Pap (hivatás)

A pap olyan vallási tisztségviselő, akit egy közösség, vallási hagyomány vagy egyházi hatóság felhatalmaz a közösségi kultusz meghatározott cselekményeinek végzésére. A papi feladatkörhöz vallástól függően áldozatbemutatás, nyilvános imádság és áldás, szent szövegek és hagyományok őrzése, tanítás, lelki vezetés, szertartási tisztasági szabályok felügyelete, valamint szentélyek vagy vallási közösségek igazgatása tartozhat. A papot gyakran az isteni vagy szent valóság és a közösség közötti közvetítőként értelmezik, ez azonban nem minden vallásban azonos tartalmú, és több hagyomány kifejezetten nem ismer elkülönült, áldozatbemutató papságot.

Latin rítusú katolikus papok Rómában

Taoista pap (bal oldalt) Kínában

Sintó pap és papnő Japánban

A vallástudomány megkülönbözteti a papot más vallási specialistáktól, például a gurutól, a jógitól, a lámától, a sámántól, a médiumtól, a jövendőmondótól, a gyógyítótól vagy a törvénytudóstól. A papi szolgálat rendszerint intézményes hivatalhoz, szabályozott kultuszhoz és nyilvánosan elismert megbízatáshoz kötődik, míg más vallási szerepek alapja lehet személyes karizma vagy rendkívülinek tekintett képesség. A szerepkörök a gyakorlatban átfedhetik egymást, ezért a pap elnevezés más vallások tisztségviselőire csak kellő fogalmi körültekintéssel alkalmazható.

A kereszténységen belül a szó használata felekezetenként eltér. A katolikus, az ortodox, az ókeleti és az anglikán hagyományban a pap rendszerint a püspöktől kézfeltétellel felszentelt presbitert jelenti. A legtöbb protestáns közösség ehelyett a lelkész, pásztor, prédikátor vagy igehirdető elnevezést részesíti előnyben, mert az egyházi szolgálatot nem elkülönült áldozatbemutató papságként értelmezi. A pap nem szükségképpen plébánia vezetője: lehet káplán, szerzetes, tanár, kórház-, börtön- vagy tábori lelkész, egyházi hivatalnok, misszionárius vagy más sajátos szolgálat végzője.

Etimológia és szóhasználat

A magyar pap a legújabb etimológiai kutatás szerint szláv, valószínűleg déli szláv jövevényszó; megfelelői között az óegyházi szláv popъ és több szláv nyelv pop alakja található. A szláv szó forrását az Új magyar etimológiai szótár az ófelnémet pfaffo szóval kapcsolja össze. A régebbi magyar etimológiai irodalom a szócsalád távolabbi eredetét a görög pappasz („apa”, „atya”) megszólítással is kapcsolatba hozta. A magyar pópa ezzel rokon, de elkülönült jövevényszó, amely a köznyelvben főként ortodox papot jelöl.

A vallási és teológiai szaknyelv több, eredetileg különböző fogalmat ad vissza a pap szóval:

• a héber kóhén (כֹּהֵן) az izraelita és zsidó kultusz örökletes papi tisztségének viselője;
• a görög hiereusz (ἱερεύς) és a latin sacerdos általánosan kultikus, különösen áldozatbemutató papot jelent;
• a görög preszbüterosz (πρεσβύτερος) eredeti jelentése „idősebb”; ebből származik a keresztény presbiter elnevezés, amely a késő ókorban fokozatosan a püspök munkatársaként működő felszentelt szolgálattevő sajátos neve lett;
• a latin clericus és a magyar klerikus tágabb fogalom: minden felszentelt egyházi személyt magában foglal, tehát a diakónust, a papot és a püspököt is.

A pap, presbiter, lelkész, rabbi, imám vagy sámán ezért nem egymás pontos megfelelői. Egy másik vallás saját tisztségnevének pap szóval való fordítása az összehasonlítást segítheti, de el is fedheti a szerepek közötti lényeges különbségeket.

