Mézevőfélék

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Mézevőfélék
Harangozó mézmadár (Manorina melanophrys)
Harangozó mézmadár
(Manorina melanophrys)
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Madarak (Aves)
Rend: Verébalakúak (Passeriformes)
Alrend: Verébalkatúak (Passeri)
Részalrend: Corvida
Öregcsalád: Meliphagoidea
Család: Mézevőfélék (Meliphagidae)
Vigors, 1825
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Mézevőfélék témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Mézevőfélék témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Mézevőfélék témájú kategóriát.

Nyugati mézmadár (Acanthorhynchus tenuirostris)
Aranyfülű mézevő (Meliphaga lewinii)
Óriásmézevő (Gymnomyza viridis)
Kékarcú mézevő (Entomyzon cyanotis)
Csengőmadár (Anthornis melanura)
Sárgatorkú mézmadár (Manorina flavigula)
Vöröstorkú mézevő (Acanthagenys rufogularis)

A mézevőfélék (Meliphagidae) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozó családja. 46 nem és 183 faj tartozik a családba.

Ausztrália és a Csendes-óceáni szigetvilág madarai. A legtöbb faj fákon él, mégpedig mindegyik kizárólag a fajra jellemző, sajátos fafajon. A mézevők apró rovarokat, virágport és mézet szedegetnek az eukaliptuszfák virágaiból. Hosszú, a hegyén ecsetszerűen foszlott nyelvük segítségével, amely erre a célra a lehető legalkalmasabb, jutnak ehhez a táplálékokhoz.

Rendszerezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A molekuláris vizsgálatok megerősítették hogy a korábban idesorolt Dél-Afrikában élő fokföldi mézevők nem e család tagjai, hanem önálló családot alkotnak a fokföldi mézevőfélék (Promeropidae) családját. Ráadásul az összehasonlító rendszertani vizsgálatok bebizonyították, hogy a fokföldi mézevőfélék és a korábban szintén közeli rokon családnak vélt pápaszemesmadár-félék (Zosteropidae) az énekesmadarakon belül nem is közös alrendágba tartoznak a mézevőfélékkel, hiszen azokat a Passerida alrendágba sorolják, míg a mézevők a Corvida alrendágba tartoznak.

A Saipan szigetén élő aranyos pápaszemesmadarat (Cleptornis marchei), valamint a Bonin-szigeteki pápaszemesmadarat (Apalopteron familiare) korábban a mézevőfélék közé sorolták.

A 2000-ben elvégzett DNS-analízisen alapuló vizsgálatok alapján a pápaszemes paradicsommadár (Macgregoria pulchra) is e család tagja, melyet korábban a paradicsommadár-félék (Paradisaeidae) családjába soroltak. A molekuláris vizsgálatok igazolták, hogy a Melipotes nem fajainak közeli rokona.

A legutóbb felfedezett faj a Melipotes carolae, melyet 2005 decemberében fedeztek fel a Foja-hegységben Új-Guinea szigetének nyugati részén. Ez a faj a hamuszínűmellű mézevőhöz (Melipotes fumigatus) áll legközelebb a már ismert fajok közül.

Az Új-Zélandon őshonos, mára nagyon megritkult öves maorimadár (Notiomystis cincta) az új kutatások szerint több morfológiai és élettani tulajdonságában eltér a mézevőktől, ezért a Notiomystidae új család egyetlen képviselője lett.

A család az alábbi alcsaládokat, nemeket és fajokat foglalja magában:

Acanthorhynchinae[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Acanthorhynchinae alcsaládba tartozó egyetlen nem:

Mézevőformák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mézevőformák (Meliphaginae) alcsaládba az alábbi nemzetségek és nemek tartoznak:

Philemoninae[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Philemoninae alcsaládba az alábbi 2 nemzetség és 54 nem sorolnak:

Megjelenésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tui (Prosthemadera novaeseelandiae) egyike a leglátványosabb mézevőfajoknak

