Szerkesztő:Carlos71/Trianoni békeszerződés

Előzményei

A nemzetiségi kérdés kialakulása és hatásai

Az 1880. évi népszámlálás az első adatgyűjtés, amely a történeti Magyarország egészére vonatkozóan közöl adatokat a népesség fontosabb jellemzőiről, etnikai és felekezeti összetételéről.

Az 1526-ban bekövetkezett mohácsi csata következtében a Magyar Királyság három részre szakadt. A nyugati és az északi területek a Habsburg-ház irányítása alá kerültek, a középső rész pedig török megszállás alá került. Egyedül az Erdélyi Fejedelemség maradt magyar irányítás alatt és volt többé-kevésbé függetlennek mondható. A török megszállás több mint másfél évszázadig tartott, amelyet az ország Habsburg segítséggel történő felszabadítása után egy ugyancsak körülbelül 150 évig tartó Habsburg központosítási kísérlet követett. Az ezek elleni küzdelem következtében az 1526-ig jelentős többséget alkotó magyarság a 18. század végére kisebbségbe került a Magyar Királyság területén. A magyar veszteségek mellett két további tényező befolyásolta a magyar területek etnikai arányait. Az egyik az volt, hogy a török elleni harcok által nem érintett területeken természetes szaporodás által megnőtt a nem magyar nemzetiségű népesség száma. Emellett a törökök kiűzése után jelentős számú délkelet-európai bevándorló telepedett le az elnéptelenedett, déli területekre. A betelepülések kisebb részt természetszerűleg következtek be, de jelentős részben a Habsburg gyarmatosítási törekvéseknek voltak köszönhetőek. Hasonló folyamatok mentek végbe Erdélyben is, ahol különösen a 18. század folyamán nagy számú román bevándorló telepedett le. Az etnikai arányok drámai megváltozása a 19. században - a modern nacionalizmus korában - már jelentős feszültségeket keltett a magyarság és a nemzetiségek között és az egyik legjelentősebb oka volt a Magyar Királyság későbbi felbomlásának.

Az első komolyabb ellentét az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során jelent meg. A forradalom egyik hozománya a nemzetiségek önállóságra való törekvésének nyílt megjelenése volt. Már ezt megelőzően is nyilvánvaló volt a magyar liberálisok előtt az ország népeinek nemzeti ébredése, de ennek jelentőségét a társadalmi és a nemzetiségi kérdés összefonódása jó ideig eltakarta. Ennek megfelelően a szabadelvű és a konzervatív gondolkodók már az 1840-es évek elejétől megoldást kerestek az egység megőrzésének érdekében. A szabadelvűek szerint a nemesség lemondott volna a kiváltságairól és az nemzetiségek is bekerültek volna az alkotmányba. Cserébe le kellett volna mondaniuk az elkülönülési szándékukról és el kellett volna fogadniuk a politikai élet és közigazgatás magyarnyelvűségét. A magyar nyelv jelentőségének kihangsúlyozásában szerepet játszott a nyugat-európai minta, valamint a német Johann Gottfried Herder költő jóslata is „a magyarságnak a szláv tengerben való várható elmerüléséről”. Ennek megfelelően a reformkori magyar nemzedék a francia és az amerikai mintára történő egynyelvű kormányzás, közigazgatás és közoktatás bevezetését támogatta. A magyar nyelv hivatalossá tétele - az addig használt latin helyett - megbolygatta az addig fennálló egyensúlyt. Ettől kezdve a nemzetiségi értelmiség a saját népisége eltűnésétől, illetve jobb esetben a nemzetté alakulás megakadályozásától tartott. A magyar „diplomáciai nyelvet” végül történeti és reálpolitikai megfontolásokból elfogadta.

