Navigáció

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A navigáció mai értelmezése szerint a tengeri és légi közlekedés tájékozódási módszereinek összefoglaló elnevezése. Bizonyos megszorításokkal alkalmazható a szárazföldi közlekedésben is (úttalan terepen, sivatagban). A latin navigatio szó eredeti jelentése: hajózás (a navigare (hajózni) ige származéka).

A navigáció alapfeladatai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • a pillanatnyi tartózkodási hely meghatározása,
  • a rendeltetési helyet megközelítő optimális útvonal meghatározása,
  • a jármű tervezett útvonalon való vezetése, irányítása.

Módszerei, eszközei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bounty tervezett (szaggatott vonal) és tényleges útja

A hajózási navigációban megkülönböztetünk nyílt tengeri és part menti navigációt, melyek számos ponton eltérnek egymástól.

Nyílt tengeri navigáció során, vagyis amikor a hajó mozgását nem korlátozza a part, a navigáció két fő feladata az aktuális pozíció megállapítása és a kívánt menetirány meghatározása.

A pozíciót nyílt tengeren korábban csillagászati navigáció révén, az elektronikus eszközök korában döntően a műholdas rádiónavigációval GPS-szel tudjuk megállapítani. A GPS előtt is léteztek illetve léteznek földi telepítésű rádiónavigációs rendszerek is (pl. hajózásban a LORAN, a léginavigációban VOR, DME, NDB, TACAN). Mindkét módszerben a pozíció koordinátáinak meghatározását - a földrajzi szélesség és hosszúság kiszámítását - követi a pozíció térképen való jelölése. Elektronikus helymeghatározás esetén ma már többnyire elektronikus térkép-megjelenítést (is) használnak, azonban ez nem szükségszerű.

Az aktuális pozíció és a célpont ismeretében lehet megtervezni a kívánt útirányt, illetve korrigálni a tervhez képest fellépő eltéréseknek megfelelően. Az irányszámítás legfőbb elméleti tényezője a tengeráramlások, de a gyakorlatban erősen befolyásolhatják más körülmények is, mint az időjárás vagy a hajózási forgalom.

Az útirányok között megkülönböztetünk állandó irányszögű és főköri navigációt. Előbbinél állandó irányszögbe hajózva haladunk végig az útvonalon (pl. 315 fok, azaz északnyugat felé), míg utóbbinál a lehető legrövidebb útvonalon, a Föld egyik főköre mentén, ami folyamatosan változó (az adott példában 315 foknál nagyobb induló és folyamatosan csökkenő) irányszöget eredményez.


Parti navigáció során bár a hajók - különösen pedig a kereskedelmi hajók - ma már szinte kizárólag elektronikus eszközökkel, GPS-szel és radarral tájékozódnak, a klasszikus módszer szerint parti objektumokról vett iránylatok segítségével történik a navigálás.

A lokális forgalomban a térkép és az iránytű elegendő az elemi navigáció feladatainak megoldására.

A 20. században a szikratávíró, a rádió, a radar alkalmazása szorította ki a csillagászati navigációt.

Jelenleg műholdas navigáció segíti a megfelelő műszerrel felszerelt járművek tájékozódását.

Az iránytű volt a tájékozódás egyik legkorábbi eszköze. Kínában több ezer éve ismerték, i.e. 1100 körül a kínai udvarból távozó külföldi követség mágneses kocsikat kapott, melyeken egy-egy kinyújtott kezű szobor állandóan a déli irányt mutatta. A mágneses tájoló a 12-13. században jutott el Európába, valószínűleg arab közvetítéssel.

A Sarkcsillag régóta megbízható iránymutatónak bizonyult az északi félgömb utazói számára, s a déltengerek hajósait a Dél Keresztje segítette a tájékozódásban.

A Nap és a csillagok az égtájak kitűzésén kívül a tartózkodási hely földrajzi szélességének meghatározására is alkalmasak. Egyszerűbben az Északi féltekén a sarkcsillag horizont fölötti magasságából közvetlenül megkaphatjuk azt, hogy melyik szélességi körön vagyunk, a helyi dél és a greenwichi idő eltéréséből pedig azt, hogy melyik hosszúsági körön vagyunk. A szélességi kör méréséhez tiszta idő kell, a hosszúsági kör meghatározásához pedig pontos óra.