Valamennyi mézevőnek hosszú, kiölthető a nyelve van, melynek rojtos, ecsetszerű végével kiszedegeti a nektárt a virágok kelyhéből. E madarak igen fontosak mint beporzók (pollinator) is, és feltehetően együtt fejlődtek a fontosabb tápnövényekkel. Általában karcsú testűek, áramvonalasak, hosszú, kihegyezett szárnnyal. Röptük hullámos, de ez a fajok és a madarak mérete szerint nagyban változhat. Lábuk erős, karmaik pedig élesek: ezek segítségével fürgén kúszhatnak a virágokhoz, s amikor táplálkoznak, nemegyszer fejjel lefelé függeszkednek. Legtöbb fajnak a csőre lefelé görbülő, és éles hegyben végződik; némelyeké ettől eltérő, de alakja összefügg a faj eltérő táplálkozási módjával.

Többségük nem feltűnő színű, de akad néhány élénk színezetű faj is, melyek emlékeztetnek Afrika és Ázsia nektármadaraira, valamint a kolibrikra Dél-Amerikában, mint amilyen például a skarlát mézevő (Myzomela sanguinolenta). Csaknem valamennyinél található valahol a fejen egy csupasz, élénken színezett folt: ez lehet kisebb, például szájzugfolt, szemgyűrű vagy szemfolt, de lehet nagyobb arcfolt is. A fajok többségénél a két ivar színezete egyforma, de a hímek rendszerint nagyobbak. Azoknál, ahol az ivari dimorfizmus kifejezett, a fiatalok az öreg tojókhoz hasonlóak, mint a tarka mézevő (Certhionyx variegatus) esetében vagy kirepülésük után mindjárt náluk is az ivari különbség, mint ahogy az aranyszárnyú mézevőnél (Phylidonyris pyrrhoptera).

A kisebb mézevőfajok gyakran muzikálisak; a nagyobbak hangja érdes, rekedt.

Elterjedésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mézevők a Délnyugati-Pacifikum endemikus családja, Ausztráliában, Új-Guineában, Indonéziában, Új-Zélandon, a Hawaii szigeteken és a Csendes-óceán délnyugati szigetein élnek.

A család változatossága oly magas fokú, hogy a 40 nemből 14 csupán egyetlen fajt tartalmaz, további 10 nem pedig mindössze kettőt. Néhány nemhez sok faj tartozik. A Lichenostomus például 20, a Meliphaga pedig 13 fajt tartalmaz. A legelterjedtebb nem a Myzomela, mely Celebesz szigetétől kelet felé, Mikronéziában egészen a Fidzsi-szigetekig megtalálható. A családból két, Ausztráliában megtalálható nem, a Philemon és a Lichmera erős radiációval nyugat felé, a Wallacea területére is eljutott.

Életmódjuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hosszúcsőrű, nektárfogyasztó mézmadarak tipikus képviselője a keleti mézmadár (Acanthorhynchus tenuirostris)
Az aranysávos mézevő (Lichenostomus chrysops) rendszeresen vonuló faj, mely minden ősszel Ausztrália északi területeire vonul és csak tavasszal tér vissza délre

A mézevők elsősorban nektárral táplálkoznak, ha tehetik. Nagy többségük azonban nektár híján beéri gerinctelen állati szervezetekkel is. A fajoktól függ, hogy melyik mennyire ragaszkodik a nektárhoz, de valamennyiüknek rovarokat is kell fogyasztani, hogy a nektárban nem található anyagokhoz is hozzájussanak. Némelyek szinte kizárólag rovarevők. A rovarokat és a pókokat a kéreg alól szurkálással, a lombozatból felcsípéssel vagy a levegőből ráröppenéssel szerzik meg. Sokuk a szénhidrátokat sem csak a nektárba szerzi meg: felnyalogatják a levéltetvek által kibocsátott mézharmatot, továbbá az eukaliptuszfák cukros váladékát a levelekről és az esőerdőkben a gyümölcs is fontos táplálékforrás, különösen a Meliphaga-fajok számára Új-Guineában. A piroscsőrű mézevő (Conophila picta) csaknem kizárólag gyümölcsevő, szinte nomadizál, amikor a fagyöngytermő és éppen gyümölcsöt érlelő területeket keresi.