1848 márciusa először örömmel töltötte el a nemzetiségeket is. Ez azonban inkább abból a várakozásból fakadt, hogy a magyar forradalom elhozza az ő nemzeti szabadságukat is. Hamarosan a szerbek, az erdélyi románok és a szlovákok is autonómiát, valamint önálló nemzetként való elismerésüket követelték. Emellett az erdélyi románok nem ismerték el Erdély és Magyarország automatikus unióját. Áprilistól jelentősen megromlott a hangulat és Wesselényi Miklós a külső mellett felhívta a figyelmet a belső, az osztrák kormányzat által manipulált nemzetiségek által jelentett veszélyre, illetve Josip Jelačić horvát bánra is. Az elismert autonómiával rendelkező horvátok teljes önállóságot követeltek és csak a perszonáluniót akarták elismerni. Kossuth ennek lehetőségét már 1842-ben felvetette, azonban Josip Jelačić a bécsi ellenforradalmi körökhöz csatlakozott, meghiúsítva a tárgyalásos megoldást. A szűkebb magyarországi területeken élő románok (némi vita után), a svábok (a szászoktól eltérően) és a ruszinok viszont kitartottak a magyar oldalon. A kiéleződő társadalmi feszültségek, a vélt és valós problémák és a kölcsönös félelmek polgárháborús tragédiát idéztek elő. Ebben jelentős szerepe volt a bécsi vezetésnek, amely szabadságot ígért a nemzetiségeknek a magyar szabadságharc elleni küzdelem reményében. A nemzetiségi értelmiség szerepe is jelentős volt, mivel a magyarok által kínált esetleges reformokat „idegen, nemzetellenes manipulációnak” tartották. Emellett 1848 őszétől 1849 tavaszáig magyar politikai vezetés sem kereste már a nemzetiségekkel való megegyezést. A felfokozott indulatoknak köszönhetően több magyar gyermekek, asszonyok és idős személyek ellen elkövetett atrocitásra is került sor. Ezek közül kiemelkedik a román Avram Iancu, Axente Sever és Prodan Simion pópa vezetette népfelkelők által elkövetett hegyaljai vérengzések, valamint a szerb Stratimirović által vezetett bácsföldvári mészárlás. Tavaszra többé-kevésbé sikerült a nemzetiségi népfelkeléseket felszámolni. Az osztrákok által ajánlott olmützi alkotmány is csalódással töltötte el a nemzetiségeket és ez kényszerű közeledést eredményezett a magyarok irányába. Teleki László már ekkor egy szövetségi alapon megszervezett állam létrehozását javasolta, amelyre az 1849. július 14-i szegedi magyar–román egyezménnyel, illetve annak a többi nemzetiségre való kiterjesztésével gyakorlatilag meg is történt a kísérlet. Az 1849. évi nemzetiségi törvény a széleskörű jogok biztosítása mellett amnesztiát is ígért azoknak, akik leteszik a fegyvert. Július 28-án törvény született a zsidóság egyenjogúsításáról is. Ezek gyakorlati megvalósítását azonban a szabadságharc bukása meghiúsította.

Ezt követően megtorlásokra és önkényuralmi osztrák kormányzásra került sor az ország területén. 1862-ben a száműzetésbe kényszerült Kossuth Lajos, az előzmények ismeretében, egy dunai szövetség létrehozása mellett foglalt állást. 1867-ben - az 1866-ban a Porosz Királyság ellen elszenvedett osztrák vereséget követően - Deák Ferenc vezetésével sor került az osztrák-magyar kiegyezésre, amellyel a magyar fél gyakorlatilag visszanyerte függetlenségét és az osztrákok egyenrangú partnere lett az új, dualista monarchiában. A megegyezésben szerepet játszott az is, hogy Ausztria a Magyar Királyság nélkül elveszítette volna nagyhatalmi státuszát, a magyar fél pedig ebben látta a stabilitást a nemzetiségi követelések ellenében. Bár az új rendszer sok szempontból fejlődést hozott, a földbirtokkal nem rendelkező parasztság és a munkásosztály problémái - 1869 és 1910 között - közel 1,25 millió magyar kivándorlását eredményezte. A nemzetiségek hasonló problémákkal küzdöttek. Ezt tovább súlyosbította az úgynevezett magyarosítási kísérlet is. Ezt azonban később a magyarellenes propagandák jelentős mértékben felnagyították. Külön problémát jelentett a pánszlávizmus eszméje is, amely komoly akadályt jelentett a magyar-szláv kapcsolatokban. 1868-ban megszületett a nemzetiségi törvény, amely garantálta az anyanyelv használatának jogát a nevelésben, adminisztrációban és igazságszolgáltatásban. A törvény a kor viszonyait tekintve rendkívül haladó szellemű volt, de ez nem elégítette ki a kisebbségeket, akik nemzeti egyenlőséget, kollektív jogokat, valamint önrendelkezést és területi önkormányzatot akartak. A másik problémát az jelentette, hogy az idő haladtával a magyar politikusok a törvény kiterjesztése helyett az addig megadott jogokat is egyre kevésbé tartották tiszteletben. Az ez iránti tiltakozás a nemzetiségek politikai passzivitásához vezetett.

