Apostoli király
Az apostoli királyi cím Magyarország királyainak címei között 1521-ben merült fel először. 1627 után a cím használata állandósult. Ennek ellenére az apostoli királyi címmel a mindenkori magyar királyt hivatalosan csak 1758-ban ruházta fel a pápa. XIII. Kelemen pápa 1758. augusztus 19-én kelt „Carissima in Christo filia” kezdetű brevet-jében Mária Terézia királynőnek és törvényes utódainak «motu proprio et certa scientia» adományozta az apostoli királyi címet, amelyet aztán minden őt követő Habsburg–Lotaringiai-házból való magyar király viselt. Az apostoli királyi címet a magyar országgyűlés csak a már megkoronázott királynak adta meg, a királynét nem illette meg.
1758 előtt az apostoli jelző csak kivételesen fordul elő a magyar királyok címei között. I. Lipót egy 1701-ben az esztergomi érsekhez intézett levelében apostoli királyi felségéről szólt. I. Lipót a cím használatával korlátlan főkegyúri jogait hangsúlyozta: 1701-ben Magyarország apostoli királya, Isten egyházainak legfőbb kegyura, a magyarországi egyházak új alapítója címekkel élt. II. Ulászló s később III. Ferdinánd sikertelenül tettek lépéseket Rómában az iránt, hogy az apostoli cím használatára jogot kapjanak. 1649-ben a magyar főpapok hangsúlyozni kezdték a király „apostoli” jellegét, azt hirdették, hogy az apostoli király kinevezése a kinevezettet a joghatóság teljességével ruházza fel.
Az apostoli királyi címzés Magyarországon a középkor végén és a 16–17. században a magyar királyok főkegyúri jogának fontos hivatkozási alapja lett. Először a Hartvik-legenda állítja, hogy II. Szilveszter pápa Szent Istvánt apostolnak nevezte. Az apostoli királyság eszméjét Werbőczy Tripartituma és a hamis Szilvester-bulla terjesztette.
Lásd még [szerkesztés]
Irodalom [szerkesztés]
- Hóman-Szekfű: Magyar történet I. kötet
- Reiner: A magán kegyúri jog hazánkban a középkorban. Századok, 1907
