysága már bő két generáció óta fennállt, és Thrasamund (496-523), a honfoglaló Geiserik unokája volt a király. A mai Tunézia és Algéria területén a vandál nép szorgosságának, szervezőképességének köszönhetően egy kényelmes, jómódot biztosító országot hozott létre, tengeri kereskedelemmel, gazdag kézműiparral, és öntözéses mezőgazdasággal, melyet a világ bármelyik országa megirigyelhetett volna. A vandál királyok teljes vallásszabadságot biztosítottak nem csak a katolikusoknak, donatistáknak, de az ősi pogány hitben lévőknek is. A probléma abból adódott, hogy a katolikusok nem voltak hajlandóak elfogadni az ariánus vandálok kinyújtott kezét, (a pogányokat még jobban megvetették) hanem szigorúan ragaszkodtak a más vallásúak háttérbeszorításához. Amikor a lázító izgágaság kezdett elharapózódni, akkor a vandálok begyűjtötték a bajkeverőket, majd száműzték azokat. Nem úgy viselkedtek, mint az ortodoxiától fűtött püspökök az általuk uralt területeken; nem gyilkoltak meg senkit hitéért, templomokat sem romboltak földig, koruk igazi 'vandáljai' nem ők voltak. A vandálokkal kapcsolatosan megint meg kell ismételnem véleményemet, hogy helytelenül rögződött tudatunkba a nevükkel kapcsolatos vandalizmus fogalma, tehát nem a vandálok voltak az igazi vandálok. Igaz, 'matyóhímzés'-ként sem lehetne egy vandál támadást leírni, de a helyzet értékelése és a rájuk fogott pusztítás, rombolás mértéke rosszindulatúan eltúlzott és torz. A legyengült, szétesett Nyugat-római Birodalmat fosztogató germán vagy éppen hun hordák egyike sem okozott annyi kárt kultúrörökségünkben, mint a keresztény papi, szerzetesi bandák, akik szisztematikusan pusztították, tudatos szervezetességgel rombolták, a többszáz éves pogány templomokat, színházakat, iskolákat. Egy fosztogató germán martalócsereg felgyújthatta, megrongálhatta városok, várak épületeit, de babonás félelmük visszatartotta őket attól, hogy nekiálljanak egy pogány templom márványhomlokzatának leszaggatásához, vagy oszlopai széttördeléséhez. Ilyet a vallásfanatizmusba szédült korai keresztények csináltak Szent Epiphaniosz, Szent Tüchon, Szent Porphüriosz, stb. vezetésével, vagy azok biztatására. Ők voltak az igazi vandálok. Vissza kell utasítani Viktor, Vita püspökének elferdített állításait a vandál üldöztetésekre vonatkozóan, melyeket az 'Afrikai tartomány üldöztetések történet' (Historia persecutionis Africae provinciae) című művében firkált össze. Ő maga is éles hangú refutációban támadta az ariánus meggyőződést, amit az állítólag kegyetlen Geiserik király minden nehézség nélkül engedélyezett. Hát akkor – kérdezhetné az olvasó - hol volt a kegyetlen üldözés? De ugyanilyen szabadsággal tevékenykedhetett húsz évvel korábban, Deogratias (kb. 450.) püspök is, természetesen annak köszönhetően, hogy békés, uszítástól mentes egyházvezetést gyakorolt. Fulgentius (467-533) Ruspe városának püspöke izgága természetének köszönhetően már nem bírt a bőrében maradni. Ágoston odaadó híve, az arianizmus esküdt ellenségének kiáltotta ki magát, és az uralmon lévő vandál réteg vallását semmibe véve lázította, uszította katolikus társait. Fanatikus hívei legnagyobb örömére kiadta az 'Ariánusok Ellen' című háromkötetes könyvét. Thrasamund király 510 körül megelégelte az ortodoxok felerősödött bajkeverő viselkedését, összefogdosta a problémát jelentő katolikus vezetőket és hatvanat közülük – Fulgentiust is – Szardínia szigetére száműzte. Ez a hasznosan határozott fellépés meghozta gyümölcsét: lenyugodtak a kedélyek, békésebbek lettek a katolikusok. Thrasamund utóda, Hilderik (523-530) egyre több kedvezményt, kiváltságot kezdett biztosítani a megbékélt jóság köpönyegében tetszelgő katolikusoknak. A különleges védettségnek, előnyöknek köszönhetően az ortodox domináció aránytalanul nőni kezdett az ariánusok hátrányára. Hilderik unokatestvére, Gelimer, (530-534) ebben veszélyt látva, a vandál nemesség támogatásával, 530-ban megfosztotta Hilderiket trónjától, majd nemsokára rá kivégeztette. Gelimer még álmában sem gondolhatta, hogy ez a lépése nem csak az életébe, királyságába fog kerülni, de országa, népe sorsát, is örökre megpecsételi. De ez már tényleg egy másik történet. Hormisdas (514-523) Hatalomra jutása után rögtön belekezdett fanatikus ortodoxiája győzelemre viteléhez, cseppet sem zavartatva magát, hogy közben a Birodalom érdekei ellen dolgozik. Az Alsó-moesiai hadvezér, Vitalianus hatalma növelése érdekében serege élén felkelést robbantott ki Anasztáziosz császár (491-518) ellen. Hormisdas pápa rögtön szövetkezett a lázadóval és valahogyan elérte, hogy Vitalianus követelései közé iktassa, belekeverje Róma és a keleti püspökök között fennálló monofizita viták problémáit is. Mikor a lázadó Vitalianust meggyilkolták a pápa elveszítette ügye támogatóját, de ez egy cseppet sem keserítette el: rendületlenül tovább folytatta az áskálódást. A császártól követelte az ő ortodox irányzatának feltétel nélküli elismerését, a monofiziták, nesztoriánusok, és más eretnekek üldözését, irtását. A követeléseit átadó követeket megbízta, hogy hivatalos látogatásuk lejártakor lázító leveleit titokban adják körbe a keleti klérus tagjainak. Amikor erre fény derült a császár azonnal hajóra rakta a pápai követeket, és megszakította a tárgyalásokat Rómával. A diplomáciai etikettet megsértő pápát egyáltalán nem érdekelte a leleplezés, megrázta magát, mint ázott kutya az eső után és tovább folytatta a bajkeverést. 518-ban meghalt Anasztásziosz császár és I. Jusztinosz (518-527) személyében egy nagyra törekvő ember került a trónra, aki arról ábrándozott, hogy visszafoglalja Itáliát és helyreállítja a régi császárok birodalmát. Ezen törekvésnek lett szerves része a pápaság, amiben a császár erős támogatót vélt felfedezni. Hormisdas most már kéjelegve pöffeszkedhetett, minden álma valóra vált. Jusztinosz császár a római pápa minden követelését hajlandó volt teljesíteni, elűzte Thimotheosz konstantinápolyi pátriárkát, és helyébe lakáját, Jánost nevezte ki. Elrendelték a monofiziták, és minden más vallású ember üldözését, pusztítását, kiátkoztak megint mindenkit, beleértve korábbi már rég halott császárokat, Zénont és Anasztászioszt is. A ravennai gót királyi udvar és a bizánci császár még sosem állt ilyen élesen egymással szemben, minek következtében a római pápaságra olyan jólét köszöntött, ami korábban még sosem volt. Mindkét világi hatalom ajándékokkal, megvesztegetésekkel, hízelkedett a pápai támogatás elnyeréséért. Most már tellett drága kelmére, bíborra, bársonyra, mindenre, kivéve szappanra. I. Jusztinosz (518-527) császár uralkodása alatt történt az a nem mindennapos említésre méltó esemény, mikor is a változatosság kedvéért keresztényeket gyilkoltak hitük megvallása miatt. Ebben az időszakban már általánosan bevett gyakorlat volt a más vallásúak (pogányok) üldözése, szisztematikus irtása szerte az egykori Római Birodalom azon részein, mely a kelet-római császárság fennhatósága alá tartozott, és ezért meglepő, ami Jusztinosz uralomra jutásának hatodik évében, a Bizánci Birodalom peremkerületén, Himyaria (mai