Emellett 1870-ben a magyar vezetés akadályokat gördített az esetleges osztrák-cseh kiegyezés útjába, amivel megharagította a cseheket. Az 1879-es tanügyi törvény előírta a magyar nyelv oktatását az állami iskolákban. Ezt követően redelkezéseket hoztak a nemzetiségek kulturális és politikai törekvései ellen a nyelvileg egységes Magyarország megteremtésének érdekében. Egyedül Horvátországban és Szlavóniában nem érvényesült ez a politika, azonban 1907-től a vasutakon itt is kötelezővé tették a magyar nyelv használatát. Ezek és a magyar kulturális felsőbbrendűség hangoztatása összességében tovább rontották a magyarok és a nemzetiségek viszonyát. A választójog bővítését az irredentizmustól és a szeparatizmustól való félelem miatt ugyancsak megakadályozták. A lakosság körülbelül egyharmada volt potenciálisa ilyen beállítottságú. Az asszimilációs politika emellett meglehetősen eredménytelen volt, mivel főként azok olvadtak be a magyarságba, akik ezt önelhatározásból tették meg. Ilyen volt a körülbelül 700 ezres lélekszámú zsidóság és az 500 ezer főt kitevő hazai németség, valamint a magyarbarát rutének is. Emellett körülbelül 400 ezer szlovák, valamint 150-150 ezer román és délszláv magyarosodott el. A demográfiai sikerek további haragot váltottak ki a nemzetiségek vezetőiből. A magyar vezetés nem hajtott végre erőszakos betelepítéseket az etnikai viszonyok megváltoztatására, így az etnikai határok gyakorlatilag változatlanok maradtak. A magyar liberális-demokratikus és a progresszív-szocialista gondolkodók nem értettek egyet a magyarosítási törekvésekkel és a problémákat egy svájci mintájú állam létrehozásával akarták megoldani. Egyik legismertebb képviselőjük Jászi Oszkár volt, aki megpróbálta kortársait ráébreszteni a nemzetiségi probléma által jelentett veszélyekre. A helyzetet tovább bonyolította az egyre erősebb magyarellenes propaganda, illetve Románia, Szerbia és az Olasz Királyság irredenta, területszerzésre törekvő politikája is, amely az első világháború alatt egyre erősebb lett. A szarajevói merényletet követően Tisza István először ellenezte a szerbek elleni hadüzenetet, mivel tudta, hogy az világháborúhoz vezet. Másrészt nem akarta a győzelemes hódítással járó újabb asszimilálatlan tömegeket a birodalmon belül. A merényletre azért került sor, mert Ferenc Ferdinánd főherceg autonómiát szeretett volna adni a szlávoknak és így a nacionalisták szerint a nagyszerb állam megvalósításának tervét veszélyeztette. Tisza végül engedett a nyomásnak és az Osztrák–Magyar Monarchia belesodródott az első világháborúba.

A nemzetiségek megoszlása az első világháború előestéjén

Nemzetiségek eloszlása az Osztrák–Magyar Monarchia területén. Forrás: William R. Shepherd: Historical Atlas (1911)

Az Osztrák–Magyar Monarchia az első világháborút megelőző időszakban 676,6 ezer négyzetkilométeren terült el és 51,3 millió lakossal rendelkezett. Ez a lakosság vallási szempontból 7, nyelvi-etnikai szempontból pedig 12 csoportra oszlott. A birodalmon belül abszolút többséget egyik nép sem alkotott. A legjelentősebb népességgel a lakosság 24%-át kitevő osztrák (és egyéb német anyanyelvű) nép (12 millió), valamint a 20%-ot elérő magyar (10 millió) nép rendelkezett.