Az ökológusok. sokszor két fő csoportra osztják a mézevőket: a hosszú csőrűekre és a rövid csőrűekre. A rövid és egyenes csőrű fajok, mint a Melitherus és Manorina fajok főleg rovarevők. Velük szemben a hosszú csőrűek több nektárt fogyasztanak, mint rovart. A hosszú, hajlott csőrű fajok a csöves virágokból szerzik a nektárt, mint a keleti mézmadár (Acanthorhynchus tenuirostris) és a nyugati mézmadár (Acanthorhynchus superciliosus). Ebbe az ökológiai csoportba sorol hatóak a Phylidonyris fajok is, melyek kifejezetten nektárfogyasztók, és sokféle növényt látogatnak; idetartoznak továbbá a lebenyes madarak (Anthochaera), melyek az eukaliptuszfákat és a banksziáka részesítik előnyben. Ilyen faj az Új-Zélandon endemikus tui (Prosthemadera novaeseelandiae) és a szintén ott őshonos csengőmadár (Anthornis melanura) is.

Régóta foglalkoztatja a természettudósokat, hogy hogyan lehetséges, hogy a hosszúcsőrű mézevők közül több faj is képes megélni ugyanabban a térségben, amikor egymással versengeniük kell a korlátozott mennyiségben meglévő nektárért. A választ a kisméretű, de eredményes fajok és a nagy agresszív fajok közötti egyensúly adja meg. A nagyobb fajok, mint a lebenyesmadarak agresszívan elűzik a többi mézevőt a dúsabb virágzatokról, ahol bővebben található a nektár is, de nem védelmeznek minden virágot a körzetben. Ez lehetővé teszi, hogy a kisebb fajok a gyengébb nektárkészlettel rendelkező virágokból még kielégíthessék étvágyukat. Ily módon az agresszió hierarchiája lehetővé teszi, hogy az eltérő méretűek együtt létezhessenek. A fajok közötti territóriumvédelem főként a rovarevőknél kifejezett, beleértve a Manorina nemhez tartozó mézmadarakat, melyek kooperatív szaporodási rendszerükkel telepszerűen foglalnak el élőhely részleteket, ahonnan ha lehet, minden más betolakodó madarat kiűznek.

A mezevők közül a legtöbb faj vonuló. Ezek az egyes fafajok eltérő virágzási idejének függvényében vándorolnak az adott területek között. Néhányuk rendszeres vonuló. Az Ausztrália délkeleti részén élő háromcsíkos mézevő (Lichenostomus chrysops) és a holdas mézevő (Melithreptus lunatus) minden ősszel (április) észak felé vonul, s a következő tavasszal tér vissza. Egyes fajok, mint a szerecsen mézevő (Myzomela nigrita) hosszú vándorutakat tehetnek meg az esőzések függvényében, mindenfelé követvén azokat. Sok nomadizáló faj éves mozgalmaival 100 km-es sugarú körön belül mozog, míg mások egyhektárnyi területen élik le életüket, mint a harangozó mézmadár (Manorina melanophrys).

Szaporodásuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mézevőfajok legtöbbje monogám szaporodó rendszerben él. Kivételt képez az Új-Zélandon élő öves maorimadár vagy maori nevén hihi (Notiomystis cincta), mely poligám. A mézevők egyaránt védik a fajtársaktól és másoktól a táplálkozó- és a fészkelőterületeiket is. A táplálkozóterület olykor csupán egyetlen virágzó fa, melyet védelmeznek a többiek elől mindaddig, amíg az nektárt termel. Egyes fajok csak a költés idejére alapítanak territóriumot, más időszakban laza csoportokban keresik táplálékukat. A harangozó mézmadár (Manorina melanophrys) viszont egész évben őrzi lefoglalt területét. A párok territóriuma lehet szétszórt, mint a foltosfülű mézevő (Lichmera alboauricularis) esetében, máskor lazán szétszóródott egységeket alkot, mint a sisakos mézevőnél (Lichenostomus cassidix), vagy sűrűn egymás mellett lévő territóriumokból áll, melyeket közösen védelmeznek, mint amilyen a harangozó mézmadár telepe. A mézevők költési ideje meglehetősen hosszú, és sokan közülük egy fészekaljnál többet is felnevelnek egy-egy szezonban. A többség csésze alakú fészket épít. Az ismert kivételek a két Ramsayomis faj, melyek fedett fészket építenek, továbbá az öves maorimadár és legalább egy Moho faj, mely utóbbi kettő faüregekben fészkel. A tipikus fészekalj méret kettő tojás, de ez 1-5-ig terjedhet. Legtöbb fajnál a tojó kotlik, a maradék néhánynál pedig: ivar részt vesz a kotlásban és a fiókák éten is. A Manorina nem fajainál a tojó mellett szeres segítőket is találunk; több más génusznál csupán alkalmilag jelennek meg a segítők például a Melithreptus, az Entomyzon- é Lichenostomusfajok. A mézevők, mint az énekesmadarak általában, a fészkelés befejeztével kezdenek vedleni.

A feketehomlokú mézmadár (Manorina melanocephala) mint a Manorina fajok mindegyike társasan költ

Természetvédelmi helyzetük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legtöbbet azok a mézevők szenvednek, melyek elterjedési területe csupán egy szigetre korlátozódik. . Egykor a Hawaii-szigeteken is legalább 5 mézevőfaj élt. Közülük a hawaii mézevő vagy kioea (Chaetoptila angustipluma), valamint az Oahu-mohó (Moho apicalis) és a Hawaii mohó (Moho nobilis) biztosan kihalt mára. A pikkelyestorkú mohó (Moho braccatus) és a Molokai mohó (Moho bishopi) az 1990'-es évektől nem mutatkozik, így valószínűleg ezek is kihaltak. Óceánia szigetein veszélyeztetett fajok a szamoai mézevő vagy mao (Gymnomyza samoensis) és a varjúmézevő (Gymnomyza aubryana) is hasonló okok miatt. Ausztrália kontinentális területén a kockás mézevő (Xanthomyza phrygia), a sisakos mézevő (Lichenostomus cassidix) és feketehomlokú mézmadár (Manorina melanocephala) szenvedett katasztrofális élőhelyvesztést az újabb földterület nyerése érdekében végzett erdőirtások miatt. Ma mindhárom faj veszélyeztetett, és számos intézkedés van folyamatban megmentésük érdekében.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Herausgeber: Forshaw, Joseph: Enzyklopädie der Vögel, 1999 - ISBN 3828915574
  • Christidis, L. and Boles, W.E. (1994). The Taxonomy and Species of Birds of Australia and its Territories. Royal Australasian Ornithologists Union Monograph 2. Melbourne: RAOU. ISBN 1875122060.
  • Del Hoyo, J., Elliot, A. and Christie D. (editors). (2006). Handbook of the Birds of the World. Volume 12: Picathartes to Tits and Chickadees. Lynx Edicions. ISBN 9788496553422 (Epthianura and Ashbyia only)
  • Driskell, A.C. and Christidis, L. (2004). Phylogeny and evolution of the Australo-Papuan honeyeaters (Passeriformes, Meliphagidae). Molecular Phylogenetics and Evolution 31 943–960.
  • Sibley, C.G. and Monroe, B.L. Jr. (1990). Distribution and Taxonomy of Birds of the World. New Haven: Yale University Press. ISBN 0300049692.
  • A világ madarai, Budapest, Panem Kft, 1994-, ISBN 963-545-006-0 - magyar nevek egyrésze
  • Novum állatvilág enciklopédia V.: Madarak II. Szerk. Christopher Perrins, Rita Demetriou, Tony Allan. Szeged: Novum. 2008. ISBN 978-963-9703-41-4 – magyar nevek

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]