Vallástörténeti áttekintés

A papi hivatal általános formái

A papi tisztség nem vezethető vissza egyetlen, minden kultúrára érvényes fejlődési sémára. A családfő, törzsfő vagy uralkodó több társadalomban maga végzett kultikus cselekményeket, másutt már korán külön tisztségviselők látták el a szentély szolgálatát. A letelepedett, munkamegosztáson alapuló társadalmakban gyakran állandó kultikus központok, ünnepi naptárak és papi testületek jöttek létre. A papság lehetett örökletes, választott, sorsolással betöltött vagy kinevezés útján elnyert hivatal; szólhatott meghatározott időre vagy egész életre, és egyes vallásokban férfiak és nők egyaránt viselhették.

A papi hivatalba való belépést sok hagyományban beavatási vagy felszentelési szertartás jelezte. Ennek része lehetett kézfeltétel, felkenés, megtisztulás, új öltözet vagy jelvény átadása, fogadalom és a kultikus szabályok megtanulása. A papok gyakran őrizték a szent szövegeket, a naptárat, a genealógiákat és a szertartási ismereteket; ezért több ókori társadalomban az írásbeliség, az oktatás, a csillagászati megfigyelés, a jog és a gyógyítás intézményeivel is kapcsolatban álltak. E szerep nem jelenti, hogy minden műveltségi vagy politikai teljesítmény kizárólag a papságtól származott, illetve hogy a papi és világi hatalom mindenütt azonos módon kapcsolódott össze.

Az ókori Mezopotámia

A mezopotámiai városállamokban a templom egyszerre volt kultikus, gazdasági és igazgatási központ. A szentélyekben különböző rangú férfi és női tisztségviselők szolgáltak; feladataik közé tartozott az istenszobor ellátása, az áldozatok és ünnepek végzése, a jóslás, a ráolvasás és a templomi birtokok kezelése. A király a közösség képviselőjeként maga is kultikus szerepet viselt, de a mindennapi szertartásokat szakosodott személyzet végezte.

Az ókori Egyiptom

Az ókori Egyiptomban elvileg a fáraó számított az istenek kultuszának legfőbb végzőjének, a gyakorlatban azonban kinevezett papok jártak el helyette a templomokban. A nagy szentélyek papi testületei hierarchikusan tagolódtak, és a rituális tisztaság, az istenszobor napi szolgálata, az áldozatok és a templomi vagyon kezelése egyaránt feladatuk volt. A templomok politikai és gazdasági súlya korszakonként változott; a papságot ezért nem lehet egységes, minden időszakban azonos hatalmú „kasztként” leírni.

Görögország

Az ókori görög poliszokban a pap vagy papnő rendszerint egy meghatározott istenséghez és szentélyhez kapcsolódott. A tisztség lehetett örökletes, választott, megvásárolt vagy sorsolással betöltött, és gyakran csak meghatározott időre szólt. A papok az előírt áldozatokat és ünnepeket vezették, ügyeltek a szentély rendjére, valamint tájékoztatták az áldozatot bemutató polgárokat a szertartás követelményeiről. Nem alkottak minden görög városállamban egységes, elkülönült rendet, és a politikai tisztségekhez való viszonyuk is helyenként különbözött.

Róma

A római államvallás papi hivatalai testületekbe, úgynevezett collegiumokba szerveződtek. A pontifexek a vallási jog és a naptár kérdéseivel foglalkoztak, a flamenek egy-egy istenség szolgálatát látták el, az augurok az isteni jóváhagyás jeleit értelmezték, a Vesta-szüzek pedig Vesta kultuszát őrizték. A pontifex maximus tisztsége a köztársaság végén és a császárkorban egyre szorosabban kapcsolódott a legfőbb politikai hatalomhoz. A római papság állami hivatal jellege miatt nem felelt meg pontosan a modern felekezeti lelkészi szerepnek.

Kelták

A druida papság az ókori kelta kultúrák felsőosztályához tartozott. Számos vallási és politikai szerepet töltöttek be: teológusok, filozófusok, a tudás és a bölcsesség őrzői, tanítók, jogtudósok és a király és a harcos osztály katonai tanácsadói is voltak. Ők voltak a közvetítők az istenek és az emberek között is.