A nemzetiségek megoszlása a Magyar Királyság területén 1910-ben:

Nemzetiség Horvát–Szlavónországgal Horvát–Szlavónország nélkül Magyarok 48,1 % 54,4 % Románok 14,1-14,2 % 16,1 % Németek 9,8 % 10,4 % Szlovákok 9,4 % 10,7 % Horvátok 8,8 % Szerbek 5,3 % Rutének 2,3 % 2,5 %

A környező országok és népek propagandája és első világháborús hadicéljai

A nemzeti állam eszméjének szellemében - a területi követelések jogosságát kihangsúlyozva - a térségben élő népek megkezdték a saját történelmük „kijavítását” és a magyarellenes propagandatevékenységet. Már a 18. században egyes német professzorok és filozófusok az „alacsonyabbrendű ázsiai magyarokról” kifejtett véleménye kedvező fogadtatásban részesült a nemzetiségi értelmiségek körében. Ezt felkarolva a szláv történetírásban megjelent a „szent szláv területekre történt ázsiai magyar betörés” és a Nagymorva Birodalom teóriája. František Palacký cseh történész a „magyar inváziót” a „szlávság legnagyobb tragédiájának” nevezte. Az erdélyi „elsőbbség” alátámasztására pedig a románok megalkották a dáko-román elméletet. A soviniszták a szerbek és a románok török elnyomás elöli elmenekülését és a Magyar Királyságba való befogadását elhallgatva - érveiket az 1870-es években megjelenő magyarosítással alátámasztva - „ezeréves magyar elnyomásról” beszéltek. Az első világháborús magyar-német szövetség kapcsán pedig - a Habsburgok elleni magyar küzdelmet elhallgatva - megjelent az „ezer éven át tartó bűnszövetség” mítosza is.

• 
  František Palacký
• 
  Edvard Beneš
• 
  Tomáš Garrigue Masaryk
• 
  Robert William Seton-Watson

Peacemaking and Propaganda Seton Watson és Tisza is

A szerződést előkészítő bizottságok és a döntéshozók álláspontja, illetve tevékenysége

A nagyhatalmak az első világháborút követő békeszerződések megalkotásánál főként két alapelvet kívántak érvényre juttatni. Az egyik az önrendelkezés, a másik pedig a nemzeti összetartozás elve volt. Ennek az igazságtalan, saját érdekeknek megfelelő alkalmazása azonban a magyarság számára tragikusnak bizonyult. Az Osztrák–Magyar Monarchia antant által támogatott, illetve az első világháborúban az antant oldalán harcoló nemzetiségeire ezt az elvet alkalmazták, míg ennek érvényesítését a magyarságtól - a soproni népszavazás kivételével - megvonták. A Monarchia és benne a Magyar Királyság etnikai alapon való felosztásának tervén kívül a magyar helyzet súlyosságát növelte az, hogy a győztesek a követelésekkel fellépő kisebb, szövetséges államok területi követelésein kívül azok stratégiai, gazdasági és közlekedési szempontjait is messzemenően figyelembe vették. Ez további területveszteségekkel járt, amely már a tisztán magyarok által lakott területeket is érintette. A fenti okok és egyéb tényezők következtében a Magyar Királyság területe végül körülbelül egyharmadára zsugorodott. Ez a békeszerződéssel biztosított területveszteség egyedülálló a világtörténelemben.

Az új határokat több bizottság jelölte ki. A csehszlovák-magyar határ a csehszlovák ügyekkel foglakozó bizottság illetékességi körébe tartozott. Ennek elnöke Jules Cambon francia diplomata, a francia békedelegáció tagja volt. Az albizottság elnöke pedig Henri Le Rond francia tábornok volt. A bizottság feladatkörét Csehszlovákia (és nem Magyarország) határainak kijelölésében határozták meg. Ennek alapvetően az etnikai elvet kellett volna követnie, de az 1910-es statisztikai adatokat a szövetséges igényei és érdekei szerint „értelmezték”. Emellett külön utasításba kapták, hogy ha szükséges az etnikai elv figyelmen kívül hagyásával vegyék figyelembe a kis szövetségesek gazdasági, közlekedési és stratégiai szempontjait és lehetőség szerint a Duna legyen az új állam határa. Az amerikai és az olasz küldöttek sokáig ellenezték a magyar többségű területek elcsatolását. Egyedül Kárpátalja kérdésében volt köztük nézeteltérés. Az amerikaiak Csehszlovákiának adták volna, az olaszok pedig Magyarországnál hagyták volna a stratégiailag fontos területet. Az erről kibontakozó hosszú vitában végül a magyar szempontból kedvezőtlen francia-angol fél által is támogatott amerikai elképzelés győzedelmeskedett. A többi területet illetően az amerikai-olasz néprajzi elvhez csatlakozott David Lloyd George angol miniszterelnök is. Ebben az olasz miniszterelnök Francesco Saverio Nitti támogatta.:

Lloyd George így nyilatkozott:

„	Soha nem lesz béke Délkelet-Európában‚ ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt venném, hogy amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy ez az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési meggondolást, melyek rendszerint más módon is megoldhatók.[...] Nem lesz béke Közép-Európában‚ ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek (Romániának) mint egy-egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását.	”

Elképzelését azonban az angol bizottsági tagok ellenezték. Ők a francia álláspontot képviselték. Joseph Cook és Eyre Crowe Magyarország stratégiai gyengítése mellett szálltak síkra.

