Félelem

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A félelem egy lehangoló érzés, amit egy általunk észlelt fenyegetés kelt bennünk. Egy alapvető mechanizmus, válasz egy bizonyos ingerre, mint például a fájdalom vagy veszély. Egyes pszichológusok, mint például John B. Watson, Robert Plutchik és Paul Ekman úgy vélik, hogy a félelem alap- vagy öröklött érzelmek közé tartozik. Ez a csoport magában foglal olyan érzelmeket, mint az öröm, a szomorúság és a harag. A félelmet meg kell különböztetni a hozzá kapcsolódó érzelmi szorongás állapotától, ami általában bármilyen külső fenyegetés nélkül lép fel. Továbbá a félelem kapcsolatban van a menekülési és az elkerülési viselkedéssel, míg a szorongás a veszélyek eredménye, melyeket kontrollálhatatlannak és elkerülhetetlennek érzékelünk.[1] Érdemes megjegyezni, hogy a félelem szinte mindig jövőbeli eseményekhez kapcsolódik, mint például egy folyamatosan romló helyzet vagy egy szituáció folytatása, ami elfogadhatatlan. A félelem lehet egy azonnali reakció is arra, hogy valami jelenleg történik.

Edvard Munch: A sikoly (1893)

Meghatározás és jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Charles Darwin Az érzelmek kifejezéséről embernél és állatoknál c. könyvében egy élénk meghatározást ad a félelemre: „A félelmet gyakran csodálkozás előzi meg, és hasonló is hozzá, hiszen mindkettő a látás és a hallás azonnali aktivizálásához vezet. Mindkét esetben a szem és a száj is szélesre nyitott, a szemöldökök pedig megemelkednek. A rémült ember először szoborként áll, mozdulatlanul és lélegzetvisszafojtva, vagy ösztönösen leguggol, mintha a menekülési lehetőséget mérné fel. A szív gyorsan és erőteljesen ver, úgy, hogy nekiütődik a bordáknak… Azt, hogy a bőr sokkal inkább az erős félelem hatása alatt áll, azon a csodálatos módon látjuk, hogy a veríték azonnal kiválik belőle… A szőrszálak a bőrön egyenesen állnak, és a felületi izmok reszketnek. A szív zavart mozgásával együtt a levegővétel felgyorsul. A nyálmirigyek hiányosan működnek, a száj kiszárad, és gyakran tátott és elnémult.”[2]

A félelem leggyakoribb jellemzői a következők:

  • gyors szívverés
  • emelkedett vérnyomás
  • megfeszült izmok
  • kiélezett vagy átirányított érzékek
  • a pupilla kitágulása (hogy több fényt engedjen be)
  • fokozott izzadás

A félelem arckifejezése alatt értjük a szemek tágra nyitását (látni akarjuk, mi fog történni), a pupillák kitágítását (hogy több fény érkezzen be), a felső ajak megemelkedését, a szemöldökök együtt történő húzódását és az ajkak horizontális irányú feszülését. A félelem élettani hatásai értetőbbek lehetnek a szimpatikus idegrendszer válaszai által (harcolj-vagy-menekülj), összehasonlítva a paraszimpatikus válasszal, ami egy sokkal nyugodtabb állapot. A fizikai mozgáshoz használt izmok megfeszítettek és oxigénnel telítettek, a harcolj-vagy-menekülj fizikai válaszra felkészülve. A vér a zsigerekből kipréselődve a test többi részébe szállítódik oxigénnel, tápanyagokkal és hővel, ezért következik be a verítékezés a test hűtésére. Ha az inger sokkoló vagy váratlan, egy általános reakció jön létre, ami megvédi a sérülékeny részeket, elsősorban az arcot és a fejet. Amikor váratlanul egy féleleminger lép fel, a félelem áldozata valószínűleg képes ugrani vagy gyorsan elindulni. Szívverése felgyorsulhat.

Fajtái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A félelmet két nagy csoportba lehet sorolni: külső és belső félelem.