Indiai és iráni hagyományok

A védikus vallásban a bonyolult áldozati szertartások több, eltérő feladatú pap együttműködését kívánták meg: a hótr recitálta a himnuszokat, az udgátr énekelt, az adhvarju pedig a szertartás gyakorlati műveleteit végezte. A későbbi hindu társadalomban a bráhmanák örökletes rendje őrizte a védikus rituális tudás tekintélyét, de nem minden bráhmana működik templomi papként, és a hindu vallási vezetők sokféle más csoporthoz is tartozhatnak. A templomi púdzsárí és a családi szertartásokat végző puróhita feladatai sem minden hagyományban azonosak.

A zoroasztriánus vallásban a papok – mai elnevezéssel többek között mobedek és herbedek – a liturgikus szövegek pontos recitálásáért, a tűztemplomok szolgálatáért és a tisztasági szertartásokért felelnek. A papi hagyomány történetileg örökletes családokhoz kapcsolódott, bár a képzés és a tényleges szolgálat intézményei közösségenként változtak.

A zsidó vallásban

A héber Biblia elbeszéléseiben a pátriárkák korában a családfők is mutatnak be áldozatot, míg a mózesi törvények a kultikus szolgálatot Lévi törzséhez, a szoros értelemben vett papságot pedig Áron leszármazottaihoz kötik. A bibliai szóhasználatban a kóhén a pap, a léviták pedig a szentély szolgálatában álló, de nem minden esetben áldozatbemutató csoport. A főpap különleges szerepet kapott, mindenekelőtt az engesztelés napjának szertartásában.

Az izraelita papság történeti kialakulásának részleteiről a bibliatudományban több modell létezik. A bibliai könyvek eltérő korszakok és hagyományrétegek emlékeit őrzik: a királyság korában több helyi szentély működött, a jeruzsálemi kultusz központosítása pedig hosszabb történeti folyamat eredménye volt. A fogság utáni korban világosan elkülönülnek a papi, lévita, énekesi és kapuőri családok; Ezékiel könyve és a papi hagyomány a szádokita, illetve ároni papság elsőbbségét hangsúlyozza.

A papok feladata volt az áldozatok bemutatása, a szentély rendjének fenntartása, a rituális tisztaság egyes eseteinek megítélése, a nép megáldása és a Tóra tanítása. A Második Templom korában a papság huszonnégy szolgálati osztályra tagolódott, amelyek meghatározott rendben teljesítettek templomi szolgálatot. A főpapi tisztség a vallási jelentőség mellett politikai súlyt is kapott, különösen akkor, amikor a zsidóság nem rendelkezett saját királlyal.

A jeruzsálemi Templom Kr. u. 70-ben történt elpusztítása után megszűnt az áldozati kultusz, és a zsidó vallási élet központjává a Tóra tanulmányozása, az imádság, a zsinagóga és az otthoni szertartások váltak. A rabbi nem áldozatbemutató pap, hanem tanító és vallásjogi tekintély. A kóhén családok leszármazási hagyománya mindazonáltal fennmaradt, és az ortodox, valamint egyes konzervatív zsidó közösségekben ma is kapcsolódnak hozzá liturgikus kiváltságok és korlátozások, például a papi áldás vagy a Tóra-olvasás első helye.

Kereszténység

Újszövetségi és ókeresztény előzmények

Az Újszövetség a görög hiereusz („pap”) szót többnyire a zsidó templomi papokra alkalmazza. Jézus Krisztust elsősorban a Zsidókhoz írt levél nevezi főpapnak: papságát nem Áron rendjéből, hanem Melkizedek rendje szerint vezeti le, áldozatát pedig egyszeri és végleges önfelajánlásként mutatja be. Ugyanakkor az első Péter-levél és a Jelenések könyve az egész keresztény közösséget „királyi papságnak” nevezi, amely lelki áldozatokat mutat be.

A helyi közösségek vezetőit az Újszövetség episzkoposz („felügyelő”), preszbüterosz („idősebb”) és diakonosz („szolga”) néven említi. E kifejezések használata az első században még nem volt mindenütt egységes, ezért a későbbi püspöki, papi és diakónusi fokozatokat nem lehet pusztán a címekből mechanikusan visszaolvasni. Az apostoli és apostolok utáni források ugyanakkor kézfeltétellel átadott szolgálatról, közösségi vezetésről, igehirdetésről, a betegek kenetéről, a bűnök megbocsátásáról, valamint a kenyértörés és az eucharisztikus hálaadás vezetéséről tanúskodnak.