II. A cseh-szlovák határok

A brit küldöttek magyarellenes magatartása azzal magyarázható, hogy a magyar határ kérdésében ellentétek voltak Lloyd George és tanácsadói, illetve a Foreign Office és szakemberei között (a küldöttekre az utóbbiak befolyása érvényesült). [...] Lloyd George híres fontainebleau-i memorandumában elemezte a határmegállapító bizottságok hibás eljárását, és figyelmeztetett a várható súlyos következményekre. "Soha nem lesz béke Délkelet-Európában, ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt venném, hogy amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy az emberi szempont előzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési szempontot, melyek rendszerint más módon is megoldhatók." [...]

III. A román határ Románia és Magyarország, valamint Jugoszlávia és Magyarország határainak kijelölése egy másik, az ún. román és jugoszláv ügyek bizottsága hatáskörébe tartozott. A bizottság elnöke Tardieu, Clemenceau munkatársa, Franciaország későbbi miniszterelnöke, illetve külügyminisztere volt. "Ellenségünk: Magyarország" A bizottság 1919. február 8-án kezdte meg működését. Feladata nehezebb volt, mint a csehszlovák bizottságé, hiszen három állam határát, a román-magyar, a jugoszláv-magyar és a román-jugoszláv határt kellett kijelölnie. Az utóbbi feladat bizonyult a legnehezebbnek, hiszen itt két győztes utódállam határairól volt szó, s egyik igényét sem lehetett a másik rovására kielégíteni. [...] Ígéretek 1916-ban A bizottság jegyzőkönyveiből kiderül, hogy a nagyhatalmi álláspontok hasonlóak voltak, mint Csehszlovákia esetében, csak az ellentétek még hangsúlyosabban nyilvánultak meg. Románia legnagyobb támasza ez esetben is Franciaország volt. Küldöttei, és mindenekelőtt maga az elnök, Tardieu, síkraszálltak a román követelések teljesítéséért. Miközben érvénytelennek tekintették az 1916. évi titkos egyezményt, amelyet Anglia, Franciaország és Olaszország kötött Romániával, és amelyet Románia megszegett azáltal, hogy a központi hatalmak oldalára állt, szívesen teljesítették volna az abban rögzített ígéretek többségét. Ezek között szerepelt többek között az, hogy Románia az antant oldalán történő hadba lépésért Debrecenig terjedő határokat kap. Clemenceau nyilvánosan elhatárolta ugyan magát a titkos szerződéstől, ám a gyakorlatban mindent megtett azért, hogy a franciák által Romániának tett ígéreteket teljesítsék. Két kivétellel: az egyik a Bánság, a másik a román-magyar határ. Mindkét esetben csökkenteni akarta a Romániának ígért területeket. A Bánságot meg akarta osztani a szerbekkel (amiről a szerződésben nem volt szó), a Debrecenig kijelölt román határt pedig egy kissé keletre tolni. (Rekompenzációként Romániának Besszarábiát kívánta adni.) [...] A bukaresti titkos egyezmény ellen legerélyesebben az USA képviselői léptek fel, ugyanis Amerika a háború alatt kötött titkos egyezményeket nem ismerte el. [...] Az olasz küldöttek, a többiektől eltérően, érvényben lévőnek tekintették a titkos bukaresti egyezményt. [...] 