Jemen) királyságában esett meg. Általános ismereteinkkel ellentétben a zsidóság, a II. századi háború (Bar Kohba) után nem mindenhol került siralmasnak mondható hátrányba, sőt idővel volt ahol a keresztény fanatizmus erőszakosságával vetekedő zsidó király került hatalomra, hogy megmutathassa a zsidók is legalább annyira képesek a tőlük eltérő vallású embereket irtani, mint a keresztények. Zakariás Rétor 8. kötetének harmadik fejezete szolgáltat részletes adatokat a Najranban (Arab-félsziget déli része) legyilkolt 'mártírokról'. Az esemény több változatban is fennmaradt és a forrás gazdáját a Beth Arshami Simeon atyában lelhetjük meg. Az eredeti levelek másolatai, töredékei először az 1910-ben, Brüsszelben kiadott 'Bibliotheca Hagiographica Orientalis' elnevezésű gyűjteményes munkában lett nyilvánosságra hozva. Zakariás, Jusztinosz császár uralkodásának hatodik évére helyezi a najrai (néhol Nagran) mészárlást, mely dátum több szakember szerint pontatlan. Beth Arsham püspöke Simeon, aki az apocrisarius (magasrangú egyházi hivatalnok, legátus) hivatalát is betöltötte, császári delegátusként a Tajjajé nevü arab törzs 'királyához' Al-Mundhirhoz érkezett a mai Dél-Irak területén lévő egykori székvárosba, Al-Hirariba. Ekkor érkezett meg Himyár királya, Juszuf Dhu Nawas követeaz Al-hirari udvarban, ahol az összes jelenlévő előtt olvasta fel levelét. Himyaria királyságában viszonylagos harmóniában élt együtt keresztény, zsidó, valamint kevésszámú pogány, és ebben az időben már generációk óta egymást váltogatva hol zsidó, hol keresztény uralkodó került az ország trónjára. Valamikor 520 körül Juszuf Dhu Nawas a helyi zsidó lakosság támogatásával magához ragadta a hatalmat, hadával az Akszúm (Etióp keresztény népcsoport) zsoldosok által védett helyőrségre, Zafarra támadt. Egy részét az Etióp katonáknak leölette a többit rabszolgának adta el, majd nekilátott a keresztény hívők megreformálásának. Igyekezetét levelében őszinte részletességel így ecseteli: „A keresztény király halála után én lettem Himyár uralkodója és tervbe vettem mindazok elpusztítását, akik Jézusban hisznek és tévelygésüket megváltoztatni nem akarják, mindazok elveszelytését, akik megtagadják hitünk felvételét. Ezért megégettem 280 papot és velük égettem el elevenen Etióp szolgáikat, akik templomaikat voltak hivatva védeni. A keresztények templomait mindenfelé zsinagógákká alakíttattam át. Ezek után 12000 katonával a keresztények erőssége, Najran városa ellen vonultam, ám ostrommal azt akkor még elfoglalni nem tudtam. Később béketárgyalásra hívtam a város vezető férfiait, szavamat adtam sérthetetlenségükre, hogy elibém járulhassanak. Mikor megérkeztek mégis úgy döntöttem, hogy a keresztényeknek adott szavam megtartása nem szükséges. Rabul ejtettem mindet és életükért cserében vagyonuk átadására kényszerítettem őket. (…) felgyújtottam templomaikat és megégettem benne papjaikat, és mindenkit, aki oda menekült haragom elől. Az életben maradottakat Krisztus és a kereszt megtagadására kényszerítettem. De ezek közül sokan konokul ellenszegültek és Jézust továbbra is Istennek, a Mindenható fiának vallották. Inkább a halált választották, és vezetőjük a válaszában sok minden dolgot felhozott ellenünk sértegetni merészelt, ezért elrendeltem az összes fontosabb vezető férfiú kivégzését soraikból.” A levél további részében a zsidó király eldicsekszik a keresztény vezetők asszonyai, lányai lemészárolásával, „akik apáik, férjeik példáját követve elutasították Jézus megtagadását és inkább a halál után epekedtek.” Dhu Nawas (egyes forrásokban Masruq) Mundhirhoz küldött levele zárósoraiban az Al-Hirariban élő keresztények üldözését, kiirtását javasolja, ugyanakkor kéri a Tajjajék királyát: „Kérlek testvérem a zsidó alattvalóiddal kedvesen bánjál, amiért cserében kérhetsz tőlem bármit, és kérelmed boldogan teljesítem.” A keresztények legyilkolásának híre gyorsan bejárta a Bizánci Birodalmat és óriási felháborodást váltott ki, mivel a keresztények kizárólagos jogot éreztek a más-vallásúak irtására és az ilyesmi eljárást ellenük történő alkalmazása hallatlan galádságnak számított. Akszúm királya, Káleb (525 körül) Jusztinosz császár segítségével sereget gyűjtött, átkelt a Vörös-tengeren és legyőzte a zsidó királyt. Husn Al-Ghuráb úgy tudja, Dhu Nawas, Káleb elleni ütközetben lelte halálát.

I. János (523-526) A vallásmániába beleőrült Jusztinosz császárnak akkoriban megint nem az volt a fontos, hogy birodalmát a barbároktól megvédje, hanem hogy - az 523-ban kiadott - szigorú rendelettel saját, békésen élő ariánus alattvalói életét lehetetlenné tegye. Döntésében volt egy jó adag provokáció is, hiszen nagyon jól tudta, hogy az ariánus gót királynak, Theodoriknak ez nem fog tetszeni. Ne veszítsük szem elől azt a tényt, hogy ebben az időben a gót nemesség nagy része ellatinosodott nem csak öltözködésében, hanem nyelvében is, és nem barbárságuk, hanem eretnekségük miatt nem jöhetett létre tartós béke és a valláskülönbségeknek köszönhetően nem jöhetett szóba semmilyen szövetség a Bizánci Császársággal. A gót király saját személyét és hittársait érezte megsértve ezzel az ediktummal, ám háború és nyílt ellenségesség helyett a békét választva egy küldöttséget indított Bizáncba, melynek élére tekintélyemelés érdekében, az akkori pápát, Jánost nevezte ki. János feladata lett volna Jusztinosz császár megbékítése, vallási türelem, megértő hozzáállás kieszközölése, a kisebbségben lévő ariánusok megtűrése. Theodorik nem értette, azt a gyűlöletet, ami az akkori (és korábbi) keresztény vezetést annyira jellemezte, ő egy vallástürelmet gyakorló környezetben élt, és úgy gondolta, hogy a 'szeretet' vallásbékéje érvényesül majd a katolikus követségben. El sem tudta volna képzelni, hogy ezek az emberek pont az ilyen béke ellen vannak, hiszen amikor Jánosék meghallották a vallás terén eligazodásra képtelen császár rendeletét majd kiugrottak bőrükből örömükben. De nyíltan lázadni a gót király ellen nem mertek, és a római klérus végül kénytelen-kelletlen beleegyezett János útnak indításába. A pápának természetesen esze ágában sem volt a gót király megbízását végrehajtani, helyette még egyszer megkoronázta a császárt, és béke kérés helyett a császárt még jobban hergelte, uszította az ariánusok kiirtására. Maga a követség és a pápa elég sok időt töltött teljes luxusban Konstantinápolyban és nemigen akartak visszamenni Itáliába. János azonban egy idő után aggódni kezdett megüresedett trónja miatt és fájó szívvel hagyta ott a pazar lakomák ínyencfalatjait, meg a paloták kényelmes selyempárnáit, és mint aki jól végezte dolgát hajóra szállt, hogy visszatérjen a Laterán palotába. Theodorik közben persze megkapta hívei jelentéseit a pápa szemtelenül hűtlen viselkedéséről és szörnyű haragra gerjedt. A befutó hajót testőrgárdistái várták, akik a gúnyosan vigyorgó János pápát rögtön bilincsbe verték és meg sem álltak vele a ravennai pincebörtönig. János pápa meg is halt a börtönben, Theodorik halálra éheztette a kirekesztő, gyűlölködő egyházfőt, mely méltó befejezése volt alantas életének.

