Léghajó
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
A léghajó olyan légi jármű, amelynek sűrűsége kisebb (vagy egyenlő), mint a környező levegőé, ezért energiafelhasználás nélkül képes lebegni.
Nevezik kormányozható léghajónak is, megkülönböztetve a nem kormányozható léggömbtől. A kis sűrűséget valamilyen töltőgáz biztosítja. Ez kezdetben a hidrogén volt, de mivel a hidrogén robbanásveszélyes, áttértek a nála kétszer nagyobb sűrűségű hélium töltőgázra. A hélium kémiai semlegessége, és kis sűrűsége miatt jobban megfelel a léghajók számára.
Szerkezetileg háromféle típusa terjedt el:
- merev falú
- félmerev
- nem merev
Legkedvezőbb légellenállása a merev falú léghajónak van. A léghajó előrehaladását általában motor által hajtott légcsavar biztosítja. A magassági kormányzást részben a kormányberendezés, illetve elmozdítható súlyok biztosítják. A nagy szerkezeti méretek miatt gyors közlekedésre nem alkalmas. Hátránya, hogy a le- és felszálláshoz többnyire különleges kikötésre van szükség. Az időjárás viszontagságait is nehezen bírja. Előnye viszont, hogy a levegőben maradáshoz csak minimális energiát igényel, csendes, motorja kevésbé környezetszennyező, mint egy repülőgépé, és nagy vagy kényes rakomány szállítására is alkalmas.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A léghajó története
.jpg&filetimestamp=20041129125457)
A léghajó a léggömb fejlődésével jött létre. Szükség volt olyan légi járműre, amely nem csak a szelek kénye kedvére halad a levegőben. A jobb légellenállás miatt a szivar alakú ballonokat kezdték alkalmazni. Ettől kezdve már a léggömb helyett a léghajó elnevezést használták. Az irányítás mindaddig megoldatlan maradt, amíg fel nem találták a gőzgépet. George Cayley 1837-ben tervezte meg, majd 1852-ben megépítette a gőzgéppel hajtott kormányozható léghajót. Az első alumínium szerkezetű léghajó tervezése Schwarz Dávid nevéhez fűződik. Schwarz Dávid halála után, 1898-ban Ferdinand von Zeppelin szerezte meg a szabadalmat, és beindította az alumíniumból, merev belső vázzal készült utasszállító léghajó gyártását. Ezekkel a léghajókkal lehetővé vált Európa és Amerika között az Atlanti-óceán feletti utasszállítás is. A léghajózás a második világháború előtt élte virágkorát. Hanyatlását a hatalmas, hidrogéntöltésű Hindenburg léghajó katasztrófája indította el. A léghajók ezután gyorsan eltűntek a levegőből, és helyüket a repülőgép vette át.
[szerkesztés] A léghajó jelene és jövője
Napjainkban a mérnökök újból foglalkozni kezdtek a léghajókkal. Főleg turisztikai és reklámcéllal, de kutatóknak, vagy mentési célokra is építenek léghajókat, amelyekbe integrálják a legújabb technikai vívmányokat (korszerű anyagok, modern navigáció, számítógépes vezérlés stb.).
Másrészt, a hadügyi irányítás újból érdeklődik e légi szállítási eszköz iránt. Olyan nagymúltú repülőgépgyárak, mint például a Lockheed-Martin úgynevezett hibrid léghajó tervein dolgoznak, amellyel nagytömegű szállítmányokat lehetne lassan, de olcsón nagy távolságokra eljuttatni. E projekthez a pénzt a katonai költségvetés biztosítja. Az amerikai hadügyminisztérium Fejlesztési Ügynöksége, a DARPA 2005-ben 2,9 millió dollárt adott az említett cégnek, és 3,2 millió dollárt az Aeros Aeronautical Systems Corp.-nak egy nagymagasságú hibrid léghajó, a Walrus („rozmár”) kódnéven futó munka első fejlesztési fázisára. A hibrid léghajó nehezebb a levegőnél, ezért függőleges meghajtást és gázelőállítást is használ a repüléshez.[1]
A hadsereg kívánalmai: 500 tonna felszerelés vagy legénység szállítása 22 000 km távolságra 7 nap alatt (ez a Föld túlsó oldala, gyakorlatilag a legnagyobb távolság két földi pont között), valamint fontos feltétel az előkészítetlen terepen való fel- és leszállás képessége. Összehasonlításul: az amerikai hadsereg legelterjedtebb légi teherszállítója, a C-130 Hercules mindössze 22 tonnát képes továbbítani, a világon jelenleg a legnagyobb teherszállító, az ukrán Antonov An-225 pedig 275 tonnát. A program pénzügyi támogatását azonban 2006-ban törölték[2]
[szerkesztés] Lásd még
[szerkesztés] Külső hivatkozás
[szerkesztés] Jegyzetek
