Sarkantyús teknős

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Sarkantyús teknős
20110901 Zoo de Pont-Scorf (64).jpg
Természetvédelmi státusz
Sebezhető
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon blank.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon blank.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Osztály: Hüllők (Reptilia)
Rend: Teknősök (Testitudines)
Család: Szárazfölditeknős-félék (Testudinidae)
Nem: Geochelone
Faj: G. sulcata
Tudományos név
Geochelone sulcata
(Miller, 1779)
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Sarkantyús teknős témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Sarkantyús teknős témájú kategóriát.

A sarkantyús teknős (Geochelone sulcata) a hüllők (Reptilia) osztályába és a teknősök (Testudines) rendjébe és a szárazfölditeknős-félék (Testudinidae) családjába tartozó faj.

Akár 80 centiméteres hosszával és 80 kilogrammos súlyával a galápagosi óriásteknős (Geochelone nigra) és a seychelles-szigeteki óriásteknősfajok (Dipsochelys) után a következő legnagyobb faj a szárazfölditeknős-félék családjában.

Rendszertana[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A faj eredeti neve Testudo sulcata (Miller 1779). Ma vitatott, hogy a Geochelone nembe sorolják-e, vagy egy különálló Centrochelys nembe.

Holotípus: ma már nem lelhető fel

Terület: Nyugat-India

Alfajokat eddig még nem különítettek el.

Elterjedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sarkantyús teknős Afrikában, Beninben, Csádon, Egyiptomban, Eritreában, Etiópiában, Maliban, Mauritániában, Nigerben, Nigériában, Szenegálban, Szomáliában, Szudánban és Togóban honos.

Élőhelye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sarkantyús teknős élőhelye északkelet Afrika kopár, félsivatagos vidékei, kedveli a száraz szavannákat is. Előfordul bozótos, akáciás szavannákon is.[1] Ezeken a területeken megszokott a 40 °C-os nappali hőmérséklet, ami akár az 50 °C-ot is elérheti. A minimumértékek 3-21 °C közé esnek, de néhol éjszakai fagyok is előfordulhatnak. Jellegzetes növények a majomkenyérfák, az akáciák, tamarindok, tüskés bokrok, combretumok, és a lányszárúak.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sarkantyús teknős Afrika legnagyobb szárazföldi teknősfaja. Páncélhossza akár 80 cm is lehet, súlya pedig 36-50 kg közötti. A hátpáncélja sárgástól a sötétbarnáig terjedő árnyalatú lehet, a haspáncélja rendszerint világosabb, csontszínű. A páncélon növekedési gyűrűk rajzolódnak ki, melyek az évek előrehaladtával egyre kontrasztosabb rajzolatúak lesznek. Az egyes lemezeket sötét szegély határolja. A nagyon öreg egyedek világosak, akár fehérek is lehetnek. Bőre nagyon vastag, színe az aranysárgától a világosbarnáig terjed. A nevét a hátsó lábán lévő kinövésekről, az ún. sarkantyúkról kapta, melyek szerepe nem ismert. A nemek nehezen megkülönböztethetőek, a hímek nagyobbak, valamivel hosszabb és vastagabb a farkuk, valamint a haspáncéljuk homorúbb.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sarkantyús teknős kiválóan ás. Amikor az időjárás túl meleg vagy túl hideg lesz, a maga ásta odújába húzódik vissza. Az odú 4 méter mély és 15 méter hosszú is lehet.[2] Többnyire több üreget is használ, amit megoszt fajtársaival és más állatfajokkal is. A meleg elleni védekezésként a hátpáncélját sárral, mellső lábát pedig a nyálával keni be. Elsősorban hajnalban és alkonyatkor aktív, reggelente pedig a napon sütkérezik, hogy teste felmelegedjen. A melegebb évszakban sokszor csak alkonyatkor jön elő. A legforróbb időszakban nyári álmot alszik, ilyenkor anyagcseréje nagyon lelassul. Esős időszakokban a legaktívabb. Veszély esetén fejét behúzza páncéljába, mellső lábait pedig elé tartja, így védve azt.

Kizárólag növényekkel táplálkozik. Elsősorban szukkulens növényeket fogyaszt, így a táplálkozás során nagy mennyiségű vizet is fel tud venni, de más lágyszárúakat is megeszi. Évszaktól függően a friss hajtásokat válogatja ki, vagy az elszáradt, elhalt növényi részeken rágódik, mivel élőhelyén ritka a csapadék, és hónapokig, évekig is elmaradhat. Mivel ritkán áll rendelkezésére elegendő ivóvíz, ezért szervezete nagyon takarékosan bánik a vízzel, és csak kevés és sűrű vizeletet választ ki. Ennek térfogata kisebb lehet, mint a kisebb termetű európai szárazföldi teknősöké.

