Palladianizmus
A palladianizmus európai építészeti irányzat, ami Andrea Palladio itáliai építész (1508–1580) életművéből ered. A „palladiói” kifejezés rendesen olyan stílusú épületekre vonatkozik, amiket Palladio saját munkái inspiráltak. Nagy népszerűségnek örvendett a 16. századi Itáliában, főleg Venetóban, ahol munkáinak nagy részét alkotta.
A stílus a 17. század közepén rövid időre népszerűvé vált Európában. Különösen Angliában volt népszerű, de virágzását megszakította az angol polgárháború kitörése és az azt követő megszorítások. A 18. század közepén újra divatba jött, nemcsak Angliában, hanem Írországban és sok észak-európai országban is, így Poroszországban, Oroszországban is. Ekkortól már a neopalladianizmus kifejezést használjuk. Később, amikor a stílus veszített jelentőségéből Európában, népszerűsége Észak-Amerikában újjáéledt, különösen a Thomas Jefferson által elképzelt épületeknél.
A stílust Európában a 19. században és a 20. század elején is alkalmazták, ahol gyakran volt jellemző a köz- és önkormányzati épületek tervezésében.
Jellemzői[szerkesztés]
_-_facade_on_Piazza_dei_signori.jpg)
A palladianizmust sokan kapcsolatba hozták a klasszicizmussal, de valójában inkább a reneszánsz nagyon késői hajtásának tekintendő, mint erre Nikolaus Pevsner rámutatott Az európai építészet története c. munkájában.
Szorosan kötődik az ókori római építészethez, ezért csökkenti a homlokzat dekorációját, és tiszta, szigorú arányokra törekszik. Jellemzőihez tartozik a nagyoszloprend és a Palladio-motívum.[1]
- A palladio-motívumot másképp velencei ablaknak (vagy Angliában Serlio-motívumnak is) nevezik: falnyílás, amelynél az oszlopokon vagy a pilléreken álló ívnyílást két keskeny négyszögű nyílás keretezi, az utóbbiak gerendázata az ív boltvállának magasságában fut.[1]
Jegyzetek[szerkesztés]
Források[szerkesztés]
- Művészeti lexikon I–IV. Főszerk. Zádor Anna, Genthon István. 3. kiad. Budapest: Akadémiai. 1981–1983.
- Nikolaus Pevsner: Az európai építészet története, Bp., 1972
.svg)