Szuperpozíció

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A szuperpozíció elve lineáris egyenletekkel leírható fizikai rendszerre vonatkozó általános elv. A klasszikus fizikában valamely fizikai mennyiségek független összegződésének elve. A szuperponálódó ok hatása olyan, mintha vektoriálisan összegeznénk a külön-külön ható kölcsönhatások hatását. A kvantummechanikában nem a fizikai mennyiségekre, hanem az állapotegyenlet által leírt általában komplex állapotfüggvényekre, azaz hullámfüggvényekre vonatkozik, amelyek összegének abszolútérték-négyzete adja meg az érintett fizikai mennyiségek esetén adott érték mérésének valószínűségét. [1]

A klasszikus mechanikában[szerkesztés]

A szuperpozíció elve érvényesül:

  • a fizikai mezőkre
  • az elmozdulásra
  • az erőkre (nem relativisztikus esetben)
    Ez utóbbit szokták néha Newton IV törvényként is emlegetni. E szerint ha egy testre több erő is hat, akkor a test pontosan úgy mozog, mintha a rá ható erők helyett, azok vektoriálisan vett összege ( az ún. eredő erő) hatna.

Az elektronikában[szerkesztés]

A kvantummechanikában[szerkesztés]

A kvantummechanikában a szuperpozíció elve alapvető pozitív elvvé lép elő, amely a hullámfüggvényre vonatkozik. Tegyük fel, hogy egy a állapotban levő fizikai rendszeren (pl. egy elektron, ahol q a koordinátákat jelöli) végzett mérés biztosan az 1 eredményre vezet, ha pedig a állapotban van, akkor biztosan a 2 eredményre. Ekkor a (ahol és tetszőleges konstansok) függvény olyan állapotot ír le, amelyben a mérés vagy az 1, vagy a 2 eredményre vezet. [2] A két lehetséges végeredmény relatív valószínűsége úgy aránylik egymáshoz, ahogy és . [3] Továbbá ha az egyes állapotok időfüggését is ismerjük, akkor ezek lineáris kombinációja szintén egy lehetséges időfüggését írja le az állapotnak. A szuperpozíció elvéből következik, hogy a hullámfüggvényre vonatkozó valamennyi állapotegyenlet lineáris -ben. [4]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Hivatkozások[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]