1. Az olasz kormány érdekelve volt abban, hogy a háború alatt kötött titkos egyezményeket teljesítsék, hiszen az antanthatalmakkal 1915-ben hasonlót kötött. A szerződés Olaszországnak az Adriai-tengerparton jelentős területeket ígért. 2. A bánsági területből, amely a szerződés szerint Romániának járt, nem kívánt juttatni legnagyobb ellenfelének, Szerbiának sem. 3. Magyarország vonatkozásában viszont a szerződést enyhíteni szerette volna, ezt azonban óvatos formában tette, hiszen Romániával való viszonyát meg akarta őrizni. Egyedül az USA... Az első bizottsági ülésen, amelyen a román kérdést vitatták meg, a küldöttek megállapodtak abban, hogy Románia Erdélyre vontkozó követelései sok szempontból túlzottak, el nem fogadhatók. A Magyarország számára a legkedvezőtlenebb javaslatot most is a franciák terjesztették elő, ők ajánlották a legnagyobb területet Romániának. A vasúthálózatok zömét Romániának kívánták biztosítani, függetlenül attól, hogy magyar többségű népesség lakta területen haladtak. Ezt Laroche francia küldött gazdasági és stratégiai érvekkel támasztotta alá. Az amerikai küldöttek javaslata sokkal keletebbre húzta meg a román-magyar határt. Seymour hangsúlyozta, hogy a stratégiai megfontolásokat háttérbe kell szorítani, és mindenekelőtt az etnikai és gazdasági szempontokat kell előnyben részesíteni. [...] A brit delegáció azt az utasítást kapta, hogy a román területi követeléseket a saját értékítéletük szerint vitassák meg. A saját értékítéletük pedig, akárcsak Csehszlovákia esetében, nagyon közel állt a franciákéhoz. [...] Az olasz küldöttek tartózkodtak a konkrét javaslattételektől, de tudtul adták, hogy a francia-angol javaslat közelebb áll hozzájuk, mint az amerikai. Hamis adatok Hosszú viták után, 1919. február végén-március elején a küldöttek álláspontjai közeledtek egymáshoz. Mindkét oldal valamit engedett. (Az amerikai küldöttek végül készek voltak figyelembe venni gazdasági, sőt stratégiai szempontokat is.) A bizottság március 11-i ülésén a küldöttek megvitatták az albizottság által készített beszámolót, amely az egész román határra vonatkozott. Az Erdélyre és Bánátra tett javaslatot a bizottság egyhangúlag elfogadta. A Baranyában húzódó magyar-jugoszláv határról szóló vitát későbbi időpontra halasztották, amelyre a magyar Tanácsköztársaság létjötte miatt nem került sor. Ennek következtében a bizottság az összesítő jelentést a Legfelsőbb Tanácsnak csak április 6-án nyújtotta át. Tardieu május 8-án beszámolt a Külügyminiszterek Tanácsa előtt az általa vezetett bizottság munkájáról. Hangsúlyozta, hogy a román követelések elfogadása következtében mindkét oldalra nagyszámú idegen kerül, 600 ezer magyar román uralom alá, 25 ezer román pedig magyar uralom alá. Ezeket az adatokat Braoianu közölte a bizottsággal. Valójában az elcsatolásra szánt területen 1,5 millió magyar élt.