  • A külső félelmet rajtunk kívülálló dolog okozza, aminél erős a motivációnk, hogy elkerüljük, például: pókoktól való félelem.
  • A belső félelem egy rajtunk kívülálló dolog, amihez negatív érzelmet társítunk, például: alacsony önbecsülés okozta félelem.

A félelmet le lehet írni különböző időszakokkal attól függően, hogy mekkora fokú félelmet tapasztalunk. Enyhe figyelmeztetéstől kezdve egészen szélsőséges fóbia vagy paranoia is lehet. A félelem kapcsolatban áll számos további kognitív és érzelmi állapottal, beleértve az aggódást, szorongást, rémületet, a horrort, a pánikot és a rettegést. A félelem megtapasztalása után még sokáig fennmaradhat a tudatalattiban, ahol rémálmok formájában előtörhetnek, vagy egy még erősebb formában, az éjszakai rettegésben. A félelem tapasztalható lehet egy nagyobb csoportban vagy szociális hálózatban, és tömeghisztériává is válhat. Egyes kórtanok, amik kapcsolatosak a félelemmel (amelyeket ismétlődő és irracionális félelmek határoznak meg) magukban foglalhatnak különböző típusú szorongási zavarokat, amik nagyon gyakoriak, és több súlyos betegséget is, mint a bipoláris zavar szélsőséges fázisát és a skizofrénia bizonyos fajtáit.

A bizalmatlanság megtapasztalását lehet magyarázni gyenge félelem- vagy veszélyérzetként, általában egy ismeretlen vagy egy potenciálisan veszélyes ember irányába. A bizalmatlanság bekövetkezhet, mint egy veszélyérzet valaki vagy valami felé, aki vagy ami megkérdőjelezhető vagy ismeretlen. Például valaki bizalmatlan egy idegennel, aki érzékelhetően különösen vagy nem megszokottan viselkedik. Hasonlóképpen, ha valaki nem bízik meg egy rozsdás, régi hídban, ami egy mély szakadék felett van. A bizalmatlanság lehet egy adaptív, korai figyelmeztető jelzés olyan helyzetekkel kapcsolatban, amik nagyobb félelemhez vagy veszélyhez vezethetnek. A megnyugtatás általában eltünteti a félelmet, mint például, ha többször csinálunk valamit, hogy bizalmat nyerjünk felé.

A rettegés egy akut, jellegzetes formája a félelemnek. Ez egy közvetlen, személyes veszély nyomasztó érzése. Okozhatja akár egy fóbia tárgyának az érzékelése is. A rettegés nyomaszthat valakit addig a pontig, hogy az irracionális döntéseket hozzon, és atipikus viselkedést produkáljon. A paranoia kifejezéssel a félelem pszichózisát írjuk körül. Tapasztalható az üldöztetés hosszú távú érzése és érzékelése. A paranoia egy szélsőséges érzelmi állapot, ismeretekkel vagy pontosabban téveszmékkel kombinálva, miszerint veszélyben van az illető. A félelemnek ez a foka okozhatja egy személy szélsőséges vagy nem megszokott módon történő magatartásváltozását.

Gyakori félelmek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felmérések szerint a leggyakoribb félelmek közül néhány: szellemek, gonosz erők létezése, csótányok, pókok, kígyók, magasság, víz, zárt helyek, alagutak és hidak, félelem a tűktől, társadalmi visszautasítástól, kudarctól, vizsgáktól és nyilvános beszédtől.

Egy innovatív tesztben, amit arról készítettek, hogy az emberek mitől félnek a legjobban, amit Bill Tancer elemzett, a leggyakoribb online keresésekben szerepel a félelem szó. Ebből következik az a feltételezés, miszerint az emberek hajlamosak információt keresni az interneten azokról a kérdésekről, amik a leginkább érintik őket. Az ő „top 10” félelem listája tartalmazta a repülést, magasságot, bohócokat, intimitást, a halált, az elutasítást, az embereket, a kígyókat, a sikert és a vezetést.[3]

Egy másik gyakori félelem a nyilvános beszédtől való félelem. Egy szobában az emberek lehetnek szakértelemmel bírók, de amikor nyilvános beszédet kell tartani, a félelem gyanú formájában lép fel, miszerint a kimondott szavak jók vagy rosszak, és ezt ő nem tudja megítélni. Egy másik gyakori félelem lehet a fájdalom miatti, vagy egy másik ember megkárosításától való félelem. A fájdalomtól való félelem egy elfogadható helyzetben meghátrálást vagy megalázkodást eredményezhet.