A 2. század elején Antiochiai Szent Ignác levelei már világosan megkülönböztetik a püspököt, a presbitériumot és a diakónusokat. A 2–3. századi egyházi rendtartások és egyházatyák a presbitereket a püspök tanácsaként és munkatársaiként ábrázolják; távollétében ők vezették a helyi eucharisztikus közösséget és végezték a kiengesztelődés szolgálatát. A sacerdos elnevezés először főként a püspökre vonatkozott, majd egyre gyakrabban a vele együtt szolgáló presbiterekre is. A mai értelemben vett terminológia a 2–3. század során szilárdult meg.

Katolikus egyház

A szolgálati papság helye

A katolikus tanítás szerint az egyházi rend Krisztus apostolokra bízott küldetésének szentségi továbbadása. Három fokozata a püspökség, az áldozópapság vagy presbiterátus és a diakonátus. A püspök birtokolja az egyházi rend szentségének teljességét; a papok a püspöki rend munkatársai, vele egy presbitériumot alkotnak, és tőle függően végzik szolgálatukat.

A katolikus teológia megkülönbözteti a megkereszteltek általános vagy közös papságát és a felszentelt szolgálati papságot. A keresztségben minden hívő részesedik Krisztus papi, prófétai és királyi küldetésében; a szolgálati papság e közösségen belül, annak szolgálatára kap sajátos szentségi megbízást. A II. Vatikáni Zsinat megfogalmazása szerint a két részvételi mód „lényegében és nem csupán fokozatilag” különbözik, ugyanakkor egymásra irányul. A katolikus dogmatikai szóhasználat ezért nem állítja szembe a hívek papságát és a felszentelt papságot, hanem Krisztus egyetlen papságában való, eltérő módú részesedésként tárgyalja őket.

A papszentelés a katolikus tanítás szerint eltörölhetetlen szentségi jegyet közöl. A pap az egyház nyilvános istentiszteletében és szentségi cselekményeiben nem magánszemélyként, hanem az egyház megbízásából jár el; az eucharisztikus ünneplésben és a kiengesztelődés szentségében a teológiai hagyomány az in persona Christi Capitis, „Krisztusnak, a Főnek személyében” való cselekvésről beszél. Ez nem a pap személyes tévedhetetlenségét vagy erkölcsi tökéletességét jelenti, hanem a szentségi szolgálat sajátos egyházi szerepét.

Feladatai és egyházi jogállása

A II. Vatikáni Zsinat a papi szolgálatot Krisztus tanítói, papi és királyi küldetésében való részesedésként írja le. Ennek megfelelően a pap feladatai három, egymással összefüggő területhez kapcsolódnak:

• az ige szolgálata: a Szentírás hirdetése, homília, katekézis, hitoktatás és teológiai tanítás;
• a megszentelés szolgálata: az eucharisztia ünneplése, a bűnbocsánat szentségének és a betegek kenetének kiszolgáltatása, keresztelés, házasságkötésnél való közreműködés, temetés, áldások és más liturgikus cselekmények;
• a lelkipásztori vezetés: a rábízott közösség szervezése, lelki kísérés, a szegények és betegek gondozása, valamint együttműködés a püspökkel, a diakónusokkal, a szerzetesekkel és a világi hívekkel.

A felszentelés önmagában nem azonos valamely konkrét egyházi hivatal elnyerésével. A pap szentségi képességeinek jogszerű gyakorlását az egyházjog, a püspök megbízása és – egyes cselekményeknél, különösen a gyóntatásnál – a szükséges felhatalmazás szabályozza. A püspökszentelés és az egyházi rend más fokozatainak kiszolgáltatása a püspök feladata; a bérmálás rendes kiszolgáltatója szintén a püspök, de meghatározott esetekben pap is bérmálhat. Az eucharisztiát érvényesen püspök vagy pap ünnepli, a betegek kenetét pedig püspök vagy pap szolgáltatja ki.