1919. május 12-én a Külügyminiszterek Tanácsa jóváhagyta a cseh-szlovák és román-jugoszláv határmegállapító bizottságok jelentéseit anélkül, hogy azokat felülvizsgálta volna. Ezt azért nem tette meg, mert a jelentések egyhangúak voltak, és mert abból indultak ki, hogy szakemberek tették a javaslatokat. Így kerültek vizsgálat nélkül a Legfelsőbb Tanács elé, ahol szintén egyhangú döntéssel elfogadták azokat. Megszülettek a trianoni határok. S ebben a folyamatban a legalsóbb szinten álló határmegállapító bizottságok meghatározó szerepet játszottak.

I. Szigor Magyarországgal szemben Felvetődik a kérdés, hogy miért? Mi ennek az oka? Erre a kérdésre sokféle választ szoktak adni. Vannak, akik a magyarok iránti gyűlölettel magyarázzák a trianoni határok létrejöttét (itt mindenekelőtt Clemenceau-t szokták említeni). Mások ezt Kun Béla kommunista hatalmának tulajdonítják. Eléggé elterjedt nézet, miszerint a trianoni határok azért jöhettek létre, mert a döntéshozók nem ismerték jól a térséget. Ezek a válaszok azonban nem adnak tudományos magyarázatot a feltett kérdésre. Az alábbiakban felsorolunk néhány releváns tényezőt, amelyek Magyarország ily nagymérvű megcsonkításához vezettek. Első helyen kell megemlíteni a magyarországi nemzetek gyűléseit (1918. október 29.: Zágráb, október 30.: Turócszentmárton, december 1-2.: Gyulafehérvár), melyen az elszakadás mellett döntöttek. Jóllehet, ezek nem mindig zajlottak le jogszerűen, mégis jelentős tömegek önrendelkezéséről döntöttek. A Legfelsőbb Tanács is elfogadta a határozatokat, noha tagjainak tudomása volt az azokkal kapcsolatos visszaélésekről. Magyargyűlölet? Antikommunizmus? Szerepet játszott-e Trianon létrejöttében a magyargyűlölet? Kétségtelen, hogy a békekonferencia közvetlenül a négy és fél éves borzalmas háború befejezése után kezdte meg munkáját. Naivitás lenne azt hinni, hogy tagjai azonnal megszabadultak azoktól az előítéletektől és a gyűlölettől, amelyet az ellenséges államok iránt éreztek, és hogy ezek nem nehezítették a tárgyilagos döntések meghozatalát. Vonatkozik ez a legfelsőbb vezetésre éppúgy, mint a különböző bizottságokban működő tagokra. Nyilvánvaló tehát, hogy egy-egy nemzet iránti szimpátia vagy antipátia hatással lehetett, s volt is egy-egy döntésre (különösen akkor, amikor vitás kérdésekről volt szó). Vitatom azonban, hogy pusztán a szubjektív szempontok határozták volna meg a döntési folyamatot. A Magyarország iránti gyűlölet (a Tanácsköztársaság időszakát leszámítva) nem volt nagyobb mértékű, mint a többi legyőzöttel szembeni. Kun Béla, illetve a Tanácsköztársaság iránti politikai-ideológiai ellenszenv ismét nem lehet ok. Köztudomású ugyanis, hogy Kun Béla hatalomra kerülésekor a trianoni határokat a határmegállapító bizottságok - ahogy az alábbiakban látni fogjuk - már lényegében kijelölték. [...] Valós ok: Németország Clemenceau Németország ellensúlyozására is alkalmas és a hagyományos keleti szövetségest - Oroszországot - pótolni képes Közép-Európa megteremtésére törekedett. Románia és Csehszlovákia megerősítését, "életképessé tételét" fontosnak tartotta. Még azon az áron is, hogy egy másik államot, Magyarországot, életképtelenné tesz. Hogyan vélekedtek ezekről Franciaország szövetségesei: az USA, Nagy-Britannia és Olaszország? Vajon, Clemenceau-hoz hasonlóan tudomásul vették, hogy Magyarország határait szomszédai érdekeihez kell igazítani? A közelmúltban publikált határmegállapító bizottságok jegyzőkönyvei arról tájékoztatnak, hogy ebben a kérdésben az álláspontok nagyon is eltértek. A Legfelsőbb Tanács A határok kérdésével három szinten foglalkoztak. A Legfelsőbb Tanácsban, a Külügyminiszterek Tanácsában és a határmegállapító bizottságokban. [...] Lloyd George javaslatára a Legfelsőbb Tanács úgy döntött, hogy szakemberekből álló bizottságokat hoznak létre, amelyek tanulmányozzák a három állam területi követeléseit, és javaslatokat tesznek az új határokra. W. Wilson amerikai elnök szükségesnek tartotta, hogy a bizottságok konzultáljanak azokkal a népekkel, akiknek a problémáival foglalkoznak (az amerikai elnök korábbi álláspontjából arra lehet következtetni, hogy ez a vesztesekre is vonatkozott). Ezt azonban Franciaország és Anglia - akárcsak Wilson korábbi hasonló gondolatait - visszautasította. Határmegállapító bizottságok A határmegállapító bizottságok nem konzultáltak a vesztesekkel, egyszer sem hallgatták meg képviselőjüket, Magyarország határait úgy jelölték ki, hogy csak Benešt, Braoianut és Pasiaot hallgatták meg. A bizottságok munkájukat 1919. február közepén, másfél hónappal a békekonferencia megnyitása után kezdték meg. Elnökei és alelnökei kivétel nélkül franciák voltak. A szövetséges hatalmak két-két delegátussal képviseltették magukat. Tagjai között voltak földrajzi, történelem- és katonai szakértők, akik - ahogy ez a jegyzőkönyvekből kiderül - kitűnően ismerték a térséget, annak etnikai összetételét, közlekedési hálózatát. A bizottságoknak a felelősségteljes munka elvégzéséhez azonban rendkívül kevés idő állt rendelkezésükre. A felsőbb fórumok sürgették a javaslatokat, az összefoglaló jelentéseket, a békekonferencia munkáját jellemző kapkodás pedig akadályozta a kérdések megfontolt és alapos vizsgálatát. Ezt a felületességet tükrözték a bizottságok zárójelentései, amelyek rekordidő - négy, illetve nyolc hét alatt - készültek el.