http://papasagtortenete.blog.hu/2010/04/28/papasag_5_resz_damasus_papa_a_gengszter Rómában, Liberius pápa 366-ban bekövetkezett halálakor két párt acsarkodott egymásra a hatalomért. Az egyik párt élén a frissen elhunyt Liberius pápa törvényes fia Ursinus állt, aki meg volt győződve, hogy a pápai szék apáról fiúra szállva örökölhető és így a pontifikátus méltósága őt illeti. Vele szemben a másik párt élén Róma leghatalmasabb főpapja Damasus (magyarosan Damáz) állt, aki már régóta szívós következetességgel építette azt az erőplatformot, melynek segítségével a legfelsőbb hatalmat óhajtotta megszerezni. Damasust támogató püspökök közül sokan hű harcostársai voltak, a korábban hoppon maradt Félix ellenpápának és most szívesen adták voksaikat neki, mint Ursinusnak. Ez mellett Valentinianus császár udvarában szolgáló, könnyen megvesztegethető főrangú hivatalnokok – lefizetések ellenében – tovább erősítették a vagyonosnak mondható főpap pozícióját. Damasust már kiskorában papi pályára irányította a családja, de szerencsés felemelkedése akkor kezdődött, mikor Valentinianus császár (uralkodott 364-375) Damasus távoli rokonát, a még szinte gyerekkorban lévő - később császárrá lett, Theodosiust 364-ben magas katonai posztra nevezte ki Róma városába. Ez a Theodosius ugyanaz a személy, aki sokáig együtt uralkodott Valentinianus fiaival, II. Valentinianusszal és Gratianusszal, akik a birodalom nyugati fele felett rendelkeztek, majd 392-től egyeduralkodóként a Birodalom császára lett. Damasus élt a hirtelen jött lehetőséggel és visszaköltözött Rómába, ahol hamarosan családi összeköttetés segítségével előkelő pozíciót biztosított magának az egyházban. Nem csak a fiatal Theodosius köré gyűlt rokonsága, hanem jómódú barátai is támogatták az éles eszű kompromisszumokra hajlamos, pénzt, pompát kedvelő főpapot. Nem lepődhetünk meg tehát, hogy amikor az öreg Liberius elhunyt Damasus rögtön mozgósított és rámozdult a megüresedett trónra. A dékáni rangban lévő Damasust, hatvan éves korában 366. október elején szentelték fel hivatalában, és akkor még senki sem gondolta, hogy a pápai trón még 22 évig fogja birtokolni. Csak hogy a római elöljárók, presbiterek Ursinust választották meg pápának, ám válaszképpen egy héttel később Damasus a híveivel saját magát szintén pápává választatta. Két pápája volt Rómának, minek következtében a helyzet zavarossá vált és anyira elmérgesedett, hogy véres utcai összetűzések, kisebb csaták törtek ki városban a két keresztény párt között. A harcok elfajulásának tetőfokán Damasus fegyveres bandája beszorította Ursinus csapatát a Nagy Szent Mária bazilikába, amit utána szabályosan ostromolni kezdtek. A szétzüllesztett római patrícius családok maradványai tehetetlen keserűséggel szemlélték az új vallás követőinek marakodását az egyre inkább pusztulásnak induló 'örök városban'. Damasus bandája nem tudott betörni a nehéz kövekből összerakott bazilikába, ezért felmásztak a tetejére, leszedték a cserepeket és a tátongó nyílásokon keresztül kövekkel bombázták az alattuk védtelenül kiszolgáltatott ellenpártiakat. A csapdába esett Ursinus követők, ezután megadták magukat, ám így is 137 társuk vesztette életét a felülről záporozó kőesőben. Damasus győzött, - Ursinus elmenekült Rómából - és az új pápa összeköttetéseinek, megvesztegetéseknek, köszönhetően vezető helyzetét megszilárdította. Ebben szerves része volt az akkori római prefektusnak aki együttműködve kiszolgálta és továbbra is szemet hunyt Damasus törvénytelen cselekedetei felett. A megbuktatott 'majdnempápa', Ursinus azonban nem adta fel, vidékről, búvóhelyekről lázított Damasus ellen. Makacs hívei katakombákban gyűltek össze Damasus pápa mielőbbi pusztulásáért fohászkodva, várták az alkalmat mikor kerülhetnek megint a zsírosfazék mellé. Ez azonban Damasust cseppet sem aggasztotta; nagyvilági életet élt, fényes mulatságokat rendezett, fényűző dolgokkal vette magát körül és pompásabb udvartartása volt mint a császárnak. Nagy szoknyapecér hírében állott Damasusnak több törvényes és törvénytelen gyermeke volt, többek között I. Síricius pápa lányától is született egy zabigyereke. Nem véletlenül ragasztották rá a 'matronarum auriscalpius' (asszonyfülek csiklandozója) gúnynevet. Előkelő özvegy dámáknak különösen szeretett a hónuk alá nyúlni, akik hálából az istápolásért vagyonuk nagy részét ráhagyták Damasus intézményére. Egy idő múlva a császári udvartartás is felfigyelt Damasus és társai vagyonszerzési sikereire, és aggodalommal szemlélte a régi tradicionális családok vagyonának átvándorlását a katolikus egyház kezére. Ezért Valentinianus császár 370-ben ediktumban megtiltotta, hogy a keresztény papok özvegyek és árvák házait látogassák és tőlük örökségeket, hagyatékokat, anyagi juttatásokat zsebeljenek be. Ezen rendelet ellenőrzése, szabályozása a gyakorlatban lehetetlennek bizonyult a hivatali korrupció általános elterjedtsége miatt és az aranytallérok továbbra is szép sorjában gurultak a pápa kincstárába, akarom mondani: Damasus zsebébe. Ám egy szép napon, Róma új prefektust kapott, aki már nem viselkedett rokonszenvvel a pápa iránt és sötét felhők kezdtek tornyosulni Damasus feje felett. Felelősségre vonták a bandája által legyilkolt137 személy haláláért és a hatóság gyilkosságra való felbujtásért eljárás indított ellene. Gazdag, befolyásos barátai rohantak Valentinianus császárhoz, hogy a felelősségre vonás alól kimentsék a pápát, és nehéz aranyszolidusokkal egyszerűen lefizették az uralkodót. Valetinianus engedve a megvesztegetéseknek beszüntette az eljárást a pápa ellen és Damasust még jobban megerősítette pozíciójában. Damasus – kéz kezet mos alapon – meg is hálálta a segítő gesztust a császárnak, akit mindenben kiszolgált és ha kellett még olyan rendeletet is hozott, ami homlokegyenes ellentéte volt, annak a kevéske keresztény morálnak, ami nagy nehezen összejött az ő idejükre. Szókratésztól tudjuk, (nem a nagy görög filozófus, hanem Szókratész Szkholasztikosz egyházi író) hogy a beszüntetett eljárás után nemsokára, 370-ben Damasus pápai rendeletet adott ki, miszerint minden férfinak lehetősége van másodszor is megnősülni a válás után. Ezt a dekrétumot a pápa akkor adta ki, mikor Valentinianus otthagyta első feleségét Severát a csinosabb, fiatalabb Justináért. 375-ben meghalt Valentinianus, azonban Damasus gondtalanul, pompával körülvéve tovább irányítgatott majdnem minden baj nélkül 383-ig. De azért teljes nyugta sosem volt, hiszen élt még Ursinus és elszánt követőivel ott kellemetlenkedett Damasusnak, ahol tudott. Más atyák is rendszeresen ellene fordultak a pápának, pl. Faustinus és Marcellinus, akik mérgükben már csak dacból is csatlakoztak egy kiközösített, elvakult fanatikus szektához, az egzotikus nevű Luciferiánusokhoz. A keresztény szakadárok vezetője Lucifer, Cagliari és Szardínia püspöke volt, - nyughatatlan, zavarodott ember - aki alaposan kivette részét az ariánus ármánykodásokból és mint ilyen sok ellenséget szerzett magának. Éveket töltött száműzetésben és Jeromostól, meg Ágostontól tudjuk, hogy a római klérus kiközösítette és kiátkozta. Lucifer meghalt 371-ben, azonban követői továbbvitték szellemiségét. E szellemiség fémjele egy tanulmány, melynek már a címe is magáért beszél: „Arról, hogy az eretnekekkel nem szabad kiegyezni.” Faustinus és Marcellinus atyák írták a híressé vált vádiratot a 'Libellus precum-ot' amiből értesülhetünk Damasus pápa jó néhány disznóságáról. Valentinianus császár halála után a fiatal Gratianus (375-383) került hatalomra, aki alapos keresztény nevelésben részesült, és így a dörzsölt Damasusnak nem jelentett problémát az ujja köré csavarnia. Meglepő módon képes volt cimborájával, Jeromossal karöltve a fiatal császárt meggyőzni: mondjon le a 'Pontifex Maximus' (legfőbb pap) címről, - mivel az istenkáromló pogány titulus - ami nem illik egy keresztény uralkodóhoz. A fiatal naiv császár hagyta magát megdumálni és ünnepélyes keretek között lemondott az ősi címről. Nem sokkal Gratianus lemondása után, a ravasz Damasus bandájával megválasztatta magát Pontifex Maximusnak és most már ő hivalkodott az ősi impériumi címmel. Gratianus ezek után semmit sem értve zavarodottan vakargatta fejét milánói palotájában. 