A világi vagy egyházmegyés pap valamely részegyházba vagy más egyházi szervezetbe van inkardinálva, és rendszerint a megyéspüspök vezetése alatt szolgál. A szerzetespap egy megszentelt élet intézményének tagja, ezért papi szolgálatát saját rendjének vagy kongregációjának szabályai szerint, az illetékes egyházi hatóságokkal együttműködésben végzi. A világi pap elnevezés ebben az összefüggésben nem vallástalan vagy profán személyt jelent, hanem olyan papot, aki nem szerzetesi közösség tagja.

A plébános egy plébánia saját lelkipásztora, de a papok jelentős része nem plébános. Káplánok, kórházi és börtönlelkészek, egyetemi lelkészek, tábori papok, misszionáriusok, tanárok, kutatók, egyházi bírák és hivatalnokok szintén papi szolgálatot végezhetnek. A konkrét munkakör történeti és társadalmi feltételek szerint változik, míg a katolikus önértelmezés a papi szolgálat alapját a felszentelésben és az egyházi küldetésben látja.

Képzés, életállapot és cölibátus

A latin egyházban a papjelöltek képzése rendszerint szemináriumban vagy szerzetesi képzési intézményben történik. A képzés emberi, lelki, szellemi és lelkipásztori területeket foglal magában; része a filozófiai és teológiai tanulmány, a liturgikus és pasztorális gyakorlat, valamint a hivatás és alkalmasság egyházi megítélése. A felszentelés nem pusztán tanulmányi képesítés eredménye: szükséges hozzá az illetékes püspök vagy szerzetesi elöljáró meghívása és a jelölt szabad beleegyezése.

A papi cölibátus a latin egyház általános fegyelmi előírása, nem pedig a papság érvényességéhez minden rítusban szükséges dogmatikai feltétel. A latin egyházban rendszerint olyan nőtlen férfiakat szentelnek pappá, akik vállalják az egész életre szóló megtartóztatást. Léteznek egyedileg engedélyezett kivételek, például egyes katolizált, korábban házas anglikán lelkészek esetében. A keleti katolikus egyházak hagyományában házas férfiak is felszentelhetők pappá; a házasságot azonban a szentelés előtt kell megkötni, és a püspököket cölibátusban élő papok közül választják.

A papszentelés felvevője és a nők felszentelésének kérdése

A latin katolikus egyházjog szerint az egyházi rendet érvényesen csak megkeresztelt férfi veheti fel. II. János Pál pápa 1994-es Ordinatio sacerdotalis apostoli levele úgy fogalmazott, hogy a katolikus egyház nem tartja magát felhatalmazottnak arra, hogy nőket pappá szenteljen, és ezt az álláspontot a híveknek véglegesen kell tartaniuk. A tanítás teológiai indoklása és kötelező ereje a katolikus teológiában és a felekezetközi párbeszédben továbbra is tárgyalt kérdés, miközben az egyház hivatalos fegyelme változatlan.

A kommunista diktatúra alatti csehszlovák „földalatti egyház” egyes csoportjaiban titkos és szabálytalan szenteléseket végeztek, köztük nő pappá szentelésére irányuló szertartást is. Ezeket a Szentszék nem tekintette a katolikus egyház érvényes gyakorlatától való engedélyezett kivételnek; az esetek értékelését a rendkívüli üldözési helyzet, a joghatóság bizonytalansága és a titkosság nehezítette.

Ortodox és ókeleti egyházak

görög ortodox pap

Az ortodox egyházak a püspök, a presbiter és a diakónus hármas felszentelt szolgálatát őrzik. A püspök az eucharisztikus egyház egységének látható elöljárója és az egyházi rend kiszolgáltatója; a pap a püspök megbízásából vezeti a helyi liturgikus közösséget, ünnepli az eucharisztiát, kiszolgáltatja a keresztséget, a bűnbánat szentségét és a betegek kenetét, tanít és lelkipásztori vezetést gyakorol. Az ortodox teológia Krisztust tekinti az egyház egyetlen főpapjának, a felszentelt szolgálatot pedig Krisztus jelenlétének és cselekvésének egyházi megjelenítéseként értelmezi.