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fiatal sarkantyús teknős anyja hátán

Az ivarérettség nem korhoz, hanem a 15-20 kg eléréséhez kötött. A természetben ez a nőstényeknél 10-12 éves, a hímeknél 13-15 éves korban következik be. Fogságban már sokkal korábban elérhetik ezt a méretet. A párzás az év nagy részében, júniustól márciusig bármikor megtörténhet, de általában az esős évszak után, szeptember és november között zajlik. A hímek a párzási időszakban páncéljukkal lökdösik egymást, a győztes párosodhat a nősténnyel.[2] A hímek hosszú utakat is képesek megtenni nőstény után járva. Párzás előtt a hím megpróbálja visszatartani a nőstényt, amivel megsebesítheti, akár meg is ölheti. Egy párzás negyedórán át tart, és napjában többször is párosodnak. Közben a hím rekedten röfög.

A tojásrakás a párzás után egy hónappal kezdődik. A nőstény a tojásrakás előtt egyre kevesebbet táplálkozik, majd megfelelő helyet keres a tojásrakáshoz. Először négy-öt gödröt is kiás, mielőtt dönt as fészek végleges helyéről. Körülbelül 60 cm átmérőjű és 7–14 cm mély gödröt ás, ebbe rakja 15-30, néha ennél is több, fehér, gömbölyű tojását, nagyjából három percenként egyet, végül betemeti a fészket. Egy évben akár 9 fészekalja is lehet. A 4–6 cm páncélhosszúságú, 40 gramm körüli utódok mintegy 8 hónap után kelnek ki a tojásból, de ez lényegesen hosszabb idő is lehet. Az esős évszak eljövetelekor bújnak elő.[2] Élettartama 50-100 év, de egyes példányok ennél tovább is élhetnek. 1986-ban a legidősebb fogságban élő egyed az egyiptomi Giza Zoological Gardens 54 éves lakója volt.

Természetvédelmi helyzete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Vörös Listán és a Washingtoni Fajvédelmi Egyezmény II. függelékében veszélyeztetettként szerepel. A sarkantyús teknőst egyelőre nem veszélyezteti közvetlenül a kihalás veszélye, azonban egyes területeken egyedszámuk egyre csökken. Ennek oka elsősorban az élőhelyük elvesztése a túllegeltetés és az elsivatagosodás miatt. Az illegális állatkereskedelem szintén csökkenti vadon élő állományát. Fogságban eredményesen tenyésztik.

Egyéb[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes afrikai kultúrákban a sarkantyús teknősöket az emberek és istenek közötti közvetítőként tisztelik. Ezért a falvak vezetői házuknál tartják a teknősöket. Egyes törzseknél a sarkantyús teknős az erényt, a boldogságot, a termékenységet és a hosszú életet jelképezi. Éppen ezért ezeken a területeken könnyebb megértetni a lakossággal a természetvédelem jelentőségét.

Képek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fejét jól vissza tudja húzni a teknőjébe
Fiatal sarkantyús teknős
GeocheloneGuembeul.JPG
Táplálkozás közben

Sarkantyús teknősök az állatkertekben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sarkantyús teknősök viszonylag könnyen tarthatóak és szaporíthatóak fogságban, habár a magánszemélyeknek gondot okozhat a megfelelő táplálék, hőmérséklet és terület biztosítása. Az idős, termetes példányok kiválóan alkalmasak a látogatók érdeklődésének felkeltésére, ezáltal az élőhelyüket fenyegető veszélyekre és az illegális állatkereskedelemre való figyelemfelhívásra. A CITES zéró kvótát javasol a szabadban született egyedek kivitelére. Mivel mind az állatkertek, mind a magántartók részéről nagy az igény a sarkantyús teknősök tartása iránt, ezért a faj védelme szempontjából fontos, hogy a stabil zárt téri állomány fenntartása. Állatkertekben az egyik leggyakrabban tartott szárazföldi teknős faj. Magyarországon is több állatkertben bemutatják: Budapesten, Debrecenben, Győrött, Jászberényben, Miskolcon, Nyíregyházán, Pécsett, Szegeden és Veszprémben.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Manfred Rogner: Schildkröten – Biologie, Haltung, Vermehrung, Eugen Ulmer KG, Stuttgart 2008, ISBN 978-3-8001-5440-1, S. 81
  2. ^ a b c Kaplan, Melissa. (1996)African Spurred Tortoises. Reptile and Amphibian Magazine, September/October 1996, pp. 32-45
  • Alfred Brehm: Az állatok világa - 2. Szárazföldi teknősök (Testudo L.)
  • Lambert, M. R. K. (1993): On growth, sexual dimorphism, and the general ecology of the African spurred tortoise, Geochelone sulcata, in Mali. - Chelonian Conserv. Biol. 1(1): 37-46
  • Lambert, M. R. K. (1996): On general biology and utilization of the African spurred tortoise, Geochelone sulcata, in Mali, West Africa. - In: B. Devaux (ed.), Proceedings—International Congress of Chelonian Conservation, pp. 112-114. Gonfaron, France: Editions SOPTOM.
  • Holger Vetter: "Panther- und Spornschildkröte – Stigmochelys pardalis und Centrochelys sulcata", Schildkrötenbibliothek Band 1, Edition Chimaira, Frankfurt am Main 2005, ISBN 3-89973-501-3

Ez a szócikk részben vagy egészben a Spornschildkröte című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Ez a szócikk részben vagy egészben az African spurred tortoise című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]