Hajózási Almanach, szextáns[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Akkor miért is kell az a sok táblázat? A sok táblázatból bármelyik két bolygó közötti szögből, vagy nagyjából déli észleléssel, de a mérés pontos idejének rögzítésével kiszámolható az aktuális földrajzi helyzet. Vagyis ha ismerjük az égitest pontos helyét az égbolt koordináta-rendszerében és meg tudjuk határozni annak a pillanatnyi látszó helyzetét. Az előbbihez csillagászati táblázat (Hajózási Almanach), az utóbbihoz szögmérő műszer (szextáns) szükséges. A szárazföldi helymeghatározásban teodolitot használtak.

A csillagászati helymeghatározás története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy megszállott csillagász, Peurbach kezdte az egészet, aki a fejébe vette, hogy a bolygóállásokból meghatározható a földrajzi helyzet, és ezért a bolygóállásokat igen pontosan jegyezni kezdte, és évkönyvekben, táblázatokban - „efemeridák” - 1450-1461 között adta ki, később tanítványa, Regiomontanus (1475-1506), majd Kepler, sőt Hell Miksa és Konkoly-Thege Miklós is folytatta a megfigyeléseket. A táblázatok párizsi, ógyallai, berlini vagy a greenwichi csillagvizsgálóhoz köthetők, de a greenwichiek voltak a legkitartóbbak.

A 19. században a Ferrói számítás is általános volt a térképezésben, a kezdő meridián az ókor legnyugatibb ismert része volt a Kanári-szigeteken Ferro (ma Hierro) szigete. A korabeli térképek ide helyezik a 0 hosszúsági kört. (Greenwich 17 fok 39 perc 46mp, Párizs kereken 20 fokkal számolta vissza az adatokat.)

Kronométer[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Azután már a szükségszerű volt, hogy egy igen pontos óra is szülessen, ezen egy John Harrison (1693-1776) nevű ács egész életében dolgozott.

Az óra, vagyis a kronométer és a táblázatok segítségével ha látszott valamely két égitest, vagy a horizont és egy égitest, meghatározható volt a földrajzi helyzet, és egészen a GPS koráig ezt is használták.

60 tmf = 1°= 4 idő-perc; vagyis 1 tmf = 1 fokperc = 4 idő-másodperc, ez csak a szélességi kör szerint igaz, hiszen az Egyenlítő és a sarkok között jelentős méretkülönbség van. 1 tmf = 1852 méter, vagyis 1000 öl.

A világidőt a Geenwich-ihez igazítjuk - hiszen a csillagászati táblázatok miatt a Greenwich-től való eltérést számíthatjuk, illetve a helyi delet a greenwichivel kellett összehasonlítani. A 180° (dátumválasztó vonal) majdnem egy lakatlan hosszúsági körre esik. A horgonyzó vitorláshajók kapitányai számára a Greenwichi csillagvizsgáló hagyományosan egy leeső kosárral az aktuális déli pontos időt minden nap közölte. A hajók tisztjei a hajók találkozásakor egyeztették a kronométereiket. (soha sem állították át, vagyis nem nyúltak az óraműhöz) az eltéréseket egy könyvbe jegyezték, és a helyszín számításakor figyelembe vették. Az 1920-as évektől a rádióállomások is közlik a pontos időt.

A legendás Bounty vitorlás 1787-es útján Afrikát, Ausztráliát, Új-Zélandot délről megkerülve „túlvitorlázott” Tahiti szélességén, majd északnyugatra cirkálva ért célba.

Anemona (szélrózsa)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Anemona (szélrózsa)

A középkori hajók iránytűje nem mindig volt alkalmas nagy pontosságú leolvasásra. A skáláján nem is volt fokbeosztás, csupán a szélrózsa beosztása volt látható. A tengeri áramlatok és a szél miatt oldalazó mozgást végző vitorlás ennél pontosabb iránytartásra nem is lett volna képes.

(A kapitány a kurzust az égtáj megnevezésével adta meg: "kormányos, irány Dél-Délkelet!" A finom irányváltoztatásra pedig ott volt a vonás, ami 5fok45'-et jelentett.)

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Conrad, Walter: A Jákob-pálcától a műholdas navigációig - Gondolat, Budapest, 1982
  • Danielsson, Bengt: Lázadás a Bounty hajón - Gondolat, Budapest, 1971

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Navigáció témájú médiaállományokat.