Az ortodox egyházakban házas férfiakat is pappá lehet szentelni, ha házasságukat a diakónus- vagy papszentelés előtt kötötték. A már felszentelt pap nem köthet új házasságot; a püspököket rendszerint szerzetes vagy más cölibátusban élő papok közül választják. A házas és a cölibátusban élő papság egyaránt az ortodox hagyomány szabályos része, ezért a keleti fegyelmet nem indokolt a latin cölibátus puszta enyhítéseként vagy alacsonyabb rendű változataként értékelni.

Az ókeleti egyházak – például a kopt, az örmény és a szír ortodox egyház – szintén szentségi és püspöki szerkezetben értelmezik a papi szolgálatot. Liturgikus, kánonjogi és elnevezési hagyományaik eltérnek egymástól és a bizánci ortodoxiától; több közösségben szintén létezik házas parókusi papság és cölibátusban élő szerzetesi vagy püspöki klérus.

Anglikán hagyomány

Az anglikán egyházak megtartották a püspök, pap és diakónus hármas szolgálatát. A Church of England kánonjai és ordinációs liturgiája szerint a papokat püspök szenteli fel az ige hirdetésére, a szentségek szolgálatára és a keresztény közösség lelkipásztori vezetésére. Az anglikán teológián belül a papi hivatal szentségi és áldozati értelmezése széles skálán mozog: az anglo-katolikus irányzat közelebb áll a katolikus és ortodox felfogáshoz, míg az evangéliumi anglikánok inkább az ige és a közösségi pásztori szolgálatot hangsúlyozzák.

Az Anglikán Közösség tartományaiban nem egységes a nők felszentelésének gyakorlata. A Church of England 1994 óta szentel nőket pappá, 2014 óta pedig püspökké is; más anglikán tartományok korábban vagy később vezették be ezt, illetve vannak olyan tartományok, amelyek továbbra is csak férfiakat szentelnek.

Protestáns hagyományok

A reformáció egyházai általában elutasították az eucharisztikus áldozat bemutatására rendelt, a világi hívektől szentségi karakterrel elkülönülő papság katolikus értelmezését. Luther Márton az Újszövetség alapján a keresztségből származó egyetemes papságot hangsúlyozta: minden keresztény közvetlenül járulhat Istenhez, imádkozhat másokért és tanúságot tehet hitéről. Ez azonban a klasszikus lutheránus hitvallásokban nem jelenti azt, hogy bárki közösségi megbízás nélkül nyilvánosan prédikálhat vagy kiszolgáltathatja a szentségeket. Az Ágostai hitvallás az evangélium tanításának és a szentségek kiszolgáltatásának szolgálatát isteni rendeltetésűnek mondja, és szabályos meghívást kíván annak nyilvános gyakorlásához.

A lutheránus, református, metodista, baptista, pünkösdi és más protestáns közösségek szolgálati rendje jelentősen különbözik. A lelkész feladata rendszerint az igehirdetés, a keresztség és az úrvacsora szolgálata, a közösség tanítása és pásztori vezetése. Egyes egyházak püspöki, mások presbiteri vagy kongregacionalista szervezetűek; van, ahol a felszentelést szentségi jellegűnek tekintik, másutt nyilvános megbízásnak vagy hivatalba állításnak. Sok protestáns felekezet nőket is felszentel lelkésszé vagy püspökké, más közösségek ezt bibliai vagy hitvallási okokból nem gyakorolják.

A magyar köznyelv időnként protestáns papról beszél, az érintett egyházak hivatalos szóhasználatában azonban többnyire a lelkész, lelkipásztor, prédikátor vagy igehirdető elnevezés használatos. Ezek a címek nem pusztán más szavak ugyanarra a katolikus papi fogalomra, hanem eltérő egyháztani és szentségtani felfogást fejezhetnek ki.

Más vallások és a „pap” elnevezés határai

Wicca papnő az USA-ban

A kereszténységen és a zsidóságon kívüli vallások tisztségviselőire a magyar nyelv gyakran használja a pap szót, de az elnevezés pontossága az adott hagyomány saját önértelmezésétől függ.

