Salamon és Markalf

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Salamon és Markalf második kiadásának címlapja

A Salamon és Markalf történetét tartalmazó szórakoztató népkönyv a 16. század közepétől a 19. század végéig a köznép kedvelt olvasmánya. Egyben az egyik első fennmaradt nyomtatvány, amiben a közember alakja megjelenik.

Eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A történet a 10. század körül keletkezhetett. Legkorábban francia és német területeken bukkant fel, de pontos eredetét eddig még nem sikerült megállapítani. Magyarországra a 15. században közepén kerül. Váradi Péter már 1492-ben hivatkozik Markalf egyik mondatára egy levelében, de Tinódi is említi 1548-ban:

„„Meg sem mosdik borzas fővel tizenhatodik, / Az konyára, az pincébe ottan béesik, / Ha meglátod mint Markalfot, bolondoskodik.””

– Sokféle részegösről

Salamon királynak, az Dávid király fiának Markalffal való tréfabeszédének rövid könyve[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mű cselekményének alapját a bibliai Salamon király története képezi (Királyok könyve 1.rész, Példabeszédek könyve) de Salamon-ellenes. Tulajdonképpen Markalf, a talpraesett közember megtestesítője, a pozitívabb karakter (megannyi negatív vonása ellenére is). Ő betartja a szavát, ha sokszor máshogy is értelmezi a helyzetet, mint a király, aki viszont nem adja meg az előre megígért jutalmat Markalfnak. Sőt, haragjában elüldözi, később akasztófára is küldi pimasz vetélytársát.

Az első kiadásról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Első ismert kiadása 1577-ből származik. Ez Kolozsvárott, Heltai nyomdájában készült, s aztán a 19. század végéig számos újabb kiadása jelent meg. A Salamon és Markalf nem egy remekmű. A korban születtek ennél jobb írások is, mégis fontos vele foglalkozni, mert mint jelenség nagy szerepe van.

A fordításról[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mű latinból lett átültetve, de nem a legjobb minőségben, ezért sokan úgy gondolják[pontosabban?], hogy nem Heltai fordította. Fordítóként szóba került még Heltai fia, Valkai András, Bornemisza Péter, sőt Gyöngyösi István is. Az is felvetődött, hogy Heltai csak a bevezetőt írta.

Tartalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Az előszóban a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a tréfás történetek is hasznunkra váló tanulságokat tartalmaznak.

A történet három részre osztható:

  • Mikor Salamon megtudja, hogy azon a vidéken jár egy rút és iszonyú, de igen ékesen szóló ember, maga elé hívatja, hogy bebizonyítsa: természetesen ő az okosabb. Ennek megfelelően a mű első részében Salamon a Példabeszédekben megszokott bölcsességeket mond Markalfnak, aki a maga népies módján megfelel rájuk. (Ezek a gondolatok nincsenek összefüggésbe ágyazva. Sokszor érezzük úgy, hogy a párbeszéd egyes részei nem következnek az előzőekből, bár lehet, hogy csak azért, mert az elemeket összefűző metaforikus háló megkopott. Az idők folyamán valószínűleg elvesztek olyan jelentésrétegek, amik segítenék az összekötést.)
  • A második részben Markalf eszét teszi próbára a király, mikor számon kéri rajta néhány korábbi kijelentését, amik elsőre talán lehetetlennek hangzanak, de Markalf ezeket a próbákat is ügyesen kiállja.
  • A harmadik részt is próbatételek kísérik végig, de itt a fő motívum a nő lesz. Salamon elkezdi dicsérni a szebbik nemet, de Markalf véleménye ettől erősen eltérő. Megígéri Salamonnak, hogy „im mostan dicsired őket, de minekelőtte elalunál, viszontag szidalmazod őket.” Ezt úgy éri el, hogy elterjeszt egy rémhírt, miszerint a király parancsára minden férfi hét feleséget kell vegyen magának. Erre a nők (hétezren!) szó szerint megtámadják a királyt, mire ő – ahogy Markalf előre eltervezte – elkezdi ócsárolni az asszonyokat. Bezzeg, mikor megtudja, hogy mindez Markalf mesterkedése, újra ékesszólóan áradozik a nőkről, Markalfot pedig elkergeti. Sőt, mikor az újabb csínyt követ el, akasztófára küldi. Az elmés paraszt csak annyit kér, hogy maga választhassa meg a fát, amire felakasztják, de sehol se talál alkalmasat. Salamon végül inkább megajándékozza, csak hogy ne lássa többé.

Hatása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • A Salamon és Markalf olyan nagy hatással volt a népnyelvre, hogy sok olyan közmondás, szófordulat él még ma is a tájnyelvekben, ami ide vezethető vissza.
  • Történetei is fel-fel bukkannak más szövegkörnyezetben. Markalf akasztófakeresése például megjelenik Pázmány Péter Kalauzában, de Kazinczy is használja kifogásként.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Horváth János: A reformáció jegyében. Gondolat Kiadó, BP. (1957)
  • Nemeskürty István: A magyar széppróza születése. Szépirodalmi Kiadó, BP. (1963)
  • Nemeskürty István: Szórakoztató olvasmány és közönsége a XVI. századi Magyarországon. Reneszánsz-füzetek 46. MTA, BP. (1982) 620-629.
  • Ritoókné Szalay Ágnes: Eleink szórakoztató olvasmányairól. In: ItK. (1980) 650-656.
  • Régi Magyar Költők Tára 7. kötet. MTA, BP. (1930) szerk.: Dézsi Lajos

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]