380-ban megint szükség volt egy szerecsenmosdatásra, mert már nagyon sokan morogtak a mindenható főpap mesterkedési miatt. Össze is hívták az Aquileai zsinatot, ahol Ambrosius (Szent Ambrus) elnökletével kivizsgálták az elégedetlenek panaszait és a pápát határozatukban ártatlannak nyilvánították. A döntés nem volt meglepő, hiszen Ambrus és Damasus jó barátok voltak, egyik a másikat támogatta és kölcsönösen elbagatellizálták egymás vétkeit. Azonban három évvel a zsinati felmentő határozat után ismét fordult a kocka, mert úgy látszott a római püspöki kar már végleg megelégelte a pápa kicsapongó, erkölcstelen életmódját, házasságtörő botrányait és Gratianus császárnál megint feljelentették. Az egész római kar – 44 püspök - írásbeli kérelemmel fordult a császárhoz a pápa előállítása és kihallgatása ügyében. Gratianus engedett a püspökök kérésének és a császári udvarba rendelte a pápát. Ez idő alatt Damasus hívei sem maradtak tétlenül és beindult a pápai alvilág a 'főnök' megóvása érdekében. A császári kihallgatáson Damasus mindent kimagyarázott, kimosta magát, mint egy profi rétor bizonyította be igazát, és most is győztesen került ki minden felelőségrevonás alól. Még szóbeli dorgálást sem kapott, biztosabban ült trónján, mint valaha. Utána igazi maffiakönyvbe illő bosszú következett. Az ellene fordult püspökök többségét egyesével meggyilkoltatta, de mire végzett volna véres bosszújával, ő maga is lebetegedett és hamarosan meg is halt. Evvel az utolsó gyilkosságsorozattal kétségtelenné és elvitathatatlanná tette a 'gengszter' melléknevet, mely találóan pontos Damasus alakjának meghatározására. Damasus volt az a keresztény vezető, aki bevezette Jézus születésének megünneplését, mégpedig ravaszul elorozta a pogányok legnagyobb ünnepét a Saturnalia megtartásával elkezdődött 'Natalis Solis Invicti'-t (Legyőzhetetlen Nap Születése), és annak legszentebb napját december 25-ét jelölte ki a keresztény Jézus születésnapjaként. Előtte egyetlen keresztény atya sem foglalkozott a témával, nem volt pontosan meghatározva Jézus születésnapja. Ezért a húzásért már tényleg szentté lehetett avatni Damasust, gengszter múlt ide, vagy oda. És hogy a végén valami jót is írjak róla: állandóan cicomázta a keresztény templomokat, katakombákat, síremlékeket, sírkamrákat restaurált, és zengő hangú sírfeliratokat, mártírokat dicsőítő versikéket farigcsált. Uralkodása idején történt, hogy a keresztény püspökök vallásuk védelmében, 370-ben megkínoztatták, majd kivégeztették Simonidész filozófus-tanárt, akit elevenen megégettek. Egy másik filozófusnak, Maximusnak is az elveszejtés lett a sorsa ugyanez a banda által, csak őt lefejeztették. 372-ben a római egyházi elöljárók erőteljes hangnemben követelték Valens császártól, hogy lépjen fel keményebben az ősi görög kultúrát követőkkel szemben, mert azok tanításait, szellemiségét ki kell irtani el kell tüntetni végleg a birodalomból. Damasus pápa bizalmas, belső titkárként vette maga mellé Jeromost 382-385 években és Jeromos minden fenntartás nélkül boldogan kiszolgálta az alvilági módszerekkel fondorkodó egyházfőt. Több mint valószínű, hogy Jeromos hatására, Damasus pápa 382-ben elítélte és a keresztény erkölcsökkel összeegyezhetetlennek nyilvánította a közfürdőket, a nyilvános és sokszor nyitott latrinákat és betemetésüket és bezárásukat rendelte el. Járványok, fertőzések elterjedésének lehetőségét figyelmen kívül hagyva nem támogatta, illetve akadályozta a józan polgári vezetők egészségügyi, tisztasági viszonyok érdekében tett erőfeszítéseit, mint: szennyvízcsatornázás, viadukt építés/karbantartás, tisztálkodóhelyek vízellátása. Az ilyenféle antihigiénikus hozzáállás még keresztény körökben sem váltott ki megelégedést és csak olyan koszmókok tudtak annak örülni mint pl. Szent Jeromos, meg barátnője a 'szutykos' Szent Paula. Sziriciusz (384-399) a következő pápa, kinek trónolása idején már zavaróan magasra csapott a keresztények pogány-ellenes gyűlölete és a csuhás démonoktól körbevett római császárság ebben az időben emeli először föl tüzes kardját a védtelen pogányság ellen. Theodosius (uralkodott 379-395) volt az első római császár, aki véres és terrorisztikus pogány üldözéseket foganasított, melynek bevezetéseként megtiltotta, hogy a más vallás követői templomokat, szentélyeket építsenek, a már meglévő épületeiket lefoglalta és az ortodox katolikus keresztényeknek adományozta. Még a magánházakban történő összejöveteltől is eltiltotta őket, sokakat elűzött, vagyonukat elrabolta és a keresztény papságot a pogányok elleni atrocitásra, kirablásukra, meglopásukra buzdította. Ezenfelül megfosztotta őket a végrendeleti, végrendelkezési joguktól, hivatalok, tisztségek gyakorlásától, és a nincstelenségbe taszította azokat, akik nem fogadták el az új feltörekvő vallás értelmetlen dogmáit. A helyzet a 380. évek közepétől a gyűlölködő szent Ambrus démoni befolyásának köszönhetően még jobban eldurvult, mert ez a sátáni fajzat szünet nélkül izgatta, hergelte az egyre inkább elmebajba szédülő uralkodót. Ambrus hatására a császár valláspolitikája még türelmetlenebb, brutálisabb lett; több rendeletet kibocsájtott, melyekben megtiltotta a pogány istentisztelet valamennyi formáját, semmilyen szertartást, áldozást, összejövetelt nem volt szabad tartani, és végül magát a pogány létet is halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg. Papjai tanácsára 390-ben Thesszalonikében az egész lakosságot lemészároltatta és az utánakövetkező Ambrus-féle cirkusz, bűnbánatgyakorlás követelése nem volt más, mint a romlott főpap hatalomgyakorlásának fitogtatása. A császár a mészárlás miatt az év karácsonyán nyilvánosan bűnbánatot tartott Milánóban, Ambrus meg nagy kegyesen biztosította számára az isteni megbocsájtást. Nem véletlen, hogy Ágoston 'Az Isten Városáról' c. munkájában tökéletes és mintaszerű uralkodónak ábrázolta Theodosiust, majd az sem véletlen, hogy a Khalkedóni Zsinat (*) a sok aljas gonosz tettéért a ”nagy” jelzővel tüntette ki. Libaniosz (314-393) a híres görög, szofista filozófus megpróbálta menteni a menthetőt, miképp az olvasható a 'Templomokért' c. tüzes védőbeszédében, amelyet Theodosiusnak címzett, és amelyben Szíria templomainak a szépségét magasztalta. A híres antiókiai rétor egyébként leleplezte a szerzeteseknek, ezeknek a semmirekellő és sehonnai vadállatoknak az elvakult fanatizmusát, akik a saját szakállukra cselekedtek: „Ó császár, az érvényben lévő törvényt megsértve, (a szerzetesek) a templomokhoz rohannak, fadarabokkal, kövekkel és vésővel; egyesek még a kezeikkel és a lábaikkal is megelégednek. Akkor pedig a tetőket leverik, a falakat ledöntik, a szobrokat felborítják, az oltárokat összetörik. Ami a papokat illeti, ők a hallgatás és a halál közt választhatnak. Amikor az első templom a földre omlik, futnak egy másikhoz, majd egy harmadikhoz, és a trófeákat trófeák érik, a törvény ellenére” Alexandre Gryf megjegyzi: „Érthető, hogy Libaniosz leginkább ezeket a fekete gúnyás szerzeteseket utálta, az államnak ezeket a törvényes státus nélküli, de elefánt étvágyú ellenségeit, akik úgy zúdulnak rá a vidékre, mint egy növekedő áradat, és a szentélyeken kívül kirabolják a birtokokat is. A szíriai, föníciai és egyiptomi szerzetesek különösen hírhedtek voltak fanatikus erőszakosságukról. (Pogányüldözés 312-565) (*) A jézusi szeretet szellemében megtartott főpapi találkozó legérdekesebb eseményéről olvashatunk Zakariás Rétor harmadik könyvében, mikor becsületesen megírja, hogy a Khalkedóni Zsinaton, Aetius dékán addig verte Side püspökének, Amphilochiusnak a fejét, amíg az alá nem írta a 'Két Természetről' megfogalmazott krédót.