• A hinduizmus templomi és házi szertartásait különféle papok, például púdzsárík és puróhiták végzik; a bráhmana társadalmi-vallási rend azonban tágabb a tényleges papi foglalkozásnál.
• A zoroasztrizmus mobedjei és más felszentelt tisztségviselői liturgikus, tisztasági és tanítói feladatokat látnak el.
• A sintoizmus szentélyeinek szolgálattevőit kannusinak nevezik; férfiak és nők egyaránt betölthetik a tisztséget.
• A buddhista szerzeteseket egyes nyelvekben és különösen a japán buddhizmus összefüggésében gyakran „papoknak” nevezik, de a buddhista szerzetesi rend nem az isteneknek áldozatot bemutató papság mintájára épül. A szerzetesek rituális, tanítói és közösségi szerepe iskolánként és országonként eltér.
• Az iszlám nem ismer a keresztény vagy ókori áldozati papságnak megfelelő szentségi rendet. Az imám az imát vezeti, a hatíb a pénteki beszédet mondja, az uléma tagjai pedig vallásjogi és teológiai tudósok. A molla több társadalomban vallási tanítói vagy tiszteleti cím, nem egyetemes iszlám papi fokozat.
• A szikhizmus elutasítja az örökletes papi kasztot. A granthí a Guru Granth Sahib felolvasásával és a gurdvára szolgálatával megbízott személy, de nem közvetítő papság tagja.
• Az újpogány és rekonstrukcionista vallások egy része saját papokat és papnőket avat; feladatuk és tekintélyük az adott közösség szabályaitól függ.

Az összehasonlító vallástudomány ezért inkább a konkrét funkciókat – áldozat, liturgia, tanítás, közösségvezetés, gyógyítás, jóslás vagy jogértelmezés – vizsgálja, mintsem minden vallási specialistát egyetlen papi típusba sorolna.

Papi szerepek a történelemben és a különböző vallásokban

Régió / Vallás	Korszak	Megnevezés(ek)	Főbb szerepek és feladatok	Társadalmi státusz és hatás
Ókori Egyiptom	Ókor	Hem-netjer (isten szolgája), Főpap	Rituálék, áldozatok, templomok és kincstárak vezetése, csillagászat.	Rendkívül magas, a fáraó után a legbefolyásosabb elit osztály.
Ókori Mezopotámia	Ókor	En, Ensi, Sango	Városállamok gazdasági irányítása, jóslás, csillagászat, áldozatok.	Teokratikus uralkodók vagy a király közvetlen tanácsadói, földbirtokosok.
Ókori Görögország / Róma	Ókor	Hiereus (görög), Pontifex, Flamen, Augur (római)	Állami rituálék, fesztiválok szervezése, jóslás madarakból/bensőségekből.	Választott vagy kijelölt állami tisztviselők, nem zárt kaszt.
Ókori zsidóság (Ószövetségi kor)	Ókor	Kohen (pap), Lévi (lévita)	Szent sátor-Templom körüli szolgálat, áldozatbemutatás, tisztasági törvények őrzése.	Öröklődő papi kaszt (Áron leszármazottai), magas vallási tekintély.
Római katolicizmus	Középkor – Jelen	áldozópap, püspök, plébános	Szentségek kiszolgáltatása (mise, gyóntatás), lelki gondozás, liturgia.	Középkorban politikai és földesúri hatalom; ma spirituális vezetők.
Ortodox kereszténység	Középkor – Jelen	pópa, hieromonachosz (szerzetes-pap)	Liturgia vezetése, szentségek, közösségvezetés, ikonok tisztelete.	Házasodhatnak (felszentelés előtt); mély népi és kulturális beágyazottság.
Protestantizmus	Újkor – Jelen	lelkész, pásztor, lelkipásztor	Igehirdetés, tanítás, közösségszervezés, esketés, temetés (nincs áldozati szerep).	A közösség egyenrangú tagjai, házasodhatnak, civil hivatásként működik.
Iszlám (Nincs klasszikus papság)	Középkor – Jelen	Imám, Mulla, Sejk	Imavezetés, Korán-magyarázat, jogi és vallási tanácsadás (saría).	Közösségi és szellemi vezetők, nem képeznek elkülönült szent kasztot.
Hinduizmus	Ókor – Jelen	Bráhmana (Brahmin)	Védikus rituálék, áldozatok (púdzsa), szent szövegek tanítása, asztrológia.	A kasztrendszer legfelső, legszentebb szintje; szigorú tisztasági szabályok.
Buddhizmus (Szerzetesség)	Ókor – Jelen	Bhikkhu (szerzetes), Láma (tibeti)	Meditáció, tanítás (Dharma), szellemi útmutatás, kolostori élet.	Tisztelt szellemi vezetők; Tibetben történelmileg politikai hatalom is (dalai Láma).
Törzsi vallások / Eurázsia	Őskor – Jelen	sámán, táltos (magyar), varázsló	Transzállapot (révülés), gyógyítás, kapcsolattartás a szellemekkel, jóslás.	Karizmatikus, kiválasztottságon alapuló vezető; a közösség védelmezője.