Egy 2005-ös közvélemény-kutatásban (USA) a 13 és 15 év közötti serdülőkorúakat kérdezték meg, hogy mitől félnek a leginkább. A kérdés nyitott végű volt, és a résztvevők azt mondhattak, amit csak akartak. A leggyakrabban megemlített félelem (a kamaszok 8%-a említette) a terrorizmussal kapcsolatos volt. A top 10 félelem sorban: terroristatámadások, pókok, halál, elbukás, háború, magasság, bűnöző vagy csoport általi erőszak, egyedüllét, a jövő és nukleáris háború.[4]

Okok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az emberek a tanulás eredményeként sajátos félelmeket fedeznek fel. A pszichológiában ezt félelem-kondicionálásként vizsgálják, John B. Watson 1920-as „kis Albert” kísérlete óta. Ebben a vizsgálatban egy 11 hónapos kisfiúnál idéztek elő a laboratóriumban egy fehér patkánytól való félelmet. A félelem általánossá vált más fehér, szőrös tárgyaknál is. A valóságban egy ijesztő, nyomasztó emlékű baleset során tehetünk szert félelmekre. Például ha egy gyerek beleesik egy aknába vagy üregbe, és küzd, hogy ki tudjon jönni, akkor később az aknáktól vagy a magasságtól (tériszony), zárt terektől (klausztrofóbia) vagy víztől (víziszony, aquaphobia) való félelem lesz megállapítható nála. Vannak olyan kutatások, ahol azt vizsgálják, hogy az agy mely területei állnak kapcsolatban a félelemmel. Kiderült, hogy a félelem megtanulása független attól, hogy mi magunk élünk át egy traumát, vagy mások félelmeit figyeljük.

Bár a félelem egy tanult érzés, a kapacitása az emberi természet része. Számos tanulmány állapította meg, hogy bizonyos félelmek (például állatoktól, magasságtól) gyakoribbak, mint a többi (például virágoktól, felhőktől). Ezeket a félelmeket laboratóriumban is könnyebb előidézni. Ez a jelenség felkészültségként ismert. A korábban élő embereknek, akik gyorsan felmérték a veszélyes helyzeteket, nagyobb esélyük volt a túlélésre és a szaporodásra, a felkészültség egy elmélet szerint egy genetikai hatás, és ez az eredménye a természetes szelekciónak.

A félelem megtapasztalását befolyásolják történelmi és kulturális hatások is. Például a 20. század elején rengeteg amerikai félt a gyermekbénulástól, ami egy olyan betegség, ami elsorvasztja az érintett testrészt, és a beteg hátralevő életében ezt a testrészét nem tudja mozgatni. Továbbá vannak még egységes, kultúrákon átívelő különbségek abban, ahogy az emberek a félelemre reagálnak.

Neurobiológiai szempont[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kulcsfontosságú összefüggés van a gerincesek, így az emberi agy mediális temporális lebenyében található amigdala és a félelemérzés közt. A kutatók megfigyelték, hogy az amigdala erős aktivitást mutatott, ha a hiperaktív személyeknek fenyegető, félelmetes arcokat vagy helyzeteket ábrázoló képeket mutattak. A súlyos szociális fóbiában szenvedő betegeknél az amigdala fokozottabb válaszát tapasztalták.[5]

Az amigdala félelem által generált válaszát egy másik agyterület, a frontális lebenyben található rostralis cinguláris kéreg ellensúlyozni tudja. A Columbia Egyetemen a kutatók megfigyelték, hogy azon tesztalanyoknál, akik tudatosan érzékelték (érzelmi kontroll alatt) a félelmetes ingereket vagy motiváltak voltak kisebb aktivitást mutatott az amigdala. Az elülső cinguláris kéreg aktiválódása képes visszafogni az amigdala tevékenységét.[6]