http://papasagtortenete.blog.hu/2010/05/13/papasag_2_resz_fantom_papak A Markioniták ellen felsorakozó ortodox atyák nem ülhettek ölbe tett kézzel és természetesen mindent megtettek saját egyházuk népszerűsítéséért. A cél érdekében nem csak Szent Péter - mint egyházalapító -megteremtése volt fontos, hanem az utána következő üresen tátongó időszak megtőltése - valós történelmi eseményként beállított - hamis adatokkal. Amint azt már korábban említettem, Anikétosz volt az első Pápa, akiről biztosan tudjuk, hogy történelmi személy és akiről határozott tények állnak rendelkezésünkre, ám őelőtte semmiféle adat, vagy halvány utalás sincs, (római Kelement leszámítva) semmilyen pápáról, püspökről. Nem is lehetett, hiszen a mai értelemben vett kereszténység még elméletben sem létezett, hacsak a gnosztikus-zsidó szektákat nem tekintjük erőszakos arroganciával azoknak. Másképp fogalmazva: a kitalált Szent Péter és Anikétosz pápa között nem létezik valós történelmi tényként kezelhető pápai sorrend. A római ortodox vezetők tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy semmilyen komoly tekintélyt nem tudnának kivívni egyházuknak, ha nincs egy megfelelő, történelemben meghatározható, és történelmileg igazolható pápai sor, Szent Pétertől Anakétoszig. A fővárosban, a II. század harmadik részében már határozott elkülönültséggel kiformálódott az a katolikus irányzat, amellyel a 'főideológus', Irenaeus úgy-ahogy egyetértett, és melyet lelkes segítőkészséggel támogatott. Szükségük volt minden támogatásra a római ortodoxoknak, mert a nemrég elhunyt Anikétosz pápa elégtelennek bizonyult a katolikus egyház megerősítésében. Pedig, Anikétosz pápát a nagy tudású Polükárposz segítette, de erőlködésük mégsem volt elég a népszerűbb, misztikus tanításokat hirdető gnosztikus egyházak legyürkőzésére. Irenaeus atya nem sokkal korábban, - valamikor Anikétosz pontifikálása idején – átírta Markion Evangéliumát, és terjeszteni kezdte a szintén általa átdolgozott 'Máté, Lukács, és János' fedőnevekkel megjelölt evangéliumokat is. Habár nagyra értékelhette, hogy Anikétosz és Polükárposz ügyesen behelyezték fókuszpontként Szent Pétert - mint a római püspökség megalapítóját - a katolikus egyház történelemének kezdetére, de éles szemmel kiszúrta a nem létező folytonosság zavaró hiányát is. Egy ilyen lista igazán nem tartozott a nehéz feladatok közé, és az első lista, minek létezésében biztosak lehetünk Irenaeus atyától származik. Irenaeus, lyoni püspök alkotó ideje kb. 160-190 tájára eshetett, és a messzi távolból aggódva figyelhette és tanúja lehetett a gnosztikus-kereszténység népszerű terjedésének és a korai ortodoxia széleskörű mellőzésének. Különösen Rómára tekintett rosszallóan, ahol a gnosztikusok nagyra törő, elegáns valláselméleteikkel elorozták a térítésre alkalmas egyedeket. A római katolikus egyház hatékony megerősödését szerette volna látni, melyet csakis erős központi irányítással tudott elképzelni, egy olyan főpapi személlyel az élen, akinek egyházkormányzási jogosultságát mindenki feltétel nélkül elismeri. Ennek érdekében összeállított egy pápai névsort, Linusszal kezdte, akit állítólag maga Szent Pál ültetett a 'szent székbe'. A második pápa nála, Anaklétosz névre hallgatott, akit meg kitalálása szerint Szent Péter kent fel pápává. Egy ilyen dicső kezdetbe már tényleg senki sem tud belekötni. Még tíz pápát nevez meg (Anikétosz volt az utolsó), hogy pontosan – ővele - ki legyen a '12' varázsszám, minek különleges hatalommal bíró jelentése még elfogadhatóbbá tette listáját. Az ókeresztény irodalom szakértői rámutatnak, hogy Irenaeus előtt már létezett egy másik lista, Hégesziposz listája. Hégesziposz (kb. 110-180) atyáról szinte semmit sem tudunk. Minden információnk, – ami van róla – Euszébiosztól származik, attól a IV. századi atyától, aki az ókori világ a legbecstelenebb történésze volt. Hégesziposz életének hozzávetőleges dátumát is csak Euszébiosz közlése alapján határozhatjuk meg; mert összekötötte tevékenységét Antonius püspökkel, Anikétosszal és alkotóideje csúcsát Elenterus pápa idejére tette. Tőle tudjuk továbbá, hogy Hégesziposz öt könyvet írt, ami mind elveszett és ezekből mindössze nyolc passzus maradt fent: az is természetesen Euszébiosz közlése alapján. „Készítettem egy listát a korábbi pápákról.” - írja Hégesziposz az egyik fennmaradt fejezetben. Ha tényleg volt ilyen lista, akkor Irenaeus talán onnét vehette a neveket és talán az évszámokat is. Az ma már kideríthetetlen, hogy hányan voltak az első, Hégesziposz által összeállított listán, mik voltak az eredeti dátumok, mert semmilyen más egyházi vagy világi forrással nem rendelkezünk. Ezért Irenaeus listáját kell az első kronológiai megnyilvánulásnak tekinteni, amit minden későbbi egyházi szerző felhasznált, beleértve Euszébioszt is. Eddig tehát három személyt említettem a pápai névsor összeállításával kapcsolatban; Hégesziposzt, kinek vagy volt listája vagy nem, - a kicsit később élt Irenaeust, akit nagyon bántott, hogy ilyesmi nem létezik, - és a kb. 150 évvel később élt nagy mesemondót, Euszébioszt, aki akkor is füllentett: amikor kérdezett valamit. Ezeknek a korai próbálkozásoknak összehangoló kikerekítést adott a 'Liber Pontificalis' (1) című, pápai méltóságokat időrendben bemutató könyv. A könyv első szakasza II. Bonifác pápa (530-532) parancsára íródott, mert az ő idejében, Irenaeus és Euszébiosz listáján kívül még gyéren fellelhető volt néhány más korai atyától származó, megbízhatatlan, főleg dátumokban egymásnak ellentmondó kronológiai részadat. Ezek a feljegyzések hiányos eltéréseikkel csak zavarták az 'eredeti', egységre törekvő listát. Itt fontos megemlíteni a IV. században élt Szent Jeromos (342-420) levelezését Damasus pápával, mert írásában Jeromos, már a korábbi listán szereplő 'pucér' nevekhez hozzáköltött cselekményeket, eseményeket, melyeknek valós alapjuk nincs. Az ő tollát is a történelmi feljegyzések zavaró hiánya vezérelte. Mindenesetre Bonifác pápa parancsát teljesítő 'történész' Jeromos légből kapott közléseit hitelesnek vette, azokat ő is megtoldotta, és egész sor egyházi rendeletet, törvényt, cselekedetet talált ki a sosem élt pápák történelmi hitelesítésére. Bonifác pápa parancsára megszületett az első teljesnek mondható biográfiai sorozat; (Catalogus Felicianus) Szent Pétertől, III. Félixig, aki II. Bonifác elődje volt. (Meghalt, 530.) A második kibővített, pápai életrajzgyűjtemény, II. Hadrianusig, 872-ig közli az adatokat A nemlétező történelmi kútfők hiányának köszönhetően egyetlen egy fantom pápa trónolása sincs pontosan meghatározva. Minden gyűjteményben, könyvben, - beleértve az 1913-ban kiadott Katolikus Lexikont is -, ezekre a pápákra csak körülbelüli dátumozást találni. Még egyszer térjünk vissza a történet elejéhez és kezdjük el a pápák bemutatását a rendelkezésünkre álló a soványka adatok alapján. Linus (kb. 64-78) Semmit nem tudunk róla, még azt sem, hogy élt-e egyáltalán ilyen nevű keresztény ember Rómában. Euszébiosz annyit közöl csak, hogy mártírhalált halt. A nemsokkal utána élt és Rómában is tevékenykedő Tertullianus atya (160-220) nem hallott róla, nevét nem ismeri. Tertullianus tudomása szerint Péter és Kelemen között nem létezett más pápa. Liber Pontificalis redaktorja, így rákényszerült, hogy kiagyaljon valamit róla, mert még legenda formában sem volt személyéről semmi adat. Eszerint, római származású, Toszkánából való, az apját Herclaunusnak hívták. Egyetlen egyházrendeletet tulajdonítottak néki; hogy a nőknek be kell kendőzni a fejüket a templomokban és imaházakban. A kései szerkesztő pontos történelmi munkából másolhatta a fantom Linus valóban élt kortársait; Neró, Saturnius, Scipio, Capito és Rufus. Azt meri állítani, hogy Linus 15 püspököt és 18 papot szentelt fel. Vajon hol lehettek ezek a püspökségek, mikor a római reform-zsidó közösség maximum néhány száz tagból verődhetett össze? A mese szerint mártír lett belőle, de sok valláskritikával foglalkozó történész rámutat, Néró és Domitianus császárok közötti időben nem volt semmilyen keresztényüldözés Rómában, így a pápai mártíromsággal történő kacérkodás nem helytálló. Szent Péter mellé temették. Anaklétosz (kb. 78-90) Hasonlóan elődjéhez, semmit nem tudunk róla biztosan, kivéve, hogy ő sem volt zsidó. Euszébiosz Anaklétosz pápát is mártíromsággal magasztosítja föl, aminek nincs történelmi alapja. Tertullainus, vagy más korábbi atya a nevét nem említi, személyéről senki sem közöl semmit. Kivétel az V. században irkáló Szent Ágoston (Augustin), (2) aki összekeverve a dolgokat csak annyit közöl, hogy a sorrendben őt követő Kelemen előtte volt pápa. Liber Pontificalis hozzátoldja; sok papot szentelt fel, és Rómát 25 plébánia közösségre osztotta. (abszurd, lehetetlen állítás) A VI. századi redaktor kényszeredve érezhette magát valós történelmi szereplők felsorolásában, hogy így teremtsen nagyobb hitelt a maga által kitalált közlések elfogadásához. Anaklétosznál is sorakoztatja Vespasianus, Titus, Domitianus, Rufus neveit (valószinüleg Tacitus művéből merítve). Tizenkét évig volt pápa szent Péter és Linus mellé temették. I. Kelemen (kb. 90-99) Kelemen is zsidó származású volt, mint szinte az összes korai kereszténynek mondott szereplő, mely állapot csak a II. sz. végén, III. sz. elején kezdett lassan megváltozni. Ám ez cseppet sem zavarta szerkesztőt – már csak azért is – az első három pápát római származásúnak, a következő kettőt echte görögnek mondja, majd két római- két görög és ez így váltakozik Evaristuszig, akiről végre említi, hogy zsidó volt. Személyéről, munkásságáról semmit sem tudunk, kivéve híres levelét a Korinthosziakhoz, aminek következtében vallásvezető méltóságához semmi kétség nem férhet. Ő az egyetlen történelmi személy a fantom pápasorban. (Kelemen levelét egy külön tanulmányban már megpróbáltam bemutatni.) A keresztény tradíció (Euszébiosz, Liber Pontificalis) szerint, Trajanus császár bebörtönözte, Görögországban, egy kőbányában raboskodott mártíromsága bekövetkeztéig. Fogságában több rabtársát megtérítette, ami kiváltotta fogvatartói dühét. Sok könyvet irt a kereszténységről, melyet senki nem olvasott, hiszen még a címüket sem ismerjük és valaha volt létezésüket a VI. sz. előtt még említve sincs. 