Társadalmi helyzet és újkori változások

A papi szolgálat társadalmi formája történetileg folyamatosan változott. A papok több kultúrában részt vettek az oktatásban, az írásbeliség és a művészetek fenntartásában, a szegény- és betegápolásban, a diplomáciában vagy az igazgatásban; más korszakokban politikai hatalmuk, gazdasági kiváltságaik vagy az állammal való összefonódásuk bírálatok tárgyává vált. E jelenségeket mindig az adott kor jogi, gazdasági és vallási intézményeinek összefüggésében kell vizsgálni, nem pedig egyetlen időtlen „papi kaszt” tulajdonságaiként.

A modern államokban a pap jogállását az egyházi szabályok mellett a vallásszabadságra, munkajogra, adózásra, katonai és intézményi lelkigondozásra vonatkozó világi jog is befolyásolja. A papi szolgálat egyszerre értelmezhető vallási hivatásként és szociológiai értelemben sajátos foglalkozásként, de az egyházak önértelmezése általában hangsúlyozza, hogy a felszentelés vagy meghívás nem pusztán munkaszerződés és nem kizárólag szakmai képesítés.

A 20–21. században egyes keresztény régiókban a pap- és lelkészhiány, másutt a gyors közösségi növekedés alakította át a szolgálat gyakorlatát. Ahol kevés a felszentelt pap, több plébánia vagy gyülekezet közös lelkipásztort kap, növekszik a diakónusok és képzett világi munkatársak szerepe, valamint új együttműködési formák jönnek létre. A változások teológiai vitákat is kiváltottak a papi identitásról, a közösségi vezetésről, a nők egyházi szolgálatáról, a cölibátusról, a képzésről és a felszentelt, illetve nem felszentelt szolgálatok határairól.

Források

• Berlin, Adele, ed. (2011). The Oxford Dictionary of the Jewish Religion (2. ed.). New York–Oxford: Oxford University Press. ISBN 978-0-19-973004-9.
• Bowker, John, ed. (1997). The Oxford Dictionary of World Religions. Oxford: Oxford University Press. ISBN 978-0-19-213965-8.
• Előd, István (1978). Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat. ISBN 963-360-091-X.
• Jones, Lindsay, ed. (2005). Encyclopedia of Religion (2. ed.). Detroit: Macmillan Reference USA. ISBN 978-0-02-865733-2.
• New Catholic Encyclopedia (2. ed.). Detroit–Washington, D.C.: Gale–The Catholic University of America. 2003. ISBN 0-7876-4004-2.
• Schütz, Antal (1937). Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere (2., bővített ed.). Budapest: Szent István-Társulat.
• Zaicz, Gábor, ed. (2021). Etimológiai szótár. Magyar szavak és toldalékok eredete (2., javított és bővített ed.). Budapest: Tinta Könyvkiadó. ISBN 978-963-409-292-6.
• Ware, Kallistos (2015). The Orthodox Church (3. ed.). London: Penguin Books. ISBN 978-0-14-198063-8.

További információk

• A Katolikus Egyház Katekizmusának az egyházi rendről szóló része (angolul)
• Presbyterorum ordinis – dekrétum a papi szolgálatról és életről (angolul)
• Holy Orders – Orthodox Church in America (angolul)
• Ordination Services – The Church of England (angolul)

Kapcsolódó szócikkek

• Egyházi rend
• Presbiter
• Lelkipásztor
• Káplán
• Klérus
• Cölibátus
• Léviták
• Rabbi
• Imám
• Sámán