Az amigdala szerepének a félelemmel kapcsolatos ingerek feldolgozásában való szerepét megkérdőjelezték azon kutatások, amelyeket sérült személyekkel folytattak, akik még az amigdala hiányában is félelemmel reagáltak a félelmetes arcokra, helyzetekre.[7]

Az amigdala tevékenység elfojtását kórokozók által is el lehet érni. Ez irányú kísérleteket macskákkal és patkányokkal végeztek.[8] Meg kell jegyezni, hogy számos agyi struktúra más és más, mint ahogy azt az amigdala kapcsán is megfigyelték. Szaporodnak a külön-külön agyi válaszok.[9]

Félelem és halál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pszichológusok foglalkoztak azzal a feltevéssel, miszerint a haláltól való félelem motiválja az emberek vallási elkötelezettségét, és enyhítheti azt az örök élet biztosításával. A tapasztalt kutatás ebben a témában nem egyértelmű. Kahoe és Dunn szerint azok az emberek, akik a legbiztosabbak a hitükben, és hetente járnak vallásos szertartásokra, azok félnek a legkevésbé a haláltól. Azok az emberek, akiknek laza vallásos hite van, ők a legaggódóbbak, és azok az emberek, akik nem vallásosak, közepesen félnek a haláltól. Egy különböző keresztény felekezetek emberein mért közvélemény kutatás pozitív összefüggést mutatott a halálfélelem és a vallási doktrínához való dogmatikus ragaszkodás között. Más szóval a keresztény fundamentalizmus és a Biblia más szigorú értelmezései kapcsolatban állnak a nagyobb halálfélelemmel.[10] Továbbá néhány vallási irányzat hatékonyabb a többinél ennek a halálfélelemnek a csillapításában.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek és források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Öhman, A. (2000). Fear and anxiety: Evolutionary, cognitive, and clinical perspectives. In M. Lewis & J. M. Haviland-Jones (Eds.). Handbook of emotions. (pp.573–593). New York: The Guilford Press.
  2. Munger, M. (2003). The history of psychology. New York: Oxford University Press, pg. 221. Originally from The expression of emotion in man and animals, pg. 290.
  3. Tancer, B. (2008). Click: What millions of people are doing online and why it matters. New York: Hyperion.
  4. What Frightens America's Youth? GALLUP felmérése 2005-03-29. Hozzáférés: 2010-12-20
  5. Studying Brain Activity Could Aid Diagnosis Of Social Phobia, ScienceDaily (Jan. 19, 2006) Hozzáférés: 2010.12-20
  6. Emotional Control Circuit Of Brain's Fear Response Discovered, 02 Oct 2006 Hozzáférés: 2010-12-20
  7. Tsuchiya N, Moradi F, Felsen C, Yamazaki M, Adolphs R. (2009). "Intact rapid detection of fearful faces in the absence of the amygdala". Nat Neurosci 12 (10): 1224–12225.
  8. Berdoy M, Webster J, Macdonald D (2000). Fatal Attraction in Rats Infected with Toxoplasma gondii. Proceedings of the Royal Society of London, B267:1591–1594.
  9. Radua, Joaquim; Phillips, Mary L.; Russell, Tamara; Lawrence, Natalia; Marshall, Nicolette; Kalidindi, Sridevi; El-Hage, Wissam; McDonald, Colm et al. (2010). "Neural response to specific components of fearful faces in healthy and schizophrenic adults". NeuroImage 49 (1): 939–946.
  10. Wink, P. (2006). "Who is afraid of death? Religiousness, spirituality, and death anxiety in late adulthood". Journal of Religion, Spirituality, & Aging 18: 93–110.
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Fear című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.
  • Pszichológiai lexikon. Budapest : Helikon, 2007. Félelem lásd 118. p. ISBN 978-963-227-084-5