2 dékánt és 15 püspököt szentelt fel, akik mind abban az egyetlen római imaházban szolgálhattak, minek nevét, helyét senki soha fel nem jegyezte. A sokáig neki tulajdonított 2. Kelemen levéllel nem érdemes itt foglalkozni, mert az csak egy nevében íródott kései hamisítvány. Nincs arra jobb példa, hogy mennyire kitalált, át nem gondolt a korai pápák létezésé t alátámasztó igyekezet sántaságára, mint maga a pápák könyve, melyben I. Kelemen után következő pápának egy másik Anaklétoszt helyez be pápának a szerkesztő. Az egyházi történelemtudomány egyszerű, ártalmatlan duplikációnak mondja a második Anaklétosz szerepeltetését pedig a helyzet nem szimpla. Ha csak egy sima kettőzés lenne, akkor a vékonyan közölt mellékadatok is ismétlődnének, ám a második Anaklétosz nem Itáliában, hanem görög földön született, másképp hívták at apját, 9 év, két hónap és 10 napig regnált a 12 év,1 hónap és 11 nap helyett, mely az az első Anaklétosz kormányzási idejére van megadva. A Vi. századi szerzőt úgy látszik csöppet sem zavarta, hogy a második Anaklétosz kilenc évét lehetetlenség besajtolni egy logikus kronológiába, mégis egy fiktív időt teremtve odabiggyesztette. A Liber Pontificalis kéziratán kívüli összes pápai listából, névsorból, ismertetésből szándékosan hiányzik a második Anaklétosz említése, hogy evvel is elejét vegyék a felmerülhető kétségeknek, kérdéseknek. Evaristus. (kb. 100-105) Görög földön született, másik neve Aristus, és ő az egyetlen fantom pápa, akiről az egyház beismeri, hogy zsidó volt, - már ha élt egyáltalán. Családját Betlehemi zsidóknak mondták, és Euszébiosz csak annyit közöl róla, hogy Kelement követte a trónon, Trajanus 12. uralkodási évében és 8 évig volt pápa. Evvel szemben az LP. 9 év, 10 hónap uralkodási időt ad meg, míg későbbi hagyomány az akkor még koránt sem létező bíboros-intézmény létrehozását tulajdonítja Evaristusnak, mely állítás sértően történelemhamisítvány. 15 püspököt, két dékánt és 17 papot szentelt, mely azt jelenti – ha minden igaz –, hogy Evaristus idejében, Rómában minden második keresztény püspök, bíboros, dékán vagy pap volt. Őt is Szent Péter sírja mellé temették. I.Sándor. (kb. 105-115) Őróla sem tudunk semmit, a Liber Pontificalis is néhány olyan jelentéktelen mondattal intézi el, mint pl. Rómában született, rendeletével a szentelt vizet sóval kevertette, mielőtt szétspriccelték megtisztításra szánt keresztény otthonokban – mely közléseket lehetetlen független forrásokból leellenőrizni. Neki tulajdonítják a misében helyezett állandó középső főrész (kánon) bevezetését, amelyben az áldozati cselekmény végbemegy. Áldásaival embereket szabadított meg a gonosz szellemektől, sót és vizet használva 'ördögűzéséhez'. Állítólag lefejezték, mely adat az LP. kívül sehol máshol nem került említésre. Sixtus (kb. 115- 125) Talán humorosnak is felfoghatnánk Irenaeus által frappánsan kitalált nevet, ha nem történelemről lenne szó. Igaz a kereszténység történelme ebben az esetben is csak paródiája a valós történelemnek. A 'sixtus' hatodikat jelent, mely szintén mágikus varázsszámnak számított, és a számmisztikában kóválygó Irenaeusznak felüdülés lehetett ilyesmiken spekulálnia. A zsidó örökségű számmisztika megtörhette az egyébként szellemiekben rugalmatlan atya, fanatizmusba zárt világának egyhangúságát. Ezért a Sixtus nevet ragasztotta rá a hatodik pápára Irenaeus, mert fantáziája szerint csak is ilyen nevet érdemelt a Péter utáni hatodik pápa. Euszébiosz a rá jellemző trehánysággal a 'krónikájában' Sixtus pápaságát, 114-124-re helyezi, míg a történelemkönyvében, 114-128 dátumot közli. (Még arra sem volt hajlandó, hogy legalább egyforma dátumot írjon a két szerzeményében.) Természetesen ő sem volt zsidó, rómainak mondták származását, az apját meg találóan 'Pastornak' hívták. Vele is ugyanaz a helyzet, mint az előtte lévő pápákkal; semmit sem tudunk róla, nincs más egyházi feljegyzésektől független forrás. A Liber Pontificalis szerzője sem tudott semmit hozzáírni az életével kapcsolatban, így tőle eredőnek tüntet fel később bevezetett ediktumokat. Három vallási előírást (rendeletet) tulajdonítottak a sosem létező pápának. 1. Csak felszentelt pap érintheti meg a felszentelt kelyhet. 2. Püspökök, akik a Szent Szék elé lettek idézve, csak apostoli levél felmutatása után térhettek vissza és vehették át megint az egyházmegyéjük irányítását. 3. A mise bevezetőjében a püspöknek, papnak a hívekkel együtt kell mondani a 'Sanctust' (szentséget). Annak ellenére, hogy több mint tíz évig volt hatalmon papokon és dékánokon felül mindössze négy püspököt szentelt hivatalba, ami elődjei buzgóságához képest langyos igyekezetnek tűnhet. Őt is Péter mellé temették. Teleszphorosz (kb. 125-136) A helyzet itt is hasonló, mint elődjeinél: róla sincs semmi kézzelfogható adat. A mindenben olyan jól informált Irenaeus közli, hogy mártír volt ő is, természetesen nem zsidó, hanem görög. A Liber Pontificalis szerint, ő vezette be a karácsonyi éjféli misét és vasárnap celebrálta a húsvéti feltámadást. Az LP. Röviden közli még, hogy 12 papot, nyolc dékánt és 13 püspököt szentelt föl. Ez minden. Nem sok ugye, egy pápáról, aki állítólag 11 évig uralkodott. Hyginus (kb. 136-142) Euszébiosz csak annyit közöl, hogy melyik évben halt meg, de a nevét Irenaeustól veszi, mert Hyginus nevét rajta kívül egyetlen kortárs keresztény szerző sem említi. Irenaeus írja, hogy a gnosztikus Valentinus az ő idejében érkezett Rómába. A Liber Pontificalis már különböző egyházi törvények bevezetéseit tulajdonít neki, pl. meghatározta a klérus előjogait, kiváltságait, kimérte az eklézsia rangsorát, bevezette a 'keresztapa' szerepeltetését a baptista szertartásban. Természetesen ezekkel is úgy vagyunk, mint az őt megelőző pápák rendeleteivel; kortárs keresztény atyák nem ismerik, azokat nem említik s nem hivatkoznak rájuk. A Hyginus pápa által kibocsájtott eredeti rendeletek közül egy sem maradt az utókorra még másolattöredék formájában sem.. De hát, igazából nem is csodálkozhatunk azon, ha nincs semmi írott dokumentum a nem létező pápáktól. Ő is mártírként végezte Auerilus császár állítólagos keresztényüldözése eredményeként. Ugyanez a később összeállított könyv közli még; görög volt, (tehát nem zsidó) és értett a filozófiához. I.Pius (kb. 142-154) Nem létező személyét még hiteltelenebbé alakítják a különböző korai meseköltő papok egymásnak ellentmondó adatai melyben trónra lépésének évét, regnálása idejét sem tudták összehangolni. Eusebiosz – Irenaeus adatát ismételve – 14 évig vélte pápai hatalomban (140-154) a Liberian Katalógus (146-1619) helyezte regnálását, míg az LP. kb. 145-től 19 év, 4 hónap és 3 napig mondja uralkodását, melynek vége ezek szerint 164 körülre eshetett. Evvel élesen ellentmond szmirnai Polükárposz 154-ben történt római látogatása, mikor is az egy másik Anakétosz nevű pápát talált ott. Irenaeus és Euszébiosz tudatják velünk, hogy Markiont ő átkozta ki az egyházból. Ebből a 'kurta-farkú' tudósításból nem derül ki; hogy az ortodox felekezet Rómában, csak egy volt a sok egymással versengő szekta között és jelentőségnélküliségét ennek a csapatnak mi sem mutatja jobban, mint az általuk soha meg nem írt vallásirodalmi anyagok teljes hiánya. Markion minden kiátkozás ellenére nagyobb népszerűséggel bírt, mint az összes vele kortárs zsidó-keresztény gyülekezet együttvéve. Liber Pontificalis: Aquileia-ban született, nem zsidó, apja neve Rufinus. A biográfia gyűjtemény Piusnak tulajdonítja azt a kegyes rendeletet, hogy a zsidókat megkeresztelkedésük után belehet fogadni az ortodox egyházba. A legmerészebb állítás, amit személyéhez kötnek mind a mai napig, hogy ő építette Róma legrégibb keresztény templomát a Santa Pudenziánát, melyről a régészet egyértelműen kimondta, hogy az az állítólagos Piusz ideje után jó kétszáz évvel később épült. Piusz pápa személye pont annyira hiteles, mint Jaffé Regestájában található két piuszi levél, melyeket egy nem létező Justus nevű viennei püspöknek irt; hamis és orcátlanul groteszk. Visszaérkeztünk 154. évbe, mikor is a fentebb már tárgyalt Anikétosz, pontosabban névrokona foglalja el a 'trónt'. Az ő halála (kb. 167) után következendő hét évben megint nem tudjuk pontosan mi is történik. Mivel senki nem rendelkezett biztos adatokkal erre az időszakra, így a keresztény történelemírás odavarázsolta az utolsó fantom pápát: Szótér pápát. (167-174) Szótér pápa történelmiségét mindössze Euszébiosz támasztja alá, aki a pontos vonalvezetés érdekében megteremtett egy II. századi Dyonusius nevű korinthoszi püspököt, hozzátoldva hét levelét, melyeket Euszébiosz előtt senki nem ismert, nem idézett. Természetesen magát Dyonusius püspököt sem ismerte senki Euszébioszig, aki szerint a hét levél közül az egyiket Szótér pápának küldte Rómába. Egyháztörténelem c. munkájában (IV.-23) részleteket közöl Euszébiosz a sosem élt korinthoszi püspök leveléből, hogy legyen mivel hitelesíteni Szótér létezését. Szótér után következő pápák már valamivel elfogadhatóbban történelmi keretben, eseményekben elhelyezhető majdnem valós történelmi személyek. Az ő dicső szereplésükkel majd későbbi tanulmányokban fogunk foglalkozni.