Gazdasági, stratégiai megfontolások is Clemenceau, francia, fr [3] [4] [5] [6] [7] [8]

Közvetlen hatásai és következményei

Demográfiai következmények

Magyar menekültek

Hatása a művészetre

Irodalom és szobrászat

Revizionizmus

http://www.es.hu/romsics_ignac;antiszemita_vagyok-e;2012-08-03.html

A magyar nemzetiség helyzete a második világháborút követően

A délszláv térségben

1944-ben a szerb partizánalakulatok a Vörös Hadsereg segítségével újra elfoglalták Bácskát és Baranyát, így a két térség újra visszakerült a délszláv államhoz. Ekkor a jugoszláv hatóságok kegyetlen népirtást hajtottak végre az itteni magyar és német lakossággal. 1944. október 18-ától mintegy 140 000 németet, és több ezer magyart kényszerítettek munkatáborokba, melyből 41 volt a tartományban. 1944-1945. telén a szerb kommunista pártvezetés utasítására tömeges népirtást, etnikai tisztogatást folytattak végbe a magyar, német és zsidó lakosság között. Az áldozatok pontos száma nem ismert, de 35 000–50 000 között becsülik. A Sajkásvidék teljes magyar lakosságát kivégezték. A legkegyetlenebb haláltábor a tiszaistvánfalvi volt, itt közel 6500 embert öltek meg, melyből közel 1000 gyermeket.. A 600 000 fős jugoszláviai német lakosság mintegy negyede pusztult el a frontokon, a megmaradt német lakosság pedig kitelepült Németországba, s az általuk lakott településekre pedig szerbeket és montenegróiakat költöztettek.

Később Tito igyekezett elfeledtetni a partizánok által elkövetett razziát. Vajdaságban hivatalos lett a magyar nyelv, a legtöbb hivatalos dokumentumot magyarul is kiírták, a magyarlakta területeken pedig lehetővé vált az anyanyelvi alap- és középfokú oktatás. A hadseregben nemzetiségre való tekintet nélkül bárki lehetett tiszt, ezért még magyarok is voltak közöttük.

1990-től a soviniszta Milosevicsi-rendszer hatalomra kerülésével a délvidéki magyarságot újra tragikus kálvária érte, hiszen a délszláv háborúk kitörése a magyar fiatalembereket és katonaköteleseket is a hadseregbe sorozta és frontra vezényelte, legtöbbször fegyver nélkül, „golyófogónak”. A háborúban több mint 50 magyar vesztette életét. Ez az esemény is sokukat kényszerítette az anyaországba történő áttelepülésre, így demográfiai helyzetük is rosszabbodott (1991. és 2002. között a vajdasági magyarok száma 340 000-ről 290 000-re csökkent).

Romániában

Erdély és a szórványmagyarok (csángók)

Hatása az utódállamokra

Szétesés

Főbb források

• Nationbuilding in Central Europe: The Origins of the Hungarian Problem (Stephen Borsody)(angolul)
• Szász Zoltán: A nemzetiségek és az 1848-as magyar forradalom, Történelmi Szemle 1998. 3-4. szám
• Encyclopaedia Humana Hungarica 07.: Haza és haladás; A reformkortól a kiegyezésig (1790-1867)
• Rubicon Történelmi Magazin: Trianon és a 20-as évek Magyarországa, 2010/4-5. szám
• Bryan Cartledge: Mihály Károlyi and István Bethlen, Hungary, Makers of the Modern World, Haus Publishing Ltd., 2009, ISBN 978-1-905791-73-6
• Borsody István: A 20. századi magyar kérdés előzményei a közép-európai állami és nemzeti fejlődés tükrében, Regio Kisebbségtudományi Szemle 1. évf. 4.sz. (1990. december)
• Romsics Ignác: Az angolszász hatalmak és a trianoni békeszerződés, História - 1995/056
• Ádám Magda: Nagyhatalmi elképzelések a trianoni határokról, História Magazin (online változat)/2002/01. szám