Euszébiosz és munkatársai a római pápákon kívül elkészítették a sosem élt fantom püspökök sorát is, külön Jeruzsálemit, Antiokiait, és ha kellett még Karthágóban, vagy Ázsia bármelyik városában odakreáltak atyákat, püspököket. A fantom kategóriában sorolható egyházi emberekről nincs független történelmi adat, munkáik csak Euszébiosz által ismertek, sírjaikat a régészet nem találja. A fantom atyáknak, püspököknek tulajdonított vallásirodalmat, mind kései hamisítványoknak kell tekintenünk. Külön tanulmányt lehetne írni a fantom mártírokról, kiknek kiötlésében Euszébiosz ugyancsak kimagaslóan jeleskedett. Az egyháztörténelem összeállítói az itt bemutatott pápákról semmi határozott dolgot nem tudtak kiizzadni, és mégis mindegyiknél, Evaristus pápát leszámítva fontosnak tartották származásukkal kapcsolatosan kiemelni, hogy nem voltak zsidók. A történelemi valóságban pont az ellenkezője volt igaz, mert a II. század közepéig a Józsua-Jézus misztériumkövetők, – főleg a szektavezetés – jobbára zsidókból tevődött össze, nem csak Rómában, de szinte a birodalomban mindenhol, ahol jelentősebb számú zsidó szórványok éltek. Természetesen a későbbi keresztény-történelemszemlélet roppantul szégyellte a zsidó múltat, kényesnek találta azt, hogy generációkon keresztül mindenki zsidó az ősegyházban, és ennek eltitkolása céljából módosították, átköltötték múltjuk kétes vezetőfiguráinak származását. A valóságos helyzetet jobban visszatükrözi a II. századi szerzemény, ahol nem szégyellik annyira a zsidó ősöket: „ … és a római jövevények mind zsidók, mind prozeliták.” (Ap. Csel. 2:10) A fentebb említett fantom pápák - a kereszténytörténelem szerint - majdnem mindet a 'Monte Vatican-ón' temették el, azonban a régészet egynek sem találta meg a sírját, történészek neveiket hiába keresik feliratokon, vagy a kortárs írók ránk maradt feljegyzései között. (1) Bővebben a Pápák Könyvéről lásd: http://vallasmozaik.blog.hu/2010/12/13/karoling_iratok_dokumentumok (2) Bővebben lásd: http://egyhazatyak.blog.hu

http://www.ppek.hu/konyvek/Adrianyi_Gabor_Az_egyhaztortenet_kezikonyve_1.pdf Az egyetemes egyház szervezetileg még nem fejlődött ki a 2. század végén annyira, mint az egyes egyházközségek. Ugyan a katholicitás fogalma átjárta az egész egyházat, de azért struktúrája még kiforratlan volt. Mégis a jövő fejlődés árnyékát vetette előre következő elemeiben: Egyes egyházközségek apostoli alapítás révén különös jelentőséghez jutottak, pl. Antiochia, Efezus, Korinthus, Róma. Ezek jelentősége később is egyre nőtt, ez magyarázza meg az apostolok sírjainak rajongó tiszteletét, illetve későbbi legendák keletkezését. Az egyes egyházközségek misszionáló tevékenysége eredményeként az anya- és leányegyházak között függő viszony jött létre. Erre a tényre vezetik vissza pl. az antiochiai, a karthagói és a lyoni püspök vezető szerepét Szíriában, Észak-Afrikában és Galliában (vö. Eusebius 5,23,3). Az apostoli egyházközségek között különös rangot foglalt el a római. Elsősorban azért, mert ott halt vértanúhalált a két apostolfejedelem, Péter és Pál, és a római püspök Péter örökébe lépett, másrészt azért, mert az egész nyugati világ megtérítése, Észak-Afrikával egyetemben, Rómából indult ki. Az egész nyugati egyház a hatalmas Alexandriával együtt a rómaiban a patriárkális egyházat tisztelte. Róma pedig az akkori világ fővárosa is volt, ahol keresztények a világ minden részéből megfordultak. Róma kicsiben mintegy az egész kereszténységet képviselte. Egyházának különleges helyzetére a római püspök mindig féltékenyen vigyázott (vö. Kelemen pápa levelét), és a római egyház vezető szerepét a többi egyház készségesen el is ismerte.

A Szent Pál által alapított egyházak, mint a többiek is, az apostolkollégium és Péter irányítása alatt álltak. De Péter után Szent Pál magának az általa alapított egyházakban vezető szerepet követelt, amelyhez ragaszkodott is (1Kor 1,12; 2Kor 12,11). A presbytereket, akik azonosak a püspökökkel (Tit 1, 5), maga szentelte kézföltétellel (ApCsel 14,23). Belső munkatársai és tanítványai, mint Silas, Timotheus, Titus, Lukács, közte és a helybeli presbyterkollégium között álltak. Az egyházközségeket nemcsak liturgikus cselekményekre gyűjtötte össze, hanem közös problémák elintézésére is, mint pl. egy hívő kizárására (1Kor 5,4)

A 2. és 3. században a felpezsdülő apostolkultusz nyomában egy egész sereg apostoli irat és legenda keletkezett (Tamás-, Péter-, András-, Pál-iratok és Pseudo-Clementinák stb.), amelyek ugyan vallástörténetileg és irodalmilag érdekes emlékek, azonban megbízhatatlan történelmi források. Márpedig az apostolok történetét minden kritikát megálló forrásokból kell megírni. Ez vonatkozik elsősorban Péter apostolra, akinek a római működéséből és ottani vértanúhalálából a katolikus egyház a római püspök mint Péter utódjának primátusát vezeti le. Péter apostol római működése és vértanúhalála a múlt század protestáns racionális egyháztörténetének sokat vitatott tárgya volt, ma azonban főként H. Lietzmann („Petrus und Paulus in Rom”, Berlin 1927) és a római ásatások óta lezárt kérdés. Péter apostol római működésének első bizonyítékát saját első levelének zárósorai szolgáltatják (5,12 sköv.). Ezek arról tanúskodnak, hogy Péter „Babylonban„ tartózkodott, márpedig ezen a korabeli zsidó és keresztény irodalom nem az elpusztult asszír várost, hanem Rómát értette. Kelemen, Róma harmadik vagy negyedik püspöke 96-ban arról írt a korinthusiaknak, hogy Péter és Pál apostolok a nérói keresztényüldözés áldozatai lettek. Ugyanerről tett tanúságot Antiochiai Szent Ignác 110 körül a rómaiakhoz intézett levelében is (Róm. 4,3). Irenaeus lyoni püspök pedig 185 körül így írt: „Mialatt Péter és Pál Rómában az evangéliumot hirdette és az egyházat alapította, Máté a zsidóknak anyanyelvükön egy evangéliumot írt” (Adv. haer. III. 1,1. 3,2). Gaius római presbyter a montanista Proklosszal folytatott vitájával kapcsolatban már Szent Péter és Pál római síremlékeire (tropaion) utalt (Eusebius 2,25,7). Ezeknek a tanúvallomásoknak a szavahihetőségét alátámasztja az a tény is, hogy Rómán kívül soha egyetlen egy város sem követelte magának Péter apostol sírját. Az egykorú vallomások szavahihetőségét a modern kutatás teljesen igazolta. Amikor a Szent Péter templom kupolájában keletkezett repedések az alapzat felülvizsgálását tették szükségessé, XII. Pius pápa egy nemzetközi szakértő csoportot bízott meg Szent Péter sírjának feltárásával. Az 1940-től 1949-ig folytatott ásatás nemcsak a Gaius által említett síremléket („tropaion”) találta meg, hanem azokat az eredeti pogány–zsidó sírokat is, amelyek egyikébe Szent Péter holttestét zárták, és amelyet az első század vége óta szakadatlan és bizonyítható tisztelet övezett. Ha Szent Péter ereklyéi nem is kerültek elő és sírjának hollétét nem is lehet teljes bizonyossággal megállapítani, és ha nem is tudjuk pontosan megmondani, mikor (64?, 67?) és hogyan halt Péter vértanúhalált, annyi azonban történelmi tény, hogy az egyház az első század óta a római vatikáni halmon Péter sírját tiszteli. III. Az egyház belső élete Az egyház belső életébe, amelyet a 70 és 90 között keletkezett Szent János-féle iratok jelentősen befolyásoltak, több őskeresztény írás is érdekes bepillantást nyújt. Ezeket apostoli atyáknak is nevezik. A legjelentősebb közöttük a „12 apostol tanítása” („Didaché”), egy 100 körül valahol Szíriában keletkezett egyházközségi szabálygyűjtemény. Az első liturgikus rész azzal foglalkozik, mire kell a hittanulókat („katekumen”) megtanítani, a második egyházfegyelmi rész, hogyan kell a karizmatikusokkal, az átutazó testvérekkel és az egyházi elöljárókkal bánni, míg a zárószó a közeli világvég miatt komoly keresztény életre int. Ebből az iratból kitűnik, hogy a katekumenek tanítása a hellenista zsinagógákban folyó prozelitatanítást utánozta, hogy az önmegtagadás és böjt, főként szerdán és pénteken, komoly szerepet játszott, hogy a keresztséget „eleven”, azaz folyó vízben háromszoros alámerítéssel, szükség esetén azonban leöntéssel szolgáltatták ki, hogy a szentmisét „eucharistiának”, hálaadásnak vagy „thysiának”, áldozatnak hívták, amit az Úr napján (kyriaké = vasárnap) ünnepeltek és amire bűnbánattal készültek. A püspökök (episkopoi) és diákonusok (diakanoi) mellett a karizmatikusok (prófétáknak, apostoloknak és tanítóknak is nevezték őket) különös feladatot töltöttek be. Egy másik jelentős apostoli írás az ún. Barnabás-levél, amely 135 körül szintén Szíriában íródott és amelyet az ókor Barnabásnak tulajdonított. Ennek a levélformában írt teológiai dolgozatnak a szerzője egy rabbi-iskolába járt zsidókeresztény volt, aki Szent Pál nyomában a kereszténységnek az ószövetségben való meghirdetését próbálta igazolni. Többek között a kiliazmust, Krisztus eljövendő ezeréves uralmát is hirdette. A római egyházközösség viszonyaira vonatkozó legszavahihetőbb felvilágosítást Kelemen pápa levele szalgáltatja. 95-ben Korinthusban néhány hívő fellázadt a szabályosan választott és felszentelt papság ellen, letették őket és újakat választottak. Mivel a többség azonban a régi elöljárók mellett tartott ki, egyházszakadás keletkezett. Ezért Kelemen római püspök, Szent Péter 3. illetve 4. utódja (az Irenaeus óta vitatott sorrendet máig sem sikerült eldönteni) 96-ban egy hosszú, imával átszőtt levelet intézett hozzájuk, amelyben kioktatta őket, hogy súlyos vétket követtek el. Az egyház papjait és diákonusait ugyanis nem lehet hivataluktól megfosztani, mert ugyan az egyházközség választja őket, de a szenteléssel visszavonhatatlanul az apostolok örökébe lépnek. Nem a választás teszi őket az apostolok utódjává, hanem a kézföltétel, a szentelés a többi apostolutód által. Kelemen pápa levele bizonyságot tesz arról, hogy kora kereszténysége az ószövetségi szentírást az újjal egyenértékűnek tartotta, hogy a súlyos bűn, a bűnbánat és bűnbocsánat fogalmát pontosan ismerte és hogy a római egyház vezető szerepét nem vonta kétségbe. Az apostoli atyák írásaihoz számítják antiochiai Szent Ignác püspökvértanú hét autentikus levelét is, amelyet 110 körül Rómába szállítása közben Smyrnából és Troasból hat kisázsiai és a római egyházhoz intézett. Szent Pál és Szent János nyomában a Jézusról és a megváltásról szóló tanítást rendkívüli világossággal adta elő, minden további nélkül állított emberit az Isten fiáról és istenit az Emberfiáról (communicatio idiomatum), a megváltást üdvösségtörténetnek (oikonomia) nevezte, az egyházat egyetemesnek, az egész világot átfogónak (katholiké ekklesia) vallotta, a kenyér és a bor átváltozását (transsubstantiatio) a szentmiseáldozatban hirdette és az oltáriszentséget a lelki halál ellenmérgének (antidoton) tartotta. Már ismerte az anya- és leányegyházak között kialakult pietisztikus függő kapcsolatot is, valamint megfigyelhető nála a monarchikus püspökség kezdődő kialakulása: hogy a püspökök az eddigi presbyterekkel és diákonusokkal közösen vezetett kollektív irányításról az egyéni, monarchikus irányításra tértek át. IV. Az egyház elterjedése az első században Harnack alapvető tanulmánya óta (Mission und Ausbreitung, 1924) a kutatás nem sok új adattal gyarapította eddigi ismereteinket. A kereszténység elterjedése az első században bizonyítható Palesztinára, Szíria tengerparti és szárazföldi városaira nézve, Ciprusra, a kisázsiai tengerpartra, Pompeire, Puteolira, Rómára, Galliára, Alexandriára és Karthagóra vonatkozólag. A népességet tekintve a kereszténység elsősorban a szegényebb rétegek között terjedt el. 100 körül Nyugaton csupán néhány ezret számlált, 200 körül több tízezret, míg 300 körül kb. kétmilliót és 400 körül hatmilliót. Keleten a kereszténység hamarább terjedt el, és ezért a római birodalom keleti részein erősebben volt képviselve. Számuk 300 körül hatmillió, 400 körül tízmillió lehetett. A birodalom 70 millió (200 körül), illetve 50 millió (300 körül) lakosához képest elenyésző kisebbség volt.

Míg az első században a püspökök a presbyterekkel együtt kollégiálisan irányították az egyházközségeket, addig a 2. század folyamán a vezetés a monarchikus püspök kezébe ment át. A püspök lett a legfőbb pap és tanítóhivatal, az igazi pneumatikus, aki püspökké való szentelése révén az apostolok örökébe lépett, hogy azok tanítását maradéktalanul megtartsa és hamisítatlanul továbbadja. A püspök vette fel a harcot az eretnekségek ellen és vezette át egyházközségét a veszélyeken. A presbyterek, jóllehet a püspököket is sokszor még mindig csak presbytereknek hívják, a püspökök segítői és meghatalmazottjai lettek. A diákonusok viszont nagyobb jelentőséget nyertek, a 2. század végén már nem a presbyterek segédei, hanem közvetlenül a püspökök támaszai. b) Az egyetemes egyház Az egyetemes egyház szervezetileg még nem fejlődött ki a 2. század végén annyira, mint az egyes egyházközségek. Ugyan a katholicitás fogalma átjárta az egész egyházat, de azért struktúrája még kiforratlan volt. Mégis a jövő fejlődés árnyékát vetette előre következő elemeiben: Egyes egyházközségek apostoli alapítás révén különös jelentőséghez jutottak, pl. Antiochia, Efezus, Korinthus, Róma. Ezek jelentősége később is egyre nőtt, ez magyarázza meg az apostolok sírjainak rajongó tiszteletét, illetve későbbi legendák keletkezését. Az egyes egyházközségek misszionáló tevékenysége eredményeként az anya- és leányegyházak között függő viszony jött létre. Erre a tényre vezetik vissza pl. az antiochiai, a karthagói és a lyoni püspök vezető szerepét Szíriában, Észak-Afrikában és Galliában (vö. Eusebius 5,23,3). Az apostoli egyházközségek között különös rangot foglalt el a római. Elsősorban azért, mert ott halt vértanúhalált a két apostolfejedelem, Péter és Pál, és a római püspök Péter örökébe lépett, másrészt azért, mert az egész nyugati világ megtérítése, Észak-Afrikával egyetemben, Rómából indult ki. Az egész nyugati egyház a hatalmas Alexandriával együtt a rómaiban a patriárkális egyházat tisztelte. Róma pedig az akkori világ fővárosa is volt, ahol keresztények a világ minden részéből megfordultak. Róma kicsiben mintegy az egész kereszténységet képviselte. Egyházának különleges helyzetére a római püspök mindig féltékenyen vigyázott (vö. Kelemen pápa levelét), és a római egyház vezető szerepét a többi egyház készségesen el is ismerte. Irenaeus a római egyházhoz írt levelében ennek szép tanúságát adta: Ad hanc ecclesiam propter eius potentiorem principalitatem necesse est omnem convenire ecclesiam, hoc est: eos qui sunt undique fideles, in qua semper ab his, qui sunt undique, conservata est ea, que est ab apostolis traditio (Rom 3,3,2). Szent Ignác is a római egyházat a szeretetben első rangúnak (prokathémené thés agapés) nevezte (Róm 1,8).